Az ünnep angyala

 

Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni.

Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát.

Az asszony sírt, és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűnt el nyomtalanul.

Azt a pillanatot, hogy az előbb még itt volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta se megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra: ez volna továbbra is utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni!

Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már egy halott ruháira? Elgyöngült, és megkapaszkodott egy üres kabátujjban.

Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?

Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyában, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki. Szétszéledtek, mielőtt megdobogtathatták volna a szívét!

A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.

Éjfél előtt aztán magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte át akkor ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe!

Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön vissza majd ő is. Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában!

Szép volt az éjfél, és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben; a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna.

Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban, s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.

S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet irgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket.

Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

Megjelent: Új Ember, 1960. december 25.

 

 

(Illusztráció: Ivan Guaderrama)

December

A hófüggöny mögött a kék ünnepélyessége.
A hömpölygő kék mögött a hó csipkedíszei.
Halni vagy születni készülsz? Indulsz vagy érkezel?
Akárhol, akárhogy. Lebegni látod a kékben a fehéret.

Ha jól viselkedem – mondták – kapok egy várost.
Társasjátékot, kirakóst? Csak fogadj szót,
igyekezz, tanulj! Légy jó! De mikor eleget tanultam,
rájöttem, nem kell szót fogadnom, igyekeznem.
Élnem sem kell, meghalnom sem. Se határa, se széle,
se vége. Hol lehetnék máshol, ha nem a közepében.

SZINDBÁD REMINISZCENCIÁK

 

/Krúdy Gyula emlékezetére/

egyszer az angyal
meglátogatott téged
nem voltál otthon

ahol mosoly van
ott semmi más nem fér el
az árnyékodban

nézem arcodat
nem hervadó nőszirom
közelítő télben

pohár boromban
bokád borostyánfénye
táncoló emlék

ó, asszony, asszony
kitartásod keresztje
vízre íratott

hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Moonlight)

Őszutó

 

Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)

Jelentés a fülke tetejéről

 

Ha a rajától elkószált örvös galamb jól lövi be az irányt a telefonfülke tetején, teljes rálátása nyílik egy fiatal pár, Zsanett és András lakására.  Egyszerű, funkcionálisan elrendezett otthonra néz így, mely nem igen különbözik a többitől Kelenföldön. A kívülálló számára ez az a környék, mely a várost és az agglomerációt egyszerre lóbálja identitásként, de közben végig egy falusi vurstliról álmodozik. Reggelente a kíváncsi szemek készülődés közben találják a párt: Zsanett a fülbevalóját nem találja általában, vagy megigazítja a visszafogottan natúr sminkjét, András pedig a karórájával bíbelődik. Minden adandó alkalommal együtt indulnak el a munkahelyükre, ha elég éber örvös galambunk, láthatja még őket szaladni a sárga villamos csilingelése után.  Ilyenkor tavasszal szeretik szélesre tárva hagyni a konyhaablakot, hogy járjon a levegő, amíg hazaérnek, így könnyen feltűnik egy nézelődő számára, hogy Andrásnak és Zsanettnek nincs ideje mosogatni mostanában, vagy csak mindketten lusták hozzá. És a ruháikat elpakolni úgyszintén. Vagy akár porszívózni. Zsanett és András 8 hónapja élnek együtt, és nem rendetlenek, csak nem alakították még ki a közös rendszerüket. Ezért is jár át hozzájuk hetente András nagyanyja, Ilonka. Ilonka üdítőnek találja, hogy itt hasznosnak érezheti kicsit magát. Összeszedi az ágyon és a körülötte hagyott pizzás- és mirelites dobozokat, a csokipapírokat és a használt zsebkendőket, és míg megy a mosás, leviszi a szemetet a ház elé kitolt kukákhoz.   A sok összeszedett fagyasztott és gyorséttermi étel látványa általában olyannyira szíven üti, hogy teregetés után még gyorsan főz valamit, vagy hoz át abból, amit hajnalban otthon megfőzött. Mikor minden ruha felcsipeszezve lóg a szárítón, bezárja az ajtót, és elmegy. Csak hétvégénként tér újra vissza, mikor András ingeit jön vasalni, és vasárnapi ebédet hoz az unokájáéknak.

Valamelyik vasárnap csak este tudott jönni, mert a pár Zsanett szüleivel töltötte a napot Visegrádon, és András elfelejtette előre kikészíteni neki a következő hétre hordani tervezett ingeit. Így Andrásék már a heverőn tévéztek vacsora után, mikor megérkezett. Mivel a „gerlicéket”, ahogy Ilonka szólította őket, nem zavarta, így a kanapé mellé felállította a vasalódeszkát, és nekilátott a munkának, miközben nézte velük az esti filmet a tévében. Zsanett Andráshoz bújva kucorgott be, a térdére helyezett tálka szotyival időről időre megkínálták Ilonkát. Az esti film hosszúra nyúlt, Ilonka pedig elbóbiskolt közben. Zsanettnek nem volt szíve felkelteni, így ráterített egy pokrócot, és követte Andrást a fürdőszobába fogat mosni.

Másnap reggel, mikor a pár a fél hétre beállított ébresztőórára felébred, majd 3 szundi lenyomással később Zsanett kikecmereg a konyhába, Ilonka néni még a kanapén szundít. Zsanett odamegy hozzá finoman keltegetni, és akkor véletlenül farkasszemet néz a galambbal.  Megkérdezi Ilonkát, ő is kér-e kávét illetve, hogy melyik gombbal kell beállítani a hosszú kávét a kávéfőzőn. Öltözködés előtt András még megcsinál pár felülést, amihez ma kivételesen az idős asszonyt kéri meg, tartsa meg a bokáját. Együtt indulnak el így hárman, csak Ilonka néni három megállóval hamarabb száll le a kedvenc piacánál, és bevásárol az ebédhez.  Délután beengedi magát, gyorsan berak egy mosást, közben pedig nekikezd a konyhában a másnapi ebédre is elegendő székelykáposzta elkészítésének. Még azelőtt befejezi a teregetést és a főzés után esedékes mosogatást, hogy András és Zsanett hazaérnének az irodából.  Nem is tudna tovább maradni, indulnia kell az informatikai tanfolyamra, amire a barátnői unszolására iratkozott be. A néhány hét alatt, amióta szorgalmasan kitanulták a személyi számítógép használatának csínját-bínját, már táblázatokat készíteni és e-maileket rendszerezni is tudott, izgatottan várta, hogy a videofeltöltés milyen új kihívásokkal kecsegtet számukra.  Mikor az óra utáni traccspartin beszámol az Andrással és Zsanettel folyamatban lévő helyzetéről, az öregasszonyok a szemöldökeiket felhúzva kérdőjelezik meg őt. Ellenző és értetlen reakciókra talál, Sári és Erzsi sem értette, mire fel ilyen áldozatos a barátnőjük.

– Túlságosan megerőlteted magad, a jövő heti kanaszta-partira lesz egyáltalán időd megcsinálni a pogácsákat? – aggodalmaskodott Erzsike.

– Persze, már hogyne lenne időm, aznap csak ebéd előtt megyek hozzájuk, kiteregetem a színes ruhákat, berakom a sütőbe az ebédjüket, és utána rohanok haza megcsinálni a pogácsákat!

– Nekem sem tetszik! – csatlakozott be Sárika – Együtt akartunk tanulni a számítógépes vizsgára a hétvégén, arra rá fogsz érni egyáltalán?

– Ezen a hétvégén itthon se lesznek, ne fessétek az ördögöt a falra, szóltam volna, ha nem tudnék jönni együtt tanulni. Talán előre jegyzetelni is marad időm. – füllentette Ilonka.

– De szólj, ha nem lesz, mert akkor el kell osztanunk egymás közt a témák kijegyzetelését!  – figyelmeztette Erzsike.

– És akkor nekem előre videórögzítőre kell állítanom a sorozatomat! – bosszankodott Sárika. Ilonka gondterhelten vált el tőlük, és próbálta megszervezni fejben, hogy lesz majd ideje kijegyzetelni a rá kiszabott tananyagot.

A következő hétvégén Zsanették az uszodába invitálják magukkal. Annak érdekében, hogy Ilonka gyakorolja az e-mailezést, elektronikusan egyeztetik le a nap részleteit.  Ezen kívül Ilonka kutatja ki az uszoda árait és nyitvatartási idejét, valamint kíváncsiságból rákeres a strandrészről készült néhány fotóra.   Az egyik népszerű közösségi oldalon átböngészik néhány értékelést és hozzászólást az uszodáról, ami alapján kiváló helyszínnek minősíti a szabadtéri részt. Szombaton már reggel fél hatkor talpon van az izgatottságtól, és szendvicseket gyárt, amiket a régi hűtőtáskájában gondosan egymásra pakolva helyez el némi aprósütemény kíséretében, és betesz mellé egy üveggel a házi málnaszörpből is, amiből most még megmaradt valamennyi, de lassan új adagot kell előkészítenie. Mielőtt elindulnának a strandra, még felugrik Andráshoz és Zsanetthez kiteregetni a fehérmosást, és mivel nekik nincs kedvük hétvégén az e-mailjeikkel bajlódni, átnézi nekik az üzeneteiket, és válaszol rájuk a nevükben.

A strandon egy kacéran hívogató fa alatt találnak helyet maguknak, és amíg a pár úszás után kifekszik a medence partjára a törölközőikkel, Ilonka az árnyékban marad a szalmakalapjával, és mikor behúzódnak mellé a napról, bekeni őket a hátukon és a lábaikon naptejjel. Örömmel tölti el, hogy hagyják így gondoskodni róluk, soha nem hitte volna, mikor ő annyi idős volt, mint most Zsanett, hogy egyszer sajnálni fogja, hogy csak egy gyereket, András édesanyját szülte, aki most Grazban élt nála valamivel korosabb dúsgazdag új férjével. Egyikük üzeneteire vagy hívásaira sem reagál már harmadik éve. A frissen nyírt fű és a kókuszos naptej illatának keveréke elhessegeti negatív gondolatait, és a medence horizontvonala fölött kilógó úszósapkákat osztályozza inkább magában a tőle telhető legkövetkezetesebb szempontok szerint.

Ilonka majdhogynem nem járt többé haza a saját lakásába. Rendszeresen elszunyókált Andrásék foteljében az esti film- vagy sorozatnézés közben, egyikük pedig félálomban betakargatta, majd másnap bevásárlás után visszalopózott kimosni, megfőzni és átnézni az e-maileket, vagy ha kis cetliken otthagytak neki apró utasításokat, akkor lefuttatott egy vírusellenőrzést a gépen, megrendelt ezt-azt az internetről, esetleg utánanézett a legaktuálisabb trendi ajándékötleteknek valamelyikük szülinapjára.

Zsanett és András bejelentették, hogy elutaznak 10 napra nyaralni Horvátországba. Abban a pillanatban, ahogy eljutott az agyáig a bejelentést követő felismerés, Ilonkán váratlanul nyugtalanság és kongó ürességérzet lett úrrá. Mit kezd ő addig a napjaival? Kiről fog ő addig gondoskodni, amíg ők nyaralni lesznek? Mit fog egyáltalán főzni? Mindig azt eszi, amit Zsanették kívánnak, ő soha nem tudja eldönteni, mihez lenne igazából kedve. Miután megbeszélték a nyaralás hetének részleteit, Andrásék elmentek közösen a futópályára egy utcával lejjebb kocogni, Ilonka pedig magába roskadva huppant le a kanapéra, ahonnan pont rálátott a telefonfülke tetejére megérkezett galamb. Két búgó hangot hallatott, amit Ilonka még a villamos és a szélfúvás hangjai közt is ki tudott venni, és egészen megnyugtató hatással volt rá.  Alighogy Ilonka észrevette a fülkén figyelő galambot, egy másik galamb is leszállt mellé.  Ilonka nem akart tovább maradni a lakásban, túlságosan felzaklatta, ha arra gondolt, milyen egyedül lesz itt hamarosan, és elindult a számítástechnikai tanfolyam felé, amiből ma volt az utolsó órája. Csak az óra felére tudott koncentrálni, el-elkalandozott a figyelme a PowerPoint prezentációk magyarázása közben.

András este akar elindulni Horvátországba, mert úgy számolta, hogy akkor talán több esélyük van elkerülni azt a hatalmas forgalmat, ami a határnál keletkezhet. Ilonka meg akarta lepni őket, mielőtt nekivágnak az útnak Zsanett apjának kölcsönkért kocsijával, így amíg ők elmennek az autóért, ő kitakarítja a lakást, leviszi az ágyból összeszedett ketchupos és majonézes tubusokat és zacskókat, a fürdőszoba padlójáról felszedegeti a szemetet, letörölgeti a hónapok alatt kissé beporosodott vázákat és képkereteket a családi fotókkal, majd a megszáradt ruhákat és fehérneműket behajtogatja és elpakolja a szekrényben a helyükre. Mikor az ablakkereteket törölgeti, nem veszi észre időben, hogy a lakáskulcsa egyre kijjebb csúszik a köténye zsebéből, és már csak azt hallja, hogy leesik az utcán a járdaszegélyre. Mivel meg akarta lepni Zsanettet és Andrást, és eleve megbeszélték, hogy már nem látják egymást a nyaralás előtt, így szabályosan sokkosan hat Ilonkára, mikor meghallja a kapucsengő berregő hangját, ami azt jelzi, hogy korábban érnek haza Zsanett szüleitől a Volkswagennel. Ilonkán hirtelen pánik lesz úrrá, megragadja a retiküljét és a konyhaasztalon hagyott kulcsát, bebújik a nappaliban elterülő nagyszekrénybe, amiben a szerszámok és pokrócok alatt van annyi tágas hely, hogy kényelmesen be tudjon ülni, és ne kelljen izegnie-mozognia, ilymódon teljesen észrevétlen maradhat. A szekrény ajtaja meglehetősen vékony, így hallja András és Zsanett beszélgetésének minden szavát:

– Ki van vasalva ez a strandruha szerinted? Olyan gyűröttnek tűnik! – tanakodott Zsanett

– Nem tudom, Csibém, szerintem nagyon jó az így is! – nyugtatta meg András.

– Szerintem ez nem lett kivasalva.

– Nagyinak sosem volt a legprímább a memóriája. Tényleg, szerinted mit hozzunk neki Dubrovnikból?

– Hát, hozhatunk neki valamit a hamisított Gucci meg Chanel cuccokat áruló vásárból vagy csipkét, vagy azokat a szépen csomagolt olíva olajokat!

– Úgy látom, ezt teljesen rád bízhatom! A kajákat becsomagoltad az útra?

– Igen, bent vannak a hűtőtáskában, de úgy látom, gluténmentes kenyérből, amit én kértem, csak négyet csinált, nem hatot, ahogy megbeszéltünk.

– Pedig leírtuk neki! Majd egy benzinkúton veszünk neked akkor valamit!  Hol a kocsikulcsom?

András és Zsanett közben bepakolják a még kimaradt legszükségesebb dolgokat az utazótáskáikba alaposan széthajigálják a nyaraláshoz nem kellő ruháikat a padlóra és a nappali minden bútorára, leellenőrzik és hangos „Pipa!” felkiáltással jelzik egymásnak, hogy mindent visznek, ami a nyaraláshoz elengedhetetlen, András három határozott mozdulattal áramtalanítja a lakást, és már csukódik is mögöttük az ajtó.

Ilonka közben elbóbiskol a szekrényben, majdnem egy órán át ott marad még, és arra ébred, hogy a széttolható szekrényajtón hagyott rés ellenére is egyre fogy a levegője. Úgy gondolja jobb, ha most már kijön, hiszen nem zavar senkit.   Megáll a szoba közepén, kinyújtóztatja elgémberedett végtagjait, körülnéz az egyetlen utcáról beáramló fénycsíkkal megvilágított, sötét lakásban, és rájött, fogalma sincs, hogyan jut most ki innen. Sántikálva megtesz 3 lépést az ablakpárkányig, egy gurgulázó sóhajjal pillant le a lakáskulcsára. A mobiltelefonja nincs nála, azt a régi nyomógombos vackot csak vészhelyzetekben hordta magával, vezetékes telefont pedig nem vezettek be András és Zsanett lakásába, így segítséget nem tud hívni, de abban sem biztos, hogy most erre van feltétlenül szüksége. Inkább visszafekszik a szekrény aljára, és magára terít egy pokrócot, majd behúzza az ajtót. Így már nem látja, hogy az örvös galambok közül az egyik, aki megszólalásig hasonlít arra a társára, aki a telefonfülkéről szokott járőrözni, de nem ő az, beleakasztja a lábát a kicsi kulcscsomóba, és el akar repülni vele, de nem bírja a karma a kulcs súlyát, így végül pár centivel arrébb leejti.

András és Zsanett elhajt az első útjukba akadó benzinkútra. Zsanett leült a padkára, és egy női magazint lapozgatva várja meg Andrást, amíg lemosatja a kocsit. Zsanett fél a mosóban az autóban ülni, egy C-kategóriás horrorfilmre emlékezteti, amit gyerekkorában túl korán látott véletlenül. A párja a gépileg csillogóra suvickolt járművel pont úgy fordul be, hogy egyenesen be tudjon szállni a kocsiba, és együtt hajtanak el az éjszakába délnek, az egész éves kemény munkájukért kiérdemelt nyaralásukra.  Ilonka reggelig a lakásban marad, majd reggel meghallja a folyosón zsizsegő szomszédokat, és dörömbölni kezd az ajtón, hogy észrevegyék. Riasztják a gondnokot, akinek valahol akad pótkulcsa a lakáshoz, és egy több száz kulcsot rejtő kisszekrényből mindössze 40 perc alatt ki is halássza. Így Ilonka kiszabadul, de mielőtt hazamenne, még felmos minden helyiségben és kipucolja a vízköves kádat. Séta közben elhatározza, hogy innentől kezdve inkább a fiatalok jöjjenek át hozzá kizárólag, és hogy karácsonyra mosodai ajándékkártyát vesz mindkettőjüknek ajándékba. Csak akkor megy be legközelebb a lakásukba, mikor a frissen sült meggyes réteséből visz át nekik, közvetlenül azelőtt, hogy hazaérnének. Biztosan jól esne nekik egy kis rétes egy olyan hosszú autóút végén.

 

 

 

(Fotó: Andrew Garn)

Hősök és szörnyek

Hát hol vannak a parasztok és a polgárok a lovagregényekben? Nincsenek, vagyis hát vannak – a jelenlétükre utal a sok szörny, torzsszülött, beszélő állat, keveréklény, sűrűben lapuló rémalak. Egyetlen lovag sincs tökéletesen magára hagyva az erdőben: az úton „idegenek” figyelik minden lépését: szakállas nők, törpék, óriások, tündérek, félig ember-félig állat alakok.
Néha felbukkan egy szántóvető, egy vilan (villain, villein), hogy útba igazítsa az úton kószáló lovagokat, és aki pontosan olyan „elmondhatatlanul rút”, mint a többi szörnyeteg. Egy rövid időre mégis emberré változik, hogy levett sapkával, alázatosan figyelmeztesse a lovagokat a veszélyekre. A nyugati lovagság (amely a Grál-regényekben kidolgozta saját, a pünkösd szimbolikájára épülő üdvtörténetét) pontosan tudta, hogy a teremtett világban nagyon sokan élnek rajta kívül: polgárok, parasztok, más-vallásúak, legyőzött népek, szexuális kisebbségek stb (erről ld. Jeffrey Jeromy Cohen  alapvető tanulmányait).  A korai lovagregények egy központi hős kibontakozására, útkeresésére épülő Bildungsroman-típusú regények (ma young adult irodalomnak mondanánk), és ettől a zsánertől tényleg idegen az árnyalt társadalomábrázolás.


De hogy lehetnek ezek a szörnyek ennyien?
A lovagregények idegenségtapasztalata nem faji ellentéteken, hanem vallási és osztály-különbségeken alapul. Még a Grál lovagjai között is vannak afrikai származásúak (Parifal féltestvére, Feirefiz például kockás bőrű, mivel európai apa és afrikai anya fia). A lovagok és a „szörnyek” világa nem átjárhatatlan: még a legkitűnőbb családban is „elfér” egy sellő-ősanya, egy tündér-nagymama. Ráadásul egyetlen lovagregényben sincs szó a „szörnyek” ellen indított világháborúról: ezek a monstrumok (monsterek) lehetnek csúfak, viccesek, csábítók vagy félelmetesek, de nem felelnek a világban sokasodó bűnökért.
Amúgy is távol áll tőlem, hogy „elszörnyedjek” olyan metaforákon, melyeket évszázadokig a társadalmi valóság bemutatására is alkalmasnak tartottak. Az evolúció „forradalma”, az egymással vígan keveredő, nemzedékről nemzedékre változó, megállás nélkül „alakuló” lények sokasága valamelyest ellentmond a Biblia tanításának, ahol a fajok jellemzői állandók, de remekül érzékelteti a tanult tulajdonságok örökletessé válását, a traumatizáltság fokozatait. Megerőszakoltak, megaláztak, megátkoztak? Hetedíziglen viselheted ennek a bizonyítékait. (Hetedíziglen – tehát nem örökké.) Bűnt követtél el? Meglátszik rajtad, akármit is hazudsz – Trisztán bármilyen kitűnő költő és szép fiú, gennyes fekélyek, rosszul begyógyult sebek borítják a testét, hiszen házasságtörő. Egy dinamikusan változó társadalom akarja kifejezni a „szörnyekkel” a történelmi változásokkal kapcsolatos tapasztalatait: ezek a változások meglehetősen radikálisak, és mégis nagyon sok, szinte beláthatatlan  időt vesznek igénybe – családi és nem annyira személyes tapasztalatok ezek. Nem véletlen, hogy a középkorias szörnyeket majd a posztmodern családregény reaktiválja (ld. a disznófarkú gyereket a Száz év magányban.)


Kérdés, hogy mi a kevésbé megalázó az alávetettek számára? Ha fura, bizarr, de mégiscsak autonóm, változni képes lényeknek tekintjük őket vagy útmutatásunkra váró kiskorúaknak, akik örökös „nyafogásukkal” — hisz nincs semmi bajuk, csak „sértődékenyek” – nehezítik a haladás munkáját? A nyugati középkor társadalma a rendek hiearchiájára épült (senki sem tartotta egyenrangúnak a parasztokat és az arisztokratákat), ám a társadalmi osztályok meglehetősen nyitottak voltak. A középkori udvari értelmiséghez, a trubadúrokhoz hercegek, királyok tartoztak, de voltak köztük plebejusok is, a leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn szolgaivadék volt. Hasonló a rendszerváltás utáni, „demokratikus érzelmű” Magyarországon elképzelhetetlen volt: mint kiderült, a nagy írók közül egyetlen író volt besúgóvá, és ez a nagy író az egyetlen fizikai munkás volt az értelmiségiek között (Tar Sándor), és ő „természetesen” el is nyerte méltó büntetését. (Fegyverrel harcolni ma már nem „lovagias”: egy rendes párbajnál demokratikusabb a számkivetettség, az alkohol, a „bélyeg”.) A középkori udvari költészetben számtalan iskola és stílusirány volt, de egyik se különült el kizárólagosan az alkotók származása alapján – ez az urbánus és népi izé a XX. századi Kelet-Közép-Európa vívmánya, az embereket a származás alapján megkülönböztető, nyugati középkor nem különítette el ilyen rigorózusan a stílusokat és az alkotókat.


Természetesen a történelem semelyik uralkodó osztálya nem kételkedett tapasztalatainak az érvényességében  – és soha nem ismerte el, hogy valaki nem jellemhiba, bűn, frusztráció (vagy más szörnység) miatt nem akar hozzájuk csatlakozni. A nyugati középkor elitje mégis jobban viselte a kritikát. Már a trubadúrok első nemzedékeiben feltűntek udvar-ellenes hangok (Marcabru), az udvari szerelem ilyen vagy olyan formáját kárhoztató írások – életrajzaik tanúsága szerint ezek a költők is ép bőrrel megúszták, még csak különösebb megbélyegzést sem kellett elszenvedniük. Az udvari költők toleranciája talán azzal is összefügg, hogy a világi értelmiség gyengécske volt, a mindenkori vélemény-monopóliumon az egyházzal is osztozniuk kellett. Nemcsak nem egyedül járták az erdőket, még csak nem is ők voltak a leghangosabbak. Sokan nem véletlenül vágynak vissza a középkorba: világ a világ a mainál nyitottabb, sokszínűbb és népesebb hely volt.

A kelet-közép-európai elit állandóan demokráciáról beszélt, miközben elmulasztotta az elnyomottak emancipációját és felszabadítását. A „kiskorúság” és a „sértődöttség” toposza (ezek csak nyafogó vagy elmaradott óvodások, mi majd jobban tudjuk) azt is lehetetlenné tette, hogy a különlegességükkel szembesüljenek. Elképzelhető-e ma Magyarországon olyan történelmi helyzet, amikor egyszarvúk, kentaurok, felfegyverzett nyulak, éneklő sellők találkoznak ugyanabban a légtérben – és rájönnek, hogy talán nem is annyira különböznek?

Vagy marad a morális megvilágosodás, mint egyedüli alternatíva?
A középkor erre is kidolgozott különféle forgatókönyveket. Parzifal, a Grál abszolút hőse ráébred arra, hogy a legeslegtökéletesebb lovag már nem is lovag, hanem ember.
Pontosan olyan, mint a többiek.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info