Kínról kínra

Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre.
Ez egy másik világ lehetősége, más együttállások
élvezete a finom barbárok által.
Barbárság! – gyűjtőneve férfinak, nőnek,
cirkuszig hurcolt betanított medvének, kismajomnak.
Soha nem akartam szobám rejtekéből egy ennyire
hibátlanul megmunkált, arányos világba látni.
Érzékszerveimről lemondva, bárcsak egy sötét verem
mélységes mélyén feküdhetnék, csordultig telve,
szánalmam és képtelenségem börtönébe zártan.
De ez már nem lesz. Hanem mindig más lesz majd.
Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre, kínról kínra
tudásom halálra ítélt fölöslegeivel.

Korlátoktól az álmok eléréséig (Kozák Annamária beszélgetése Ondrejcsák Eszterrel*)  

Kozák Annamária: Tartottál a felvételtől? Hogy nehezen fogunk tudni beszélgetni, hiszen nem ép a hallásod. Általában könnyen kommunikálsz másokkal?

Ondrejcsák Eszter: Tulajdonképpen nem aggódtam a kommunikáció miatt, de figyelembe kellett vennem a halláskárosultságomat, ami óvatosságra int, ha nyilvános szereplésről van szó, legyen az konferencia-előadás, könyvbemutató vagy rádiófelvétel, tehát el kellett gondolkodnom azon, milyen módon oldható meg, ha például élő adásban beszélgetünk. Ez esetben szükségesnek tartottam volna az írótolmácsot, elővigyázatosságból. Azonban megkaptam írásban a kérdéseket tőled, így pedig egyáltalán nem okoz gondot a beszélgetés. Általában valóban könnyen kommunikálok másokkal, bár vannak esetek, amikor nem, de ez személyválogató, hiszen mindkét félnek törekednie kell az érthető beszédre ahhoz, hogy gördülékenyen folyjon a beszélgetés, ez természetes az emberi kommunikációban, tehát nem mindegy, hogy akivel beszélek, mennyire törekszik arra, hogy megértsem, milyen hangmagasságban vagy gyorsasággal beszél. Az is fontos, hogy mennyire ismerem az illetőt, tehát mennyire tudok szájról olvasni X, Y esetében, vagy az illető milyen nyelven beszél, milyen a kiejtése. Az évek során megtanultam figyelni a non verbális megnyilvánulásokra, mint a testtartás, a mimika, a tekintet, így sokszor a másik félnek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne mondani. Attól is függ, mennyire értem a másik felet, hogy mennyire vagyok fáradt, vagyis képes vagyok-e 100%-osan a másikra figyelni, vagy nem, mert ha nem, akkor előfordulhat félreértés. Nekem a nap 16 órájában figyelnem kell másokra, a közlekedésre, ami hihetetlen energiát követel tőlem, illetve koncentrációt, türelmet, sőt empátiát, mert nem mindegy, hogy a pillanatnyi érzelmeim ragadnak-e el, és látok bele valamit egy dologba, ami nincs, vagy tisztán figyelek-e a másikra, és ezért tudom-e érzékelni a megnyilvánulásait úgy, ahogyan azok valójában vannak. Az sem mindegy, hogy hétköznapi vagy szakmai beszélgetésről van- e szó. Egy üzletben a beszélő fél, pl. az eladó szinte mindig ugyanazokat a mondatokat, szavakat használja, tehát lehet, hogy én egyáltalán nem hallom, amit az eladó beszél, mégis tudok jól és helyesen reagálni, mert tisztában vagyok a lehetséges mondatokkal és szavakkal, amik előfordulhatnak. Egyszóval egy másodperc alatt ki tudom választani, vajon az adott helyzetben miről lehet szó. Ez azonban egy egyetemi előadás alatt pl. nincs így, ott problémát okoz, ha a tanárt nem hallom, hiszen nem tudhatom előre kiszámítani az összes lehetséges szavak, szakkifejezések közül mi fog elhangzani. Végeredményben tehát igen, könnyen kommunikálok és gyorsan másokkal, jól tudok reagálni, mert nagyon gyorsan gondolkodom, és felhasználom a non verbális kommunikációt is, valamint a nagyon magas fokú érzelmi intelligenciám is, és nem, mert hiába mindez, ha olyan területre tévedek, ahol száraz, egyhangú, monoton beszédről van szó, és csak a szavakra hagyatkozhatom. Ez esetben magasabb a félreértés, meg nem értés lehetősége, amivel előre is számolnom kell.

35a4c930-368e-45fb-b5d8-8414d423cdbf

A.: Mikor és hogy derült ki, hogy a hallásod nem ép, hiszen hallóként születtél?

E.: Már alapiskolában, a felsőbb osztályokban, kb. 10-14 éves korom között nyilvánvaló lett számomra, hogy rossz a hallásom, ez diktálás közben, valamint felmérőkön vált igazán nyilvánvalóvá, ahol nem minden szót értettem, amit a tanár mondott, így leírni sem mindig tudtam arra a választ, amit a tanár kérdezett. Sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam, alapiskolában nem beszéltem a tanároknak erről (ami rontott a jegyeimen), vagy a szülőknek, a barátoknak, a családtagoknak, mert meg voltam ijedve, tartottam a megalázástól, a kiközösítéstől. A szüleim sem voltak soha támaszok, nem bíztam meg bennük, mert nem volt rá okom. Ebben az ügyben tehát nem fordultam senkihez, de nem tartott sokáig másoknak is felismerni a problémát. Amikor a szüleim előtt biztos lett, hogy rossz a hallásom (akkor még csak nagyon kismértékű hallásvesztésről volt szó), nem jól reagáltak, apám 10 éves koromtól nem foglalkozott velünk a testvéremmel, akinek szintén rossz a hallása (sőt az unokatestvérem úgy született, hogy egyáltalán nem hallott) szóval nem élt velünk, anyám pedig elbagatellizálta a problémát még akkor is, amikor a szomszéd, aki egészségügyi dolgozó volt, rászólt, hogy el kellene vinnie minket orvoshoz, mert rossz a hallásunk. Sokáig mondta ezt neki, de nem akart foglalkozni vele. Én ebből gyerekfejjel azt vettem ki, hogy erről nem szabad beszélni, el kell hallgatni, mert ez szégyellnivaló, ez valami olyasmi, amit nem szabad felvállalni. Úgyhogy középiskolába kerülve sem beszéltem erről a problémáról senkivel, hanem úgy próbáltam megoldani a felmerülő nehézségeket, ahogyan tudtam. Amikor már egyetemre elkerültem, az volt bennem, hogy mindent egyedül kell megoldanom, egyedül kell boldogulnom, nem számíthatok senki segítségére vagy támogatására. Így segítséget sem kértem orvosoktól, tanároktól, kivéve egy-két hallgatót, akik közel álltak hozzám, azokat megkértem, hogy adják ide a vizsgák előtt a jegyzetüket. Megoldottam a tanulást úgy, hogy végigültem a sok tanórát, majd este mindennap elolvastam én magam a könyvekből, miről is volt szó tulajdonképpen.

A.: Hogyan küzdesz meg a mindennapokban ezzel?

E.: Már nagyon jól. Ezek a kezdeti évek, amik bizony nehezek voltak, rengeteget segítettek az önállóságban, a megküzdésben. Lelkileg, testileg és érzelmileg is. Testileg az évek során az agyam hozzászokott a gyorsasághoz és azonnali reagáláshoz, az éber figyelemhez, a több felé való figyeléshez, a fokozott koncentrációhoz, az elmélyüléshez, a problémamegoldáshoz, ami még a munkámban is rengeteget segít, hiszen így hihetetlen gyorsasággal, egy-két nap alatt végzek el olyan feladatokat, amik másoknak heteket igényelnének, és nem a nehézségekre, akadályokra figyelek, hanem a megoldásokra, a módszerekre. Valamint nagyon sok energiám lett, amivel a környezetem igazából nem is tud mit kezdeni. Ez nem mindig volt ám így, gyerekként nagyon lusta voltam, energiahiányos. A mostanra kialakult magas energiaszintem viszont segít mindenben: nagyon nehezen fáradok el, óriási a munkabírásom. Ezen is szokták vakarni a fejüket az ismerőseim. Ezt sem igazán értik. Ennek ahhoz van köze, hogy sokat kellett másokra figyelnem, meg kellett felelnem az elvárásoknak. Amihez több energia kellett. A szervezetem tudott alkalmazkodni a megpróbáltatásokhoz, mert rá volt kényszerülve, vagy inkább kényszerítve. Lelkileg és érzelmileg azért viselem jól ezt az állapotot, mert megtanultam megvédeni magam a külső reakcióktól, az emberek elutasító, lekezelő magatartásától, a megalázásoktól, és nagyon erős lettem lelkileg. Engem nem zavar meg a sorozatos elutasítás, ahogyan egyáltalán nem érdekel az sem, mi a véleményük, szerintük nekem mi a jó, vagy mit kellene tennem. Engem sokáig féltett a családban mamám, keresztanyám, hogy ha egyetemre megyek, meg tudom-e állni a helyem, miből fogom kifizetni a kollégiumot, mit fogok enni, hiszen a szüleim nem támogattak, és ekkor már nem is éltem velük. Engem sohasem tudott befolyásolni az, mások mit szeretnének kezdeni velem, én mentem a saját fejem után, nem hallgattam meg a félelemből, aggodalmakból, de még csak a jóindulatból eredő tanácsokat sem. Azért, mert ha ezt megteszem, akkor ez visszatart attól, amit szerettem volna, pl. az irodalomtól, amit szerettek, mert vagy magamat féltem, és el sem indulok a saját utamon, meg sem próbálom leküzdeni a nehézségeket, vagy kiteszem magam a lehetséges negatív tényezőknek. Ha valakit sorozatosan negatív hatások érnek, képessé kell válnia arra, hacsak nem akar elcsüggedve, feladva mindent egyhelyben toporogni, hogy megvédje saját magát. Önmagától is. Sőt főleg önmagától, mert a legnagyobb akadályokat a belső gátlások, aggodalmak okozzák. Mert mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz ha majd soha nem lesz belőlem senki, mi lesz ha feleslegegesen pocsékoltam 8 évet egyetemi tanulásra stb. stb. stb. Megmondom, mi lesz: önbecsülés lesz ebből, tisztelet és önszeretet. Olyan, ami falakat épít mások előtt, ami megvéd mások negatív reakcióitól, amit nem tudnak áttörni. Persze fel lehet adni, most is meg tudnám tenni, hogy nem tanulok meg franciául, mert kifogások mindig akadnak, akadályok, nehézségek is lesznek, soha semmi nem lesz könnyű. De nem jobb 10 évet végigélni sok küzdéssel, még ha talán felesleges is mindez, mint el sem kezdeni a saját életemet formálni, ahogyan én szeretném? Úgyhogy engem nyugodtan szidhatnak, megalázhatnak, kritizálhatnak, elutasíthatnak, kiközösíthetnek az emberek, X mondhatja, hogy nem akar a barátom lenni, megtéphetnek a szakmámban is, otthon is, a családban is, ha tetszik, nekem ez nem fogja elrontani hosszú távon a közérzetem. Adhatnak tanácsot is az emberek, de nem fogadom el mindenkitől, mert nem tehetem meg, hogy olyanok véleményére hallgassak, akik nem ilyen helyzetben vannak, mint én. Akik nem ismernek annyira, mint én magamat. Mert egyedül én tudom, mi az, amit szeretnék. Ezért én nagyon meggondolom, kinek a tanácsát hallgatom meg, mit fogadok el és mit nem. Ezt nevezik ellenálló erőnek. Ez szükséges, mert enélkül nem tudtam volna idáig jutni. Érzelmileg pedig azért nem zavar az állapotom, mert nincs időm az érzelmeimmel foglalkozni. Lehetek szomorú… félhetek… lehetek dühös… szenvedhetek… ha akarok, de minek, ez nem változtat semmin, és meddig tart ez? 1 óráig? holnapra marad belőle valami? Persze néha lehet nyafogni, ezt azért még én is szoktam, néha még haragszom is. De csak néha. Az az igazság, hogy én jól érzem magam, a nap nagy részében boldog vagyok. Bár van, amikor én is elszomorodom, mert azért nekem sem minden esik jól, le tudnak törni, néha felesleges dolgokon gondolkodom vagy rágom magam, de ez nem tart tovább pár óránál, max. 3-4 napnál. Régen ez nem így volt, ma már így van. Én csak fontos dolgokkal foglalkozom. Csak azokkal akarok foglalkozni, amik számomra fontosak. Ebből nyerem az energiám nagy részét. A többi valójában nem számít.

A.: Miben látod a nehézségeidet?

E.: Leginkább a munkahelyi elhelyezkedésben. Ez nem könnyű a szakmámban sem, más szakmákban sem. Az én esetemben túl sokan vagyunk irodalmárok, kevés a hely, és magasak az elvárások. Homokba hiába dugom a fejem, ez van, tehát az a kérdés, hogy sikerül-e majd elhelyezkedni olyan munkahelyen, amit kitanultam, amiért ennyit küzdöttem. És ez nem az miatt van, hogy rossz-e a hallásom, ez a mai gazdasági, társadalmi helyzet miatt van. A valóság az, hogy meg kell felelni az elvárásoknak, amik a tudós életben vannak. Pl. hány nyelvet kell ismernie egy tudósnak ahhoz, hogy alkalmazzák? 1 nem elég. Legalább 2-3 nyelvismeret kell. Nekem pedig nyelvet megtanulni nem egyszerű, mert nem hagyatkozhatom a nyelvtanfolyamokra, ezt nekem másképp kell megoldani, vagy magánórákkal, vagy egyedül. Ezzel számolni kell, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A nyelvvizsga alól való felmentés nem megoldás, ha valaki tényleg szeretne tudós lenni, persze a szóbeli felmentés még rendben van, de legalább írásban szerintem igen, le kell tenni egy-két nyelvvizsgát, és igen, meg kell tanulni 1-2 nyelvet rendesen. Ami nem könnyű. Persze csak ha irodalmár akarok lenni, és itt az a kérdés, mennyit vagyok hajlandó ezért tenni. Senki nem kérte tőlem, hogy irodalmár legyek. Ez az igazság.

A.: Minden probléma ellenére elvégezted az egyetemet, doktorizol. Milyen akadályokat kellett legyőznöd? Mi segített ebben?

E.: Igen, most fejezem be a doktori iskolát az ELTE-n. A doktorin nem voltak valódi problémáim, nem volt mit legyőzni. A magiszteren sem voltak, a tudományos életben sem. A bakalár képzésen gondot okozott az oktatási módszer, vagyis az, hogy a tanár többnyire azt kérte vissza vizsgán, amit ő mondott el az órán, de a barátaim ideadták a jegyzetet, ha kértem. Az idő viszont gond volt, mert 3 év alatt 85 tárgyam volt, történelem, magyar nyelv és irodalom szakon, amihez még jött a pszichológia és pedagógia is, így semmi másra nem jutott időm, mint a folyamatos tanulásra, utána olvasásra. Amivel természetesen többet tanultam meg, mint amit kértek, de kevesebbet is aludtam és pihentem, a magánéletemre vagy családomra pedig alig jutott időm. A magiszter képzésen már önállóbb volt az oktatási módszer, én magam jegyzeteltem ki a könyvekből mindent, így rengeteget olvastam itt is. A doktori számomra ezért már igazából nagyon könnyű, mint ahogyan a tudományos munkák is azok: az írás, szerkesztés, konferencia-előadás, szervezés. Ami nehéz, az most következik: a doktori eljárás, mert szükségem van még egy nyelvvizsgára, meg kell írnom a disszertációt, meg is kell védenem, illetve fel kell készülnöm a szigorlatra. Erre maximum 3 év van tudomásom szerint, így nem mindegy, hogyan osztom be az időm, mert ez mellett még dolgoznom is kell, magánéletem is van, és sok mást is magamra vállaltam. Egy szóval meg tudom mondani tehát mi segített az egyetem alatt, és mi fog ezután is segíteni: az akarat.

A.: A halláskárosodásod mennyire gátol az emberi kapcsolataidban? Vagy pont emiatt figyelnek mások jobban rád, a mondanivalódra?

E.: A kommunikációt nehezíti, ahogy mondtam, de az emberi kapcsolatokat szerintem nem gátolja. Figyelni kell a másikra. De hogy jobban figyelnek-e rám azért, mert rossz a hallásom? Nem. Nehezére esik az emberek 99%-ának, mégpedig a türelem, az időhiány miatt. Mert ez fárasztó. Mármint a másokra való figyelés. Mert rohanás van. Mert semmire nem nagyon tudnak figyelni, időt szánni, nemhogy az emberi kapcsolatokra, a szavak újraismétlésére, mert türelmetlenek, mert az emberek többségének nincs sok energiája, és olyan dolgok kötik le a figyelmüket, amik még nekik sem igazán fontosak.

A.: Milyennek látod a hallássérültek, a fogyatékkal élők helyzetét?

E.: Nehéznek. Van, amin muszáj változtatni. El kell gondolkodni azon, mi az, amit az ember meg tud tenni, meg tud változtatni, és mi az, amit fogadjon el úgy, ahogyan van. Ha elfogadja az ember saját magát, azokat a dolgokat, állapotokat, helyzeteket, amin nem tud változtatni, akkor több ideje lesz azon gondolkodni, min tudna változtatni. Erre kell koncentrálni pedig, ha valaki el szeretne érni valamit. A lehetőségekre, megoldásokra. Fontosnak tartom, hogy amennyire tudják, segítsék a hallássérült személyek tanulását, munkahelyi elhelyezkedését, mert ezzel az életszínvonaluk növekedhet. Segítenie kell a családnak is, elsősorban a lelki támogatással. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami problémája, aki ne szorulna valamiben segítségre, ne lennének nehézségei. Itt most nem arról van szó, hogy egy hallássérült ki van szolgáltatva és mások segítségére szorul, ahogyan általában az emberek róluk gondolkodnak, hanem arról, hogy minden ember mások segítségére szorul. Pl. Menjünk át az úton, ha zöldet világít a lámpa, lefogadom, hogy 50% esély lesz csak arra, hogy oda is érünk. Csak nem tudatosítjuk, de tényleg, honnan tudjuk, hogy éppen nem történik-e valami velünk? Ki vagyunk szolgáltatva mindannyian, senki nem marad életben mások segítése nélkül. Hallottam már ezerszer, hogy de Eszter, hallássérülten, hogy is gondolom ezt, hogy én ide meg oda menjek, meg én ezt meg azt akarjam. Sajnálkoztak az emberek, lesajnáltak. Pedig az igazság az, hogy nem a hallássérültek vannak rászorulva másokra, meg nem a vakok, bár lehet, több segítséget igényelnek, de ez sem minden esetben van így, vagy nem biztos, hogy több segítségre szorulnak, mint pl. egy idős férfi, akinek májproblémái vannak, és állandóan műtéten kell átesnie, hanem az emberek vannak egymásra szorulva. És aki ezt nem látja, hogy bizony ő rá van szorulva arra, hogy ne maga készítse el a kenyeret, hanem megvegye a boltban, mert ő nem tud kenyeret sütni, az nem tudja, mit jelent az a szó: hála, köszönöm, bocsánat. Ilyen emberekkel én nem akarok kapcsolatban lenni. De mennyire félünk az öregkori kiszolgáltatott helyzettől, a betegségektől, a kórházaktól, a haláltól. Annyira félünk, hogy nem akarunk 70 évesen egyedül maradni, a gyerekünk ápolására bízni magunkat, nehogy a terhükre legyünk. Nem merjük meglátogatni a betegeket, a nagyit. Mert akarjuk meglátni, hogy nem mi irányítunk mindent, nem tudunk előre semmit, nem tudunk elengedni másokat. Megtervezzünk egy napot, egy projektet, egy utazást, aztán szitkozódunk, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Ez nagyon mulatságos nekem. Komolyan, nagyon mulatságos.

A.: Mit tudsz tenni ennek a javításáért?

E.: Én?? Hiszen most is teszünk együtt valamit. Meg fognak azok is, akik hallgassák ezt az adást. Sok mindent tudunk tenni együtt. Magamra terelve a szót: augusztustól szeretnék jelnyelv tanfolyamra járni, aztán előadni jel és szó összhangban, bárhol, ahol kérik. Szeretnék többet írni a témáról, hogy rámutassak azokra a lehetőségekre, amikkel pl. a tanórán segíthetik a tanárok a hallássérült diákokat, hogy ne keljen annyi időt a tanulásra szánniuk otthon, mint nekem kellett, és jobb eredményeket érhessenek el. Milyen jó volna, ha doktorizhatnának 100-an, 1000-en, ha kaphatnának sokan munkát, mert megkapták a szükséges támogatásokat, segítséget, és mindenekelőtt bíztak magukban, meg a családjuk, barátaik is biztatták őket. Már most mondom, hogy az sem lenne felesleges, ha az emberek egy része megtanulná a jelnyelvet, vagy legalább próbálna segíteni. Nekem nem sok ember akart segíteni, és én sem sok embert kértem meg, hogy segítsen, büszkeségből, vagy mert azt hittem, úgysem fognak segíteni – ami hiba volt. Nem szeretném, ha mások is ilyen hibába esnének. El tudnám mondani, ha a hallássérültekkel foglalkozhatnék egy vallási vagy polgári csoporton belül, amit én már megtapasztaltam, így jobb esélyeik lennének, tudnám segíteni a lelki támogatásukban, erősebbé tudnám tenni, ösztönözni tudnám őket, ezzel együtt magamat is. Nagyon szeretnék velük foglalkozni a jövőben valamilyen módon.

A.: Milyen tevékenységeket végzel szívesen?

E.: Tagja vagyok számos kulturális és társadalmi csoportnak. Foglalkozom a cseh- szlovák- magyar viszonyokkal a kultúra területén, természet- és állatvédelemmel, pár helyen önkéntes vagyok, pl. a helyi katolikus Karitásznak is segítek Dányban, ahol élek. Itt decemberben alakult meg a rászorultakat segítő csoport, a plébános, Kovács András javaslatára. Füzesi Zsuzsanna, a vezetője, akivel együtt rengeteget dolgozik azért, hogy a rászorultak megkapják a nekik megfelelő segítséget, és a tagok is heti szinten segítenek, amiben csak kell. Munkát keresnek, adnak másoknak, élelmet- és ruhát, bútort gyűjtenek, a gyereknek játékot, pár családnak biztosították a téli fűtését, fát vettek, látogatunk nagycsaládosokat és időseket is, s így tovább. Most, ha megengedi, megemlíteném, hogy szükségünk lenne egy kis segítségre, ugyanis egy fiatal fiút nem tudunk megfelelően ellátni. Bármennyi erőfeszítést teszünk is érte, komolyabb segítséget igényel, mint amilyet mi tudunk nyújtani. A szüleire, testvéreire nem számíthat, egyedül van, az anyja kitette otthonról, pillanatnyilag egy olyan házban lakik, ahol nincs víz. December óta a fűtést és étkezést a Karitász oldotta meg, a helyi katolikus ifjúsági házban zuhanyozik, a lakását nagyjából rendbe tettük, a plébános tanítja hittanra, bérmálkozásra készíti fel, a Karitász vezetője foglalkozik vele mindennap, és sorolhatnám még tovább, de a lényeg az, hogy hosszú távon nem maradhat abban a lerobbant házban, emellett szüksége van egészségügyi gyógykezelésre, mert mentálisan, lelkileg a rengeteg nélkülözés gyerekkorától kezdve, illetve a fizikai bántalmazás a családban nagyon rossz hatással volt rá. Amennyire tudjuk, változtatjuk pozitív irány felé az életét, a lelkiállapotát, aminek látható és gyors jelei vannak, de véleményünk szerint a gyógykezelés, és egy biztonságos otthonba való elhelyezés, ahol tudnának vele szakszerűen foglalkozni, vagy ahol el tudná foglalni magát az egyszerű munkákkal, többet tudna segíteni. A neve Káplár Béla, 28 éves, mezőgazdasági iskolát végzett. Ezért kérem országosan a hallgatóság segítségét, keressenek meg engem az interneten, ahol nyilvánosak az elérhetőségeim, amennyiben tudnak segíteni neki, hogy megfelelő helyre kerülhessen el, az sem baj, ha messze van innen, Budapest környékétől.

Köszönöm szépen.

* Az írás a Magyar Katolikus Rádió Sorsfordítók című műsorában, 2016. június 4-én elhangzott beszélgetés rövidített változata. A beszélgetés teljes anyaga meghallgatható az alábbi linken: http://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/402321

 

ÉS A HAJÓ MEGY (Bánki Éva: Fordított idő)

Észak-európai kalandozásra, (egyelőre elhalasztott) skandináv körutazásra készülve a térség a 9. és a 13. század között élt uralkodóinak névsorát böngésztem nemrég. I. (Szőke) Harald, I. (Véreskardú) Erik, I. (Jóságos) Haakon, II. (Szürkeköpenyes) Harald, III. (Előkelő) Olaf, III. (Csupaszlábú) Magnus, II. (Nagyszájú) Sigurd, I. (Púpos) Inge, VI. (Törvényalkotó) Magnus, II. (Papgyűlölő) Erik, V. (Hosszúlábú) Haakon ült többek között a norvég trónon ebben az időszakban. A dán, majd a svéd királyságba átlépve, s immár csupán a félhivatalos történelmi megnevezéssé vált mellék- és ragadványneveket sorolva Kékfogú, Hegyesszakállú, Nagy, Jó, Felejthetetlen, Bárány, Győztes, Öreg, Rőt, Magas néven megkülönböztetett koronás fők intézték országaik ügyeit, feleltek Isten után az elsőként jó- vagy balsorsért.
Tér és idő fentebbi behatárolása bizonyos szűkítésekkel-tágításokkal kiszabhatja Bánki Éva Fordított idő című regényének kereteit is. Az ő egyébként plasztikusan egyénített alakjai ugyancsak kaphatnának a jellem-alaphangra húrozó „eposzi állandó jelzőket” – vagy inkább balladai megkülönböztetéseket: Kéregevő, Halálraszületett, Nyoszolyaválasztó, Rab, Belenyugvó, Létfakasztó. Míg a jelen írást kezdő történelmi névsor valamennyi tagja férfiút idézett meg, az iménti, jellemzőnek vélt kitalációk részben nőket illetnek, másrészt nem feltétlenül egy személyt, mivel a mérhetetlen ínség miatt a hamar elfogyó kéreg rágcsálása, mások esetében a már születéskor sorsukba kódolt rabság, nem természetes halál kisebb-nagyobb közösségeket követel magának.
Nagyszabású história vízióval van dolgunk, olvasmányok és ismeretek alapján megalkotott szcenikus látvánnyal, a fantázia révén tovább emelt-bontott látomással. Remek regénnyel, a Theatrum Mundi epikai változatával. A középkor fiktív-komprimált szeletének megteremtésével, egyben olyan gyönyörű írásmű-vízjellel, mely gazdag képzettársításainak köszönhetően a jelen lapját is azonosítja. Leginkább talán a hajó ábrájával. Bánki könyve irgalmatlan, pokoli, sötét – de mintha mindig a világosság felé tartaná magát, és a derengő fényben mintha leginkább a „Navigare necesse est, vivere non necesse” (Hajózni szükséges, élni nem) jelmondatának attribútuma, a gálya vagy a vitorlás jelenne meg emblémaként. A címlap – Csilléry Orsolya zöldbe, barnába, vörösbe színezett rajza – is vonalak uralta hajót ábrázol, oromfaragványán asszonyfejjel. Az önmagába hullámzó, forgó, visszatérő végtelen klasszikus vizuális jeleivel a végtelen vízen.
A Fordított idő lebilincselő mű, vetekszik a felnőtteknek és az ifjúságnak szánt legjobb magyar és világirodalmi kalandregényekkel (mert a mesemondás különféle korosztályokat célba vevő vonásai és vonatkozásai sem hiányoznak belőle), mégis a történet a legroppanékonyabb összetevője. Egyszerre túl bonyolult és túl egyszerű. Folyton bővül, sokszor újrakezd, elsietetten is összegez. Hat plusz egy nagyobb egységbe osztott számos (saját címekkel ellátott) alfejezete szintén erre a tördeltségre, füzérességre utal. (Az átfogó szelvények – álljon itt listájuk a szószerkezetek beszédessége kedvéért –: Várva várt és gyűlölt gyerekek; Ahol az ébrenlét véget ér; Normandia, nem felejtelek el; Szerteszét; A jövőre emlékezni; Hazafelé; Ki? Hol? Mikor? – Utószó; s néhány „novella”: Az idő messze van; A szél gyökere a tenger; Szabad vagyok, és mégis meghalok; Többes szám, ismeretlen személy; Örömmel tönkremenni; Az időgép; Allah ezermestere; Látni több, mint meghódítani; Haza, haza).

            A nem feltétlenül üdvös epizodikusság magyarázata tán abban rejlik, hogy a történetmondó egyrészt jóval többet tud – és tud kitalálni –, mint amit elmond. Miközben a főleg a lovagregény mintáit követő és parafrazáló román néha ott is bonyolít eseményein, ahol elkerülhető lenne, hagy olyan narratív tereket, amelyekbe még beférkőzhetett volna. Igaz, több éven át íródott munkáról lévén szó, nem kérhetjük rajta számon (ha két hét alatt keletkezett volna 2015-ben, akkor sem kérhetnénk), hogy például a konfliktusai szempontjából evidens migrációs kérdésekkel nem foglalkozik még intenzívebben. Hiszen a normannoktól a mórokig számos náció lép színre. Észak dél ellen, mert dél észak ellen; észak észak ellen is, és dél persze dél ellen. Szinte minden égtáj ontja csapatait, seregeit, védve és/vagy terjesztve társadalmi eszméit, vallását, kultúráját, a mások szabadságát semmibe véve a saját szabadsága érdekében, érdeke szabadságával. (Részint felesel állításunkkal, hogy a regény utolsó tényleges sorai így hangzanak: „…testvéri szeretettel várjuk országod betelepülni kívánó alattvalóit. // Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője”. Nem elhanyagolgató, hogy Bánki kezén leghatékonyabb prózapoétikai szekvenciák, motívumok egyike, a szigetmotívum az utolsó szószerkezetben is megjelenik, a ,királynő’ kettőzött verbalitása mellett. Ahol hajó, ott sziget; ahol sziget, ott hajó.)
A regény hősnője az ifjú Riolda, bár gyakran el-elhagyjuk őt, hogy másfelé tekintsünk, másokkal ismerkedjünk, a krónikás meditációiba és kommentárjaiba merüljünk. A centrális nőalak tündér és boszorkány, angyal és pária. Tündérboszorkány, angyalpária. Leány létére olyan – a középkorban a ritkábbnál ritkább – kreatúra, aki semmivel sem hátrébb való a korabeli férfiuralmú szocietások (népek, népcsoportok, etnikai és nyelvi szigetek, érdekközösségek, családok) hím egyedeinél. Csoda, hogy életben marad, él; és életet adva el tudja hitetni (már amennyire a Fordított időben bármi hihető és elhihető), hogy az élet: csoda. Bánki Éva lírai tónusoktól sem idegenkedve, néha a bizarrságig merészkedve rétegezi mind teljesebbé a nevében a királynő jelentést hordozó Riolda figuráját. (A névetimológiáról a nem feltétlenül szükséges, kissé terjengős-magyarázkodó Utószó informál. Huszonöt éve a posztmodernek számára csemege volt az ilyesfajta műhelyvallomások fabrikálása, a – Parti Nagy Lajos remek szavával – valódisítványok létrehozása a hamisítványok, hamiskodások, hamukák oldalvizein. Nem biztos, hogy manapság a regény állítólagos/valóságos előzménysora, a Patrick de Mela nevéhez kötött, sehol meg nem lelhető alapmű, az egyetemi hallgatók: Csóka Kata, Orseolo Judit – csakis hölgyek? – által készített és többek közt a neten publikált „fordítás-részletek” különösebben felkavarnának. A regény kicsengése után nélkülözhető lenne az utószóbeli lecsengetés. Viszont nem ártott volna egy-két eligazító szó: Csilléry Orsolya a fejezetcímek mellé illesztett ikonikus bélyegrajzai milyen rend[szer] szerint ismétlődnek, újulnak. Szerkezeti és szövegkapcsok-e?)
A krónikás mozgat egy „belső” krónikást is, (a szintén, de másképp, „tudományosan” beszélő nevű) Illighaent. Ravaszak ezek az ómentől ihletett nómenek, mert Heribert Illig, a „fantomközépkor”, „kitalált középkor” elméletének német tudósa helyett (ha nem postázná a nevét az Utószó) például egyszerűen a ,beteg’ (ill), sőt a ,káros’ sugalma is felébredhetne „illighaenileg”. Mit higgyünk el krónikásunk krónikásának, mit nem? Hiszen a könyv vége felé e derék, bölcs és kortalan ember sorsát illetően arról értesülünk, hogy „Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába” – de ettől még életben is marad, alighanem. A múlt idejű és a jelen idejű előadásmód keverése (akárcsak a tényleges – gondolatjelekkel kezdett – párbeszédek és a dőlt betűvel érzékeltetett dialógusok, hosszabb-rövidebb belső monológok, reflexiók váltogatása, az iróniát ritkán nélkülöző egyéb stílusfogások sokasága, a pompás névadás hálója vagy egy-egy hirtelen vaduló nyers szó) kikezdi a valóságtartalmakat, illetve tartalmat ad a valótlanságoknak. Ebben a konstruált régi-új Európában („milyen örök a régi új”, sóhajtotta elég régen egy verse refrénjét az újabban már nem efféléket sóhajtó költő Tandori), e (nem csak) középkori regénymindenségben a legfőbb bizonyosság az elbizonytalanítás. Százötven oldallal az előbbi idézet előtt bukkanunk eme négy rövid bekezdésre/kérdezz-felelekre: „Illighaen megrántotta a vállát. Ezen a szigeten bármi lehetséges. // – És kik azok a szorgok? Talán valami háziállatok? // – Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? // Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is”.
A Middle Age, a Mitteralter újrafeltérképezése, a szuverén középkori hősnő életre hívása, a valóságból és álomból tömbösített, masszív, véres és hívogató öreg euro-kontinens nagyközeli és nagytávoli plánja, a lovagregény műfaji megújítása: mind-mind hozadéka, erénye, érdeme a már eddig is „dekameronista” író, a középkor- és trubadúrlíra-tudós Bánki Éva alkotásának. De ki ne felejtődjék a szegénység-szolidaritás, a mélynyomor szociológiája. „Kenyéren és vízen?” Az itt sokak számára sokszor dúskálás lenne.
A könyv cselekménymezejét nem cserkésztük be, és nem is tesszük immár, mert mindez csupán félreértelmezésekhez vezetne. Ami persze nem lenne baj, hiszen a félreértelmezés mint értelmezés fontos szerepet játszik a koncepcióban. A félreértelmezés is az ész erőfeszítése vagy csele (de „kinek az esze” lép működésbe? – ez is megfejtésre vár, mint olvassuk). Hinni kell a hihetetlennek e mű lapjain felgyűlt halmazában, keresni az utat az összetorlódott idősíkok, burjánzó anakronizmusok titkos összefüggéseiben. Vajon a név szerint említett Allah vagy Jézus Krisztus segít ebben? Vagy egyikük sem? Vagy ketten együtt? Vagy valaki más, kollégájuk? Esetleg a közelmúltban tartózkodási helyet váltó Eco…?
Szegény Illighaen, egyszer tényleg előveszi a betegség. Nem kínálkozik más gyógyír, mint a Hákim nevű figura szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörpből kotyvasztott piros italát hörpinteni föl egy üvegcséből. Kétszer ismétlődik a sor a varázsszer nevével: „Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne”.

            Csak hinni.

            Mintha ha az olyan könnyű lenne.

 

Tarján Tamás

Bánki Éva: Fordított idő

Jelenkor/Libri Kiadó, 2015

275 oldal, kötve 3490 Ft  

 

(Első megjelenés: Új Egyenlítő)

A Verdingen-ház (részlet)

Úgy döntöttem, hogy telefonomat csak addig tartom meg, amíg a gépem le nem száll Brüsszelben, utána örökre megszabadulok tőle. Csak Robertet értesítem megérkezésemről, majd az első vonattal Brugge felé veszem az irányt, ama város felé, amely mindig is különös érzéseket táplált bennem, ha csak rágondoltam.
Mellettem egy idős bácsi ült a gépen, éppen egy angol nyelvű Brugge-bedeckert lapozgatott, időnként megigazította szemüvegét görbe orrán, és olykor motyogva olvasott. Félálomban hallgattam a szavait. Olybá tűnt, mint aki titokban imádkozik. Szemhéja idegesen rángott. Ilyenkor talán álmodott is valamit, talán csak végtelenül fáradt volt, miközben a légkondicionáló berendezés teljes erőből, lankadatlanul fújta ránk a hideg levegőt.
Az öreg suttogó, imaszerű mormolásával a fülemben időnként kifele lestem: az ablakon túl magritte-i felhők vonultak.
Szürreális bölénycsorda: feltartóztathatatlanul és az emberi történelmet meghazudtoló módon.
Néhány óra múlva megérkeztem abba a városba, amelynek képeskönyvét oly gyakran lapozgattam a halálosan unalmas, vasárnapi délutánokon.
A reptéri labirintusok végeérhetetlen folyosóin bolyongtam hatalmas csomagjaimmal, amelyek tartalmát néhány nappal indulásom előtt nagy gondossággal válogattam össze. Ahogy húztam magam után bőröndjeimet, egy pillanatra feleségem rémült arcát véltem látni magam előtt, ahogy levelem olvasása után az üres, apjától örökölt diófaszekrényt kitárva szembesül a megfellebbezhetetlen és lesújtó igazsággal. Vajon mit gondol rólam, mit az elmúlt tizennyolc év házasságáról? És a lányom? Félig már felnőtt, akire majd szintúgy a reménytelen küzdelem abszurditása vár: a fakó mindennapok alattomos rémségei, az árulások és hazugságok hosszú sora, amelyek elkísérik az embert egészen a sírjáig. Szegény Éva, majd talán egyszer megérti, miért utaztam el. Először bizonyára megrendülve csodálkoznak mindketten, de csendben számba veszik személyiségem megmagyarázhatatlan furcsaságait, váratlan kanyarait és ferdüléseit, amikkel az elmúlt évek alatt találkoztak, s amelyeket eladdig némán és szó nélkül tűrtek. Néhány nap múlva már talán azt gondolhatják, hogy mégis szükségszerű az, ami történik, és igazuk lesz, ebből a szempontból a nők egyszerűbben érvelnek és gondolkodnak, logikájuk élesen metsző. Olyan, amely mindig győzedelmeskedik démonjaik fölött. Élni kell, s ez az ösztön náluk mindennél előbbre való, a vajúdó lélek alvilági katakombáit, ahová mi, férfiak, oly gyakran és szívesen lemerészkedünk, ők könnyedén és messzire elkerülik. A nők a fényt és a világosságot kedvelik, úgy izzanak józanságuk életre hívó sugarában, akár a napraforgók. Csak mi szeretjük a ködös tájak fölött lebegő otromba kísértetet.
Üdvözöljük, fogalmazott a felirat, örök fanfárzene, amely tömören és hangzatosan köszönt mindenkinek, aki valaha földet ért Brüsszel terebélyes és unalmas repterén, mintha valóban sejtené ez a névtelen entitás, szellem, e néma jelrendszer sablonja mögé rejtőzve, hogy minden szépre és jóra szükségünk van, és hogy a mesterséges üvegfalon túl az idő mily könyörtelenül pereg.
Miután kiballagtam, hátam mögött hagyva oly sok mindent, talán egy hajszálnyival könnyebbnek tudva máris életemet, az órámra pillantottam: még közel egy órám volt a vonatig, amely Brugge felé visz majd. Leültem egy zöldellő parkban, az eső lassan szemerkélni kezdett. A füstös és nedves kőfalak hideget árasztottak. A telefonomban kikerestem Robert Daal számát. Innentől kezdve a szerencsémre bíztam magam. Szabad voltam. A hatodik csörgés után vette fel.
– Én vagyok az, Miklós! Egy szerelvényre várakozom Brüsszelben. Este találkozhatnánk. Régen beszéltünk már! Amúgy mi van a legutóbbi verseiddel? Én nem javítanék rajtuk semmit.
– Valóban? – kérdezte.
Robert Daal először nem értette a dolgot, talán megérzett valamit abból, ahogyan furcsa ugrásokkal a szavakat keresgéltem, gyorsan a költeményeire tereltem a szót, amely nyilván hízelgett neki, mégis légüres térben hangzott fel a kérdő mondatom, talán csak azért, hogy elfedje valódi mondanivalómat, váratlan érkezésem igazi okát.
Egy kopott padra ültem. Nem akartam sietni semmivel.
Most már igazán ráérsz, mondtam magamnak, minden pillanat a tiéd, csakis a tiéd. Ez a város megnyitja előtted kapuit: esőivel, sűrű, lomha és olvadékony ködképeivel, délutáni árnyaival és borzas fáival, lelket melengető csoki- és teaillatú pihenőhelyeivel, ódon csatornáinak mohaparfümjével, tünékeny fényeivel, amelyek ott játszanak minden alkonyatkor Jacob van Eyck szobrának gallérján.
Délután fél négykor érkeztem meg kerekes bőröndömet vonszolva magam után a Groote Markthoz. A félig nyitott mézeskalácsablakok alatt az utca kanyarogva futott tovább a csatorna felé, ahol mindig elsuhant egy-egy csónak, felkavarva a szürke vizet, amely – akár Velencében – a házak zöldes falát simogatta.
Lehunyt szemmel hallgattam a városháza órájának csilingelő harangjátékát, s arra gondoltam, hogy mihamarabb szállást kell találnom.
Tétován néztem körül a téren.
Volt valami a friss szélben, ami megnyugtatott, ami eltávolított a lealjasító, emberi világtól, még ha csak egy pillanatra is: messzi fjordok illatát hozta.
Körbejártam a környező utcákat, nem messze a Begijnhoftól, a piac melletti gyorsétkezdében friss kagylók rotyogtak fehérboros lében. Leültem az egyik asztalhoz. Nem messze tőlem, a nyákos kőasztalokon, frissen és egészben, különböző tengeri lények sorakoztak, olyanok, aminőket talán csak a középkori bestiárium ismer. A Marianna-árkot is megjárt dülledt, bazedovos szemek és reszelős uszonyok meredeztek élettelenül a szürke ég felé. Testes szagok terjengtek: a közszemlére tett hálók gubancában ott hevert egy-egy gazdátlanul fuldokló hal.
Robert hatra várt a Hoogstraat és a Langestraat sarkán lévő borozóba, amely egyáltalán nem volt messze a főtértől. Már előre látni véltem a mindig gyűrött, fehér ingét, titokzatos mosolyát és barátságosan lendülő karját, amellyel majd bizalmasan hátba vereget.
Az utcai étkezde arcai jókedvűen konstatálták az esti menü finom ízeit, elégedetten cuppogtak hozzá. Illatos és ásványos chardonnay-t kínált a hely főnöke, amelyet személyesen ő maga töltött karcsú poharakba. A bor tökéletesen illett e héjas sziklalakók mellé, bársonyos szelídséggel egyesült a kagylók szörcsögő zamatosságával, könnyű és nemes érzést kölcsönözve a kissé még korainak tűnő vacsorának.
Mintha a szemérmetlenül kitárulkozó kagylók levével együtt elpárolgott volna a múlt egy-egy ostoba fejezete, mintha a toronyóra már nem a valóságos időt mutatná odafenn, hanem egy másikat, amelyhez még nincs közöm, amelynek koordinátáit még nem ismerem. Brugge pontosan olyan volt, mint amilyennek képzeltem: akár egy filigrán nő malaszt fehér mosolya, gyöngéd szépségének mélyén – ábrándjaival és mennyei álmok bőségével – ott munkált egyetlen halhatatlan pillantásban egyesülten minden korábbi és eljövendő évszázad.
Bizonyára Éva és Vera most beszélik meg a dolgot. Vajon a bennük támadt hirtelen ürességre honnan kapnak majd választ? Lesz-e bennük annyi erő, hogy a nehéz és megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket nem vetik el zsigerből, de megszívlelik, és a legvégén javukra fordítják? De hogy remélhettem ezt éppen én, aki menekülésben vagyok, aki elhagytam őket, s oly messze kerültem a gyógyulástól, hogyan adhatnék én tanácsot bárkinek?
Robert Daal barátomat Pesten ismertem meg öt évvel ezelőtt, egy szeles tavaszi napon, egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján, ahol verseket olvasott fel. Ekkor indult Robert második pályafutása. A költőé. Ennek lehettem én szem- és fültanúja. Egy trondheimi festő képei ihlették barátom különös költeményeit, amelyeknek lefordításával engem bíztak meg. Sokáig bajlódtam velük, először a nyersfordítás készült el, majd csak utána kezdtem életet lehelni a tetszhalott mondatokba. Nem kértem tőle tanácsot, a magam erejéből és találékonyságából igyekeztem megoldani a rám váró, nem könnyű feladatot. A két nyelv egymásnak feszült, de ahogy egyre mélyebbre rágtam magam a szöveg sűrű szövetébe, mindinkább kirajzolódott előttem Robert Daal alakja.
Költeményeiben a norvég táj őszi színei és fényei kavarogtak. Enigmatikus képek, sorozatok, érzetek vajákos gyűjteménye, valahol úton az álom és ébrenlét között.
Robert Daal ötvenkét éves volt, egy évvel idősebb, mint én. Már messziről feltűnt kissé imbolygó alakja. Ritkán ivott, mégis billegve járt, mint aki időnként egy-egy pillanatra egyensúlyát veszítené, mint akire nem hatna kellő mértékben a gravitáció, mulatságosan tördelt mozdulatsorok segítségével igyekezett átjutni a Groote Markt macskakövein. Ősz haja a szemébe lógott (Robert azon fajtához tartozott, akik fiatalon őszülnek, hajuk, akár a szűzi hó), de arca sima maradt és feszes, nyugalom és szelídség áradt belőle. Vékony testalkatát megőrizte, nem kellett holmi fogyókúrákkal kínoznia magát. Mindig csak annyit evett, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy eljusson az egyik pontból a másikba. Soha nem gyűjtögetett, soha nem tervezte a holnapot. Ellenben ő is temérdek furcsa és kibogozhatatlan fájdalmat hordozott magában. Az a tény pedig, hogy sokáig élt Norvégiában, pontosabban nem messze Trondheimtől, egy fény nélküli, eldugott, kis faluban, sok mindent elárul.
Robert valamiféle tárgyi bizonyítékokat keresett, alámerült ama rideg bugyrokba, ahol gazdátlan halászhajók ringanak, és ahol csak ritkán kel fel a nap, ahol a kopár természet nem tűri a sürgetést.
A magánnyal a hűs folyók elúsznak, szavalta gyakran Robert, de sokszor dühösen, mert zavarta a sok-sok idézet, már nem is saját életünket éljük, mondogatta, hanem az idézetekét.

 

13296049_10205389006998212_2109034572_n

 


Hegyi szálloda

szarvasbogár harc
ébredő tölgyóriás
hajnali erdőn

erdei egér
háromszázat verő szív
illanó élet

egy isten kínja
gubancolódik össze
görcsös bükkfában

ó, kék encián
kihajol Isten ablakán
föld és ég közé

fiatal vadkan
koponyája szemfogán
csorbul ki a fény

molnárkák közé
patakra csókol szikrát
a lebukó nap

elporló fényben
a nyárfa mellett csendben
suhan a bagoly

bükkös, őszutó
rőt aranyban lángol a
Tiziano – táj

novemberi szél
Silvanus rőt palástját
szórja szerteszét

Se nem otthon, se nem idegenben (Fordított idő II.)

Sokan könyörtelen szélhámosnak tartották Benjamint.
Senki sem értette, mért hurcol magával egy terhes, beteg nőt, mért mutogatja, és mért kényszeríti, hogy vele vándoroljon.  Ha valóban a felesége, akkor mért nem pihennek meg? Ha pedig a rabszolganője, akkor mért nem hagyja meghalni az út szélén? Már az is megkönnyebbülés lenne, ha valahol  nyugodtan kilehelhetné a lelkét szegényke! Mert a nagy sürgés-forgásban még meghalni sincs ereje.
Riolda nagyon jól tudta, hogy a születéshez és a meghaláshoz is nyugalom kell. Ezért bolyonganak a meggyilkolt katonák lelkei a csatamező fölött: még nem hiszik el, hogy semmi keresnivalójuk a földön, hogy lehetetlen az életet kezek-lábak nélkül folytatni. De olyan hirtelen haltak meg, hogy a föld még képtelen őket befogadni.
No de hány éves lehet ez a szegény gyerek? Akármilyen ráncos az arca, töprengett Riolda, talán a tizennégyet sem töltötte be.
De számolni Benjamin mindkettőjüknél jobban tudott.
Ha a Kivonulás könyvének betűit elosztjuk a Rajnán található gázlók számával, akkor megkaphatjuk a tíz elveszett törzs családfőinek pontos számát, a lakhelyük koordinátáit, és ez pontosan annyi, ahány nap múlva megszületik kettejük gyümölcse, a fiúk… Aki majd egyesíti a tizenkét törzset, és létrehozza a Andalúziában az Új Királyságot… Majd pontosan pontosan annyi nap múlva, ahányszor elosztjuk…
Rioldát kezdetben szórakoztatta, hogy Benjamin még a rómaiaktól örökölt rossz térképeket, a kelták útjelző köveit is a saját kiválasztottsága bizonyítékának tekinti. Mért is ne, kérdezett vissza a fiú. Hiszen Isten két csodálatos könyvet írt: a Tórát és a természetet. Hát lehetetlen, hogy a kettő ne vonatkozzon egymásra! Hogy a két nagy Könyv, a Tér és az Írás közt ne létezzen valami titkos, csak a beavatottaknak feltáruló kapcsolat!
Miközben osztott-szorzott, Riolda elszörnyedve bámulta a két nagy közti eleven kapcsot, Leát. Az óriási has már-már elszívta a nedveket az arcából, kiszívta a színeket a hajából, hogy a hajdani gyereklányból két csontos kezet és feketén villogó, odvas fogakat hagyjon. És a szeme! Úristen, a szeme! Mint a tyúkoké: vizenyős, riadt, áttetsző, félelmetes.
Riolda meghökkent: talán én is ilyen elgyötört kis öregasszony voltam, mikor Sjön oldalán, terhesen Dániában vándoroltam?
A szóáradat közben megpróbálta szóra bírni a gyereklányt, kérdezgette, hol született, hogy érzi magát, fiút szeretne vagy kislányt, de Lea csak bámult rá a rémülettől világos, óriási, riadt szemekkel: egyetlen szót sem értett. Pedig aki nem akarja érteni a másikat, az könnyebben lemond az életéről.
– Nem igazán szeret vándorolni a feleséged – súgta Benjaminnak.
De Benjamin csak a parancsolatokról és a számokról dünnyögött tovább, a parancsolatokról, amiket ha gondosan és alaposan megvizsgálunk…, ha  összeadjuk és kivonjuk…
– No de ti már nem vagytok zsidók,  Benjamin – szólt közbe Riolda. – Megesztek mindent, amit az úton találtok. Azt se tudjátok, hogy milyen nap van.  És már nincs is rendes ruhátok.
Benjamin legyintett: hiszen mit számít a ruha, az ünnep, az ennivaló… Hiszen ő nem akárki. Megbízta egy frank hatalmasság, hogy utazzon el az Omajjádok új fővárosába, és keressen egy nagyhatalmú szövetségest, aki hajlandó csapatokat küldeni Andalúziába.  És ismer egy másik keresztény nagyurat, aki azt akarja, hogy sólymokat hozzon Tuniszból, és öt egészséges, hibátlan madárért kínál egy várkastélyt… Ami, ugyebár, megfontolandó, hiszen nem születhet egy sárkunyhóban a Messiás.
Riolda arra sem vette a fáradtságot, hogy Hildi palotájának ablakából dél felé mutogasson. Csak a fiatal lányt bámulta, aki erre a dühödt álmokkal is jóllakó, sovány férfira bízta az életét. Aki észre sem veszi, hogy a felesége haldoklik. Mert a tarisznyás álmodozókon gyorsabban kitör az őrület, mint a hadvezéreken vagy a koronás főkön. Hiszen túl sok időt töltenek egyedül. A mondatait „én”-nel kezdik, de úgy fejezik be, mintha egy egész hadsereg, egy nép vagy egy birodalom állna mögötte.
– Minket, a hitvesemet és engem nem állíthat meg senki és semmi.
Riolda egy aranyat kotort elő, és szégyenkezve Lea kezébe nyomta.
– Hát látod, egyetlenem – suttogta Benjamin, ahogy kiértek a palotából. –  Minket vérbeli királynők támogatnak.

Lea már oda se figyelt.
Lemondott a napokról, hiszen ünnepek nélkül nem létezett az időnek se iránya, se folytatása. Lemondott arról, hogy imádkozzon, lemondott arról, hogy számon tartsa az álmokat. De legalább a hideget sem érezte. És micsoda szerencse, hogy nincsenek lovaik, hogy már mindenhova gyalog mennek! Talán ennek köszönheti, hogy a legutolsó magzata megmaradt, hogy hallja a szívverését, hogy legalább nincs ezen a sáros földön egyedül. Mert Benjamin is csak egy erőszakos kísértet: húzza maga után, és míg bolyonganak az erdőkben, más, láthatatlan kísérteteknek szónokol. Néha betámolyognak egy sáros földvárba, itt Benjamin még többet, még lelkesebben beszél, de legalább kapnak enni és megszárítkozhatnak a tűznél.
Ám mostanában már egyre ritkábban engedik be őket a földvárakba. Amíg rendes ruhájuk volt, amíg nem volt az arcuk beesett, gyakrabban asztalhoz ültették őket: a ház ura meginvitálta Benjamint egy vadászatra, a ház úrnője nyalánkságokat és teát hozott Leának. De egyre ritkábban ilyen szívélyesek az emberek.
– Te csak légy büszke! – intette mindig Benjamin. – Mi a Narbonne-i Solomon-ház üzenetét visszük. Te csak húzd ki magad, és járj felemelt fejjel!
Lea már nem is tudott visszaemlékezni, mikor hallotta ezt először. Kihúzni sem tudta magát, hiszen a szűnni nem akaró terhességek miatt egyre jobban fájt a dereka. A lábán is régesrég elfertőződtek a sebek, és ahhoz sem volt ereje, hogy a ruhájából, a hónaljából kiszedje a tetveket. Ahogy lassan megadta magát a sorsából áradó sötétségnek, már csak a villámcsapásoktól és a láthatatlan szárnyak suhogásától és az őszi viharoktól rettegett. Az Alpokban már látott villám sújtotta embereket, és jól emlékezett arra a fekete, eleven vibrálásra, ami napok múlva is körbevette az elszenesedett holttesteket.
Ez az egyetlen halál, gondolta, amire senki sem készülhet fel.
Lea már kislányként is gyűlölte a sietséget.

Pár nap múlva is egy irtózatos fenyőerdőn vonultak keresztül, és reménykedtek benne, hogy a vihar előtt valami falut vagy barlangot találnak. Benjamin szerint csak osztani-szorozni kell, és reménykedni, mert az Úr csak azokat szereti, akik soha-nem-hátranézve, akik felemelt-fejjel, akik mindig-előre… Talán igazat mondtak a pásztorok, lesz itt valami falu, ha kitartóan gyalogolnak…
Lea már sóhajtozni sem mert. Suhogtak a fenyőfák, úgy hajladoztak, mint fiatal rabszolgák egy hatalmas, gonosz, láthatatlan Úr korbácsa alatt. Lea megborzadt, hiszen már megtelt a levegő azzal a fémes suhogással, ami azt jelenti, hogy a vihar vagy  óriási, láthatatlan szem messziről figyeli őket. És hirtelen belehasított Leába, hogy a villámoknál is jobban fél Benjamintól! Hogy ennek a képtelen vándorlásnak nincs is értelme!
Visszafordulni persze nem volt bátorsága.  Meghajolt a szél korbácsütései alatt, összecsuklott egy fenyőfa alá, és hagyta, hogy a nyirkos, sáros föld magába szívja.
Benjamin még órákig nem fogja észrevenni, hogy lemaradt.

De különös módon nem a másik valóságban, nem a Narbonne-i olajfák között ébredt, és nem is az édesanyja hangját hallotta. Pedig minden porcikáját meleg járta át, gyantaszagú, illatos, boldog meleg. Vagy mégsem boldog ez a meleg? Gyerekkorából még jól emlékezett a láz lüktetésére, a rengeteg édes ízre, ölelésre, amivel otthon gyógyítgatták. De az asszony a tűznél most nem illatos teákkal, hanem sörrel kínálja. Lea héberül motyogott, mire a kunyhóban kitört a nevetés. Harsány, jóindulatúan csikorgós, de idegen nevetés.
Mint a kutyaugatás.
Uram, engedj már hazamenni! Eressz el engem!
Gyorsan, kétségbeesve visszazuhant a láz önkívületébe.
Aztán másféle arcok hajoltak föléje.
Kezek nyúlnak a takarója alá, egy kékruhás, idősebb asszony vizsgálgatja, hogy mennyi hús van rajta, mekkora a hasa, a bokája körül milyen mélyek a sebek. Lea nem szégyellte magát, valahogy természetesnek tartotta, és örült annak, hogy pár napja elmúlt a hónapok óta tartó vérzése. És tudta, hogy a kékruhás idegenek azt latolgatják, hány napja van, hogy a szülést megéri-e. Mert hiába beszéltek halkan és nyugodtan, Lea egyre több mindent értett, és kezdetben még azt sem tartotta csudálatosnak, hogy a kérdéseire mosolyogva válaszoltak. Az édesanyja mesélte, hogy a haldoklók  az idegenekben is saját szüleiket látják, minden idegen szóban megérzik az anyanyelvüket.
Mielőtt meghal, mindenki hazajut egy pillanatra.
De ez a pillanat most nem akart elmúlni.
Egyre többen állták körül az ágyát, és ezen az ismerős-ismeretlen , nyugodt és boldog nyelven beszéltek. Lea megragadta a kékruhás asszony kezét, és zokogva könyörgött, hogy ne hagyják magára.
Az idegenek betakarták prémekbe, óvatosan szánra kötözték, és meghagyták, hogy egész úton a hetvenhetedik zsoltárt szavalja.
Hetvenhetedik zsoltár? Lea görcsösen sírt. Ezek a kékruhás, nyugodt emberek nem látszottak zsidóknak – vagy nem olyannak látszottak, mint amilyennek ő a zsidókat megszokta. De hát bármi lehetséges, töprengett. Ebben a szörnyűséges, sörszagú kunyhóban átaludta a novemberi esőket, hogy szikrázó hóra, ragyogó, hideg napsütésre ébredjen. És erre az anyanyelvére hasonló, és mégsem teljesen ugyanolyan héber beszédre.
A szán körül egyre több nyugodt, kékruhás idegen tűnt fel. Jóindulatúan méregették, egy boldogan mosolygó fiatalasszony mézes dióval kínált mindenkit.
Talán angyalok, gondolta Lea. Tiltja-e az Úr, hogy az angyalok, ha  csikorgósra fordul az idő, szőrmekabátot hordjanak?
Aztán mégiscsak erőt vett magán. –Ti kik vagytok? – kérdezte a legelső öregasszonytól.
Az idős nő nyugodtan kisöpörte a hópelyheket az arcából, aztán föléje hajolt. Ragyogó, sötét szeme volt, mint a Solomon-ház összes asszonyának.
– Nagyon régen nem találkoztunk, gyermekem.  De most mégis segítünk rajtad. Úgy látjuk, hogy elpazaroltad az életedet, nagyon gyenge és beteg vagy, nem fogod túlélni a szülést. De szeretjük a gyerekeket, a fiúkat és a lányokat. Ha eleget imádkozol, a gyerekednek még életet adhatsz.
Lea megremegett. Ezek a titokzatos, jóindulatú emberek a gyerek életét akarják megmenteni, nem az övét.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info