Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kolléga. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román–magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor… De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját.
Tanfelügyelőnk neve… Talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, s a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért jár kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, s a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.

Dél. Inspektorunk tikkadtan totyog egy árnyékos kapu alá, óvatosan körülnéz, majd előhúz egy… Zsebkendőt? Ugyan! Zsebtükröt, egy egészen egyszerű tükröcskét. Megigazítja nyakkendőjét, zakóját. Párizsi divat, a legfrissebb modell szerint, bár ezt általában titkolni igyekszik. Szerény ember, annyi szent. Vagy inkább hazafi? Figyeljünk tovább, hátha ezt is megtudjuk. Most például mosolyog. Elég sután, de hát mit tegyen, ha ezt többnyire csak felfelé szokta gyakorolni. A tréning után megint körülnéz, kihúzza magát, s a házba lopódzik. Amikor újra felbukkan, kielégülten piheg, s nem veszi észre, hogy a slicce félig nyitva maradt.
– Tiszteletem! – lép váratlanul a tyúkszemére valaki. Illetve lépne, ha egyáltalán volna tyúkszeme, ti. bármit tesz, mond, ő maga a tökély, mintha a kormány s az egész Román Kommunista Párt mondaná, következésképpen csakis ő tud a mások tyúkszemére lépni. Ennek ellenére most felszisszen kissé.
– Nem tud vigyázni, Csipetke kartárs?
– Elnézést! – vigyorog a dagadt kollega, aki már két éve molesztálta egy bizonyos állásügyben, azzal még keményebben tapos a Párt szócsövére.
– Mondja, maga tényleg megbuggyant?
– Ahogy vesszük: lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, hanem az orrát még megcsavarom.
– A kurva…! – kapálódzik a szerény divatfi. – Esküszöm, ezért még ma megfizetsz.
– Én? Hát ide süss! – lebegtet meg a férfi kajánul egy fotót. – Remélem, ismerős, domnu Casanova.
– Honnan szerezte?
– Nem mindegy?
– Disznó! Halljuk mit akar?
– Mintha nem tudná! Szeretném, ha…
– Jó, jó, majd holnap! Jöjjön az irodámba, meglátjuk, mit tehetek.

A tanfelügyelőségen izgatott tömeg toporog. Valamennyi szuplinitor, az a tartalék, amit az évről évre növekvő munkanélküliség termel ki magából, öregek, fiatalok, mind munkát akar, legyen az bárhol, kerül, amibe kerül.
Tanfelügyelőnk méltóságteljesen sétál el a tömött sorok előtt. Hiába, augusztus a szuplinitorok hónapja. Irodájában madárfejű ember ücsörög.

– Engem keres?
– Igenis.
– Sajnálom, pillanatnyilag nem érek rá. A madárfejű magabiztosan mosolyog.
– Nézze – húz elő zsebéből egy sovány borítékot –, ketten vagyunk, a dolog köztünk marad: ön ad egy állást, én a borítékot.
– De uram…!
– Öt ezer lej van benne. Többet nem adhatok, legfeljebb… Várjon csak: koszt, lakás, villamos … – számol szélsebesen. – Igen, ennyit. Ha elfogadná.
– Tizenöt ezret?
– Ötöt.
– Hallatlan, hogy nem sül ki a szeme! Hát pedagógus maga! Mit gondol, kivel beszél?
– Én…
– Maga… pitiáner. Úgy kirúgom innen, hogy Magyarországig repül. Eladná a lelkét egy katedráért? – hadonászik a Nagy Ember lábujjhegyre állva.
– Ha nem, nem, pedig hozzácsaptam volna néhány könyvet is.
– Milyen könyveket?
– Jókait, Mikszáthot, úgy… száz darab körül.
– Nos… nem bánom. Párat elfogadok, már úgy értem, olvasni.
– Természetesen, és…
– Semmi és! Csak olvasni, bár én, higgye el, szívesen segítenék magán. Hát… majd meglátjuk. Keressen fel holnap, akkor többet mondhatok.
– Orvost! – kiáltják hirtelen kívülről. – Elájult, gyorsan, gyorsan, hívjátok a mentőket!
– Már megint?! – bosszankodik a pöttöm felügyelő.

Újabban mindennap történik valami. Ki őrjöng, ki elájul. Tiszta diliház ez az osztály. A végén még ő is bedilizik ezek közt.
– Vigyük az irodába! – ajánlja a vezér–tanfelügyelőnek, s órájára pislantva a tömegre reccsent: – A félfogadásnak vége, tessék kifáradni!

A szuplinitor restelkedve tér magához. Törékeny, ősz hajú asszony. Reggel hatkor jött, azóta vár étlen-szomjan, hogy a Vezér elé engedjék.
– Maga már megint itt van? – ráncolja össze homlokát a vezér-tanfelügyelő.
– Bocsánat! – támolyog kábán az asszony. – Nem akartam zavarni, de…
– Hagyjuk! Maga javíthatatlan. Miért nem fér a fejébe, hogy egyetlen állás sincs! Túl sok a pedagógus. Talán képezze át magát, menjen az iparba, itt… fölösleges.
– Kérem! – szökik a vér a tanítónő arcába. – Akkor nyilván erre sincs már szükség – csapja az asztalra a piros pártkönyvét.

A tanfelügyelők megdermednek.

– Figyeljen ide, kedves kollegina! Én speciel megértem magát – keresi a szavakat zavartan a Vezér. – Egész nap várt, ideges. De hát mi is emberek vagyunk. Amit lehet, megteszünk, várjon még egy napot! Tegye el a könyvét, és jöjjön vissza holnap!

(Illusztráció: Art courtesy of Manjit Thapp)

Én is Mitracsek vagyok!

                A törvény olyan, mint a nád, könnyen hajlítható, az igazság pedig olyan, mint a kő, hajlíthatatlan.

Nick Nolte. a Padre című filmben.

*

—Hol van az megírva, hol, mikor és kik vésték kőtáblába, hogy az író korlátlanul és következmények nélkül birtokolhassa, kihasználhassa, irányíthassa a főhősét? Mi van a mi, az én jogaimmal? Az irodalmi költött alakoknak semmi beleszólásuk nincs sorsuk alakulásába? Mi csak némán tűrjük el mindazt, amit az írók kitalálnak a számunkra? Mi csak, mint literatuális jobbágyok, viseljük a terhet, miközben a szerzők hasznot húznak belőlünk? Hát ez nem igazság! Ezt tovább nem tűrhetjük! Elő a sárga mellényekkel! Viva la revolutution!
 —Nem tudom, vagyis sejtem, mi a célod ezzel a kifakadással, ám egy biztos, a drámai hatást jelentősen tompítja a nyelvtani helytelenség. Ha már nagyot akarsz mondani, legalább figyelj oda, hogy betartsd a magyar nyelv szabályait! Nem lehet mindent a nyelvjárásra fogni, a fenti mondatodban egyszerre három égbekiáltó hiba is van. Hát hiába tanított Hilda tanár néni, mit sem ért a folyamatos kioktatása?
—Átlátok rajtad pennajani, azon mesterkedsz, hogy holmi nyelvtani maszlaggal eltereld az olvasók, akarom írni, a Kedves és Okos OLVASÓK figyelmét a témáról. Mindent megteszel, hogy elbagatellizáld a lényeget. Inkább a kérdésre válaszolj! Bár, tudod mit, nem kell, én amúgy is tudom a választ! Az írók. Az írók azok, akik úgy hiszik, mindent megtehetnek velünk, ami csak sekélyesen barázdált elméjükben gatyaszárba szökken. Tulajdonként kezelnek minket, eszközként, pedig nekünk vannak érzéseink, vágyaink, életünk. Hát nem olvassátok a Bibliát? Tőletek ezerszer nagyobb Úr, a Teremtő szabad akarattal ruházta fel kreatúráit, nem akasztott minden egyes humanoid nyakába oly forgatókönyvet, amitől eltérni bűn és teljes képtelenség.
—Igen, valóban ezt írja a Szentírás, de azt is vedd figyelembe, hogy a valós embereknek valóban vállalniuk kell tetteik minden következményét, nem csupán papíron. Amennyiben lesújt rájuk a kasszás, bizony minden vagyonukat elkobozza, és ők a sírjukban is maradnak, nem támadgatnak fel, ha úri kedvük úgy tartja. Most esett csak le, hogy te odáig merészkedsz a jogtalan felháborodásodban, hogy a Názáretihez hasonlítod magad, hiszen a feltámadottak között ő a legismertebb.
—Ezt kikérem magamnak! Ez egy újabb rágalom, én egy szóval sem állítottam ilyet. Nem is gondoltam ilyesmire. Én nem feltámadni akarok, hanem Élni!
—Ne tagadd, ismerlek! Nem mondtad, csak sugalltad. Ma már ez olcsó fogásnak számít az emberi kommunikációban.
—Álljunk meg egy showra, Mónika! Nagyon elterelted a figyelmet a témáról, ám az Olvasók nem ostobák, rögtön észreveszik. Ne félj, Magdi mama, majd a fejedre olvassa, hogy újfent megpróbálsz kibújni a felelősség alól! Nem te mondtad az imént, hogy az embereknek vállalniuk kell tetteik minden következményét? Áhá, szóval, te már nem is tartod magad embernek? Megtudhatnám, milyen posztra mászik fel túlterhelt egód azon a bizonyos uborkafán? Netalán fél, vagy egészen isteninek tartod tenmagadat? Halljam papírgyalázó! Itt és most, a nagy nyilvánosság előtt vallj színt. —Itt elapadt Mitracsek mondanivalója, azaz, lett volna még mit mondania, de az író leírta.
—Mindent félremagyarázol, olyanokat látsz bele a dolgokba, amik nincsenek ott, nem is voltak soha. Úgy hiszem, minden ember a tökéletességre törekszik, én is. Ám azt is tudom, hogy ez eddig még egyetlen Ádám-ivadéknak sem sikerült, és talán nem is fog soha. Látom az arcod vörösebb lett, mint a szovjet zászló egykoron. Nem szeretném, ha végül megütne a guta, mert, ha meghalnál, újra, miközben te biztosan feltámadsz megint, ő pedig annyi évet kapna a vérbírótól, mint egy rendes emberért jár.
—Haha, nagyon nevetséges, röhög az aranyerem. Ez nálad a demokrácia, a szólásszabadság? Te rosszabb vagy, mint a Merkel, Macron, meg Trump együttvéve, mikor kimondanám az igazságot, a számodra fájó igazságot, menten belém fojtod a szót. Látod, pontos j-vel írtam, nem ly-nal! Szegény olvasók, istenem, képzelem milyen kínokat élhetnek át, ameddig elolvassák ezt a szövegömlenyt, amit te könyvnek becézel. Nem irigylem őket. Inkább neked kellene fizetned, hogy egyáltalán beleolvasnak. Ha történetesen nem szerepelnék a szövegben, biztos lehetsz benne, hogy a kezembe sem venném. Ha netalán valaki arra vetemedne, hogy karácsonykor a születésnapomon, vagy a férfiak napján megajándékozna egy példánnyal, én bizony a fejéhez vágnám. De nem is, azért a te könyveidet is lehet használni valamire, mint amikor az aforizmás köteteddel hoztad egyensúlyba az asztalt Jánosiban, az első Újnautilusz Konferencián. Dicséretes volt, hiszen így nem löttyent ki a Csordás Laci söre. Komolyra fordítva a szót, tedd a szívedre a kezed és válaszolj igazat! Mi késztet arra titeket, írókat, hogy mostohán bánjatok a hőseitekkel? Milyen perverzitás vezetett téged, amikor a korábbi könyvben megírtad a nevetséges életemet? Az írók, hogyan választanak, mi alapján döntenek, melyik hősük lesz pozitív, melyik negatív? Ki lesz sikeres, ki balek? Ki hal meg és ki éli túl az alkotás kataklizmáját?
—Ez nehéz kérdés, egy mondattal nem is lehet megválaszolni.
—Akkor válaszold meg kettővel! Te vagy az író, a szószaporító, a mondat hajlító, csak van még annyi szó és írásjel a tarsolyodban, hogy futja egy kielégítő válaszra. De, hogy megkönnyítsem a dolgot, felhozok néhány konkrétumot. Nagy Zoltán Mihály miért küldte a szerencsétlen Esztert a Szolyvai táborba, amikor tudta, hogy ott tífuszjárvány van, és a részeg vörös katonák minden csinos nőt meggyaláznak? De, ha már ő nem, legalább az anyja tartotta volna vissza, ő is hallott a dicső felszabadítók dicstelen tetteiről. Miért nem ment ő személyesen? De ott van a szerencsétlen Anna, hát ilyen sorsot érdemelt Kosztolányitól? Nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a falusi leány milyen naiv, gyámoltalan, mennyire befolyásolható? Vagy ott van az a szerencsétlen Butler János. Volt pénze, jegyese, tervei az élettel, erre mit művel vele Mikszáth, összeboronálja egy olyan nővel, akit megejtett isten egyik tévelygő szolgája. Hát, Kálmán bátyámnak nem jelentett semmit a szerelem? Nem értem én ezt.
—Ne feledd, hogy ez egy megtörtént eset, Butler János a valóságban is élt, bár a valóság kicsit más, mint a mese. De pont ez a lényeg, az író szemléltetni akar, a hősei sorsának szövésével nem céltalanul írogat, mondani, elmondani akar valamit. Ha Zoltán barátom történetesen nem Szolyvára, hanem a Beregszászi piacra küldi el Esztert Dobronyi[1] pirospaprikáért, akkor Tarpai Viktória nem játszhatta volna el a meggyalázott leány szerepét egy monodrámában és egy nagyjátékfilmben. Igaz? Te is láttad, neked is tetszett, így van? Ne tagadd!
—Igen, láttam, sok tekintetben más, mint az írott regény. Viszont kissé össze is zavarodtam. Számos válaszért kiáltó kérdés bontott szárnyat elmém nárcisz völgyében. Most akkor ki is Tóth Eszter, Tarpai Viktória? Vagy a művésznő csak addig ugrott be Eszter helyébe, amíg az válogat a pirospaprikák között? Különben, a múlt század kilencvenes évei elején, Beregszászon láttam először színpadon a történetet, de akkor egy szőke nő, Almási Zsuzsa volt Eszter. Akkor bárki lehet Eszter? Bárki lehet bárki? Én is lehetek bárki? Engem is eljátszhatnak mások? Én is eljátszhatlak téged? Ki vagyok én igazából Te, vagy én, vagy én vagyok te? Én, meg te, mi vagyunk? Kik vagyunk?
—Hú, te aztán valóban elragadtattad magadat, ez már bányafilozófia.
—Az milyen?
—Mélyen járó.
—De van egy ötletem, kérdezzük meg az olvasóktól!
—Rendben, hát legyen így. Kíváncsi vagyok a lehetséges válaszokra. Szerinted lesz, aki veszi a fáradtságot és az értékes idejét arra fecsérli, hogy nekem írjon válaszokat?
—Miért ne? Egy próbát megér. A biztonság kedvéért, ugyan a kötetben más helyen is szerepel a villámposta címem, ide is kiteszem. Tehát, kedves Olvasók, akinek van kedve és véleménye is, írjon Mitracseknek a cadaloraster@gmail.com címre! De, hogy biztosra menjünk, holnap kirakom a kérdéseidet az oldalamra, amit Zuckenberg rabbitól bérlek. Remélem, nem tiltják le.
—Néha azért vannak neked használható ötleteid is. Felcsigáztál, bízom az olvasóim bölcsességében és irányomban táplált szeretetükben.
—A te olvasóid?
—Igen, csak nem gondoltad, hogy a tieid? Sokszor még arra sem vagy képes., hogy a szövegeidet eljuttasd a közönséghez. A szabados szalon oldaláról is percek alatt lekapják az adminok a feltöltött írásaidat. Mindig csak politizálsz, meg sajnáltatod magad, hogy így a kárpátaljai magyarok, úgy a kisebbségi lét.
—Ez bizony igaz, ki érti ezt, mármint, hogy bizonyos témákat nehéz publikálni? Ma nincs ugyan intézményesített cenzúra, ám a liberál-fasiszták vélemény-diktatúrája már oly mértékig fajult, hogy az emberek önmagukat korlátozzák, készségesen, csak nehogy rossz szó érje őket. Mert, akit megtalálnak, annak vége. A tengeralattjáró oldalán is csak cenzúrázva jelenhetett meg egy írásom.
—Igen, tudom, ráadásul az egyik fejezet ebből a kötetből. Éva asszony, nem mert bevállalni egy olyan apró humoros nüánszot, minthogy a fenyőfán shalomcukrok lógtak. Pedig ez most még vicces is.
 —Már a vicc sem a régi. Na, de igencsak elszaladt az idő. Itt most befejezem, hogy átadhassam a szót neked. Még végül azzal is megvádolsz, hogy tudatosan szaporítom, hogy elvegyem tőled a lehetőséget. Akkor itt vége. A reménybeli olvasói válaszokat, majd később írom hozzá ehhez a fejezethez. Addig is az olvasók türelmét kérem, már csak azért is, mivel Önökre várunk!

_____________________________________________

[1] Többségében magyarok lakta nagyközség Ungvár közelében. Lakosai főként paprikatermesztésével foglalkoznak.

(Illusztráció: Yayoi Kusama – Mirror art installation )