Egy randi, ahol csak én beszélek

 

 

Nézz rám. Egy teljesen átlagos lány vagyok, átlagos élettel.
Ne, légyszi, ne kezdjük el ezt a „de hát te más vagy, mint a többi”-dumát, mert az egyetlen dolog, amiben én különböznék a többi lánytól ,az az, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki arról próbál meg meggyőzni téged, hogy ő egy teljesen basic, semmi extra lány.
Én csak őszinte vagyok. Nem sokban különbözöm a minket körülvevőktől. „De hát, alig van, aki így sminkeli magát, meg lassan több lyuk van a füledbe, mint az ementáli sajton”, fordulhat meg néhány ember fejében, de az igazság az, hogyha még nem láttál hozzám hasonlót akkor szimplán csak az instagram teljesen másik felét szoktad követni. Ahonnan én jövök, ott minden második így néz ki. Na, de nem vagyok egy influenszer, én nem szeretnék csak a külsőségekre fókuszálni, mert sajnos – vagy nem sajnos – a külső mindig változik, a sugar daddyjaid ízlésétől függően.
Tehát, tisztáztuk, hogy kívülről nem vagyok átlagon felüli, viszont belülről… SEM. Tegyük fel, hogy megfogott téged a külsőm, az, hogy így öltözködöm, nyilván nem magam miatt, hanem csak és kizárólag azért, hogy személy szerint téged, te isten által kézzel faragott, velejéig férfit lenyűgözzelek. Miután a ruháim – khm, a fenekem – fürkészése után felpillantottál az arcomra – khm, a melleimre – akkor váltam érdekessé a számodra, hisz nem a megszokott instagram modell arca nézett veled szembe – amiről btw elmondjam, hogy nem is létezik a photoshop és a facetune kapuin kívül, vagy még ne legyek az a „tipikus feminista ribanc”?

Még mindig csak nézel, szóval akkor beszélek a külsőmről először.
Na, a ruháimat, amik takarják forró, érintésedre szomjazó testem, valójában az astóriás turiból kapartam magamra. Úgy bizony, most figyelj, kemény 655 forintért. Olcsóbb az egész outfitem, mint az órád, amit amúgy fordítva vettél fel, gondolom, mert csak így látszik a rolexed koronája. Ja, hogy a többi lány igen is igényes, mert költ magára, és még a pizsamája ára is legalább 5 számjegyű, és most ezzel ellent mondtam saját magamnak, mert más vagyok, mint a többi? Oh, aranyos. Mutass nekem egy olyan lányt, aki hozzám hasonló anyagi helyzetben van – tehát még sajnos nem tudta pénzzé tenni a lábfejéről készült képeket –, és NEM dobban fel a szíve, amikor a kinézett pulcsija 50%al le van értékelve. Nem, majd még hülye lesz és oda megy ordítani a managerrel, hogy de ő ezt eredeti áron akarja megvenni, mi?
Térjünk át a sminkre. Nagyon fürkészed a szemeimet, és óh istenem hányszor, de hányszor kívánom azt, hogy ilyenkor magadban megdicsért a blendingelős technikámat és azon gondolkozz, hogy hogy tudtam ilyen egyenes vonalat húzni, plusz ilyen színeket összeválogatni, amik ennyire kiemelik a szemem színét – de… meg se kell kérdeznem, tudom mire gondolsz. Arra próbálsz rájönni, hogy hol láttál te ehhez hasonló sminket. Hadd segítsek. Valószínűleg ma reggel, mikor az inkognitómódot nem arra használtad, hogy sunyiba édesanyád névnapjára ajándékot nézegess. Bizony ám, a felnőtt videókban szereplő nőtársaimra emlékeztetlek, és most megpróbálod elképzelni, hogy én, hogy nézhetnék ki lefolyt sminkkel az arcomon. Megsúgom, jól. A napközben random rám jövő sírógörcsös idegösszeroppanásaim bizonyíthatják is.
De, mint mondtam, én a belsőt jobban értékelem. Ezért is ültem le veled kávézni, annak ellenére, hogy így nézel ki. Lássuk csak… Azt hiszed, hogy a számodra ismeretlen külső biztos valami újat, izgalmasat takar. Huh. Nem. Vegyük sorra, mi a közös azokban a “tipik csajokban” és bennem. Féltékenyek – ha nincs bizalom, pipa; Hisztiznek – ha nem rájuk figyelsz, hiába kérték, hogy hallgasd meg őket, pipa; Imádják a plüssállatokat, utálják a pókokat, és 2x annyit esznek, mint amennyit „illene”,…. pipa, pipa, pipa. Dühösek, ha menstruálnak, szomorúak, ha – várj, mi az? Mitől rázkódtál össze? A menstruáció szótól? Ne haragudj már, de ez egy természetes dolog, olyan, mint a vécézés, és ha te el tudsz büszkélkedni, sőt, igazi legendává válni a székleted méretével, akkor hadd ne érezzem már magam szarul amikor meglátsz egy tampont a táskámban. Mit gondolsz, honnan jönnek ezek elő? Varázslatosan ott teremnek, ahogy a mobilodon a volt barátnőd „akkor este tali?” üzenete?
Elfelejtettem mit akartam még mondani, de a lényeget remélem sikerült megérteni. Nem? Na akkor figyelj az a csodálatos lány, akiről Amy Dunne is beszélt a Holtodiglanban, aki annyira szereti a férfias hobbijaidat, amennyire te, aki nyitott a legújabb undorító pornótrendekre, aki sosem lesz mérges rád, aki mindig kipihent, akin sosincs egy darab szőr se a szempilláitól lefelé, akinek sosem fáj a feje és akivel bármit, bármikor megtehetsz: nem létezik.
Sokan talán megpróbálnak ilyenné válni, de az a próbálkozás pontosan azzal ér fel, amikor a hozzád hasonlóak esküdöznek a harmadik félrekúrás után, hogy „megváltoznak”. Nem tart örökké.
Tehát belülről is olyan vagyok, mint a többi. És jó lenne, ha ezt a következő áldozatodnál is észben tartanád, és nem szólnád le például a hobbiját, csak azért mert te túl átlagosnak találod. Szegény lány még abba is hagyná, mert te azt mondtad neki, hogy ő végre más mint a többi, szerencsétlen meg kényszert érez, hogy ezt a képet fenntartsa. Szóval, nem csinál semmi olyat, amit a többiek, nem úgy viselkedik mint a többiek, de mind hiába mert amikor 3 hónap múlva egy kifejezéstelen szexrobotként ül melletted, úgyis kidobod, mert „há nemtom, ráuntam”.

Nem tudsz megszólalni? Nem is baj. Úgyis rég szerettem volna már egy olyan randit, ahol csak én beszélek.

 

 

Charles Bukowski: Loccsanás

Illúzió, hogy te egyszerűen
csak egy verset olvasol.
A valóság az, hogy ez
több, mint egy
vers.
Ez a koldus kése.
Ez tulipán.
Ez egy katona masírozása
Madridon keresztül.
Ez te vagy a
halálos ágyadon.
Ez Li Paj a föld alatt
nevetve.
ez nem egy átkozott
vers.
Ez egy alvó ló
Egy pillangó az
agyadban.
Ez az ördög
Cirkusza.
Nem egy lapon olvasod
ezt.
a lap olvas
téged.
Érzed?
Olyan, mint egy kobra.
Egy éhes sas
A szobában körözve.

Mussó Erika fordítása

 

fáradtan fogok hazatérni

 

kollázs Tandori Dezső Sár és vér és játék c. könyvéből

salátát két helyen is vettem
döbbenten hallgattam végig
hogy nagyjából minden saláta más
a fejes saláta állítólag lélektől lélekig
és az ember nem veszíti el a fejét
már negyvenkét éve élek úgy
hogy az életemet szétpofázom
mutattam merre vannak a mi ablakaink
és hogy milyen fáradtan fogok hazatérni
azzal a rengeteg salátával
a rongyos szélű lukas közepű szőnyegekhez
tényleg még meg kell nézni a függeléket
egy fehér konyhai ülőkén üldögélve
a kurva életbe miért kell kiszedni
mindenből és mindenkiből mindent
akár elhunytból a szerveket
végeredményben nincs végeredmény
csak nyomok vannak amelyek kihűltek
szak- és általános tárgyfelfogás
itt az írógép fennakadt áramszünet miatt
ez korrekt pontos beszéd
korrekt és pontos elakadás
a dél és a délután nyomasztó
de reggel két helyen is vettem salátát
elborítottak a zöldfélék műanyag zsákjai
a mi ablakainkat mutattam hogy merre vannak
és hogyha fáradtan hazatértem
lerámoljuk majd a régi kis polcot
és ügyelünk hogy ne legyen huzat
de nem lehet jobb
soha semmi se lesz jobb
(nem akarok rímelni dehogy)
és nem akarom megszerezni rövid
ámde eredményes küzdelem során a vázát
a futónövényeket a cserepet
a könyv mégis visszakanyarodott ahhoz
hogy két helyen is vettem salátát
jobb tenyeremet a bal tenyerembe vettem
mintha lassan málna az idő
mintha lassan minden mállana
a szőnyegek széle elrongyolódik
közepük kilukad
azt hiszem fáradtan fogok hazatérni

 

(Illusztráció: Robert Papp: Lettuce (2012))

A hangnem nélküliség; Szérum

 

A hangnem nélküliség

Rázókeverék

Mint Schönberg
Hölderlin vagy Mallarmé
néha kikapcsolnám az észt
hogy legyen a szó az intuícióé
a sok terv helyén a Jó Ég
talált szőlőfürt napozna a verandán
s pillangó billegne a topánka sarkán
muslica lovagolna a hangyán
pókhálón akadna fenn a hulló hajszál
nem képződne eksztatikus tapasztalat
csak nyugalom és zűrt alkonyat
és végre kiradírozná
amit jegyzetelt a Mozart kottán
a szócikk szigeten kitörne a vihar
orkán

 

Szérum

Istennél elvégzett dolog, hogy a narratíva nagy.
Nem érdekli, hogy Derrida vagy Gadamer miatt
tudja másképp az agy?
Hogy a világ és a lét, számukra nem smaragd.
S az már részletkérdés, hogy milyen a tároló.
Ott lesz példának a sakktáblán a ló.
Amiben van egy gyűszűnyi heroin.
És hogy helikopterrel szállítják-e a sakk készletet,
vagy lovas kocsin.
Készülhet bármilyen technikával a tény.
Csak szülessen gyorsan.
Majd elég egy pillanat. Hogy kilyukadjon
a tudat-szatén.
És lehet akármilyen általánosság, elvont fogalmi játszadozás.
A papírtárolókból egy idő után kifolyik a tojás.
A golyóstoll ereszteni kezd és kimászik a fiókból,
a híres rimbaud-i tolltartó alól, a pók.
Hogy lerakja a laptop alá a petéit a Szó.
S mielőtt elvérezne a megsértődött penna –

Hajlított fény leszek ma.

 

(Illusztráció)

Önmagunkba, mint a téglát

Most elmesélem neked Schuba Sándor történetét.

Egyszer volt, hol nem volt, olyan hajnali három óra körül határozott léptek nesze zavarta meg a Széchenyi tér túlvilági csendjét. Már csak két nap volt hátra az ünnepig, érthető hát, hogy Schuba Sándoron kívül miért nem járt az idő tájt egyetlenegy árva lélek sem a karácsonyi vásár kivilágított faházai között. Azon az éjszakán éppen tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja rótta a város utcáit éjjel-nappal, télen-nyáron, hóban-fagyban, csak mert örömét lelte benne. Szokása volt kivétel nélkül bárkit megszólítani az utcán, leginkább a társalgás szépsége miatt. Egész napját kint töltötte a belváros emberektől nyüzsgő, eklektikus labirintusában, és igyekezett kapcsolatot létesíteni vadidegen férfiakkal és nőkkel, pusztán azért, hogy gyakorolhassa legkedvesebb időtöltését, a felhőtlen cseverészést.
Tudományos fantasztikumnak tűnhet, hogy a mai világban léteznek még a múlt idealistái közé skatulyázott, ballonkabátos, kalapos őrök, akik felveszik a hölgyek elejtett zsebkendőjét, és hangos újságropogtatással állnak a villamosmegállóban, miközben ide-oda biccentenek, kezet fognak, aktatáskát lobogtatva várakoznak a főutca sarkán. És valóban, többnyire a fantasztikum dominál az iménti megállapításban, ugyanis Schuba Sándor soha nem hordott se ballonkabátot, se kalapot. Annál inkább kedvelte a vastag, kézzel készített, enyhén dohszagú irhakabátját a hozzáillő kucsmával. Olyannyira szerette ezt az összeállítást – amely vitathatatlanul kiemelte mélykék szemét –, hogy még nyáron, a legnagyobb kánikulában sem zavartatta magát, büszkén lépdelt téli szereléséhez járó irhamellényében. Mentségére legyen mondva, hogy kigombolva hordta, alatta pedig valamelyik képregényhős emblémáját viselte színes pólói tucatjain. Ennyit a fantasztikumról. A tudományos megállapítás azon része, miszerint úriemberként viselkedik a főutca sarkán, újságot olvas és aktatáskát himbál, biccent, kezet fog – ezek mind-mind igazak voltak Schuba Sándorra, aki ezeket a tiszteletreméltó szokásokat nemhogy nem hagyta kiveszni a város szürke mindennapjaiból, de még rá is tett egy lapáttal saját lénye elengedhetetlen és utánozhatatlan tulajdonságával: a közvetlen társalgással.
Portyái során megszólított bárkit, nemtől és kortól függetlenül, habár leginkább a fiatal, gyönyörű nőket kedvelte. Mert hát valljuk be: ő is csak férfiból volt; szerette a szépet, szerette az izgalmasat, és ugyebár a nők pontosan ilyenek. Az emberek többsége azonban átnézett rajta, vagy elhessegette magától. Olyan is volt, aki megpróbált erőszakhoz folyamodni, csak hogy megszabaduljon végre az irhakabátos úr, számára idegesítő jelenlététől. De szép számmal akadtak olyanok is, akik nyitottan fogadták közeledtét és közlékenységét, s hosszú percekig beszélgettek vele ilyen-olyan, többnyire jelentéktelen, hétköznapi dolgokról, abban a hiszemben, hogy a különc öregurat boldoggá teszik vele.
Hogy mekkorát tévedtek!
Noha Schuba Sándor mindennél jobban szeretett beszélgetni – talán még az irhakabátjánál is jobban –, a különc öregúr sohasem azért kereste a kapcsolatot a járókelőkkel, hogy boldog legyen. Kevés boldogabb embert hordott a hátán a föld a történelem során őnála. Mindene megvolt, és ami nem, az azért hiányzott tulajdonából, mert nem volt rá szüksége. Hétköznapi ember volt, egyszerű igényekkel, akinek a homlokára sohasem vetett árnyékot a búbánat.
Éppen ezért kezdte el unni saját életét. Megszállottan kereste az újdonságot, a különöset, és legfőképpen: a szomorúságot.
Bizony, a szomorúságot. A szomorúság olyan volt neki, mint a borkedvelőnek a jégbor, mint az ételkedvelőnek a Gasztroangyal, vagy mint a szépirodalom szerelmesének a Háború és béke. Ő szomorúságkedvelő volt. Egyfajta ínyenc. Az élet mozzanatainak kulináris híve, aki megszállottan kísérletezett az összetevők (a járókelők) ízvilágával (érzelmeivel), és kedvére volt belekóstolni mindegyikbe, hátha megtalálja a rég áhított, valódi, mélyből fakadó szomorúságot.
Szóval a különc öregúr éppen a Széchenyi téren sétálgatott. Nem emlékezett rá, mióta volt talpon, vándorlásainak kezdete óta egyébként is egybefolyt minden napja. Az idő múlását az égen követte nyomon, szemmértékkel, az évszakok váltakozását pedig a bőrén keresztül tartotta észben. Talán ezért is volt rajta mindig valami irhából készült ruhanemű. Azon a téli éjszakán, három óra tájban, mikor a hajnali köd tejszerű fátylát még nem emelte fel a nap első sugara, Schuba Sándor, tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja először úgy érezte, valami baj van vele. A hosszú idő alatt felhőtlen kedvét egyszer sem fenyegette betegség, levertség vagy rossz közérzet. Azon az éjjelen azonban valamiféle változást vélt felfedezni testében. Belül. Egyfajta melegséget, ha úgy tetszik. Csak egy pillanatig tartott az egész, de a hatása annál nagyobb volt. Olyan, mint amikor valaki felhúzza a kocsiban az ablakot, ám mielőtt az üveg végleg befejezné fölfelé araszoló útját, egyszerre éles, fültépő nyikordulást hallat, amitől az ember kizökken a gondolataiból. Néhány perc múlva el is felejti az egészet, ám legközelebb már valamiféle különös érzés tartja fogva tudatalattiját, hogy egy kicsit lassabban kell le- vagy feltekernie az ablakot az adott szakaszon, mert kellemetlen hangot bocsájt ki. Valami ilyesfélét érzett az irhakabátos úr, mikor szállingózni kezdtek a hópelyhek. Furcsának találta, noha a vándorévek alatt jó pár furcsa dolgot tapasztalt. Talán a csontig hatoló – de az irhakabát alá, természetesen, beférkőzni képtelen – hideg, a köd és a szállingózó hópihék együttes hatása volt. Mindez mély benyomást tett Schuba Sándor önfeledt személyére, és attól a pillanattól fogva valami megváltozott benne.
Mialatt a különc öregúr gondolataiba merülve sétafikált a rendhagyó időjárás bájos forgatagában, egy ismeretlen erő, mondjuk a végzet, vagy a misztikus időjárás keze elvetette lelke veteményeskertjében a szomorúság babját. Fúrt neki egy kis lyukat az ujjával, belepottyantotta, betemette földdel, gyengéden megöntözte, és onnantól kezdve a búbánat csírája utat tört magának, és gyökeret vert Schuba Sándor mellkasában. Ő maga ebből az egészből csak egy meleg, majd minden további nélkül szörnyű, mardosó, jeges hidegbe átcsapó érzést tapasztalt. De az a hideg ott is maradt, nem illant el, csakúgy, mint a mindent beborító köd. Az irhakabátos úr órákig a padon ült, s miközben egyre csak masszírozta szúró mellkasát, mélyen elgondolkodott azon: mégis miért történik ez most vele? És akkor, mikor megérkeztek a nap első sugarai, és végre elült a hajnali köd, Schuba Sándort se kínozta tovább az a rejtélyes, hideg érzés.
Fel is kelt azonnal, és a szokásos jókedvvel indult útnak ismét. Úgy gondolta, ez csak amolyan „múló fájdalom” volt, csak beszúrt a szíve, és ennyi. Hiszen már nem olyan fiatal, most töltötte a hatvannégyet, a lábában is érzi már, szóval egyáltalán nem kell az eset csodájára járni – bárkivel megeshet ebben a korban. Fütyörészve bandukolt tovább, habár nyugtalansága korántsem múlt el teljesen. Alig várta, hogy egy kis reggeli csevejre fogékony alkattal hozza össze a sors, s akkor legalább erről a kínos rosszullétről is megfeledkezhet.
A nap hátra lévő részében, szokásához híven, a városban téblábolt, s jobbára szabados életén töprengett. Közvetlen természetének köszönhetően rengeteg ismerősre tett szert az évek során, akiknek a legtöbbje kerülte őt, mondván, túlságosan pozitív egyéniség. Optimizmusa valóban nem ismert határokat, mindig mindenben meglátta a dolog jó oldalát. Kár, hogy az emberek többsége hajlamos elcsüggedni, és még csak bele sem gondol soha, hogy valami jót mindig ki lehet hozni a legnyomorultabb helyzetből is. Ő mindig ezt vallotta, és aki nem volt sült bolond, az meg is értette, kivel áll szemben, ha netán a különc öregúr félbeszakította mondandóját. Az esetek többségében azonban a hallgatóság csak egy kézlegyintéssel adott hangot véleményének, annyit téve hozzá grátiszként:
– Sajnálom, nincs nálam apró.
Ilyenkor fanyar mosoly jelent meg Schuba Sándor szája szegletében, és folytatta útját más, kissé nyitottabb társaság felé. De előfordult olyan is, hogy nem állt el eredeti szándékától, és a durva visszautasítás ellenére sem engedett, sőt, szent céljának tekintette, hogy ha már kéregetőnek nézték, valóban lehúzza a delikvenst.
– Hé, öcsikém, én nem vagyok hajléktalan! Gyere, szagolj meg nyugodtan!
– Dehogy szagolom, normális maga?! Mit akar?!
– Hát, most, hogy így kérded, egy kis apró tényleg jól jönne.
– Az előbb kért. Mondtam, hogy nincs apróm. Hagyjon békén.
– Nana! Az előbb meg sem szólaltam, te mondtad, hogy nincs apród. Azt sem tudtad, mit akarok. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre van a buszpályaudvar, erre te hajléktalannak nézel, és elküldesz melegebb éghajlatra – búgta jókedvűen Schuba Sándor. – De mivel nem kérdeztem, van-e nálad pénz, és mivel nem is néztél rám, csak a telefonod pötyögtetted közben, arra kell következtessek, hogy mégiscsak van a birtokodban néhány érme. Megtennéd, hogy megszánsz egy-két százassal? Már csak azért is, mert valóban szegény vagyok, reggel óta nem ettem, ráadásul a büszkeségemet sértetted meg, méghozzá igen mélyen, így ezt a krátert csak egy kis adománnyal tudom befedni, amely… – és így tovább, egészen addig, amíg a szerencsétlen meg nem elégelte a flúgos öreg folytonos zaklatását. Ilyenkor jókedvűen zsebre vágta a pénzt, meghajolt, és másfelé vette az irányt.
Pedig volt félretett pénze. Éveken keresztül a saját és a felesége nyugdíjából élt, aki a halálos ágyán arra kérte, felejtse el őt.
– Sándor, ne törődj a múlttal! Az élet elszáll. Élj meg minden egyes napot! Nyugdíjas vagy, végre időd is lesz rá, hogy azt csináld, amit mindig is szerettél volna. Hogy emberekkel foglalkozz, beszélgess, korzózz, lazulj, világi életet élj. Legalább én sem foglak zavarni közben… Ígérd meg, hogy elfelejtesz!
És Schuba Sándor betartotta az ígéretét. Ötvenkét évesen ment nyugdíjba a rendőrségtől, ugyanabban az évben veszítette el a feleségét. Nem kell lefesteni, mit érezhetett, el tudja azt képzelni akárki. Ám kötötte őt az ígérete. Egész addigi életében szolgált, s most, mikor végre elkezdhetné azt, amiről huszonéves kora óta álmodozik, hogy egyszer végre nyugdíjba vonul, az utcákat fogja járni, és még több tapasztalatot gyűjt a világról, naprakész lesz, minden hírt, pletykát első kézből fog hallani, az új időket nyitottan fogadja, a szlengeket eltanulja, idősekkel sakkozik a gyógyfürdő termál medencéjében – röviden: hogy tiszteletreméltó öregúr lesz, akinek unokája helyett unokája, fia helyett fia lesz az egész város; most úgy kell mindezt véghez vinnie, hogy a nő, hű társa, élete szerelme halott, és a nyirkos, férgektől hemzsegő földben enyészik el egy egyszerű koporsó fenekén.
Mit lehetne mondani? Nehéz volt. Nehéz volt, de az évek alatt megtanulta kezelni a dolgot, és azt hitte, megtalálta önmagát. Már nem gondolt az asszonyra, nem törődött a fájdalommal – minden percét lekötötte az, hogy a jelenben éljen. Haza is csak aludni járt, már ha hazament egyáltalán. Általában sétált, ide-oda, keresztül-kasul, mindenfelé. Ha úgy volt, cigarettát lejmolt, és konyakot ivott az egyik elegáns étterem teraszán, máskor gyorsbüfékben ebédelt, olykor egyik hajléktalan ismerősét és a kutyáját hívta meg egy szendvicsre – tehát túlzás lenne azt mondani, hogy napjai egyhangúan, boldogtalanul teltek, és hogy a veszteség miatt kissé becsavarodott. Nem, erről szó sem volt. Álló nap azért küzdött, foggal-körömmel, hogy örömet szerezzen másoknak. És persze saját magának is. Hogy lelkiismerettel adózhasson a legtisztább élvezet, a hedonizmus totemoszlopának. Carpe diem. Jól csinálta, nagyon jól.
Azon a hajnalon, három óra tájban, mikor elkezdett szúrni a szíve, és a padon ült mellkasát markolászva, arra a következtetésre jutott, hogy az a tizenkét év, amelyet az utcákon töltött, egy idő után már kifejezetten boldogan, és amely nélkül el sem tudta volna képzelni életét, az a tizenkét év hibás. Hiányzik belőle valami. És már ízlelgette is a választ, de akkor a nap felkelt, a köd felszállt, ő maga pedig megkönnyebbült, a fájdalmas, hideg érzés nélkül kelt fel a padról, és folytatta útját, igaz, nem oly derűsen, mint addig, de kifejezetten jó kedéllyel.
És aznap – valószínűleg a hajnali események hatására – a megszokottnál jóval több embert szakított félbe. Nagyon nem is emlékezett, kiket-miket, miről beszéltek, hányan voltak, és a többi. Csak annyi maradt meg benne, hogy ide-oda rohangál a hóesésben, békésen összeverődött társaságok, turbékoló gerlepárok, régi ismerősök bizalmas beszélgetései között utazgat, és időről-időre elhajtják, vagy ő maga megy el, mert hallgatósága elképesztően tág, merev szemekkel bámulja őt. De ő csak folytatta, rohant ide, caplatott oda, itt egy kis ilyen, amott egy kis amolyan, ez a téma, az a téma, mígnem egyszer csak a főutca közepén nem találta magát, a hideg kövön ülve. Nem tudta, mi történik. Forgott körülötte a világ, az emberek távolodó-erősödő hangja monoton zúgássá vált fülében, homlokán a kemény mínuszok ellenére is kiütött a veríték. Elhatározta, hogy rendbe szedi magát.
A legközelebbi étterem felé vette az irányt. Bent barátságos meleg és egy kecses pincérlány fogadta, pár perc múlva pedig már egy erős körtével a hasában, forralt borral a kezében ült egy tál gőzölgő tyúkhúsleves fölött az ablak melletti kétszemélyes asztalnál.
Az ebéd lassan telt, a gondolatok vadul kavarogtak fejében. Feldúlt lelkiállapotban volt, és nem értette, miért. Tudta, hogy a köddel kapcsolatos, hogy a mellkasi, szúró fájdalom is közrejátszik benne, és hogy valamiről megfeledkezett – de ennyi, és semmi több. Nem ugrott be neki semmi más, csak ezt a három dolgot ismételgette unásig, rögeszmésen.
A leves után felkelt, kiment a mosdóba, hogy megmossa az arcát. Óráknak tűnő percekig tanulmányozta magát a tükörben. Feje búbján már kopasz volt, de hátul még fejedelmi acélszínben pompázott a haja, amely most borzasan kandikált az ég felé. Vastag lencséjű, kerek szemüvege mögül véreres udvarban egy pár tengerkék, nyugtalan szempár nézett vissza rá. Örökké mosolygó szája szélén most is ott ült a csibész vonás, de arcának belső aggodalomról tanúskodó ráncai elvonták róla a figyelmet. Befejezte a mosakodást, megitta a forralt bort és kiment rágyújtani. Egy idő után feltűnt neki, hogy újra elkezdett szállingózni a hó, és hogy a füst, amelynek útját mindig figyelemmel kísérte, most mintha eltűnt volna, hiába kereste, nem látta, hova száll, ékes bizonyítékaként annak, hogy újra beborította a várost a köd. Esteledett. Lemondóan csóválta a fejét, és éppen elnyomta a cigarettát, amikor a szíve tájékán újra visszatért a szúró, hideg érzés. Kétségbeesetten rohant a főutca tejszínű áramában, a szállingózó fehér pihék között; úgy zihált, mintha egy gyilkos üldözné, mintha a nyomában lenne, és elmebeteg kacajával a hátát karistolná, mert az jobban vág, mint az a hatalmas kés, amelyet a kezében szorongat.
Egészen a padig rohant. A padig. A hajnali pihenőig, ahol kiheverte fájdalmát, amely most, úgy tűnt, a korábbinál sokkalta erősebben tért vissza. Időközben az összes bódé kinyitott: a levegő telis-tele volt a sült gesztenye, a forralt bor, a pácolt csülök, a főtt káposzta, a lócitrom, a szalmabála, a pálinka, a gumicukor, a kürtőskalács és még ki tudja, mennyi minden más ingerlő illatával. A szagok és a zsúfolt tér ellenére is nyugtató hatással volt idegeire a lassú hóesés. Csak arra koncentrált, és az idő mintha lelassult volna körülötte. A szürke, ködös háttérben csöndes, lassan szállingózó pihéket látott maga előtt. A világ megállt. Végre nyugodtan lélegzett, és azt kívánta, bárcsak mindig ez a tiszta, ünnepi béke venné körül.
Azután először a fahéj, majd az alma, és sorra egymás után a vásár többi illata is felerősödött, csakúgy, mint a zsivaj, és rosszulléte minden addiginál erősebben tért vissza. Hol a hasát, hol pedig a fejét fogva görnyedezett a padon, és keservesen nyomorultul érezte magát. S ekkor, nyomorában, félájultan, az öntudatlanság küszöbén, mélyen mellkasába lógó fejjel, alig hallhatóan suttogva a feleségét szólította.
– Irénke…
A szó formát öltött, megtöltötte a levegőt, a teret, s talán még az időt is. A világ lelassult, érzékei elmosódtak, testi fájdalmai elnémultak. Az a drága, szent szó, amelyben benne volt tizenkét év néma fájdalma, most hangosan kimondatott; az az elfeledett, varázslatos név, amely most úgy hangzott, mintha azt mondta volna: élet.
Pedig életről szó sem volt, tudta jól. Hogy is lehetne, mikor Irénke már tizenkét éve a temetőben nyugszik? Ám a válasz valahogy nem érdekelte. Csak tudta, érezte, hogy amit elfelejtett, amit el kellett felejtenie, az most visszatért, és többé nem hagyja el. Szeretett feleségének emléke most már mindig vele lesz. Érezte. Elkíséri, míg oda nem ér, míg le nem eresztik őt is a hideg, nyirkos földbe, egy egyszerű koporsó aljába, s rá nem hajítják a földet, hogy elfedjék vele testének romlandó mivoltát.
Schuba Sándor, az örökifjú, az optimizmus két lábon járó példája, aki tizenkét éve nem volt szomorú, úgy zokogott azon a padon, mint egy kisgyermek. Az öröm könnyei voltak, azok peregtek fényes, kék szeméből. S mintha a természet is meg akarná tartani ezeket a tiszta, gyöngéd könnyeket, a decemberi hideg megfagyasztotta a cseppeket, éppen azután, hogy legördültek volna a szemüvege alatt mindig mosolygó szája felé, talán azért, hogy eltehesse őket emlékbe, hogy mindig emlékezhessen arra az emberre, aki tizenkét évnyi boldog feledés után rájött, miért szép és sokkalta boldogabb emlékezni, mint elrejteni azt, ami fáj.

A lány szájtátva bámult az irhakabátos úrra. Nem fázott, pedig hideg volt: órák óta ült a padon, sapkáját és vállait jótékonyan elfedték a szálldosó hópelyhek, és azt is érezte, ahogy könnyeinek maradékát megfagyasztja a levegő. Éppen úgy, mint Schuba Sándorét – éppen úgy, ahogyan azt az imént elmesélte neki a különc öregúr.
Mélyet sóhajtott. Vacogott. A bundás úr kigombolta kabátját, átkarolta a vállát, és ráterítette a meleg ruhaneműt. A lány még mindig őt bámulta, percek óta nem pislantott. A különc öregúr türelmesen hallgatta, mit mesél a lány csöndje. Úgy érezte, meg tudta győzni, s ez így van jól. Nem bánta, hogy vacsora helyett leült mellé, és vigasztalni kezdte zokogásában. Nem bánta, hogy meghallgatta, mi bántja. Ahogy azt sem bánta, hogy elmesélte neki Schuba Sándor történetét. Azt a történetet, amelyet ő sem ismert több, mint két nappal ezelőttig, amikor is az egészet átélte éppen ezen a padon, itt, ahol most a karjában tartotta az összetört lányt, és ahol most mélyen elmerültek a gondolatok kútjában.
Nincs is ennél szebb: rájönni, hogy a feledés megmérgezi az embert, míg a végén őrületbe nem hajszolja. A fájdalmat be kell építeni önmagunkba, mint a téglát, hisz ami egyszer már megsebzett minket, az többször nem tud, a fájdalmat pedig örömmel kell megszilárdítani, habarcsként használni, s mikor ez a két végletes ellentét, a szilárd fájdalom és a gyengéd, puha boldogság érintkezik, olyan elpusztíthatatlan, áthatolhatatlan falként tárul fel szemünk előtt, amelyet többé nem dönthet le senki és semmi, még önmagunk sem, és amelyet más néven csak úgy hívnak: lélek.
Erre gondolt a különc öregúr, amikor a lány megmozdult. Hozzábújt, jó szorosan, szinte érezte, ahogy fiatal szíve lassan megnyugszik, és már nem ver olyan ütemtelenül, mint előtte. A lány rámosolygott, megpuszilta borostás arcát, majd azt súgta áhítattal:
– Köszönöm.
Azután felállt, és lassú, kimért léptekkel eltűnt a köd sűrűjében. Nem nézett vissza. Az irhakabátos úr pedig elmosolyodott, feltápászkodott és begombolkozott.
– Talán még látjuk egymást – mormolta maga elé.
Majd ő is elindult az ellenkező irányba, és ugyanúgy, mint előtte a lányt, lassan őt is elnyelte a szakadatlan hóesés.
Körvonalai még akkor is ott lebegtek homályosan a köd és a hóesés közepén, mikor már régen az igazak álmát aludta az otthonában.
És álmában a feleségével táncolt.

(Illusztráció: He Cares – honor card )

Japán szerelmes versek a IX. századból

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Szerelmes dalok negyedik kötete, 708.

 Téma nélkül                                                              Ismeretlen szerző

 

Szumai halász
szítja sópárlók tüzét.[1]
Zord szélfúvásban,
lám, a füstje arra száll,
merre nem is gondolná![2]

 

Dalok későbbi gyűjteménye (951)
Szerelmes dalok második kötete, 647–648.

 

Téma nélkül.                                                           Taira no Szadafumi

Tán csak én izzok,
s tűnök a messzeségbe?
Örökös hévvel,
oh, mégsem lángolhatok:
akár a Fudzsi orma.[3]

 

Így válaszolt:                                                          Dajka a Ki családból

Mint Fudzsi orma,
még ha örökkön égsz is,
ugyan mit tegyek?
Eloltani nem tudom
tüzed, hisz víz nem vagyok.

Fittler Áron fordításai

Taira no Szadafumi (Taira no Sadafumi)

?–923

A IX–X. század jelentős költője. Híres volt szerelmi kalandjairól, ezeket dolgozza fel a fiktív elemekkel is kiszínezett Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, Heichū monogatari) című verses regény. Több alkalommal szervezett költői versenyeket, amelyeken a kor legnagyobbjai, többek között az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének szerkesztői közül Ki no Curajuki, Mibu no Tadamine és Ósikócsi no Micune is részt vettek. Taira no Szadafumi fennmaradt verseinek többségében a be nem teljesült, illetve a boldogtalan szerelem miatti bánatáról énekel.

 

Dajka a Ki családból (Ki no menoto)

  1. századi költőnő, eredeti nevén Ki no Zensi. Józei császár (uralk. 876–884) dajkája volt.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Szuma a mai Kóbe város egy része, itt található egy hires tengerpart. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – gyakran szerepelnek az itteni sólepárló kemencék, amelyekben a sós víz lepárlásával nyertek sót. A kemencék izzó tüze a szerelmi lángolást, illetve az a miatti fájdalmat, szenvedést jelképezi.

[2] A sópárló kemence füstje itt azt a személyt jelképezi, aki iránt a (feltehetően női) lírai én (a versben szumai halász) gyengéd érzéseket táplál. Ahogyan a szélben a füst kiszámíthatatlan irányba száll, úgy a lírai én által kedvelt személy is váratlanul választott valaki mást.

[3] A Fudzsi-hegy a IX–X. században aktív vulkán volt, azaz tűz égett benne, amely nem volt látható, csupán a füstje. Ennek megfelelően Japán legmagasabb hegye a korabeli szerelmes versekben a titkolt, máskor a visszafojtott, be nem teljesülő szerelem érzésének szimbóluma volt, és ez az asszociáció kapcsolódott hozzá. Gyakran – ahogyan ebben a vakában is – az ’érzés’, ’vágy’ vagy ’gondolat’ jelentésű „omo(h)i” szó magában foglalja a vulkánhoz kapcsolódó tűz (hi) szót. Jelen versváltás második vakájában, a hölgy válaszában továbbá az utolsó két sor tűzhöz kapcsolódó motívumával a költőnő arra céloz, hogy még nem is találkoztak, és erre nem is kerülhet sor.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info