Alina Nelega: mintha mi sem történt volna (részlet) – Láng Orsolya fotóival

na és most?

Mihez kezdjen itt, ezen a helyen, ahol egyetlen utca sem egyenes, az állomáson még peron sincs, tehervagonok közé száll le, és fél kilométert gyalogol a kijáratig a rozsdás, alacsony vaskerítések között, a cövekek csúcsa hegyes, még át sem tud ugrani rajtuk, annyi holmija van. Cipeli a necceket, a hátizsákot, a régi, spárgával átkötött bőröndöt. Benne az ágynemű, néhány könyv, az egyre nehezebb írógép malomkőként húzza a karját. A város egyetlen szállodája felé vonszolja magát, még szerencse, hogy az állomás nincs messze a központtól. A kocsonyás esti levegőre rátelepszik a köd, aztán szitálni kezd az eső, Cristina nedves ajkába harap, amikor megcsúszik a repedezett aszfalton penészként szétkenődött sárga zuzmón. Hamar leereszkedik a sötétség, ő meg a házak között bolyong, a kapuk előtt hatalmas fenyők, a kéményekből füst száll, égő fa, friss kenyér és tej illatát hozza. Fél óra is beletelik, mire rájön, hogy rossz irányba indult el, de itt csak előre vagy hátra lehet menni, úgyhogy nagy nehezen, mint egy vemhes tehén, visszafordul a központ felé, ahol a város egyetlen szállodája található. Az utcán furcsa torokhangokat hall, nem azt a lágy, elegáns magyar nyelvet, amit otthon megszokott, és amiből meg is tanult valamicskét – szerette is a nehezen utánozható, de dallamosan összeálló hangjait, a ritmusát –, de itt még azt is nehezen fogja fel, amit románul mondanak neki, minden magánhangzó el van torzítva, a szavak értelmetlenül tapadnak egymáshoz, másodpercekbe telik, amíg rájön, hogy a vüneiorna azt jelenti, vine iarna[i], ezt köszönés helyett mondják, mert a nyár ide soha nem ér el, minden évszakban jön a tél – kivéve télen, mikor senki nem szól egy szót sem, mert nem bírod kinyitni a szád, a nyelved hozzáragad a szájpadlásodhoz, a fogad törékenyre fagy, az orrod elzsibbad, az ajkad meg ég, a levegőt is nehéz beszívni, mintha folyékony nitrogén lenne, még azt sem mondhatod rá, hogy hideg, nem lehet tudni, milyen, erre a föld hátán semmilyen nyelven nem találtak ki szót.

Láng Orsolya fotója

Mínusz 42 fokos hidegben be kellene zárni az iskolákat, de a hőmérsékletet nem jelentik be hivatalosan, a televíziós időjárás-jelentésben mindig hét-nyolc fokkal többet mondanak a valós adatoknál, hogy ne érje el a kritikus határt. Láztól csillogó szemmel tanítja a románt, idegen nyelv ez a folyton tüsszögő fiúknak, akik már megszokták, nála sokkal jobban bírják a hideget, a betegséget. A nevük sem normális, lehetne mondjuk Attila, Laci vagy Csaba, de csupa olyasmi, amit soha nem hallott még: Edömér, Bolyk, Pongrác, Hunor, Csanád, Bulcsú, Lestár. A lányok meg: Cippóra, Erse, Firéne, nem Jutka vagy Éva vagy legalább Emőke. Igyekszik helyesen kimondani minden nevet, nem akarja kifacsarni a szavakat, ők meg csak nevetnek rajta: szegényke – aztán nem nevetnek, kezdődik az óra, buzgón tanítja nekik Az örménykakukkot[ii], a fiúkból dugliș[iii] lesz, a lányokból meg leliță[iv], rájuk szól, nu mai găbuiți sendvișurile din cotloane[v], majd nagyszünetben elővehetitek az uzsonnát, ce tot horhăiți, bojbăiți și mocoșiți[vi], egy pisszt se halljak. Poznă, suman, belea, aldămaș, spurci iarmarocul[vii] – alkossatok mondatokat! Ők pedig szófogadóan mondatokat alkotnak: „Ma reggel megittam az áldomást, és margarinos kenyeret ettem hozzá.”, és „Édesanyám a születésnapomra új szűrt vett nekem.”, Cristina pedig tovább halad a tananyaggal, Mateevici következik, de előtte a kiejtést gyakorolja az osztállyal: pâine, câine, comoară, adâncuri[viii], az î és az ă és az î és az ă – a gyerekek pedig kórusban utána: „Limba noastră-i o comoară, în adâncuri înfundată, / Un șirag de piatră rară, pe moșie revărsată.”[ix] Vagyis Limbo nosztréj o komore ün adünkurj ünfudáté, un siróg de piotre ráré pé mosio revörszáté. Megadóan skandálják, ismételgetve a számukra szokatlan hangokat, felőlük aztán igazán kínaiul is lehetne; amikor azt mondják, püjne, nem a kenyeret látják maguk előtt, hanem a romántanárnőjük fásult, elcsigázott arcát, aki piros tollával kiüti a katedrán a vers ritmusát. És most mind, kórusban: püjne, müjne, küjne. Kívülről meg kell tanulni az Erdélyt meg egy részletet Bălcescu A románok vitéz Mihály vajda alattjából, a gyerekek engedelmesen mondják: „A Kárpátok büszke bérceinek lábánál fekszik minden ország közül a legdicsőbb és legáldottabb” – pont. Mert azt a részt, hogy „aminek földjét az Úr maga vetette be gazdagon”, kivágták, még szerencse, hogy nem kell még egyszer hallania, hogy föld, pemünt, de az még benne van, hogy „a természet építőmesterének legnagyszerűbb remekművei” meg „a zúgó fenyvesekkel borított magaslatok” és az „örök hó gyémántjától ragyogó diadém”, mivel a szerző minden szavával kifejezi hazafias lelkesedését és csodálatát a román föld, vagyis Erdély iránt. Még az is lehet, hogy egy szép napon egyik tanítványa besétál majd egy üzletbe, és kér egy pár „minden színben pompázó” zoknit, vagy egy palack vizet a „sebes zuhatagokban robajló kristálytiszta patakokból”. Ugyan mindent szorgalmasan bemagolnak kívülről, jó jegyeket kapnak, de továbbra sem értenek egy mukkot sem, ha hozzájuk szól. Évszázadok óta itt élnek, a világnak ezzel az erdővel benőtt zugában, a saját régies nyelvjárásukat beszélik – mégis minek jöttél ide, kérdezi Ágota, a túlképzett magyartanárnő, doktorátusa van a kolozsvári meg a budapesti egyetemről, te lány, én már évek óta kínlódok, és még magyarul sem tudnak rendesen, te meg románul akarod megtanítani őket.

Láng Orsolya fotója

Nem kell kétségbeesni azért, itt is vannak románok, lasszóval fogdosták össze és hozták ide őket, vagyis az állam helyezte ki központilag, ahogy őt is, a szapora, édes beszédű moldvaiakkal együtt, akik nagy mélabúsan csupa î, ci, șî váratlan csipkéivel tűzdelik tele a neologizmusokat, amin neki folyton mosolyognia kell, néha még fel is kacag, aztán akarva-akaratlanul maga is úgy kezd beszélni, mint ők, megkóstolja a málés lepényüket meg a sonkájukat, ami valójában nem más, mint a legközönségesebb szalonna, vidáman mulatnak a hegyeken túlról hozott borocska mellett, otthonról van, tiszta az, a világért sem kevernének bele cukrot, valamelyikük apja küldte, aki leszüreteli a kert oldalából a vadon növő szőlőcskét, hogy ne vesszen kárba, kipréseli a hordóba a csalóka illatú Izabella gerezdjeit, a zöld, fanyar, még habzó folyadék meg sem erjedt, de legalább természetes, úgyhogy iszik belőle ő is, nem is keveset, koccint a szelíd, talpraesett Vasilicával, a történelemtanárnővel, vele egyidős, mint Bombeu, a matektanár. Együtt ülnek le rögtönzéseket és évharmadi dolgozatokat javítani, előveszik a családi fényképeket, rajtuk a távolban hagyott vagy az ország másik csücskébe kihelyezett rokonok arca, várják a szabadnapokat, hogy találkozhassanak, a vakációban majd hazakirándulhatnak a száműzetésből. Hiányzik az én Moldvám, siránkozik Vasi. Săvineștiből jött, ahol az a híres vegyikombinát van, éppen Piatra Neamț mellett, most pedig albérletben lakik Ralucával, a földrajztanárnővel együtt, ő nem falusi, és lenézi Vasilicát, mert vastag, kötött szoknyákat hord, és három pár férfizoknit azokban az idétlen bakancsaiban. Raluca bákói, az nagy város, megyeszékhely, benti budival született, puha szövetnadrágokat hord, a szekrénye meg roskadozik a pulóverektől, amiket persze a világért sem adna kölcsön senkinek: finom kasmírból készültek, van türkizzöld, és a barack, a málna, a pisztácia árnyalataiban pompázó darabok – meg az a fekete, nagyon elegáns, abban szinte intelligensnek néz ki, mondja rosszmájúan Vasi.

Láng Orsolya fotója

Na és most?

Fekete hegylánc az épület fölött. Torzonborz fenyők a reggeli hidegben, az egész város olyan, mint egy új temető, tele frissen elföldelt halottakkal. Szóba elegyedhetne velük, de attól tart, úgy válaszolnának: püjne, müjne, küjne. Az egyetlen szálloda a főtéren áll, a cégéren a Fenyő felirat, első héten ott éjszakázik egy nedves falú szobában, később egy kolléganője megszánja, és bemutatja Marinak, egy negyven körüli, magas, barna hajú, csinos és megbízható székely asszonynak, akinél kivehet egy szobát. Van egy kamasz fia is, a pattanásos Jancsi, akinek gyanús helyekre csúszkál a tekintete. Tanulgasson egy kicsit românește[x], mosolyog Mari, levonok a lakbérből, ha tart neki néhány különórát, és megteríti az asztalt, kinyitja a kamrát, a polcokon ott sorakoznak a szépen elrendezett savanyúságos üvegek, gogos, zöld paradicsom, rikító zöld uborka, az eláll? cum să nu[xi], anyám receptje, bele kell tenni, tudja, amikor a szőlőt nevelik, akkor mindig zöldek marad – micsoda, a kékkövet? Hiszen az méreg! Nem, nem, Doamne ferește[xii], mit gondol, puțin[xiii] nem méreg, magyarázza a románt törve Marika, ez a titka, egy csepp csak beletenni, de ne csinálja egyedül, exact[xiv] kell tudni a receptet, elteszi én, ha magának is kell. Anyám, hát mikor fogok én savanyúságot eltenni, mikor még lakásom sincs – és belevájja a fogát egy ropogós, csípős uborkába. Marika lakásának legkisebb szobájába zsúfolja be a holmiját, nem nagyon van hely a ruháinak, a fürdőben sem fér el a szappanja és a fogkeféje a polcon, a törülközőt reggelente kiteríti a fűtőtestre, úgy tesz, mintha nem hallaná, amikor a házigazda bemegy utána takarítani, feltörli a csempét, igen sok víz fogyaszt maga, pancsol, mint a férjem, az is román volt, zsörtölődik Mari először románul, hogy ő is értse, aztán meg magyarul, mind egyformák ezek, piszkot hagynak a zuhanyozóban, háromszor húzzák le a vécét, pocsékolnak, és még rendesen, tisztán szarni sem tudnak. És ne zakatoljon annyit azzal az írógéppel, éjszaka az egész tömbházban hallani a pötyögését, reggel neki munkába kell menni, a fiának meg iskolába, így nem lehet pihenni, és amúgy is, mit ír, talán valami kiáltványt – dehooogy, csak feladatlapokat, hazudja ijedten, de szépen visszacsomagolja az írógépet a bőrönd fenekére, elteszi, majd használhatja megint, ha végre kap egy garzont vagy valamit. Minden reggel bekopog Moșneag elvtárshoz, a párttitkár helyetteséhez, mindenféle űrlapokat kell kitöltenie, kérvényeket ír, nyilatkozatokat fogalmaz, hogy majd, amikor befejezik azokat az új tömbházakat a főtéren, ahol a Kultúrház is áll, neki is jusson egy lakás. Még dolgoznak rajtuk, hiszen ő is láthatja, gyakran el is sétál arrafelé. A betonkeverők nagyjából dísznek vannak, a munkások tüzet raktak a befagyott alapárkok szélén, a darukezelők kesztyűs markukat fújják, egy nap három-négy órát tudnak csak dolgozni, amikor kicsit előbújik a nap, de azt is inkább csak a látszat kedvéért. Egyfolytában az ásványvizes üvegekből isznak, amikről lekaparták a címkét, de persze nem vizet, egy fiatalabb munkás int neki, hellyel kínálja a tűz mellett, koccan a foga az üveg nyakán, jól meghúzza, nem édes székely köményes, hanem erős fenyőpálinka, kivörösödik az arca, köhög, a munkások megütögetik a hátát, ő meg körbead egy csomag szűrős Snagovot, most már tanárnő, nem szív szűrő nélküli cigarettát, de ez is tele van kóródarabkákkal, alig lehet meggyújtani, akadozva pöfékel a poros levegőben. A fiatalabb férfi Symphoniát szív, az övénél százszor jobb magyar cigarettát, neki is ad, de már olyan keserű a szája, hogy mindjárt elhányja magát, feláll, indulni készül, azt mondja, viszontlátásra, ők nevetnek, jólesik nekik, hogy legalább egy szót magyarul is szól ez a román nő, rendesnek látszik, még akkor is, ha azért jött, hogy a gyerekeiket megtanítsa – de mire is? Mert az ő nyelvét, mondja egy öregebb, éles tekintetű férfi két korty között, úgyis megtanulják: a fiúk a katonaságban, a lányok meg férjhez mennek, nekik úgysem kell, hacsak nem egy románnal állnak össze, akkor meg akár akarják, akár nem, kiszopják a faszából. Nyerítve felnevetnek, az öreg még utánakiált, hogy ő is kereshet magának egy székely legényt, ha szeretne valami újat tanulni, de ő már messze jár, nem is megy arrafelé egy darabig, hogy megnézze, hogyan emeli fel a dolgozó nép az új lakónegyedet.

Láng Orsolya fotója

Na és most?

A farkasok némán ereszkednek le az erdős hegyoldalon – csak az ágak reccsennek egyet-egyet a hó súlya alatt –, majd megfeszült testtel elrugaszkodnak, és meg sem állnak a város széléig, ahol órákon át óbégatnak a ködbe burkolózó holdra, a gyászosan pislákoló fény felé, őt kirázza a hideg, úgy érzi magát, mint a hold, távol saját magától, ő is halott, micsoda szamárság, hogy is érezhetnéd magad halottnak, hiszen a halottak nem éreznek – de most, hogy minden esemény lezajlott, és abból, ami megtörténhet, semmi sem vele fog már megtörténni, hanem egy Cristina nevű nővel, aki éjszakánként azt hallgatja, hogyan vonyítanak a farkasok, és az erkélyen dohányzik a nedves sötétben, egy háromlábú hokedlin ülve, régi ládák, zsákok és üres üvegek között. Elnyomja a cigarettát egy csorba virágcserépbe, ami félig tele van földdel és tűlevelekkel. A szomszédos tömbházakban csak néhány ablak mögül dereng valami gyenge világosság, mindenki sorban állt gyertyáért, de neki fáj a szeme a fel-fellobbanó kanóctól, úgyhogy nincs más választása, csak dohányzik, és vár a farkasokkal együtt. Éjfél és hajnali öt között elveszik az áramot, a hússal teletömött két hűtőszekrény zümmögése félbeszakad. Minden télen két disznót vágunk le falun, Szentmártonban, mondja Marika nagy büszkén, egész évben abból a húsból esznek, ami éjjel kiolvad, másnap meg újra megfagy, neki is kitesznek olykor a tányérjába egy mócsingosabb darabot, amihez hozzá sem nyúl, pedig jól meg van fűszerezve babérlevéllel és sok csípőspaprikával. Minden éjjel csepeg a víz azokból a fagyasztott disznókból, csipp-csepp-szünet, csipp-csepp-szünet, kánonban az előszoba műanyag ingaórájával, tikk-tikk-takk-félszünet, tikk-tikk-takk-félszünet. Pontosan ötig, amikor a konyha cementfalai között kiöblösödő zakkanással újra beindul és zúgni kezd a két hűtőszekrény, hét óra körül valaki folyatni kezdi a zuhanyt, beletelik vagy tizenöt percbe, mire felér a meleg víz, aztán visszaalszik, és csak tízkor ébred fel a nagy csendben, mintha otthon lenne, a saját ágyában, vasárnap, és mindenki elment volna, ő meg végre egyedül maradhatna, az idő apró morzsákat hagy körülötte, tikk-takk-félszünet.

Láng Orsolya fotója

Mindig megfeledkezik a kis rózsaszínes tócsáról, ami a két hűtőszekrény alatt összegyűl az ajtóban, megcsúszik, összevizezi a zokniját, aztán kimossa belőle a dögszagot, és ráteríti a törülközőre, estig megszárad a még langyos fűtőtesten. Legalább a fűtést nem állítják le soha, félnek, nehogy megfagyjanak csövek, mert akkor minden vezeték szétrepedne, és a völgykatlant hamarosan elárasztaná a víz, a legmagasabb tömbházakat is beborítaná, a hegyek között hatalmas jégtorlasszá dermedne, ők meg türelmesen várnák az áttetsző harangba zárva az olvadást. A gáz bágyadtan pislákol, de a kávé jó, magyarországi Omnia kávé, elég drágán vette Marikától, van valaki a munkahelyén, aki rendszeresen ellátja, gondosan be kell osztania, és oda kell figyelnie, hogy melyik dobozba nyúl, a világért sem vehet a házigazdáéból, a cukorból ellenben bátran kiszolgálhatja magát, tesz is két púpozott kanállal. Egyszer majd, mikor lejár végre ez a várakozás, egész álló nap csak kávét fog inni, a tűzhelyen reggeltől estig fő majd a kávé, sőt, még éjjel is csak az fog főni, a házat betölti a friss, gyümölcsös, kesernyés illat, meg az amerikai cigaretták aromája, mert nem gyújt rá másra, csak Kentre meg Marlboróra, azok gyorsan égnek, alig lehet egyet-kettőt szívni belőlük, máris elfogynak, ezt a békés, édes ízt fogja érezni, meg a révületet, amikor éjszakánként kedvére pötyög majd az írógépén, egy hímzett ernyőjű lámpácska meleg fényénél, és senki nem fog belekötni, hogy túl nagy zajt csap, vagy a milícia hallgatózik az ajtóban. A történetek pedig csak úgy hullámzanak, özönlenek majd belőle, elrugaszkodnak, mint a farkasok – de addig minden cseppre vigyázva kitölti a kávét a köhögés elleni szirupos üvegecskébe, amit külön erre a célra tartott meg, és elindul, behúzza maga után az ajtót, tizenegytől van órája, a délutánig maradó osztályokban dolgozik, nem szabad késni. Miután megszólal a csengő, az aligazgató, Laci bácsi, összeszedi a tanáriban maradt osztálynaplókat, és beviszi őket az irodájába, húz egy jó vastag vonalat a jelenléti íven, és úgy számít, mintha meg sem tartotta volna az órát, aki elkésett, aztán jönnek a megrovások, és aki még gyakornok, azt bepanaszolják a tanfelügyelőségen, és kibeszélik a tantestület értekezletein, ahol neki is megvan a maga helye a hosszú asztal mellett a tanáriban, Vali, a franciatanár mellett: a lába rövid, vastag bikanyaka van, meg göndör fekete fürtjei, barnás műanyag mappájában pedig szubverzív tananyagot hordoz, a Pif folyóirat számait például, meg az Eiffel-tornyot ábrázoló fotókat, régi képeslapokat, amiken a Louvre látható, vagy Napóleon síremléke a Saint-Louis des Invalides-ban, ezeket titokban szokta mutogatni a diákoknak, mert franciaórán most már tilos Franciaországról beszélni, még az ötödikes tankönyvből is kivágták a ma petite maisont ábrázoló képeket és a croissant-t meg a confiture de fraises-t az illusztrációkról, eltűnt Doudou, mon chat is, mivel a francia gyerekek tömbházakban laknak, ahol nem szabad sem chient, sem chatot tartani, du pain avec du thét reggeliznek, mon père traktorista, ma mère pedig szövőnő, notre voiture est Dacia, la meilleure voiture du monde, és szó sem lehet Le petit prince-ről, parce que lejárt már a hercegek ideje.

Láng Orsolya fotója

– Hova szól a jegyed ma estére? – suttogja Vali a fülébe. – Ugye jössz az előadásra?

– Nem, vagyis hát nem tudom, lehet. De nem vettem jegyet, és nem hinném, hogy még maradt volna – dadogja fojtott hangon.

– Nekünk van egy pluszban, Dannak el kellett utazni Bukarestbe.

Jobb is, hogy azt mondta először, nem megy, persze, Dannak tudtak szerezni jegyet, rá pedig bezzeg nem gondoltak, csak most, amikor valakitől mégis be kell vasalniuk az árát. Egy kolléga rájuk pisszeg, sssst! Az igazgatónő elkezdte elemezni a tanerők első évharmadi teljesítményét, a tanári elnémul, még a két fizikus kolléga is abbahagyta a sutyorgást, rögtönzéseket javítanak az asztal alatt, az orruk hegyére csúszott szemüveggel.

– Utána majd felmegyünk Ágotához, party lesz, minden színészt meghívott – erősködik Vali, amint a többiek zúgolódni kezdenek, mert az igazgatónő bejelenti, hogy a téli vakációban tilos szabadnapokat kivenni, karácsonykor pedig nagygyűlést tartanak, nehogy valaki hiányozni merjen.

*

Radu mélyet sóhajt, a feje lecsúszik Cristina válláról a mellére, ő elővesz egy zsebkendőt, és letörli a nyálát, ami a szája sarkából csorog kifelé, csak nehogy elkezdjen horkolni, valamit mormog álmában, a hátuk mögött a Vasile Ioanide Textilfeldolgozó Szakiskola három diáklánya felvihog. Tizenegyedikesek, néha szokott náluk helyettesíteni, nehéz eset az az osztály, semmi kedvük az angolhoz, más tantárgyakból írják a házijukat a pad alatt, röpködnek a füzetek, a papírrepülők. Csak akkor tud valahogy egy rendes órát megtartani az ellenséges pillantások kereszttüzében, ha kiküld egy-két tanulót. A mögöttük ülők közül jól emlékszik az egyikre, Annabellának hívják, az a lány semmit sem hagy szó nélkül, most sem, mert a kis pimasz mindenre figyel, csak arra nem, ami a színpadon történik: na nézz oda, ez a szerencsétlen, milyen nyomorult egy fickót szedett fel, a másik kettő próbálja elfojtani a röhögését, ő hátrafordul, Annabella pofátlanul a szemébe bámul, rossz parfüm szaga lengi körül, a sminkje durva, kihívó. Radu hamar elaludt, amint elsötétült a nézőtér, elbágyasztotta a hatalmas csempekályhák ontotta meleg, húsz órát vonatozott, hogy meglepje őt, éppen az előadás előtt érkezett, rohant az állomásról, Cristina pedig nagyon megörült, akkor mégsem kell színházba mennie, hiszen csak egyetlen jegye van, de Irina minden követ megmozgatott, és csak ő tudja, honnan, szerzett még egyet, úgyhogy nem volt kifogás, el kellett menni. Ő rövid ruhában és magassarkúban, olcsó borotvakapával szőrtelenített lábbal – jól felsértette a bőrét több helyen is, a hideg minden lépésnél belemar a vékony, láthatatlan vágásokba. Az előcsarnokban összefut Banidval, a tornatanárral, aki tüzes tekintettel méri végig, és azt mondja, te, hát azt hittem, csúnya a lábad, azért hordasz mindig nadrágot, de az iskolába is így kellene jönnöd, szoknyában, ő meg nem tudja, mit gondoljon, most fel akarja szedni, vagy mi? Radu öltözéke sídzseki és szutykos farmer, rossz katonaszaga van, izzadság és állott alkohol árad belőle, erős, egyenletes szuszogása rátelepszik a színészek hangjára Cristina fülében. Kicsit megmozdítja a fejét, Radu zavaros tekintettel felnéz, a könyökére támaszkodik, kicsit kinyújtózik, aztán rögtön előrebukik a feje, és visszaalszik. Egy székkel odébb Vasilica sajnálkozva nézi, szegényke! Kiöltözött mára, a vörös kötött ruha fölött fehér selyemmel kihímzett népies blúzt visel, nagyon finom a mintája, kicsit tovább, vagy két sorral előttük Irina és Vali, mintha skatulyából húzták volna ki őket, elegánsak, a színpadra szegezik a szemüket, Moșneag elvtársat is látta a feleségével együtt, a páholyban ülnek a milícia parancsnokával, persze az civilben van, az egész város krémje összegyűlt, még a magyar kollégák is eljöttek.

Láng Orsolya fotója

A szeme előtt lassan kibonatkozik egy család drámája, nem bírnak elszakadni a múltjuktól, hát mégis mi ebben a színpadra való, neki nincs múltja, nincs jövője, egyetlen emlék sem töri át a jelen sorompóját, a színészek összevissza koslatnak a korabeli ruháikban, szavak jönnek ki a szájukon, minden hamis, hamis, legszívesebben felordítana, hogy mit akarnak ezzel a meggyeskerttel, ő nem tud megkülönböztetni egy almafát egy meggy- vagy szilvafától, rá sem bír nézni azokra a savanyú gyümölcsökre, amiktől megfájdul a gyomra, a süteményekből is kipiszkálja őket, utálja a meggypálinkát, mit sírnak úgy vissza a szereplők, részéről a világ összes meggyfája eltűnhetne most rögtön, neki aztán cseppet sem hiányoznának, Lopahinnak van igaza, az egész egy mérhetetlen disznóság, és nincs menekvés, számára sincs menekvés, ott kell ücsörögnie a székhez láncolva a lesötétített teremben, rá van kényszerítve, hogy nézze a színpadot, becsukja a szemét, de a fülét nem foghatja be, az eltúlzott dikció az agyát karmolja, Nana hangja kínos, teljesen értelmetlen mondatokat skandál, körülötte állandó fészkelődés, mert egyesek már ráuntak az egészre, és futva rápillantanak az órájukra, felsóhajtanak, sugdolóznak, mit keres ő itt, a nyugtalanság a tehetetlenséggel egyszerre keríti hatalmába, kinyitja a szemét, és Nanát látja, de nem is ő, csak egy nő, aki hasonlít rá, Dunyasa, ahogy a színpad elejére lép, és kibámul a közönségbe – a gyomrába váratlanul belenyilalló fájdalomtól lihegni kezd, ezt már régóta nem érezte, azt hitte, minden lecsillapodott, ömlenek a könnyei a bosszúságtól és az idegességtől, dühös lesz, mégis mi az Istennek jött ide, nincs bátorsága felállni és kimenni – de még bátrabb lenne egyenesen kifütyülni a darabot. Ranyevszkaja azt kérdezi, miért nem maradt egy csepp olaj sem a kamrában, hozzáteszi, hogy Varja csalánlevesen tartja őket, így vigyáz az egészségükre – Csehov tényleg így írta, csalánleves? Hogy lop, és az ő rovásukra spórol, úgy akar meggazdagodni, ez lenne a szövegben? És még tovább mennek a szerzővel való összejátszásban, Jasa azt mondja, hogy Párizsban bezzeg nincsen csalán, indulhat is, akinek ott esetleg jobban tetszik, a közönség erre ébredezni kezd, egyesek felnevetnek és tapsolnak, minden szóban, a kettős, hármas jelentésű replikákban ott a nézőtér és a színpad titkos összeesküvése, fel akarnak fogni valamit a jelenükből annak a másik jelennek a története alapján, az illúzióból, mintha a szereplők tehetetlensége a saját mostani életük lenne, a színpadot átszelő hatalmas, idétlen, fehérre pingált vasút az előadás metaforája, súgja a fülébe Vasi. A metaforán pedig fel-alá járkálnak a szereplők, mint valami tébolyodottak, legszívesebben felmenne a színpadra, és felgyújtaná az egész díszletet, csak fa és karton, nincs itt semmiféle vasút, ordítaná mindenkinek. De ő nem őrült – mert őrült kell lenni ahhoz, hogy ellenkezz, hogy kimenj az utcára, és felgyújtsd magad, inkább beszéljünk csak metaforákban, és képzeljük el, hogy önmagunkról mondunk valamit. Ők tettetnek valamit, mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk, nem hiszik, amit mondanak, tudjuk, hogy nem hiszik, ők is tudják, hogy mi sem hisszük, de úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy elhisszük. És a végén nem jön semmilyen mozdony, a színészek szétszedik a vasutat, mindenki magával visz egy darabot belőle, mintha a vonatoknak már nem is lenne min errefelé jönni, ahol a madár se jár, minden remény szertefoszlott, ez a senkiföldje. Hiába vártuk az amerikaiakat. Vajon rólunk van szó, vagy valaki másról? Firsz leroskad a színpadra, azt mondja, én itt maradok, nem megyek sehova, itt maradok.

Láng Orsolya fotója

A teremre ráereszkedik a csend, néhány pillanat múlva felharsan a taps, a hurrázás, a színészek kilépnek a reflektorfénybe, két pionírnyakkendős gyerek átad nekik egy virágkosarat, Ranyevszkaja a földig hajol, a kezét a szívéhez emeli, hálásan néz a közönségre, már eszeveszetten dobolnak a lábukkal is, a mester ügyes mozdulattal félrependeríti, és eléje furakodik, valaki fütyül, de elfojtja a rengeteg bravó meg éljen, aztán elhal a taps, a színészek kivonulnak, csak két-három lelkesebb néző folytatja a tapsot, mire a mester újra belép, a hátán egy hatalmas papírmasé sínpárral, diadalmasan felemeli a válla fölé, úgyhogy a közönségnek nincs más választása, noha már felálltak, indulni készültek, most muszáj itt maradni még egy körre, amíg csak bele nem fáradnak, és abbahagyják a tapsot, a színészek még kint vannak a színpadon, de sietve távoznak, mert ez nagyon kínos, a nézők már hátat fordítottak nekik, egymás között beszélgetnek, kész, vége.

Láng Orsolya fotója

Ágotánál úgy tesznek, mintha pizzát ennének, de valójában valami lisztes rántotta, amire sok hagymát, szalámit és szalonnát tettek, és az egész úszik a ketchupban, amit paradicsomléből és Édes Anna paprikából csináltak. Na, hogy tetszett? Hihetetlen, micsoda erő, micsoda jelenlét, ragyogó, megrendítő, óriási, felejthetetlen. Radu felhajtott két pálinkát, aztán behúzódott a házigazdák hálószobájába, levetette magát az ágyra, és úgy alszik, mint a bunda, Cristina válogatás nélkül nevet minden poénon, sikamlós bókokat mond a színésznőknek a város elitjének rosszalló pillantásai közepette, táncol minden férfivel, sorra veszi őket, érzékien mozog, miközben Nana jeges tekintettel figyeli. Már félig-meddig berúgott, flörtölget, engedi, hogy minden színészecske összefogdossa, intellektuális eszmecserébe kezd a mesterrel, a konyhában az ölébe ül, Valival társalog, aki füvezik, mind beleszívnak abba a fonnyadt cigarettába, egyikük visszafogott politikai vicceket mond. Egy bágyadt bluesnál Péter karjában találja magát, ő Ágota férje. A megyei kórház főorvosaként akadálytalanul hozzáférhet az emberi nyomorúsághoz, és ez feljogosítja arra, hogy bármi felett ítélkezzen, bármit kimondjon. Cinikusan és gyengéden magához szorítja, hol van a férjed, kedves, elfáradt, lefeküdt, na szegény, szorítja még jobban, aztán azt mondja, ha egy férfi nem jó, hát le kell cserélni, scumpa mea[xv].

*

A pofon váratlanul érkezik a szemhéjára, ahol vékony a bőre, mint a combja belső oldalán, csillagokat lát, Nana belökdösi a szűk fürdőszobába, a vécéhez, a kagylóhoz nyomja, a törülközőfogas kampója beleszúr a combjába, a második pofon a szájára csattan, a szegycsontjára érkező ököl pedig beléfojtja a fájdalomkiáltást. Nana szenvedélyesen ütlegeli, többször is gyomorszájon vágja, a fejét hozzácsapja a fehér csempéhez, amin tarka, mezei virág mintájú díszítés fut körbe, vajon honnan szerezhették, biztos van ismerősük a kolozsvári vagy gyulafehérvári porcelángyárban. Elindul az orra vére, beletörli Nana vállába, a kézzel varrt, apró gyöngyökkel kihímzett türkiz blúzába. Zsákvászon szoknyájának színei diszkréten egymásba mosódnak, mintha egy akvarellkép lenne, most felcsúszott a derekáig, hát mégis színésznő, nem az üzletből veszi a holmiját, minden ruhája egyedi darab, micsoda csipkés, fehér alsószkonya van alatta, meg zöld, azsúros színpadi harisnya, belemarkol hosszú hajába, ránt egyet a lazán összefogott fürtökön, jó erősen belehúz a könyökével az állába, Nana térdre esik a nedves csempén. Elkezd bőgni, kitörted a fogamat, te hülye tehén, porcelán korona volt, egy havi fizetésedbe kerülne. Átöleli, szorosan a fal mellé nyomva felemeli, majdnem megfojtja, Nana dühösen vergődik, tehén, tehén, az vagy, te paraszt, sír, és túl sokat beszél. Megcsókolja, összevérezi, leveszi a blúzát, túl szép ahhoz, hogy összepiszkolja. Nana ledobja a szoknyáját, gyorsan, könnyek között levetkőzteti, nehogy elszakítsd a harisnyámat – te és azok az idióta harisnyáid, te megszállott –, a bőre puha és illatos, az ujjai elevenek és biztosak, a metszőfoga helyén most egy fekete, sánta kis agyarral ugat, mint egy megvadult kutya: te hülye, az vagy, hülye, őrült, elmebeteg.

*

– Ștefan hogy van? – Nana letüdőzi a füstöt. Egymásnak adják az amerikai cigarettát, mint a régi időkben. – Mióta nem cigiztem a budiban – támaszkodik most a fűtőtestnek –, tényleg milyen jó. – De mondom, Ștefan. Hol hagytad?

Láng Orsolya fotója

Ștefan a szüleinél van, nem is lett volna hová vinnie – te csak tedd a dolgod, végezd el az egyetemet, szépen készülj a vizsgáidra, mi majd elintézzük a többit. A teste önállóan dolgozott, semmihez sem kérte a beleegyezését, létrehozta azt az óriási hasat, ami átvette felette a hatalmat, másvalaki rendelkezett a testével, amiről addig minden kétséget kizáróan azt hitte, hogy a sajátja, többször is elájul vajúdás közben, összeszarja magát a szülőasztalon, még az üvöltés is egy másik torokból szakad fel, az a tüdő nem az övé, már semmi sem az övé, úgy bánnak vele, mint egy agy nélküli húsdarabbal, egy kínlódva kölykező állattal, ez a gyerek egy megaláztatás, egy ontológiai sértés, megfosztotta a méltósága utolsó nyomaitól is. Nem érez egy csepp örömet sem, csak egy kis csodálkozást és mélységes szorongást, amikor először meglátja, vörös, ráncos, éhségében szűköl, hirtelen elönti a sajnálat hulláma, amin nagyon meglepődik, és a sajnálattal egyszerre ébred fel benne az undor, kővé dermed, nem, nem ezt akarja érezni, hanem boldogságot és reményt, azt a híres anyai szeretetet, a megénekelt és idealizált anyai ösztönt, aminek a kedvéért a tinta és a könny tonnaszámra folyt évszázadokon keresztül, nem erre számított. Erőszakkal odatették a mellére, és akkor maga is kétségbeesetten sírva fakadt, mindketten üvöltöttek, fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, még abban sem lehetett biztos, hogy az övé, mert bepólyálva pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi ebihal a tizenhét ágyas kórteremben, mind nyivákoltak, aztán mikor eljött az evés ideje, elégedetten csámcsogtak, szívták a táplálékot az anyák testéből, akik az otthonról hozott levessel meg madártejjel tömték magukat, szüntelenül zabáltak, az utolsó morzsáig elpusztították azokat a gyanús kinézetű élelmiszereket a csomagjaikból, a gyereknek kell, mondják rágás közben, teli szájuk sarkán kétoldalt lefolyik a lé, kell a tej, egyél te is valamit, különben nem lesz tejed, de ő nem tud enni, mindent kihány, kapott valami borzalmas rózsaszín tablettákat a gyomrára, de attól csak rosszabb az egész, úgyhogy már be sem szedi őket, éjjel a plafont bámulja a többi anya horkolása közepette, el sem tudta képzelni, hogy a nők ilyen fertelmes hangokat képesek kiadni, mint valami kocák, az apja is horkolt, Radut pedig már megszokta, de ezek több szólamban röfögtek, lustán átfordultak egyik oldalukról a másikra, várva a hányingerkeltő evést és etetést, a mellük hatalmas, majd szétpukkan, olyan az egész, mint valami verseny, hogy kinek van több, a békafiókák meg böfögnek és felöklendezik a sárgásfehér löttyöt, az ápolónők megfejik azokat, akinek túl sok a tejük, hogy a gyengécskébb újszülötteket is legyen mivel táplálni, anyatej az is, nem lehet tudni, ki kit szoptat, így teszik a kisfiút is valakinek a mellére, akinek öt gyereke van otthon, a kórteremből mindenkinek van már legalább kettő, békésen várják az istálló boldogságában, hogy szopjanak a testükből, a szomszéd ágyban fekvő asszony megkóstolja a tejét, és kijelenti, hogy jó, zsíros, tápláló. Ő még tisztába sem tudja tenni a gyereket, felfordul a gyomra, elrohan a pelenkázóasztal mellől, az apja boldogan jön-megy, nem tudja, mihez kapjon, az első unoka, ő választotta ki a nevét is a nagy hadvezér után, Cristinának semmi ellenvetése nem volt, Radut meg sem kérdezték, de éppen az anyai nagyapja neve, úgyhogy nem lett nézeteltérés. A férfiak meghatottan simogatják, a csecsemő bölcsen vigyorog, mint egy csorba ínyű apóka, nézd csak, megismer, mondja Tănase könnyek között, az újdonsült apa pedig, mintha a szent ereklyéhez nyúlna, olyan imádattal bontja ki a pelenkából az aszott, feketés kis testet, rajta hatalmas herék csüngenek és kicsi, kajla pénisz, a zöldes nyomok édeskés, avas szaggal itatják át a pamutot, nagymama kimosta, kifőzte és forró vasalóval kivasalta a pelenkát, az egész házban ilyen szag van, igen, kisbabaszag, hát nem csodálatos, mondja az anyja, miközben precíz mozdulatokkal, magabiztosan becsomagolja azzal a szép, nagy, fehér, mindentudó kezével, a bal gyűrűsujján ott csillog a jegygyűrűje meg a karikagyűrűje, legszívesebben megcsókolná a kezét, nézd, milyen aranyos, ne aggódj, kicsim, mi tudjuk, min mész most keresztül, ez a szülés utáni depresszió, az otthoni vizitre érkező védőnő felír neki valami tablettákat, amiket szófogadóan be is szed, de nem hatnak, továbbra sincs teje, viszont jobban érzi magát, visszaszerezte a testét, ha akar, árkot is ugorhat, gyorsan vissza kell mennie az egyetemre, csak szabaduljon végre innen, ne tartsák vissza, mondja a lakónegyedük rendelőjében az orvos, fiatal, maga is gyerek még, lehet, hogy jót tesz neki, ha elmegy, végül is ez az utolsó egyetemi éve, tanulnia kell, le kell tennie a vizsgáit, mindjárt itt a kihelyezés, neki is megvan a saját élete. Azután igyekszik minél ritkábban jönni, Radu többször látja a gyereket, mint ő, néha kivesz egy-egy kitalált betegszabadságot, sok orvos ismerőse van ott a bányavárosban, akik segítenek, ha a fiával szeretne lenni, néha akár egy hétre is kiírják, Ștefan meg növekszik, egyre emberibb formát ölt, az arcáról lehull a szőr, ennivalóan édes, az anyja odaviszi a telefonhoz, hogy hallja a gügyögését, a szótöredékeket, a nevetést, aztán az üvöltést, amikor elveszik a fülecskéjétől a kagylót, mama-mama, de nem őt szólítja így, hanem a nagyanyját, ő Kiki, nem tudja kimondani, hogy Kitty, ahogy Radu tanítgatja, minden telefonhívás után erőt vesz rajta a bűntudat, nem tud aludni éjjel, rengeteget cigarettázik, küzd a gyomrában érzett nyilallással. Amúgy jól van, a létezése racionálisan be van osztva, azt teszi, amit meg kell tennie. Csak gyereket nem fog többé szülni, az egyszer biztos.

Láng Orsolya fotója

– Anyáméknál van, csak nem fogom magammal hurcolni ide. – Semmi kedve sem volt a gyerekről beszélni, már egy hónapja nem látta. – Haza akartam menni a hétvégén, de nem jött össze, mert feltűntél te az egyszerű halandók körében. Tudod, a bátyád miattad jött ide – hazudja, hátha így Nanában is felébred valami bűntudat, mert túlságosan is úgy megy neki minden, mint a karikacsapás.

– Mi? Radu itt van? Akkor hogyhogy nem jött el a bulira?

– Aha, itt van… a hátsó szobában alszik, mint egy ütött, az előadásotokat is átaludta, három napra szokott jönni, amiből négyet átalszik, kimossa a ruháit, aztán visszamegy dolgozni.

– Vigyázz, beleültél – hogyhogy mibe? A porcelán koronámba, add csak ide, talán sikerül helyretenni, hátha kitart egy napig, amíg visszaérek. – Lomhán mozog, a földön kutat az apró korona után, Cristina felkönyököl, és odagurítja neki a csempén, Nana megállítja, a tenyerére véve méregeti, aztán – naaa, el van repedve, most már mindegy. Esetleg megragasztom rágógumival.

– Bezzeg neked van rágógumid. – Jólesne most egy olyan mentolos lapocska, hogy enyhítse a szájában a dohány és az alkohol után maradt megsavanyodott, fémes ízt.

– Neked adom az egész csomagot, ha kimegyünk – belebújuk Cristina ruhájába –, látod, még most is jók ránk egymás ruhái, tessék, vedd fel te is a blúzom, a szoknyám, hadd nézzelek benne. Nem rossz, nekem is ilyen jól állnak? Hordd, ha tetszenek, cseréljük el.

Láng Orsolya fotója

A tükör alatti polcon talált kefével kifésüli a haját, hosszasan nézi magát, a fekete kis agyarat vizsgálja, elhúzza a száját, ciccent egyet. Aztán, háttal neki:

– És mit tervezel vele, majd elhozod ide?

– Kit? Neeeem, egyelőre jó helyen van, ahol van.

– Még soha nem láttam, kire hasonlít? – fogja össze a haját Nana – Milyen, amikor kisgyereked van, mennyi idős is most? Egy éves és pár hónapos, nem?

– Két éves.

– Tud beszélni, mondja, hogy anyu, apu? Biztos nagyon aranyos, hoztam neki egy játékot, a szállodában van, majd add oda neki, mondd, hogy a tékozló nagynéni küldte. Kínai, egy éneklő mackó, ami ugrálni is tud, remélem, tetszeni fog neki.

– Hogyne tetszene. Nincsenek fényképeim róla, ha ezt szeretnéd – és Nana megfordul, hosszasan nézi. – Inkább meséld el te, hogy vagy, hol laksz Bukarestben, van lakásod? Hogy a fenébe boldogultál annyi éven át?

– Van. – Nana a vécébe dobja a csikket, anélkül, hogy ránézne. – Megoldottam valahogy, gyere, menjünk ki.

– Persze, majd pont így megyek ki a fürdőből, a végén még kapok egy szerepet. – Valójában elbűvölőnek találja ezt az új ruhát, ami finom illatot áraszt, orgona és még valami, pacsuli, biztos borzasztó drága parfüm, belefúrja az orrát a bő szoknyába, erősen, élvezettel beszívja az illatát.

– Te tiszta lökött vagy? – A fekete kötött ruhában, ami rövidke, de szépen rásimul, és az azsúros harisnyához is talál, Nana úgy néz ki, mint valami luxuskurva, lehet, hogy az is, kurva, azért megy olyan jól a sora. Tudni akarja a történetet, az egész történetet.

– Innen ki nem megyünk addig, amíg mindent el nem mondasz.

– Nem mondok semmit – mégis mit mondhatnék?

És tényleg, mit mondhatna?

Megcsókolja mozgékony zongoristaujjait – ez egy hatalmas hülyeség, először is már láttam zseniális zongoristákat olyan ujjakkal, mint a májashurka, másodszor zongorázni körülbelül ugyanannyira romantikus, mint felásni a kertet, megfájdul a kezed, az ujjaid begörbülnek, idővel ízületi gyulladást kaphatsz, vagy Raynaud-kórt. Harmadszor pedig Nana alig tud elzongorázni egy-két gyerekdarabot, pedig mennyi magánórára járt, zongora és német és balett. Mert a nagyanyja ragaszkodik a műveltséghez. De a zongorából semmi sem ragad rá. Nem, neki betörőkeze van, az ujjai látnak, nem hallanak, ezt a kicsi Biedermeier komód felső fiókjában kajtatva tudta meg, ahol az apja a bankjegyektől dagadó borítékokat tárolja, meg sem számolja, csak beteszi oda. Csak azt a fiókot szokta bezárni. Radunak szabad lógnia a zongoraórákról, szabad utálnia a német nyelvtant, és szabad kekszet csennie a kamrából, őt békén hagyják, mert félnek, nehogy megint elszökjön otthonról Palmolivuhoz vagy Isten tudja, hova, és orvoshoz kelljen vinni, aki majd az egész családot leteremti. Mert a múltkor is megmondta nekik, hogy figyeljenek oda, ne stresszeljék. Úgyhogy Radut már nem akarták kiművelni, de amikor Nana a műveltségért cserébe a Luxor üzletben látott nagy babát kérte a ruhácskákkal együtt, és egy sminkkészletet, hogy kifesthesse magát, amikor iskolába megy, először kinevették, aztán kicsit megverték, na tessék, hogy legyen miért sírnod, üvöltened és a földön fetrengened, töri el az apja a fenekén a vesszőt, a seprűből húzta ki, amivel a ház előtti udvart szokták takarítani. Ő többet egy szót sem ejt a babáról, mert egyedül is elboldogul a pénzzel, amivel a dagadt borítékokból kiszolgálja magát, mindenikből egyet vesz, aztán szépen visszazárja a fiókot, az építész elvtárs meg észre sem vesz semmit.

Láng Orsolya fotója

A babát a kert végében temetik el, mert félnek, hogy megtalálják. Radu segít neki, a körmükkel ásnak, meg a szemeteskukában talált régi, törött kanalakkal. Pár nap múlva takaros kis gödör sikeredik, amit ruhácskákkal bélelnek ki, a padlásról hozták le őket, az ócska ládából, felváltva mennek fel – főleg ő, mert Radu inkább őrt áll –, és szépen kiszednek onnan mindent, amire csak szükségük van a fekvőhelyhez: steppelt takarócskákat és horgolt kis sapkákat, a szakadt nadrágot, amit annyit keresett, de a nagyanyja azt hazudta, hogy felvágta felmosórongynak. Minden összeszednek, hogy Limonada jól érezze magát. A nevét szintén Radu választotta ki, Palmolivu egyik húga után, aki megtetszett neki, mert annak is olyan nagy kék szeme van, az igaz, hogy Limonada arca kicsit barnább volt, de a foga ugyanolyan fehér, és a feneke meg a lába is ugyanolyan volt, mint a kis Limonadának, akit együtt levetkőztetnek és alaposan megvizsgálnak, minden porcikáját szemügyre veszik, leszerelik a kis dobozkát a hátáról, ami azt ordítja, oá-oá-ma-ma, semmi kedvük olyasvalakivel játszani, aki egyvégtében az anyját hívja, semmiféle anya nem volt a közelben, anyát nincs értelme hívni, mert úgy sincs otthon valami gyakran, a kötelességét teljesíti, mondja a nagyanyja, olykor több napra is elmegy, és akkor az apja egyedül iszik az ebédlő intarziás vitrinjéből elővett zöld üvegből az öregasszony szúrós tekintete alatt, mert ő mindent lát, de senkinek nem mondaná persze, csak magában mormol el néhány kivehetetlen szót, a dünnyögése átszűrődik az orra alatt és az állán kitüremkedő fehér, tüskés szőrszálak között.

Ma-ma legtöbbször este érkezik, a gyerekek már lefeküdtek, mert fél kilenckor az ágyban a helyük, de nem alszik egyikük sem, hegyezik a fülüket. Az apró betűs rendszámú fekete autó lehúz a kapu előtt, és akkor Radu azonnal elalszik, ő meg kilopakodik a hálószobába, elbújik az ágy alá, hallja, hogy egyenesen a zuhanyozóba megy, az apja pedig megkezdi az üvöltözést és egy újabb zöld üveget, és mikor az kiürül, beront a hálószobába, és szenvedélyesen káromkodva elkezdi összecsomagolni a bőröndjét. Ma-ma rágyújt az ebédlőben, és várja, hogy befejezze a pakolást, ő meg lefekhessen, mert másnap várja a további terepmunka, hát nem ő a legsikeresebb újságírónő a családban, a városban, egész Erdélyben? Minden mocskos fasznak az ölében, akikkel válogatás nélkül összefekszel, ott vagy sikeres, ne is próbáld tagadni, te szívtelen kurva, itt hagysz egyedül ezekkel a gyerekekkel, talán nem is az enyémek, mert mindkettő szörnyeteg, mint te, mégis ki visel rájuk gondot, az anyád?! Te soha nem vagy itthon, csak hazudozol, és nyavalyogsz, hogy nyugalomra van szükséged, az kell neked, mi, a csend? Tessék, csend! Igen, ez volt az utolsó kristálypohár, ami az után a legendás szebeni nagyanyád után maradt, ez volt, igen! Leszarom a kibaszott családod Rosenthaljait minden kristálykészlettel együtt! Még kell a csend? Hozzám ne gyere csendet keresni, hozzám ne merj érni, miután leszoptad az egész párt faszát, te rühes koca!

Négykézláb mászik ki a csipkeszegélyes ágyterítő alól, belekapaszkodik a lábszárába: ne menj eeeel, apuuuu, ne menj eeeeel, apukaaaaa. Megpróbálja lerázni, de Nana átkarolja a lábát, a nadrágja szövetét markolja, rámászik, mint egy kis majom, bőg, taknyol, amíg csak el nem indul az orra vére, és akkor az építész elvtárs leül, könnyekben tör ki, ölbe veszi a kislányát, így sírnak együtt, amíg az öregasszony bedugja a fejét az ajtón, görbén ránéz, ne félj, nem megy el apuka, de ő folytatja az előadást, már majdnem hányik a zokogástól, nagymama viszont tudja, hogy magában Nana nagyon is jól szórakozik. Ölelgetik, próbálják csitítani, ő kapálózik, toporzékol, de mindez csak a hatás kedvéért van, hátha Radu is megébred, hogy lássa, most nem ő van a figyelem középpontjában, most miatta van a nagy sürgés-forgás, neki kell letörölni a vért az orrocskájáról, apuka hoz neki egy pohár vizet, amit szándékosan felborít, éppen a bőröndben sorakozó ingekre, az építész elvtársnak nincs bátorsága dühbe gurulni, majd később valami másért megveri. Hívjuk ki a mentőket, javasolja a vénasszony, és akkor kicsit alábbhagy a színpadi produkcióval, hálásan liheg, amikor belép ma-ma, nagy kócosan, cigarettázva. Még mindig itt vagy, gyerünk, szedd a sátorfádat, dohogja a magassarkú cipőjében himbálózva, nem lehet tudni, hogy a férjére vagy Nanára. Egyike azoknak a nőknek, akiknek a gerincoszlopát arra találták ki, hogy magassarkúban járjon, még otthon is magassarkú papucsban jár, újrahasznosított régi szandálokban, amiknek letapossa a sarkát, kopognak a padlón, a szomszéd szobából is hallani, érezni a levegőben, belélegzed, ahogy az ajtóban áll, a rózsaszín, kávéfoltos háziköntös félrecsúszik meztelen combjáról, aztán az ágyba roskad, megmagyarázhatatlan módon elkerülve az építész elvtárs még nyitott bőröndjének éleit.

Láng Orsolya fotója

Ez az a bőrönd, amivel az egyetemi felvételire indul, aztán gyorsan, undorodva eladja, amikor kifogy az otthonról kapott pénzből. Eladja az aranyláncot a medállal együtt, a karkötőt és a szintén arany Doxa órát, a platinagyűrűt a kis gyémánttal, amit nagykorúsításra kapott, és amit csak különleges alkalmakkor volt szabad viselnie, felhívták a figyelmét, hogy ezek családi ékszerek, de ha amúgy is szégyent hoz a családra, akkor mindegy, szemrebbenés nélkül elteszi a kétezer lejt, amit az Armeneascăn kap érte egy feketepiacostól, aki rögtön azt is felajánlja, hogy szolgáltatásokat nyújtson komoly pénzért, a színinövendékek nagyon keresettek, mindenki tudja, hogy a színpadra csak pihenten lehet lépni, ezért az oda vezető utat ki kell feküdni, na mit pirulsz itt nekem, mint valami szűzleány, csak nem a tehetséged miatt vettek fel, és ráadásul egyből, amikor több, mint száz jelentkező van egy helyre, szerintem még a kapust is leszoptad. Nem, a kapust, azt nem.

Mit mondhatna?

Hogy poste restante-on Radu minden hónapban küld neki háromszáz lejt, vagyis majdnem egy egész ösztöndíjat, de a fél fogára sem elég. És még ezt sem szívesen fogadja el, nem akar az adósa lenni sem neki, sem Cristinának, akit elvett tőle, ugyanúgy, ahogy Limonadát is elvette, akit titokban meglátogatott a gödörben, hogy a saját kénye-kedve szerint alakítsa, és amikor Nana rájött, már túl késő volt, fel van vágva a lába köze, és Radu gyurmából mellet és vulvát csinált neki, oda van ragasztva és gondosan ki van színezve a zöld filctollal, mert a pirosat kulcsra zárt fiókban tartja az építész elvtárs, aztán szintén filccel, de a feketével, vastag, undorító szőrszálakat is rajzolt rá. Ezek után már egy ruhácska sem áll jól rajta, ronda lett, az arca és a gumiteste be van mázolva grafitporral, olyan, mint egy kis hamuszínű elefánt, amit Nana megrugdos, összetapos, a fejét pedig a kerítéshez veri, mert Limonada hülye, nem ellenkezett, hagyta, hogy még azt a szőke haját is kékre fessék. Radu ráöntött egy üveg Pelikan tintát, amit az apja dolgozószobájából csent el, és még azért is Nana kapott ki.

Láng Orsolya fotója

Kurva vagy te is, mint anyád, sóhajt az apja a telefonba, aztán lecsapja, Nana pedig századszorra vágja oda a kagylót a helyére. A Matei Voievod utcai egyetemépület széles kapujához felszerelt, esőtől berozsdált telefonkészülékből huszonöt banis érmék záporoznak, összeszedi őket a földről, belenyúl értük az aszfalt repedéseibe és a szennyvizes árokba, a másik telefonfülkéből két toprongyos fickó irigykedve bámulja. Most egész héten jut perecre és teára. Ez önmagában nem baj, sőt: a mester nem mondja rá, hogy kövér, látni a bordáit a tornadresszben, a combján kék foltok vannak a tantermi padtól, könnyű, mint egy hópehely, mondják a fiúk, nem úgy, mint Simona, aki már akkor is hánytatta magát az órák előtt, a vécébe öklendezte a kantini ebédeket. A baj az, hogy nem maradhat többet Simonánál, a szomszédok csúnyán nézik, és a Moşiloron a közös udvarban velük lakó vénasszony beköpte a körzeti tisztnél, el kell mennie, igaz, ami igaz, Simonának is kezdett tele lenni a hócipője, már megbánta, hogy befogadta, azt hitte, csak egy-két napra marad, legfennebb egy hétig, nem három hónapig. Nincs más választása, éjszakára is bent marad az egyetemen, elgémberednek a tagjai a földön alvástól, a viharvert hegyi hátizsákba gyömöszölt ruhákra hajtja a fejét. Mosakodni éppenséggel tud az öltözőben, próbák után, ellopja a vécépapírt és a kilyukasztott, spárgával a fűtőtesthez kötött szappant, bolyong az utcákon, mint valami holdkóros, a központban járkál a nagykövetségek között, egyik éjjel már nem bírja a hideget, ügyes ujjaival szépen kinyit egy holland rendszámú Lancia Beta Executive-ot a London utcában. Beindítja a motrot is, reggelig alszik a hátsó ülésen, a fényre ébred fel, ijedten menekül, de előbb gondosan visszazárja az ajtót, és beállítja a riasztót, ami halkan csipog, a sarokig kíséri a hangja.

És mit mondhatna még?

Hogy, miután egy hétig éjszakázott a Lancia Beta Executive-ban, és már kezdi otthonosan érezni magát, egyik éjjel, olyan kettő körül, valaki durván ütni kezdi az ablakot, a papírokat, legyen szíves! Egy milicista, a nyomában meg laza eleganciával ott lépked Șerban, egy hosszúkás szendvicsbe harapva, amiből két gőzölgő virsli lóg ki – micsoda, még lehet virslit kapni Bukarestben? Lefolyik a mustár az állára, Nana csak nyel egyet, a fiú szégyenkezve csámcsog, és letörli az arcát. Az iratokat, mondja türelmetlenül a milicista, és kinyújtja a kezét. A zsebében kotorászik a diákigazolványa után, oda akarja adni – de ki kell találnia valamiféle magyarázatot… milyen magyarázatot?! Șerban kapkodva kettétöri a puha zsemlét – micsoda, még lehet zsemlét kapni Bukarestben? – a markába nyomja, a diákigazolványt meg ügyesen a kabátja ujjába rejti, aztán nyugodt hangon azt mondja, törzsőrmester elvtárs kérem, ez a kisasszony az én barátnőm, itt lakom szemben, elmulasztottam odaadni neki a házkulcsot, kihalászik egy kulcscsomót a  fekete bársonygalléros szövetkabátja zsebéből, a rendőr arca előtt zörgeti őket, mintha el akarná hipnotizálni, ne haragudj, édes, elfelejtettem, hogy ma érkezel, menjünk be, már éppen eleged lehet a várakozásból, kiemeli a hátizsákját a hátsó ülésről. A szüleinél volt látogatóban, tudja, mondja a milicistának, aki visszahúzta a kezét, de még mindig gyanakodva ráncolja a homlokát, ez az idegen rendszámú autó kinek a tulajdona? Á, hogy az autó? Hát azt kölcsön kaptam. Egy barátomtól – na ne mondja! Most azonnal adják ide az irataikat – mind a ketten! Remeg a térde, de Şerban nem zavartatja magát, nos igen, az iratok, hol is vannak, lássuk csak, hova tehettem, igen, meg is van, és előveszi a pénztárcáját, parancsoljon, és a kezébe nyom egy zöldes bankót, az meg rábámul a pénzre, és befogja a száját. Rendben is volnánk, nem igaz? A milicista már zsebrevágta a pénzt, Șerban bezárja az autót, és átöleli a vállát, demonstratívan megcsókolja az arcát, neki pedig két lehetősége van: vagy azt mondja, hogy ezt a fickót még életében nem látta, és a milícián töltheti az éjszakát – afelől nyugodt lehet, hogy erről a mester és a dékánnő is értesül majd, aztán meg szépen kicsapják – vagy pedig bemegy vele abba a sötét házba, súlyos léptekkel és a szájába tömve a fél zsemlét, amitől majdnem megfullad, átlép a régi kapun, aminek be van fagyva a sarka, és baljós csikorgással nyílik a távirányító csipogására. Vagy esetleg elszaladhat, de nem nagyon bír már a lábán állni. A milicista gyanakodva áll a járdán, a pillantása követi őket, amíg be nem érnek, látja, amint a tágas előszobában felgyúl a lámpa, megcsillan a fekete márványból készült padló, a fiú leveszi a kabátját, alatta elegáns szmokingot visel fekete csokornyakkendővel, aztán belépnek a nappaliba, Șerban meggyújt egy állólámpát, és int neki a fejével, gyere már, vagy azt akarod, hogy észrevegye, hogy fogalmad sincs, hová érkeztél? Gyere, édes, hiszen nem akarlak bántani, ülj csak le a fotelbe, hozok neked egy teát – vagy inkább egy forró levest? Van zacskós levesem. Bénult akarattal bólint, köszönöm, a fiú meg eltűnik az alagsorba vezető kis csigalépcsőn, és hátrakiált – nehogy elmenj, hallod? Várj meg, azonnal jövök! Szót fogadsz, ugye, és megvársz?

András Orsolya fordítása

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.

Jegyzetek

[i] Jön a tél.

[ii] Fejezet Ion Creangă Amintiri din copilărie [Gyermekkorom emlékei] című regényéből, magyarul Kiss Jenő fordításában olvasható. Noha a szöveg anyanyelvi beszélők számára is nehezen hozzáférhető a rengeteg archaizmus és tájszó miatt, a mai napig a román nyelv és irodalom órák anyagát képezi az általános iskolában, a Romániában élő kisebbségek számára is.

[iii] Lusta legény (tájszó).

[iv] Nénémasszony (tájszó).

[v] Ne csurgyáljatok ehelyt a szendvicsekből (tájnyelvi). A szöveg Creangă nyelvezetének régies, tájnyelvi fordulataira játszik rá.

[vi] Mit bakotáltok s hezseteltek annyit, ne fiszlikoljatok ide-oda (régies).

[vii] Tréfa, szűr, bosszúság, áldomás, megcsúfolod a hetivásárt (tájnyelvi, régies).

[viii] Kenyér, kutya, kincs, mélység.

[ix] „A mi nyelvünk drága kincs, tenger mélyén igazgyöngy, ragyog, mint a pirkadat.” Alexei Mateevici A mi nyelvünk című költeménye Moldova Köztársaság himnusza.

[x] Románul.

[xi] Hogyne.

[xii] Isten őrizz!

[xiii] Egy kevés.

[xiv] Pontosan.

[xv] Drága kincsem.

A halott hajléktalan

 

Csodaszép reggelen ébredt Zoli, a fiatalember. Épp ment ki a konyhába rágyújtani, amikor azt látta, hogy anyja csak bámul kifelé az ablakon. Mikor Zoli is odalesett, azt látta, hogy egy halott hajléktalant tesznek a mentők a hordágyra. Olgát megviselte a látvány, közben rágyújtott. De rögvest Zoli is azonnal.
–Hogy lehet egy embert így megalázni? – kérdezte Zoli.
–Ez már halott, fiam… – mondta Olga. A halott hajléktalan bővebben…

Felszabadulás

 

Katonák meneteltek az utcán.
Csizmájuk egyenletesen kopogott a kövezeten.
Mozgásuk határozottságról tanúskodott arcuk azonban fáradtságról árulkodott.
Az emberek az ablakokból figyelték őket.
A felnőttek félve tekintettek ki a függönyök mögül.
A gyerekek orrukat az ablaküvegnek nyomva nézték az elhaladó menetet.
A menet végtelennek tűnt.
A katonák egyre csak jöttek.
Alkonyatkor robbanás rázta meg a falakat.
Majd egymás után több robbanás is hallatszott.
Az arcok ijedten elhúzódtak az ablakokból.
A menetelő katonák egy része a földre vetette magát.
Mások a fák törzse mögé bújtak.
Mások a házakban igyekeztek menedéket találni.
Futva közelítettek a kapukhoz.
A kapukat bezárták belülről különféle berendezési tárgyakkal gerendákkal támasztották ki őket.
A katonák szitkozódva rángatták a kilincset.
Néhány ház oromzatán golyószórók csöve jelent meg.
Ropogó hangjuk szünet nélkül fél órán keresztül zakatolt.
Az utcákat holttestek borították.
A fák törzsét golyó ütötte sebek tarkították.
A házak vakolata több helyütt lepergett.
A felszabadítók az éjszaka leple alatt kamionokkal gyűjtötték össze a holttesteket.
Reggel a kommunális közvállalat munkásai megkezdték a falak újrafestését.
A madarakat kiengedték a ketrecekből.

 

(Illusztráció: Osho Zen Tarot Understanding)

A kolomp

 

Tobias hallgatta a kolomp egyenetlen hangját. Minden évben másnak hallotta, talán ahogy egyre idősebb lett. A kolomp vagy ő. Még az apjától örökölte, az apja előtt pedig már nyolc generáció használta ezt a hajlított lemez kolompot a legkedvesebb tehene nyakában. Cerise és Tobias a falujuk melletti réten bandukoltak. A fű még harmatos volt, a férfi kemény bakancsa sötét színre váltott a nedves fű érintésétől. Cerise nem szerette a nedves füvet, így nem kellett noszogatni, a tehén megállás nélkül követte gazdáját. Egy-egy méh tudta csak kimozdítani az egyenletes lépésekből, ilyenkor lendített egyet a farkával, megrázta a fejét és lépdelt tovább. Tobiasnak már csak ő maradt. A kolomp bővebben…

Pedagógia és kapitalizmus

A pedagógia nyomorúsága

1.

Noha az oktatási rendszert nap mint nap számos kritika éri, e kritikáknak van legalább két feltűnő hiányossága. Az egyik az, hogy maguk a diákok, akik számszerűen és egzisztenciálisan is a legszámottevőbb mértékben érintettek az oktatási rendszerben, csak a legritkább esetben vannak abban a helyzetben, hogy összefüggő és releváns kritikát fogalmazhassanak meg. De még akkor is, ha egy diák vagy diákok egy csoportja rendelkezik megfelelő ismeretekkel a rendszert illetően, amelyben foglyul van ejtve, s amelyet kritizál, mivel az oktatási intézmények egyben hierarchikusan szabályozott hatalmi intézmények is, álláspontjukat nem bocsájthatják szabadon, a tanárok vagy a szülők retorzióitól való félelem nélkül vitára. Abban az esetben, ha ez mégiscsak sikerülne nekik, készen állnak az instant válaszok a felnőttek részéről: neked nem az a dolgod hogy kritizálj, hanem hogy tanulj; előbb tanuld meg a leckét, és utána lázadj; neked még nincs elég élettapasztalatod ahhoz, hogy jogod legyen kritizálni; téged manipuláltak és politikai játszmák áldozata vagy; csak azért okoskodsz, mert lusta vagy tanulni stb. Ha egy diák megfogalmazza álláspontját, a felnőttek a legtöbb esetben azzal a burkolt előfeltevéssel élnek, hogy a diák elfogult, hogy nézőpontjának érvényességét korlátozott élettapasztalatai és ismeretei csorbítják.

A diák elvi pozíciója ezért sohasem lehet teljes körűen elismert, helyette és – állítólag –  az érdekében többnyire mások beszélnek, gondolkodnak, cselekednek. A diákságot mint társadalmi helyzetet feloldhatatlanul a heteronómia, az idegen uralom alá vetettség jellemzi: a diákok egyrészt – éppen mivel még csak diákok, akik még csak úton vannak a tudás felé – nem rendelkezhetnek átfogó tudással a diákság társadalmi meghatározottságairól, értelméről, a társadalmi újratermelésben betöltött funkciójáról. Másrészt még ha rendelkeznének is átfogó tudással erről a helyzetről, a felnőttek ezt a tudást csak részlegesen ismernék el, ha egyáltalán elismernék. A diáklét így egy olyan helyzetként írható le, amelyet maguknak a diákoknak nincs lehetőségük áttekinteni, s megváltoztatni persze még kevésbé. Ugyanezért a diákok helyzete még akkor is tartalmazza a passzivitás, a tehetetlenség, az adott helyzet elszenvedésének kényszerét, ha egyébként a tanárok által alkalmazott pedagógiai módszerek a diák tanórai aktivitását követelik, vagy támogatják az önálló kritikai vélemény kialakítását. A diákok a legtöbb esetben nem tehetnek mást, csak elfogadhatják azt, hogy ami velük történik az iskolában, az az ő érdekeiket szolgálja – függetlenül attól, hogy erre van-e bármilyen kézzelfogható bizonyíték, vagy nincs.

A diákok ezen kívül anyagi értelemben is függő helyzetben vannak: függenek a szüleiktől, az iskolától, az államtól. Így hát a diák az oktatás tárgya, nem pedig az alanya, még olyankor is, ha éppenséggel a pedagógus célja az, hogy önálló, vagy kritikus gondolkodásra nevelje a diákokat. Tárgyi létmódja ugyanis nem elsősorban öntudatának hiányából, hanem a rendszerben elfoglalt pozíciójából következik. Az öntudatos diákot ugyanúgy tárgyiasítja saját helyzete, mint az öntudatlant. Előfordul ezért, hogy a pedagógus a diákokat a pedagógiai tevékenység objektív akadályainak érzékeli, s úgy érzi, diákok nélkül sokkal könnyebb lenne tanítani. Ez a paradox érzés, miszerint a diákok miatt nem lehet a diákokat megfelelően tanítani, nem annak a jele, hogy rossz diákokról van szó, hanem azt leplezi le, hogy a pedagógia és az oktatási rendszer céljai nagyon gyakran függetlenedtek, elidegenedtek a diákok egyéni vagy csoportos céljaitól és érdekeitől. Ennek következményeként aztán maguk a diákok is elidegenednek saját egyéni vagy csoportos céljaiktól és érdekeiktől, s csak az a lehetőség marad számukra, hogy fölvegyék a pedagógiai rendszer által számukra felkínált sematikus szerepeket, az eminens diák szerepét, az irracionálisan lázadó diák szerepét, a passzív, átmenőre jegyre játszó diák szerepét, a visszahúzódó, magányos diák szerepét, a lúzer szerepét, a kiközösített pária szerepét stb. Mivel a pedagógiai rendszer funkciója kimondva vagy kimondatlanul az adott társadalom reprodukciója, így a diákok közvetve vagy közvetlenül annak a társadalomnak lesznek alávetve, amely az oktatási rendszeren keresztül reprodukálja önmagát.

2.

Ezzel meg is érkeztünk az oktatási rendszert érő gyakori kritikák másik alapvető hiányosságához, vagyis ahhoz, hogy ezekben a kritikákban ritkán vagy egyáltalán nem próbálkoznak meg annak kritikai tisztázásával, hogy a diákságnak mint társadalmi létállapotnak, illetve az egész pedagógiai rendszernek milyen szerepe van annak a gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedésnek az újratermelésében, amelyben élünk és amelynek a neve: kapitalizmus. A pedagógiai rendszer kritikáinak említett hiányosságai éppen abból fakadnak, hogy a pedagógiát vagy önmagába zárt, tisztán szakmai területként kezelik és így adósak maradnak a pedagógiai tevékenység társadalmi funkciójának tisztázásával és tudatosításával, vagy abból, hogy a pedagógia folyamat piaci céloknak való alárendeltségét magától értetődő, természetes, megkérdőjelezhetetlen adottságnak tekintik, vagyis a kapitalizmus törvényszerűségeit azonosítják a valóság, vagy egyenesen a természet törvényszerűségeivel. Ezek a kritikák ezért, minden részleges igazságuk ellenére, csak műfajukat, formájukat tekintve kritikák, lényegi tartalmukat tekintve nem kritikai szelleműek, s részben vagy egészben ideologikusak. Kritikai szellemen értelemszerűen tehát azt értem, hogy egy részterület kritikáján keresztül az egészet próbáljuk meg kritika alá vonni és helyéről kimozdítani.

Az, hogy a diákság mint létállapot egy sajátos társadalmi helyzet által meghatározott, abból vezethető le, hogy ezt a létállapotot a diákoknak a tőkéhez való viszonya szabályozza. A pedagógia és a tőke közti viszonyt homályos és naiv formában már azok a nyelvi fordulatok is elárulják, amelyekkel a viszony egyes elemeire olykor utalni szoktak: a tanulást „befektetésnek”, személyek vagy közösségek fizikai és szellemi képességeit gyakran „humántőkének” nevezik, vagy említést tesznek bizonyos tudások „piaci értékéről” stb. Ezek a nyelvi fordulatok, bár naivak, nem ártatlanok és nem is ártalmatlanok. Hiszen magától értetődőnek vesznek és propagálnak olyan ideológiai tartalmakat, mint hogy a tudás, akárcsak a tőke, csak akkor érték, ha megtérül, ha értéktöbbletet (profitot) eredményez; hogy az ember a maga képességeivel a tőke nyersanyagát képezi (humántőke), illetve hogy tudás sem egyéb, mint áru. Az ilyen fordulatok ugyanakkor hírt adnak arról is, hogy a tőke logikája azokon a területeken is megtelepszik és gyarmatosít, ahol elsőre talán nem is tűnik fel.

Hogyan ragadhatjuk meg akkor precízebben a diákságnak a tőkéhez való viszonyát? E viszony alapja az, hogy a kapitalista árutermelésben a tudás ahhoz hasonló nyersanyagként funkcionál, mint például a termőföld vagy a kőolaj, melyet a megfelelő átalakítások révén a pedagógiai rendszer tőkévé alakít át. A pedagógiai rendszer feladata épp az, hogy a tudást tőkévé alakítsa. Ezért a diákságnak a tudáshoz való viszonyából következtethetünk a diákság tőkéhez való viszonyára. A tudásnak a tőkéhez való hasonulása első fokon abban a tényben mutatható meg, hogy a tudás a pedagógiai folyamatban áruvá változik, fölveszi az áru formáját. Második fokon a tudás értékét annak a munkának a társadalmi átlagértéke szabja meg, amelynek elvégzésére az adott tudás majd képessé tesz, azaz a tudás értékét a munka értékéhez viszonyítják, a tudást alárendelik a bérmunkának mint értéktöbbletet (profitot) termelő tevékenységnek. Végül harmadik fokon meg kell említeni a tőkének a nyelvhez, a tudás hordozójához való viszályának kérdését. Tehát a tudás formája, értéke és nyelve az a három sajátosság, amelyek egyrészt elemezhetővé teszik a tudás tőkévé alakításának folyamatát, másrészt meghatározzák a diákság létállapotát. Vegyük szemügyre egy kicsit részletesebben ezt a három sajátosságot.

3.

Mit jelent az, hogy a tudás áruformát ölt? Mi az áru? Az áruk nem találhatóak meg a természetben vagy az emberi szellemben. Az áruforma a fizikai és szellemi dolgok egy bizonyos társadalmi formáját jelenti, amivé át kell előbb alakítani ezeket a dolgokat. Természetes módon csak föld, csak kőolaj, csak fizikai erő, csak szellemi képességek állnak rendelkezésre, amelyek puszta lehetőségek a társadalmi felhasználás szempontjából. Azok közül a formák közül, amelyekben ezek a dolgok társadalmilag konkretizálódhatnak, az áruforma csak egy – a kapitalista társadalom sajátossága azonban épp az, hogy az áruforma nem pusztán egy, hanem tendenciájában az egyetlen. Vagyis az áruforma a kapitalizmusban a dolgok hegemón megjelenési formája, amivé mindent dolgot át kell alakítani, hogy részt vehessenek a társadalmi folyamatban.

A dolgok áruvá alakítása döntő módon azáltal történik meg, hogy a társadalmi élet egésze újratermelésének egységes folyamatát az árutermelés mint specifikus termelési mód legalább három, egymástól térben, időben és a folyamatban résztvevő személyek tekintetében egymástól elszigetelt részfolyamatra szakítja szét. Ez a három folyamat a következő: az áru létrehozása, az áru forgalmazása (közvetítése vagy cseréje), végül az áru felhasználása vagy fogyasztása. Az árukat a társadalom erre kijelölt szektoraiban, ágazataiban, üzemeiben hozzák létre, ahol viszont tilos az áruk elfogyasztása ott, akkor és azok által, akik létrehozzák. Egy dolog tehát azzal tesz szert az áru sajátos formájára, hogy a létrehozás és a felhasználás közé belép a piac mint egyszerre valóságos és virtuális közvetítési forma, mely a különös dolgokat egymással kicserélhető egyenértékükre redukálja. Azzal, hogy az dolgok egyediségét egyenértékükre redukálják, továbbá hogy elveszik azoktól, akik létrehozták, hogy aztán máshol és máskor másoknak adják el, az árudolgokat elidegenítik attól a folyamattól, amelyben létrejöttek, amelyben kicserélik és amelyben felhasználják őket. Az áruforma ezért a dolgok elidegenült formájának is nevezhető, mivel az áruk értéke, amely közvetítésüket lehetővé teszi, többé már nem a dolgok tulajdonságait fejezi ki, hanem az előállításukhoz szükséges átlagos társadalmi munkaidőt, a fogyasztás átlagos társadalmi igényét, illetve azt a többletmunkát és többletigényt, amely lehetővé teszi, hogy a termelőeszközök tulajdonosa, illetve a közvetítésben, cserében résztvevő egyéb szereplők (boltok, terjesztőhálózatok, szállítócégek stb.) profitot halmozzanak fel.

Még abban az esetben is, amikor valaki olyan árut vásárol, amely gyártójának ő alkalmazottja, az általa előállított dolgot nem mint saját keze munkáját, hanem mint elidegenült árut, terméket veszi kézbe. A könyv is, amit egy szerző ír, és az áruk közül talán a leginkább viseli magán szerzője egyéniségét, kézjegyét, szellemi képességeit, alkatát, vagyis a leginkább olyan dolog, amely kapcsolatban marad létrehozójával és magán viseli létrejöttének folyamatát, tehát a lehető legkevésbé uniformizált dolog – még ez is elidegenedik, amikor a szerzői jogok a kiadó tulajdonába kerülnek, és adott esetben a szerző is csak akkor fér hozzá saját munkájának termékéhez, ha áruként megvásárolja a könyvesboltban, vagyis ha fizet azért, hogy saját alkotását fogyaszthassa. Az áruforma tehát egy olyan megszakítás bevezetése a társadalmi élet újratermelésének folyamatába, amely lehetővé teszi, hogy az alkotás tevékenysége, terjesztése és felhasználása egészen eltérő törvényszerűségeknek és érdekeknek legyen alávetve.

A pedagógiai folyamatban a tudás követi a termelési folyamat hármas felosztását: a tudás létrehozása, közvetítése és felhasználása itt is térben, időben és a folyamatban részt vevő személyek tekintetében külön van választva. A tudás létrehozását kutatásnak nevezik, a kutatói tevékenységet és a kutatóintézeteket elválasztják az oktatási tevékenységtől, az iskoláktól és a tudás alkalmazásának terétől, a munkaerőpiactól. Az iskola és a tanár a kutatók, kutatóintézetek, akadémiák által megtermelt tudást mint kész terméket veszi át és közvetíti a diákok felé, akik ennek a tudásnak az alkalmazására csak a pedagógiai folyamatból való kilépésük után keríthetnek sort. A tudás létrehozói, közvetítői, fogyasztói (vagy alkalmazói) nem ugyanazok a személyek. A diákok és a tanárok csak ritka esetekben (olykor az egyetemeken) vehetnek részt új tudás létrehozásában, megosztásában és alkalmazásában, vagyis csak ritkán kapcsolhatják újra össze a tudás létrehozásának, megosztásának és alkalmazásának egymástól elválasztott résztevékenységeit. A tudás útját a tanártól a diákig ugyanezek a megszakítások jellemzik: a tanár otthon felkészül az órára, létrehozza az átadandó tudást, majd az órán ezt a tudást már mint kész terméket adja át a diákoknak, akik végül otthon megtanulják az anyagot. A diákok arra vannak beiskolázva, hogy mások által létrehozott tudásokat sajátítsanak el, és azt ígérik nekik, hogy az elsajátított tudás valamikor később, majd „az életben” hasznos lesz számukra, mintha az oktatási rendszerben eltöltött 10-12-16 év nem lenne része az életnek.

A tudás elsajátításának folyamatában a tudás mirevalósága a diákok számára egyáltalán nincs tisztázva, vagyis senki nem ad meggyőző választ arra kérdésre, hogy ezt vagy azt a dolgot voltaképpen miért is kell megtanulni. A leggyakoribb válasz, hogy az anyag része a tantervi, az érettségi, vagy az egyéb vizsgakövetelményeknek. Az érettségi követelményekkel való riogatás már a középiskola első évfolyamán megkezdődik, a diákok így négy éven keresztül azért tanulnak, hogy sikerüljön egy olyan vizsga, amelyről nem lehet tudni, hogy pontosan mire való. Csak azt tudjuk róla, hogy feltétele annak, hogy ilyen vagy olyan munkákat végezhessenek, vagy további tudásokat megszerezhessenek. A tudás alkalmazása így jórészt kimerül abban, hogy diákok levizsgáznak, aztán elfelejtik az egészet, a tanárok pedig eközben a diákok motiválatlanságáról, érdektelenségéről és unatkozásáról panaszkodnak. Nem csoda, mivel a tudástermelésnek ez a formája szükségszerűen elidegenült tudást hoz létre, azaz olyan tudást, amely elszakadva a létrehozás, a megosztás és alkalmazás folyamatától, ezekkel szemben látszólagos önállóságra, objektivitásra tesz szert és mint elidegenült tudás rákényszeríti magát a diákokra (de olykor a tanárokra is, akik sokszor szintén nem tudják, hogy amit tanítanak, azt miért is tanítják, túl a tantervi előírásokon és az új kutatási eredmények átadásának felszínes korszerűségi követelményein). Így, miközben az iskola követi az árutermelés logikáját, a tanulás képességét és igényét kényszertanulássá, tudásfogyasztássá változtatja.

4.

Az információátadásra épülő passzív tudásközvetítés alternatívájának, ahol a tanár a tudás tulajdonosa, amit letétbe helyez a diákoknál, újabban a képességfejlesztő oktatást tartják. Amennyiben a tudást nem információnak, hanem képességnek tekintjük, úgy tűnhet, hogy a tudás többé nem ölt áruformát. Ez az illúzió abból fakad, hogy azt hisszük, ami saját tudatom vagy testem része, az mindig az én tulajdonomat is képezi, és mindig a saját érdekeimet is szolgálja. Közelebbről nézve látható, hogy a képességek csakúgy, mint az információk áruformát ölthetnek és öltenek is. A fizikai és szellemi dolgok áruvá változtatása mindig is vonatkozott az emberi képességekre is a kapitalizmus története során. A termelőeszközökkel nem rendelkező munkások, alkalmazottak a munkaképességüket bocsájtják áruba a „munkaerőpiacon”. A tőkés árutermelés dehumanizáló hatása abban rejlik, hogy az egyes emberi képességeket elválasztja a személy egészétől, specifikálja, kiképzi, áruvá teszi, hozzáidomítja a munkafeltételekhez, és ezeket a képességeket közvetett módon – a bérmunka formájában – a profittermelés szolgálatába állítja. A képességek fejlesztése, specializációja, dezintegrációja, például az egydimenziós és fókuszált, vagy épp a szétszórt, dezintegrált figyelmű, a fegyelmezett vagy épp a sikerorientált szubjektumok kitenyésztése nem független a tőke érdekeitől. A döntő elválasztás, elidegenítés itt is megtörténik: a képességet absztrahálják, elvonatkoztatják a személy és a tudás egészétől s mint elvárt célt állítják szembe vele. Hogy ez az elvárt cél, a képességek kiképzése pontosan milyen értékek és érdekek nevében történik, nem könnyen tisztázható, mivel ezen a ponton mindig belép a folyamatba egy ideologikus mozzanat, nevezetesen az ideál vagy az emberkép, amely alapján legitimálják, hogy éppen ezeket, s nem más képességeket kell fejleszteni, mert a piac éppen ezeket és ezeket a kihívásokat támasztja a tagjaival szemben.

Az elidegenült tudástermelésnek a képességfejlesztés önmagában így aligha képezi alternatíváját. Bizonyos típusú képességek, amelyeket a kompetencia-alapú oktatás védelmében emlegetni szoktak, mint például a kreativitás, kritikai gondolkodás, pragmatizmus, kommunikáció, kompromisszumkészség stb., felértékelődésüket éppen annak köszönhetik, hogy az ipari gazdálkodásról az információs gazdálkodásra való váltás következtében megnövekedett ezen képességeknek a piaci értéke. Még akkor is, ha a képességfejlesztő oktatás humánusabbnak tűnik, a döntő ideológiai érdek, ami itt működik, az az, hogy a képességek egy bizonyosfajta elrendezése, a köztük felállított burkolt hierarchia – ami beépül a psziché szerkezetébe, azaz meghatározott szempontok szerint alkalmas szubjektumokat konstituál – hatékonyabb, s fokozza a tőke termelékenységét, illetve újratermelődését. Vagyis a személy képességeit elsősorban nem a személy humanizálódása érdekében fejlesztik vagy állítják prioritási sorrendbe, hanem annak a termelési módnak az érdekében, amelynek ha tetszik, ha nem részévé kell válnia. Ami figyelemreméltó itt, az az, hogy a tőke szelektál a számára szükséges és kevésbé szükséges képességek közül. Olyasmiről a képességalapú tantervekben sincs szó például, hogy fejleszteni kellene az ellenálláshoz, a lázadáshoz, az önszerveződéshez, a bérmunka fölszámolásához vagy a nem tőkealapú gazdálkodáshoz szükséges képességeket, esetleg ösztönözni kellene az árucserén alapuló gazdálkodás alternatíváinak feltárását. Vagyis többnyire úgynevezett puha képességeket fejlesztenek, amelyek az új termelési viszonyokhoz való alkalmazkodást segítik elő: az új tudás létrehozása helyett legyünk pusztán csak kreatívak; lázadás helyett legyünk pusztán csak szkeptikusak; önszerveződés helyett legyünk csak társaságkedvelők; a bérmunka-ellenesség helyett inkább válasszunk menő szakot, használjuk ki a dinamikus munkaidős ajánlatokat, azaz legyünk mobilisak; az árutermelésben és fogyasztásban való részvétel megtagadása helyett legyen inkább exkluzív, egyéni ízlésünk és életmódunk; tanuljunk életfogytiglan, azaz a tudást mindig alakítsuk a körülmények elvárásaihoz, s tanuljuk meg gyorsan elfelejteni, amit már egyszer megtanultunk; a saját életfolyamatainkba való radikális beavatkozás helyett legyünk inkább csak pragmatikusak; düh helyett legyünk inkább csak hatásos kommunikátorok stb.

A régi típusú felügyeleti iskola szerkezete, és ott a tanulás megszervezésének módja nem véletlenül hasonlít a gyár szerkezetéhez és ott a munka megszervezésének módjához. Ahogyan egy mai korszerű, képességfejlesztő iskola szerkezete és a tanulás megszervezésének módja sem véletlenül hasonlít az olyan kommunikációs vállalatokhoz, amelyekben elmosódik a határ az otthon és a munkahely, a magánélet és a nyilvánosság, a munkaidő és a szabadidő, az alkalmazottak érdekei és a vállalat érdekei között. A korszerű vállalatnak az az érdeke, hogy magába olvassza ezeket a hagyományosan elkülönített tevékenységeket, és alkalmazottainak különféle rekreatív, szabadidős és életmódbeli szolgáltatásokat is nyújtson, amelyek fokozzák termelékenységüket. Ugyanígy a diákok (és gyakran a pedagógusok is) lassan az egész napjukat az iskolában, vagy az iskola által szervezett közösségépítő és képességfejlesztő tréningeken, táborokban, tanfolyamokon, edzéseken, kirándulásokon, regeneráló programokon, alternatív képzéseken vagy gyűléseken töltik, vagyis az iskola szinte a teljes életidejüket gyarmatosítja.

A diákok társasági és társadalmi élete gyakran a tanórai foglalkozások közti szünetekre korlátozódik az iskola átmeneti tereiben, a folyosón, a lépcsőházban, az udvaron, ahol gyakran még padok sincsenek, ahová leülhetnének. A tantermeket többnyire bezárják a diákok elől, ha a tanár nincsen jelen, ám más közösségi tereket nem biztosítanak. A tanítás olyan terekben folyik, amelyekhez a diákoknak csak nagyon korlátozott mértékben alakulhat ki személyes viszonyuk. Sőt a diákok gyakran óráról órára más terembe kénytelenek vándorolni, ami megakadályozza, hogy ezek a terek otthonossá, biztonságossá váljanak a számukra.  Úgynevezett szabadidejüket egyre inkább csak a házi feladatok, otthonra feladott olvasmányok rovására tölthetik valóban szabadon, önálló tájékozódással, tapasztalatszerzéssel, gondolkodással. A diákok egymás közti beszélgetései gyakran kizárólag a tanárok körül forognak, mivel nem nagyon találkoznak másokkal.

5.

Vegyük szemügyre a második sajátosságot is, vagyis azt, hogy a tudásnak nemcsak a formája hasonul az áruhoz, hanem értékét is az általa végezhető munka piaci értéke adja meg. Ennek legárulkodóbb jele az az ideologikus követelés, hogy az iskolának piacképes tudást kell nyújtania, vagyis olyan tudást, amely lehetővé teszi az előbb beiskolázott szubjektumok későbbi alkalmazását a tőke által uralt munkaerőpiaci viszonyok között. Ebben a követelésben látszólag semmi rossz nincs, hiszen mi rossz van abban, ha olyan tudást szerzek az iskolában, amely jó állást biztosít majd számomra? Első látásra úgy tűnik, hogy ez a követelés és törekvés nagyon is a diákok érdekeit szolgálja. Ahhoz, hogy lássuk, ez mégsem igaz, először is annak tudatosítása szükséges, hogy amiként az áruforma a dolgok hegemonikus formája, úgy a bérmunka a munka hegemonikus formája a kapitalizmusban. Amikor piacképes tudást és ezen keresztül munkát követelünk, nem akármilyen, hanem bérmunkát követelünk.

A bérmunka az emberi tevékenységnek az a formája, amikor a tevékenység értéke nem a tevékenység maga (mint önérték), nem is az a dolog, amit létrehozunk, nem is a munka társadalmi haszna, hanem az a bér, amit cserébe kapunk azért, hogy tevékenységünket és annak eredményét az alkalmazó tulajdonába bocsájtottuk. A bérmunkát nevezik elidegenült munkának is, mivel a munka haszna el van idegenítve a munkástól, a megtermelt profit pedig a társadalomtól. A bérmunkában különválik a munka társadalmi és piaci haszna. Amikor ugyanis bérmunkát végzek, sohasem kapom meg annak a munkának a teljes hasznát a bérben, amit elvégeztem, mivel a bérmunka mindig tartalmaz egy bizonyos mennyiségű többletmunkát, amelynek haszna értéktöbbletként (profitként) mindig a termelőeszközök tulajdonosánál, az alkalmazónál marad. Ha például nyolc órás munkaidőben dolgozom, az azt jelenti, hogy ebből a nyolc órából négy óra alatt termelek annyi hasznot, amennyiből kijön a napi munkabérem, az anyagköltség, a munkával járó járulékos veszteségek és a szükséges innovációk költségének rám eső része. A másik négy órában viszont ingyen dolgozom, mivel ennek a négy órának a haszna a munkáltatónál marad mint tiszta haszon, amiért ő semmit nem tett. Ez az „ajándék” pusztán azért illeti meg, mert ő a munkaadó, ő birtokolja a termelőeszközöket. Így, bár a munkaadó is függ a tőkétől, alkalmazott és alkalmazó tőkéhez való viszonya mégis döntően különbözik: az egyik a megélhetéséért dolgozik, a másik a cégért és azért, hogy a profitfelhalmozás révén bővítse vállalkozását, miközben megélhetését mások munkájából nyeri.

A bérmunka így a munkának olyan formája, amely éppen formájából következően folyamatosan és szisztematikusan újratermeli a termelőeszközök birtokosai és a pusztán csak munkaképességgel bírók közti gazdasági egyenlőtlenséget. Az úgynevezett piacképes tudás tehát olyan tudást jelent, amely a lehető legtöbb profitot termeli a domináns ágazatokban a termelőeszközök tulajdonosainak, és amelyen keresztül a termelőeszközök tulajdonosai – sokszor anélkül, hogy ez tudatossá válna a számukra – uralmat gyakorolnak a társadalom felett. Ha igaz az, hogy egy bizonyosfajta munka piaci értékét az adja meg, hogy milyen mértékben képes profitot generálni – de nem a munka elvégzőjének, vagyis a társadalomnak, hanem a munkáltatóknak, a termelőeszközök tulajdonosainak, a gazdasági elitnek –, akkor ennek az egyenlőtlenségnek az újratermelődését a termelőeszközök társadalmasításával lehet megakadályozni. Piacképes tudás követelése helyett így a diákok mint leendő alkalmazottak érdekét a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele szolgálná, amely megakadályozná, hogy munkájuk hasznának egy részét a tőkések szisztematikusan eltulajdonítsák tőlük.

Emellett a munka társadalmi haszna és piaci haszna közti létfontosságú különbségtétel arra is felhívja a figyelmet, hogy a munkások és a diákok (mint leendő alkalmazottak) érdekeit, felszabadulását a tőke uralma alól inkább az szolgálná, ha több társadalmilag hasznos, illetve ha több nem tőkésíthető, autonóm tudást és több közvetlen társadalmi hasznot termelő, azaz nem elidegenült bérmunkát követelnének. Olyan tudást és munkát, amely elsősorban a társadalomnak, vagy a társadalom többségének, nem a termelőeszközök tulajdonosának, a tőketulajdonnal rendelkező elitnek hajt hasznot. A lényeg a prioritási sorrend megváltoztatása. A bérmunka nem törölhető el vagy szüntethető meg egyik napról a másikra, de az követelhető, hogy a társadalmilag hasznos, nem elsősorban profitfelhalmozást célzó munkák, szervezeti típusok, együttműködési formák, kulturális értékek és gyakorlatok jelentősége minél szélesebb körben elismerést és népszerűséget szerezzen a bérmunka mellett.

6.

De nem csak a pedagógia módszereinek (kompetenciák) és céljainak (piacképesség) a piaci érdekekhez való igazítása – mely gyakran igen korszerűnek állítja be magát – az a mód, ahogyan a tőke uralkodni próbál az oktatási rendszeren. Az oktatás formális szerkezete is sok tekintetben hasonló a bérmunka-viszonyokhoz. Hasonló abban, hogy a megtanulandó anyag (akárcsak az elvégzendő munka) jellegének meghatározásába, kiválasztásába a diákoknak nincsen beleszólása. Az egyik esetben az állami tantervhez, az általa kínált lehetőségekhez és feltételekhez, a másik esetben a piac által kínált lehetőségekhez és feltételekhez való igazodás az egyetlen lehetséges választás. Követi abban is, hogy az elvégzett munkáért, a megtanult anyagért a diákok jegyet kapnak, ahogyan a bérmunkások fizetést, gyakran anélkül, hogy bármilyen racionális magyarázatot kapnának arra, hogy miért kapták azt a jegyet, vagy miért annyi fizetést kaptak. A jegy és a tényleges tudás gyakran köszönő viszonyban sincs egymással, például gyakran megtörténik, hogy aki egyszer már bizonyította, hogy ő a „jó tanuló”, sokkal kisebb erőfeszítéssel szerez továbbra is jó jegyeket, míg az, akiről egyszer eldöntötték, hogy „rossz tanuló” valamilyen tárgyból, vagy az egészből, a lehető legnagyobb erőfeszítéssel sem tud jó jegyet szerezni. A jegy továbbá gyakran nem a valódi tudást, hanem az éppen aktuális lecke bemagolását jutalmazza. A jegy tehát ugyanolyan önkényes módja a tanulás jutalmazásának, mint a fizetés a bérmunkának, s legfőbb rendeltetése, hogy a diákokat rászoktassa arra, hogy ne a tudásért magáért, annak társadalmi hasznáért, értelméért tanuljanak, hanem helyette annak puszta számszerű egyenértékéért. A jegyrendszerrel biztosítva lesz a tanár mindenkori fölénye és a diák zsarolhatósága is, hasonlóképpen a munkáltató fölényéhez a munkások fölött.

Ezen túl a tantárgyak közti kapcsolat megteremtésnek a lehetetlensége, a tudás fragmentarizációja különféle szaktárgyakra, amelyek között lehetetlen összefüggést teremteni (egy óra Vörösmartyról, utána egy óra az aminosavakról, utána egy órányi deriválás, utána egy órányi kézilabda, stb.), megakadályozza, hogy a diák (és a tanár) a tudást, annak folyamatát, célját mint egészet áttekinthesse. Ez hasonlít ahhoz, ahogyan a gyárban vagy a vállalatnál a munkás csak egyetlen részfeladat elvégzésre szakosodott, a folyamat egészébe nem láthat bele, így nem fogalmazhat meg a termelés egészének céljára, értelmére, társadalmi hatására vonatkozó etikai, politikai, gazdasági kérdéseket. Mindezekkel már az iskolában megkezdődik a diákok bérmunka-viszonyokhoz, elidegenedett munkához való szoktatása.

Az iskolai tanulás és a bérmunka összefüggése kapcsán még egy lényegbevágó mozzanatot kell kiemelni. Az a tény, hogy a diákok az iskolai tevékenységért nem pénzt kapnak, hanem csak jelképes értékelést, arra is hivatva van, hogy fenntartsa a tanulás és a munka közti esszenciális különbség látszatát, azt a látszatot, hogy az iskolai tanulás egészen másfajta, mint a bérmunka, hogy lényegileg szabadabb, humánusabb, önértékűbb tevékenység. Már az eddigiek is rávilágíthattak arra, hogy az oktatás szerkezete és a bérmunka-viszonyok túl sok mindenben hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy a kétféle tevékenység közti esszenciális különbséget fent lehessen tartani. A tanulás nagyon is munka, méghozzá – formáját tekintve – bérmunka, de olyan bérmunka, amiért paradox módon nem jár valódi, csak jelképes bér. A tanulás azokhoz a reproduktív munkákhoz hasonlít, amelyeknek munkajellege még csak elismerve sincs, de mint ilyenek a valódi, értéktermelő bérmunka szükséges előfeltételei. Reproduktív munkának leggyakrabban a hagyományosan nők által végzett munkákat szokták tekinteni, mint amilyen a házimunka, a gyerekgondozás, a főzés, a takarítás, amelyek rengeteg erőfeszítést követelnek, de nincsenek bérmunkaként elismerve, nem jár értük fizetség, mivel elvégzésüket az erre kijelölt társadalmi csoport mintegy természetes hivatásának és kötelességének tekintik. A reproduktív munka gazdasági értelemben arra szolgál, hogy megteremtse a bérmunkaként elismert munkák elvégzéséhez szükséges hátteret, az érzelmi biztonságot, a higiéniát, az otthonosság érzését, a pihenést, a test táplálását, a szexualitás szabályozását stb. Funkciója röviden az, hogy reprodukálja a munkaképességet, hogy az másnap, harmadnap és negyednap is dolgozni tudjon. A reproduktív munka, miközben közvetve hozzájárul a profit realizálásához, de nem jár érte még bér sem, még a bérmunkánál is kizsákmányoltabb tevékenység, mivel utóbbi legalább csak részben ingyenmunka.

Az iskolai tanulás ilyen reproduktív munkának tekinthető, mivel ez teremti meg a bérmunka elvégzéséhez szükséges szubjektív és szociális előfeltételeket. Melyek ezek az előfeltételek? Ahhoz, hogy ne csak elvégezzük, hanem megkérdőjelezetlenül el is fogadjuk a bérmunka-viszonyok dominanciáját a kapitalizmusban, nem csak speciális tudásokra, például szakemberekre van szükség, hanem olyan szubjektumokra, akik a piacképes tudásért és a munkabérért cserébe hajlandóak lemondani néhány alapvető szociális képességükről. Arra tehát, hogy az emberi élet lehetőségeiről, céljairól, értékeiről és ideáljairól is annak megfelelően gondolkodjanak, ahogyan az megfelel a tőke érdekeinek. A tőke érdekeinek jobban megfelel a kooperáció helyett a versengés, az intervenció helyett az adaptivitás, a közérdek helyett a magánérdek, a szabadság helyett a siker vagy a karrier, a kritika helyett a szkepszis, a lázadás helyett a cinizmus, az egész helyett a rész, a tudomány helyett a technika, a politika helyett az ügyintézés, a szerelem helyett a szex, a művészet helyett a kultúra, a gondolkodás helyett a kommunikáció, a munka (és a tanulás) felszabadítása helyett a kreativitás. A kapitalizmusnak, megvan a maga ideologikus szókincse, idiómája, értékszerkezete, amely a hétköznapi nyelvhasználatba, de gyakran a tudományos nyelvekbe is beépülve kondicionálja a társadalmi képzeletet. A kapitalizmus nem csak egy termelési mód, hanem pszichés és kognitív struktúra, nyelv, továbbá egész képzeletvilág, a fantázia, az észlelés, a vágy és a kultúra egy meghatározott logikája is, amit mi a saját pszichés, kognitív, észlelés- és fantáziavilágunkként, kultúránkként érzékelünk. A sajátunk is, persze, de abban az értelemben, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy ez mit jelent: saját tevékenységeink és vágyaink idegen érdekeket szolgálnak, a tőke kiborgjai vagyunk, egy idegen test élő húsai.

7.

Utaltam arra, hogy a kapitalizmusnak megvan a maga ideologikus nyelve. A tőke nyelvre gyakorolt hatásának ez azonban csak felszíni, szimptomatikus megnyilvánulása. A nyelv és a tőke közti harc ennél mélyebben zajlik, s gyökere az a tény, hogy a tőke jelentésellenes. A tőkének leginkább megfelelő absztrakció ugyanis nem a szó, hanem a szám. Megmutatkozik ez már abban a jelzett folyamatban, hogy az áruforma a dolgokat csakúgy, mint az emberi képességeket számszerű egyenértékükre redukálja, ahogyan abban is, hogy a munkát mint létfontosságú emberi tevékenységet számszerűsíti, azaz pénzben fizeti ki. Ezzel szemben a szó, a megnevezés képessége elsősorban nem a dolgok számszerű értékére irányul, hanem arra, hogy a dolgokat és a köztük lévő viszonyokat jelentésesként tegye értelmezhetővé. Így, bár a tőkének megvan a maga ideologikus nyelve, alapvető törekvése mégis az, hogy a dolgok közti viszonyból száműzzön mindenfajta jelentést, ideológiát, ideát, társadalmi viszonyt. Az áruk világa, az árutársadalom ezért hovatovább jelentésétől megfosztott, pusztán számszerűségében létező dologi sokaság, s mint ilyen, sokkalta valóságosabbnak, tényszerűbbnek, sőt eredetibbnek mutatja magát, mint a társadalom jelentések, ideológiák, jelentéssel bíró társadalmi viszonyok szerinti elrendezése, amelyet ideológiai konstrukciónak tartanak. Ebből fakad az is, hogy míg a kapitalizmus valóságát többnyire ideológiamentes tényvilágnak érzékeljük, addig a kapitalizmus kritikáival vagy az antikapitalizmussal szemben mindig fölmerül az ideologikusság vádja.

A dolgok számszerű viszonyait valóban sokkal könnyebb érzékelni, mint jelentéses elrendezésüket, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a számszerű viszonyok inkább fejezik ki a valóságot, vagy hogy a dolgok számszerű viszonyai kevésbé ideologikusak. A szám maga is absztrakció, sőt sokkal inkább absztrakció, mint a szó, épp ezért tűnik objektívebbnek, olyasminek, amit nem a tudatunkban, hanem a valóságban találunk meg, noha a szám fogalmát is mi magunk adjuk hozzá a dolgok egy bizonyos elrendezéséhez annak jelentéseként. A szó viszont sokkal inkább magán viseli keletkezése körülményeit, a beszélő szándékát, a nemzeti egyediség bélyegét, a beszélő közösség történeti tapasztalatait, a többértelműség lehetőségét, a társadalmi hovatartozást, sőt olykor az anyagi státust is, vagyis a szóról sokkal könnyebb leolvasni a beszélők valóságos társadalmi viszonyait. Míg a számszerűsítés művelete a valóság jelentésességének pusztán egyetlen aspektusát emeli ki és fetisizálja, a nyelv képes a viszonylatok sokaságának megnevezésére és érthetővé tételére. A valóság számszerű felmérése és értékelése a jelentésességnek pusztán egyetlen lehetősége, s mint lehetőség maga is a nyelvben gyökerezik, de a kapitalizmusra épp az a jellemző, hogy a számszerű elrendezést és értékelést minden más típusú ideológiai jelentésviszony rovására részesíti előnyben. Ebben áll a tőkének a nyelvvel (illetve az autonóm gondolattal) vívott életre-halálra menő ideológiai küzdelme.

Mivel az emberi szó, illetve a nyelv képezi meg azt az ideológiai teret, amely se nem egészében objektív, se nem egészében szubjektív (a szó a beszélő számára sem nem tiszta dolog, se nem tiszta gondolat), ezért a nyelvben dől el az ember világhoz való viszonyának minősége, például az, hogy egy jelentésgazdag vagy egy jelentésekben szegény világot észlel, illetve hoz létre maga körül, vagy hogy viszonya a társadalmi valósághoz reális, racionális, idealista, forradalmi, beletörődő, töredékes stb. Ezért mondható az, hogy a nyelv egyfajta világmodell, ami azt jelenti, hogy a világ nincsen még kész, a történelem nincs befejezve, a nyelven és a benne termelődő ideologikus erőn keresztül azt alakítani tudjuk. Egyszerű példával: egy anyagi értelemben szegény, nélkülözésben, vagy éppen nyomorúságban élő ember nyelvi világa is beszűkül, mivel szegénysége azt jelenti, hogy egyre inkább a számszerűségre épülő nyelvnek, a tőke nyelvének lesz kiszolgáltatva, és csak aszerint tud viszonyulni, illetve hozzáférni a világ dolgaihoz, hogy azok pénzben kifejezve mennyibe kerülnek. Ideáljai, például az idegen tévésztárok vagy a vágyott vagyontárgyak a tőke aurájába burkoltan jelennek meg előtte, bennük a tőkét és annak nyelvi, illetve spektakuláris  látszatszerűségét, hatalmát idealizálja és ideologizálja át, amelynek vélt jótéteményeiből ő ki van taszítva. Megtörténik olykor az is, hogy éppen a társadalmi elnyomorodás hatására a nyelv kiszabadul a tőke uralma alól és olyan expresszivitásra tesz szert, amely már a nyelv szokványos társadalmi használata felől nem értelmezhető, ilyenkor a nyelv – amely elsősorban társadalmi produktum – szélsőségesen szubjektivizálódik, a beszélő privát idiómája követi társadalmi elszigetelődésének útját. A másik véglet, amikor a jólétben élők olyan exkluzív elidegenült nyelvet hoznak létre – például olyan polgári osztálynyelvet, mely a polgársághoz illő racionalitással, a polgári létformát idealizáló irodalommal, történetírással és egyéb tudományos diszciplínákkal vértezi föl magát –, amely már nem fejezi ki reálisan beszélőinek a társadalmi valósághoz való ideologikus viszonyát, hanem magát ezt a nyelvet tekintik a valóságnak vagy a valóság egyetlen lehetséges kifejezési formájának. Ilyenkor a nyelv az objektum és a szubjektum közti dinamikus, átmeneti, világot modellező helyzetből az objektum irányába mozdul el, tárgyiasítódik, a nyelv és a világ közé észrevétlenül egyenlőségjelet tesznek, így érzékelhetetlenné válik a nyelvben rejlő ideologikus erő.

8.

A kapitalizmus számára ideális nyelv tendenciájában ez utóbbihoz, az elidegenült objektum-nyelvhez áll közel, amelyből száműzni igyekeznek minden ideológiai erőt és pusztán leíró értékűnek tekintik, vagy az elidegenült szubjektumok közti kommunikáció puszta eszközének. De az elidegenült szubjektumnyelv, amely olykor felkínálja magát arra, hogy benne az önkifejezést vagy a kreativitást dicsőítsék, alkalmas arra, hogy elfelejtsük: a nyelv eredendően a társadalmi termelés, produkció egy formája, nem puszta termék, áru, nem magántulajdon, hanem a beszélők közösségének közös alkotása, bizonyos értelemben azonos magával a történeti közösséggel, és a társadalmi kooperáció spontaneitásával.  A kapitalizmusban az izolált és a tárgyiasított szó sajátos dialektikája figyelhető meg: a tárgyiasító és tárgyiasított nyelv, nyelvhasználat válik nagyon gyakran a szubjektumok privát nyelvévé, önkifejezésévé, és ezeknek az izolált nyelveknek a korlátlan terjeszkedése a kommunikációs médiumokon keresztül lép a társadalom közös produkcióját képező köznyelv helyébe. Hangsúlyozottan igaz ez a digitális kapitalizmus korszakában – melyet kommunikációs kapitalizmusnak is nevezni szoktak –, amikor a nyelvet a kommunikáció pragmatikus-racionális-technológiai gyakorlatára egyszerűsítve (például azzal, hogy külön szakmaként vezetik be az egyetemi és munkaerőpiaci kínálatba) önálló termelőeszközzé teszik. A kommunikációs eszközök és a digitális nyelv széleskörű elterjedése nyomán az emberi beszéd egyedi univerzalitását specifikálják, kiképzik, s mint különös, a személyről leválasztott absztrakt képességet (kompetenciát) fejlesztik, elszakítva a beszédet élő társadalmi környezetétől és az ahhoz való viszonyt kifejező ideológiai tartalomtól.

A digitális nyelv feltalálása döntő történelmi fejlemény abban a tekintetben, hogy ki termeli és birtokolja a társadalom számára létfontosságú jelentéseket. Ha eddig a modernitás által feltalált közműveltség, ha reálisan nem is, de potenciálisan a társadalom közös tulajdona volt – aminek például a közoktatási rendszer és a közművelődés egyéb intézményei voltak a garanciái –, akkor a digitális kapitalizmusban a jelentések termelésének és ellenőrzésének privilégiuma a műveltség, a kultúra, az értelmiség, a tudomány területéről (a művelt elitek tulajdonából) átmegy a kommunikációs médiumok területére, illetve a kommunikációs médiumokat mint termelőeszközöket birtokló vállalkozók, politikusok, technokraták, médiaguruk, megmondóemberek magántulajdonába – ahogy egyébként maga az állam is egyre inkább a politikai és gazdasági elit magántulajdonaként funkcionál. A közművelődési intézményrendszer formálisan persze nem szűnik meg, hanem túszává válik a digitális kapitalizmus által előírt tudásstandardoknak, kompetencia-elvárásoknak, kommunikációtechnológiai és innovációs beruházásoknak, techno-politikai érdekeknek. A közművelődési rendszer egyfajta karanténba kényszerül, illetve arra lesz ítélve, hogy a tudomány, a művészet, illetve általában az emberi szellem történetének magasrendű alkotásai és a kommunikációs médiumokon keresztül óriási mennyiségben hozzáférhető kultúraáru, a midcult, a kultúra népszerű kiárusítása, a multimédiális környzetszennyezés közti egyenlőtlen verseny periférikus helyszíne legyen. Ezzel párhuzamosan a műveltség egységes szimbolikus szerkezete, kánonja, autonómiája is felbomlik, s a műveltség értékét innentől annak kommunikatív értéke, megoszthatósága, fogyaszthatósága, gyors hozzáférhetősége szabja meg.

Miben áll a digitális nyelv egyedisége, újszerűsége? A digitális nyelv használatát a gyerekek hamarabb tanulják meg, mint az anyanyelvüket, így amikor bekerülnek az iskolába, ahol az anyanyelvi kultúra nyelvét kellene elsajátítsák, ezt már túlságosan lassúnak, nehézkesnek, fáradtságosnak, ódivatúnak és haszontalannak érzékelik. A digitális nyelv egyik sajátossága ugyanis, hogy a kommunikáció aktusa fontosabb, mint a jelentés. A digitális eszközök használata ekkora már kommunikációs stimulus-függést alakított ki náluk, amely a puszta hálózati elérhetőséget – függetlenül attól, hogy épp továbbítanak-e vagy fogadnak-e jelentéseket – pszichés szükségletként oltotta beléjük. A kommunikáció stimulusa, amely az eszközön keresztül testi szükségletté válik, már nem a jelentésre irányul, hanem a puszta kapcsolatra, amelynek garanciája nem a nyelv, hanem az eszköz birtoklása. Nem szükséges mondanunk vagy értenünk semmit, elég, ha elérhetőek vagyunk az eszközeinken keresztül, vagy ha megosztjuk azt, amit mások mondtak. A technikai médium morajlásának túltengése destabilizálja a jelentések, az ideák szintjein történő elrendeződést, helyette az affektív elrendeződéseket részesíti előnyben. Persze az affektív elrendezősédek szintén jelentések, s mint ilyenek, társadalmi eredetűek, erejük és uralmuk azonban épp abban áll, hogy az affektusokat a szubjektumok sokkal kevésbé képesek megkülönböztetni saját maguktól, önérzékelésüktől, azaz sokkal kevésbé képesek belátni társadalmi eredetüket. Így a digitális nyelv, mely affektív elrendeződéseket hoz létre, s mely voltaképpen a kommunikációs eszközök nyelve, nem a miénk, szisztematikusan blokkolja a világhoz való aktív nyelvi-ideológiai viszonyulás képességét, az önobjektivációt. A folyamatos elérhetőség így önnön ellentétébe fordul: a folytonosan kommunikáló személy mintegy rázárul önmagára, s már csak saját magával kommunikál egy látszólag nyilvános térben, amely egyfajta spirituális gyarmatként tartja fogva.

9.

A digitális nyelv másik sajátossága, hogy formalizálja és kiüresíti a jelentést. Előzménye, primitív dialektusa nem más, mint a bürokrácia. A hatékony digitális kommunikáció megköveteli a funkcionalizált formátumok, kiterjesztések, kódnyelvek, adatbázisok, forráskódok, kommunikációs dialektusok megfelelő ismeretét. A bürokratikus és digitális nyelv közti rokonság alapja, hogy a formális keretezés döntő módon befolyásolja a közlemény érvényességét: a nem megfelelő emotikon használata egy privát üzenetváltásban ugyanúgy érvénytelenítheti az üzenet tartalmát, mint a nem megfelelő formanyomtatvány, vagy a nem megfelelő digitális formátum használata. A felhasználóbarát digitális bürokrácia továbbá a felhasználó anyagi és osztályhelyzetének, térbeli pozíciójának, korának, nemének, családi állapotának, foglalkozásának, kommunikációs kapcsolatainak, ízlésének stb. megfelelően optimalizálja a számára felkínált kulturális tartalmakat, a felhasználó személyisége és formálásának „joga” így többé már nem őt magát illeti meg, hanem a kommunikációs médiumok tulajdonosát, legyen bár ez a tulajdonos egy adatbázis. A tartalmak optimalizálásáért, személyre szabásáért felelős algoritmusok így potenciálisan több tudással rendelkeznek egy adott személyről, mint ő maga, mivel a róla szóló besorolási adatok mellett ezek az algoritmusok képesek összehasonlítani a róla nyert adatokat többezer más felhasználó adataival, ezáltal megjósolni viselkedését, s ezen „jóslatok” alapján a megkívánt irányba terelni tartalomfogyasztását. A hálózatok, adatbázisok így a szó szoros értelmében digitális rabszolgákként tárolják a szubjektumokat vágyaikkal, élettörténetükkel, kulturális és testi szükségleteikkel, szociális kapcsolataikkal együtt.

A digitális és az analóg fényképezés közti különbség segíthet a digitális vagy elektronikus és az „analóg” nyelv közti különbség megértésében. Az analóg fénykép keletkezése során a fény egy kémiai-fizikai folyamat során térbeliesül a képen, vagyis a fény különböző tónusai kapcsolatban állnak a valóságos fénnyel, így az analóg fénykép nem csak a tárgyakat, hanem az őket láthatóvá tevő fény hullámzását, térbeli eloszlását, véletlenszerű elrendeződését is képes megmutatni. Ennek eredménye, hogy ugyanaz a beállítás, pozíció sohasem eredményez két tökéletesen ugyanolyan fényképet, a fény térbeli eloszlása az idő hullámzásáról, a fényképen látható dolgok időbe vetettségéről is hírt ad. A fény térbeli eloszlásának és az időbeliségnek a rögzítése az analóg képet háromdimenzióssá teszi, a képen rajta marad a lefényképezett dolgok térbeli és időbeli mélysége, de nem mint tárgy, mint ábrázolt dolog, hanem mint a tárgyakat, dolgokat láthatóvá tevő, magába foglaló fizikai közeg. A digitális kép ezzel szemben a fényt kétdimenziós képpontokban rögzíti, amikor a fény hatására keletkezett elektromos töltéshez számsorok rendelődnek. A fény tónusa, árnyalata már nem a dolgokkal való fizikai érintkezésének véletlenszerű „emléke” a digitális képen, hanem egy számsor, egy színkód, amit a számítógép fordít át képpé. A kép és a fény fizikai eredete, valóságos folyamata, véletlenszerűsége eltűnik, a képen többé nem hullámzik a fény és az idő, a képen látható dolgok a kép tökéletes élessége ellenére egy időtlen térbe fagyva tűnnek fel. A digitális kép elveszíti tárgyi mélységét, időbeli törékenységét, miközben tökéletes térhatást kelt. Ez a térhatás azonban sohasem a képnek a tulajdonsága, ami kétdimenziós marad, hanem csakis az ábrázolt térnek. Azt lehet mondani, hogy a tér, a fény és az idő a digitális képen tárgyiasul, foglyul ejtik a számok, a technológia, s így ennek a térnek, fénynek és időnek már semmi köze sincsen a valóságos fényhez, térbeliséghez, időbeliséghez, mindez virtuális hatás pusztán, de fokozatosan kiszorítja a térbeliség, a fényszerűség és az időbeliség valóságos tapasztalását a digitális képek által uralt kultúrából. Amikor az analóg film elakad, kimerevedik egy képkocka, például egy arc, ami utal arra, hogy valaki valóban „állt ott”. Ha a digitális képsor akad el, csak pixeleket látunk, ami viszont arra utal, hogy a kép mögött nincs senki. A tökéletes valósághatás így egybeesik a tökéletes illúzióval, valósághiánnyal.

A fény tónusa a fotón megfeleltethető a beszéd intonációjának. A hangmagasság, a beszéd ritmusa, a hanglejtés, tehát a beszéd megannyi materiális és személyes tulajdonsága, amelyek kifejezik a beszélőnek a tárgyhoz, a hallgatóhoz, sőt önmagához való ideológiai és intencionális viszonyát, elvész, amikor az élőbeszédet fölváltja a csetablak. A hangról a digitális nyelvre való átállás kiiktatja a beszédből a beszélő fizikai jelenlétét. Persze, ez már részben a szóbeliségről az írásbeliségre való áttérésben is megtörténik, amikor az élőszót és a kézírást fölváltja a gépelt szöveg. A gépelt szöveg azonban csak ritkán lépett a szóbeli közlés helyébe, ehelyett létrehozta a közölhetőség új beszédműfajait, és az új társadalmi beszédműfajok olyan komplex egymásba-épüléseit, szuperműfajait, mint amilyen például a modern regény, amely kivételes teljesítményeiben a társadalmi totalitás szimbolikus, szinechdokikus stb. objektivációjára törekedhetett. A kommunikációs médiumok termelőeszközzé válásával a digitális nyelv a hétköznapi, szóbeli beszédműfajok helyét foglalja el: a beszélők gyakran akkor is az okostelefonjukon keresztül kommunikálnak, amikor fizikailag közel vannak egymáshoz. A digitális nyelv nem kifelé tágítja ki a kommunikációt, hanem az érzelmek, vélemények, nyelvi és képi jelek, interakciók és tudások gyarmatosításával implóziót, hangtalan pszichés robbanást idéz elő a szubjektumokban. Ki ne érezte volna, hogy gondolatainak, érzéseinek, élményeinek digitális megosztása kitölthetetlen belső űrt, egyfajta megaláztatást hagy maga után, mintha valami olyasmitől fosztotta volna meg ezzel a gesztussal magát, ami lényegileg hozzá tartozott, de amit többé soha nem szerezhet vissza, amit eltulajdonítottak tőle? Ez az üresség és megaláztatás aztán a szubjektum saját belső, pszichikai állapotának tűnik, megfosztottságát, rossz közérzetét saját alkatának vagy tehetetlenségének tulajdonítja. Az önhibáztatás észrevétlenül a „nem vagyok jó semmire” sunyi érzését  és a megfelelési kényszer sunyi morálját implementálja belé, ami a következő lépésben blokkolja a reflexió, az áttekintés, a figyelem összpontosításának és az összefüggések fölfedezésének kritikai képességét. A belső gyarmatosítása a nyelv testi képességének a kommunikációs médiumoknak való alárendelésével az abszolút külső, a valóságos kiterjedés és időbeli mélység nélküli tér megteremtése felé tart, pontosabban a belső, a valóságos tér és az idő puszta alkotóeleme lesz egy virtuális elrendezésnek.

10.

A fenti – részben bevallottan intutív – leírási kísérletek arra engednek következtetni, hogy a digitális nyelv, azaz a nyelvi képesség tőkésítése és elidegenítése lerombolja annak lehetőségét, hogy a nyelv, illetve tágabban a műveltség és a műveltség pedagógiai kiterjesztése révén objektiválható legyen a társadalmi folyamat történelmileg nyitott totalitása. Nem maga ez a totalitás – a tőke totalitása – tűnik el, hanem az a nyelv, infrastruktúra, történelmi hagyomány, intézményi logika és hit, amely ezt a totalitást láthatóvá, kimondhatóvá képes tenni: a modern művelődés nyelve, mely egyben e totalitás kritikájának és nyitottan tartásának előfeltétele is volt. A töredezettség és a totalitás hiányának – posztmodern? – tapasztalata valójában a modernitás önobjektiváló képességének a deficitjét hivatott elleplezni. Leplezés ez, mivel a totalitás létezik – mindenhol ugyanaz a szociális töredezettség, a nyelv integráló energiájának ugyanaz a válsága, a tőke terjeszkedésének ugyanaz az immerzív túlsúlya tapasztalható –, épp csak nem vagyunk képesek ennek a totalitásnak a kulturális reprezentációjára, elveszítjük a totalizáció hatalmával szembeni hatékony védekezés képességét, elveszítjük a nyelv egyedi egyetemességét.

Hogy a köznyelv vélemények, információk, adatok rendezetlen, egynemű tömegévé változik, információraktárként tárgyiasul már a kommunikáció pillanatában, amely – látszólag – nem reprezentál semmit, annak a jele, hogy nem tudjuk ábrázolni a társadalom és a tőke, a nyelv és a szám közti viszonyt, hogy a tőke egyre inkább láthatatlanná lett, hogy a nyelv, a társadalmi tudat hordozója, foglyul esett a tőkének. A szó többé nem hatalom, az ideologizált szó korszaka lezárulni látszik, ami nem azonos az ideológiák hatékonyságának kimerülésével, sőt pontosan az ideológiáknak a konszenzuális nyelv ellenőrzése alól való parttalan elszabadulását jelenti. Nem egyszerű nyelvromlásról, barbarizálódásról, műveletlenségről van tehát szó, ezek csak felszíni tünetei egy mélyebb válságnak, annak, hogy a nyelv mint a társadalmasodás eszköze elveszítette funkcióját. A kultúra és a műveltség ma nem társadalomalkotó erő, nem képez alternatívát, még időleges védelmet sem az uralom káoszával szemben. A pedagógia rendszer, amely ma jórészt még a modernitás kulturális és nyelvi örökségének maradék romjaiból táplálkozik, napról napra képtelenebb teljesíteni azt a küldetését, amely – a fönt jelzett viszonyok miatt – eddig is csak titokban, egyes kivételes alkalmakkor, korszakokban, s a szabályok ellenében érvényesülhetett, de amely létezésének egyedüli legitim alapja: a tömegek emancipációját, a mindenkori uralom alól való felszabadulását a kultúra révén. Az ilyen értelemben vett közoktatás egyszerűen el fog tűnni – részben már most ez a helyzet –, bár formálisan, intézményeiben, nevében, zárványként úgy fog tűnni, hogy még létezik. Ez a pedagógia nyomorúsága.

A digitális nyelv a nemzeti nyelv paradigmáját teszi zárójelbe. A nemzeti nyelvek kialakulása egy többszáz éves nyelvtörténeti folyamat eredménye volt. Magyar vonatkozásban kezdetei a magyar reneszánsz és reformáció mozgalmához kapcsolódnak, kiteljesedése a 19. század irodalmában kezdődik meg, amelyben beérnek a nyelvújítás, a kultúra modern nyelvének megteremtését célzó mozgalom eredményei. A nyelvújítás döntően még arisztokratikus nyelve Petőfi Sándor költészetében demokratizálódik, ez a költészet mindmáig érezhetően a nemzeti nyelv szimbólumaként ismerhető fel. Petőfi költészetében a politikai demokratizmus és a műveltség nyelve elválaszthatatlanul egybefonódik. Petőfi politikai jelentősége így nem csak politikai mozgalmiságában, úgynevezett politikai költészetében, azaz tartalmában rejlik (bár tény, hogy ő az, aki először követeli kíméletlen univerzalitással az ancienne régime-el való végleges leszámolást: „Akasszátok fel a királyokat”!), hanem abban, hogy Petőfi tette először világossá, hogy a költészet nem lehet egy kaszt, a műveltek belügye, hogy az irodalmi nyelv nem lehet a magyar nyelv egyik dialektusa a sok közül, hanem az a médium ez, amelyben a történelmi közösség megtalálja történeti önobjektivációjának formáját. Petőfi nyelvi forradalma nem népiességében, úgynevezett irányzatosságában van, hanem abban, hogy költészete új konszenzust teremt, megteremti az irodalom demokratikus nyelvét. Ez döntően nem romantikus „zsenialitásának” teljesítménye, hanem a történelmi csillagzaté: a nyelvi forradalom (nyelvújítás) beérése és a politikai forradalom (1848) beérése találkozásának történelmi jelentőségű együttállásából, nyelv és közösség egymásra találásából. Jellemző, hogy az újabb szakirodalom egy része az irodalmi nyelv demokratizálásának tényéről megfeledkezve Petőfit az első „sztárköltőként”, az irodalmi kapitalizmus első igazi hőseként tartja számon….

A következő lépés, a nagy realista irodalom (regény) kibontakozása mint új kulturális konszenzus a magyar irodalomban már sajátos hiátusokat mutat (ami nem jelent azt, hogy nincsenek meg a művek, csak azt, hogy nem hoznak létre aktív konszenzuális szellemi teret, szétszórt archívumokba záródnak), a „prózafordulat” pedig már egy olyan történelmi szituációban történik meg, amikor a realizmus mint művészeti probléma már nem aktuális kérdés, így a realizmus inherens meghaladása például Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Nádas Péter művészetében nem egy nemzeti realista konszenzusra adott válasz, e regények inkább világirodalmi művekkel vitáznak, nem a magyar irodalommal. A magyar próza világirodalommá válása így nem hozza magával a nemzeti közösség nyelvének emancipációját, nem teremt új nyelvi konszenzust, kivételes marad, még akkor is, ha e kivételesség alól is vannak olyan kivételek, mint például Tar Sándor korszerűtlen realizmusa – ami persze nem csorbítja e művek önmagukban vett szellemi értékét. Árulkodó, hogy amikor a magyar kultúra nagy konszenzusteremtő műveinek az oktatási kánonban való megőrzéséről folyik a vita, akkor döntően a 19. századi romantikus műveket (Petőfit, Aranyt, Jókait) említik mint a nemzeti  konszenzus, a „nemzeti minimum” letéteményeseit. A magyar irodalomban ugyanis nincs realista és posztmodern konszenzus, csak romantikus, azaz forradalmi. Ami jelezheti, hogy társadalmi és nyelvi forradalom csak együtt képzelhetők el.

Ám az irodalmi nyelv ma újra puszta dialektus, az univerzális közösségért folytatott kulturális küzdelmet fölváltották a törzsek közti territoriális háborúk, eközben az irodalom a szubjektív önkifejezés egy formája csupán, kulturális termék (áru) a többi között. Ha a nemzeti nyelv mint irodalom elveszítette emancipatórikus és integratív társadalmi funkcióját, közösségalkotó energiáját, az az jelenti, hogy a nemzeti kultúra, illetve maga a nemzet megszűnt mint emancipatórikus történelmi hatóerő. A „nemzeti együttműködés” ma újra elsősorban egy kasztszerű, rendies, feudális társadalmi forma fedőneve, ennek a formának az elleplezését szolgálja az innovatív digitális nyelv megszilárdulni látszó hegemóniája. A műveltség nyelve és a digitális nyelv egyenlőtlen küzdelme határozza ma meg a pedagógia lehetőségeivel és jövőjével kapcsolatos vitákat, s magát az osztálytermi valóságot is, de jellemző módon hiányzik a vita ésszerű lefojtatásához szükséges fogalmi, nyelvi készlet és konszenzus. A pedagógiai „viták” így szintén törzsi jellegű territoriális harcokra hasonlítanak.

Mi lehet a következtetés az elmondottakból? A közoktatási rendszer, amelynek feladata eredetileg a tanuláshoz való jog biztosítása volt, időközben a tanulás kényszerévé vált. Így annak az előföltevésnek a megkérdőjelezéséhez kell eljutnunk, hogy a tanulás – abban a formában legalábbis, ahogyan ezt a közoktatási rendszer kikényszeríti – nem jó, nem a társadalom érdekeit szolgálja. Az általános tankötelezettség megkérdőjelezése persze igencsak kockázatos lépés, hiszen eredetileg a tanuláshoz való jog a társadalmi egyenlőség és szabadság garanciájaként került bevezetésre. De mi tegyünk, ha kiderül, hogy az általános tankötelezettséget biztosító intézményrendszer ma a diszkrimináció, a szegregáció, a kényszertanulás, a piaci törvényekhez szoktatás, a diákok debilizálásának és infantilizálásának, a hatalmi káosznak a melegágya? Mit tegyünk, ha a tanuláshoz való jog intézményesülése az egyenlőtlenség rendszeres újratermelődését eredményezi? Mit tegyünk, ha az iskola lenevel a tanulás szabad tevékenységéről? Ha a tanuláshoz való jog és az általános tankötelezettség között ellentmondás van, akkor a tanuláshoz való jogot az általános tankötelezettség rendszere ellenében is követelni kell. Követelni kell továbbá azzal a tendenciával szemben is, mely a közoktatási rendszer deficitjeit az oktatás piaci törvényeknek való alárendelésével kívánja megoldani, amely végső soron csak még nagyobb egyenlőtlenséghez vezet, a tanuláshoz való jog gyakorlásának anyagi helyzettől való függővé tételéhez. A tudás visszaszerzését az államtól és a tőkétől jóval az intézményi rendszer szintje alatt lehet csak elkezdeni. A tanulás új szervezett kereteit kell kialakítani, amelyek biztosítják a tanulás önkéntességét, a tudás társadalmi értékét, függetlenségét a piaci érdekektől, illetve amelyek ellenállnak a tőke képességeket is gyarmatosító hatalmának.

 

Dunszt; Félek, hogy

 

Dunszt

mennyire furcsa és titokzatos ez a szó
gyerekkoromban sosem értettem
a pléddel letakart zakuszkákban
volt valami különös és rejtélyes

a szoba különböző pontjain álltak bebugyolálva
olyan helyeken, amikre addig nem is gondoltam
fűtőtest alatt, fotel alatt, a sarkokban
jól beterítve, mint a babák

anyu időnként megnézte őket,
azt gondoltam, beszél velük, simogatja őket
jól vagytok, nem fáztok, kérdi
és én oda vágytam közéjük

szorosan összekucorodni velük a melegben
mint aki fontos, mint aki törékeny
mint akivel épp nagyon történik valami
láthatatlan és lényeges

hiszen egy rossz mozdulat
és megromlunk örökre
nem leszünk jók télire
nem vesz minket elő már senki

 

Félek, hogy

hogy bánatukban összetörnek és
az orromon kihullanak a csontjaim,

hogy leveleket növesztek és
szobanövénnyé válok,

hogy végleg lenyelem a szavakat
és rongyokat köpök ki helyettük,

hogy becsukódnak a szemeim
mögött az ablakok,

hogy túl messzire repülök
éjszaka álmomban,

hogy megtanulok nem félni az űrtől,
és megszeretem nem-szeretni a csendet.

 

(Illusztráció: Lydia Pepi: Perserved fruit and octopus, 2018)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info