Christina Rossetti: Goblin piac

 

Reggeltől estig hallották
a lányok a goblinek hívását:
„Tessék, kérem, kihajtottak gyümölcseink,
tessék kérem, tessék, kérem:
alma és birs,
citrom és narancs,
magtalan, kövér cseresznye,
dinnye és málna,
szirom-hulló őszibarack,
sötétlő faeper,
vadon nőtt áfonya,
vadalma, magyalgyöngy,
ananász és szeder,
kajszibarack, eper; –
mind, amit megérlel
a nyári idő –
eltűnő reggelek,
szőke esték;
Tessék kérem, tessék, kérem:
szőlőnk, mint a bor, oly édes,
gránátalmánk dús, ízletes,
datolya és kökényszilva,
pompás körte és ringló,
damaszkuszi szilva és áfonya,
ízleld és érezd:
ribizli és egres,
arany tüzű boglárka,
füge a szádba,
déli citrus,
édes a nyelvnek, dalol a szemnek;
tessék, kérem, tessék, kérem.”

Estéről estére
a rohanó pataknál
Laura buzgón hallgatózott,
Lizzie tétován:
míg a hidegben
egymást ölelve
ujjuk a másik forró arcán
fegyelmezte ajkuk.
„Feküdj közelebb,” nógatta Laura,
és felkapva a fejét aranylott haja:
„Soha ne nézz goblin férfire,
ne éhezzél a gyümölcseire:
ki tudja, hogy milyen föld nedveit
szívják ki éhes gyökereik?”
„Tessék, kérem,” hallatszott a goblinek hívása,
egész’ a völgyig tántorogva.

„Ne,” kiáltott Lizzie, „Laura, Laura,
ne nézz a goblin férfiakra.”
De míg Lizzie eltakarta szemeit,
nehogy lássanak,
Laura hátravetve fényes fejét
suttogott, mint a nyugtalan patak:
„Nézd Lizzie, nézd Lizzie,
hogy jönnek a völgybe a kisemberek.
Egyik kosarat cipel,
a másik a tányért viszi,
egy pedig színarany tálat vonszol,
ami több font súlynyi.
Milyen részegítő bor az,
amelynek szőlője ennyire zamatos;
milyen forró szél cirógatja
a gyümölcsös bokrok halmait?”
„Ne,” szólt Lizzie, „Nem, nem, nem;
ajándékaik és szavuk méreg,
ezek csak ördögi kísértések.”
Majd kezeit a fülére szorítva,
behunyva szemeit elszaladt:
de a kíváncsi Laura késlekedett
és az árusokkal maradt.
Egynek macskafeje volt,
egy a farkával legyintett,
egy patkányként surrant,
egy mászott, mint a csiga,
egy, mint a vombat, kurta, szőrös,
egy sündörgött, mint a borz.
De hangjukat mégis olyannak vélte,
mint szerelmes galambok hangját,
amitől kedvesnek találja
az éjszakát.

Laura úgy nyújtotta fehér nyakát,
mint ajzott hattyú,
liliom,
mint egy holdfényes nyárfaág,
mint csónak a hullámokon
kötelét eloldva.
Visszaindulva,
a goblinek hada,
újra és újra csak kiáltozta,
„Tessék, kérem, tessék, kérem!”
És a mohlepte sziklához az úton
megálltak Laura felett, az avaron,
gúnyosan egymásra kacsintva,
holló a hollónak,
testvér testvér szemből
értve szándékukat;
egyik letette a kosarát,
másik félre a tányért;
egy koronát kezdett szőni
zöld levelű kacsból barna dió-dísszel
(párját ritkító kemény drágakővel);
egyik aranytálon kínálta
étkeit, gyümölcseit:
„Tessék, kérem, tessék, kérem,” ezt ismételve végig.
Laura akart, de nem mozdult,
mert nem tudott fizetni:
a farok-csóváló kóstolót nyújtott
mézédesen beszélve,
a macskafejű dorombolt,
a patkányfejű üdvözölte,
és a csigalassú hallgatott.
Egy papagáj-hangon fecsegett:
„Csinos vagyok”, „Csinos Polly;”
és egy fütyült, mint a madár.

Erre az édesszájú Laura hadarva:
„Jó emberek, nincsen pénzem,
hogy vehessek” mondta:
„Üres a tarsolyom,
nincs benne réz, sem ezüst,
és az összes aranyam a rekettyésben,
szél zilálja
hangás réten.”
„Sok arany van a fejeden,”
válaszolták minden:
„Adj nekünk egy göndör fürtöt.”
Így levágta arany tincsét,
és gyöngyként hullatva könnyét,
szopogatta a gyümölcsöt:
édesebb, mint a méz a sziklából,
erősebb, mint a bor-mámor,
tisztább, mint a víz, a nedve;
soha nem érzett, furcsa íz,
hogy tudna betelni vele?
Csak szopta és szopta és szopta jól
az ismeretlen gyümölcsös ágáról;
szopott, míg az ajka elfáradt
és eldobta az üres héjakat;
de egynek mégis a magjáért nyúlt,
majd nem tudva, hogy éjjel, vagy nappal
elhagyottan hazaindult.

Amikor Lizzie a kapuban meglátta,
bölcs szavakkal intette ajka:
„Kedvesem, nem szabad a hozzánk hasonlóknak
szürkületig kint kószálnia;
nem időzhet egy fiatal lány hosszan
a goblin tanyán, a völgyszurdokban.
Vagy nem emlékszel Jeanie-re,
aki velük ment a holdfénybe,
ajándékukkal elhalmozták,
gyümölcsüket neki adták
– és inge az örök nyár kertjéből tépett,
ráaggatott virág?
Azután csak értük epedt
minden órán, minden délben;
éjjel nappal keresve őket
és hogy nem lelte, csak hűlt helyüket,
elsorvadt és szürke lett;
majd lehullott az első hóval,
de ahol nyugszik lent a mélyben
nem borítja fű a hantot:
hiába ültettem egy éve ott
százszorszépet, nem virágzik.
Nem szabad elkóborolnod.
„Cssss,” szólt Laura:
„Cssss, húgom:
már jóllaktam,
a szám még ragad;
holnap este még többet adnak;”
erre megcsókolta:
bánom már, hogy nem hoztam;
majd veszek neked szilvát,
mely frissen csüng az anyaágon,
és hozzá cseresznyét,
fogadra való fügét,
amilyet én is a számba vettem,
aranytálon hűvös dinnyét,
ami túl nagy nekem,
a bársony szőrű őszibarack,
magtalan, átlátszó szőlő:
mint a mézsör, olyan illatos,
tiszta vizű hullámok nevelték
liliomágyások közt,
így dúsítva édes levét.”

Összeért aranyló fejük,
mint, ahogy két galamb a fészekben
egymáshoz simítja szárnyát,
hol baldachinos ágy a fekhelyük:
mint egy ágról nőtt két virág,
két hópehely a hóesésben,
mint aranymarkolatú, elefántcsont pálcák,
hogy gonosz királyok sétáltassák.
Csak bámult rájuk Hold és csillag,
altatódalt énekelt a szél,
az erdei baglyok nem repültek,
sem oda-vissza a denevér.
Így körben minden elpihen:
arc az arcon, mell a mellen
összezárva egy fészekben.

Korán reggel,
mikor az első kakas kukorékolt,
frissen, mint az édes, szorgos méhek,
Laura Lizzie-vel felébredt:
mézet gyűjtöttek, tehenet fejtek,
a házban mindent tisztán rendbe tettek,
süteményt gyúrtak hófehér búzából,
ízletes nyalánkságul,
ezután nekiláttak vajat, tejszínt köpülni,
majd megetették a tyúkokat és leültek varrni;
ahogyan ifjú hölgyekhez illik, szerényen:
Lizzie őszinte derűvel,
de Laura csak félig ébren,
mintha betegség bujkálna benne,
mintha nem lenne egészen ott,
mert már az éjszakához tartozott.
Lassan beesteledett:

a vékony patakhoz korsókkal lementek;
Lizzie tekintete nyugodt volt,
de Lauráé lobogó láng
mélyen merítve a hullámzó vízből;
Lizzie szakítva a lila és arany nősziromból
hazaindulva így szólt: „A naplementét
a hegyes sziklák már összezúzzák távol;
Gyere, Laura, nincs több lustálkodás,
sem erőszakos farokcsóválás,
a szörnyek és madarak aludni térnek.”
De Laura csak állt az iramló pataknál,
és azt mondta, hogy a part meredek.

És így szólt, az idő korai még,
az eső nem szemerkél és a szél nem hideg;
fülelt, de nem hallotta meg,
hogy az ismerős kiáltásban
„Tessék, kérem, tessék, kérem,”
ismét felcsendülnének
a cukormázas szavak:
Nem kerültek szeme elé,
hogy bármelyiket észrevenné
rohanva, surranva, bukfencezve, sántán;
egy sem jött, hogy nyáját hátrahagyva
visszatérjen a völgyszurdokba,
sem csapatban, sem egyedül
a gyümölcsárusok közül.

De Lizzie sürgette, „Jaj, Laura, gyere már,
én hallom őket, de félek rájuk nézni,
nem szabad a pataknál túl sokat időzni:
Gyere, menjünk haza.
A csillagok ragyognak, a hold hajlítja ívét,
minden fénypászma hunyorog még,
menjünk mielőtt az éj nagyobbra nő:
lám a felhők gyülekeznek,
bár nyári az idő,
a fény vezessen végig az úton;
mert mi lesz velünk, ha elveszünk?”

Laura hideg lett, mint a kő,
mikor rájött, hogy testvére hallja, de ő
már nem,
hogy „Tessék, kérem, tessék, kérem.”
Nem vehet többé finom gyümölcsöt?
Nem láthatja többé a gyönyörű rétet?
Süket és vak lesz?
Élete fája gyökerestől kifordult,
de a szívén nyílt sebről egy szót sem szólt;
csak nézett üres tekintettel át a homályon,
míg korsója csöpögött egész hazaúton.
Bemászva az ágyba lefeküdt;
halkan, nehogy Lizzie-t felébressze;
de nem hagyta nyugton szenvedélyes vágya,
noha fogcsikorgatva nyelte
könnyeit, mintha a szíve megszakadna.

Nap nap után, éjről éjre
Laura hiába virrasztott
a keserves fájdalom sivár csendjében.
Nem hallotta többé, hogy:
„Tessék, kérem;”–
nem látta már a goblin férfiakat
gyümölcsöt árulni a szurdok alatt:
de mikor az éjféli ég legszebben ragyogott,
haja szürke lett és mint a hold
vékonyodott; a teljességből úgy
fordulva át, mint hulló sarló
mely learatja lángját.

Egy nap eszébe jutott magja,
egy délre néző fal mellé elásta;
könnyeivel öntözve, remélte, hogy gyökeret ver,
figyelte nő- e hajtása,
de nem nőtt;
soha nem látta a napot,
soha nem érezte a belé csorgó nedvet:
beesett szemmel, és elkékült szájjal,
dinnyével álmodott, ahogy egy szomjas utazó
vizet lát a sivatagban, bár nincs is ott
a lombkoronás fák árnyékában,
és szomját nem oltja, csak a homokos szél.
Többé nem söpörte ki a házat,
nem gondozta már a tehenet, tyúkokat,
nem ment el mézért, nem gyúrt süteményhez tésztát,
vagy hozott vizet a patakról:
csak hallgatag’ gubbasztott a kandalló sarkában,
naphosszat ott ülve étlen-szomjan.

De a gyengéd Lizzie már nem bírta tovább
nézni a nővére romlását és azt,
hogy nem tud neki segíteni.
Éjt nappallá téve kínozta
a goblin gyümölcsárusok hangja:
„Tessék kérem, frissen sarjadt gyümölcs,
tessék, kérem, tessék, kérem; –
a patak mentén, lent a völgyben,
ő hallotta őket jönni menni,
ő hallotta őket mozgolódni,
de szegény Laura már nem;
hosszan tépelődött, hogy enyhíthetne kínján,
de félt gyümölcsöt venni olyan nagyon drágán
Eszébe jutott az eltemetett Jeanie,
akinek menyasszonyként kellett
a nagy napon meghalni;
hogy amiről minden lány álmodik,
az esküvője napján,
csak a halál lehelt jégvirágot ablakán,
míg ropogott a frissen hullott
hó a kora télben.
Mikor látta, hogy gyenge testvére
ugyanígy kopogtat a halál ajtaján,
Lizzie nem törődött többé vele,
hogy mi helyes és mi nem;
ezüst pennit rejtve az erszényében,
miután Laurát megcsókolta,
keresztülvágott a hangás rekettyésen
alkonyatkor, a pataknál megállva:
hogy életében először
csak hallgasson, figyeljen.

Nevetett rajta minden goblin,
mikor észrevették, hogy leselkedik:
elkezdtek felé jönni,
repülve, futva, szökellve,
nagy dirrel-durral,
röhögve, tapsolva, összegyűlve,
kukorékolva, kurjongatva,
suhintva, kaszálva
könnyedén a levegőben,
míg arcuk ferdén rút
grimaszba torzult,
macskafejű, patkány-arcú,
borz és vombat-szerű,
a csigalassú sietve mászott,
a papagájhangú rikácsolt,
összevissza, toporzékolva,
úgy csörögtek, mint a szarka,
búgtak, mint a galambok,
siklottak, mint a halak –
ölelték, csókolták:
szorongatva cirógatták:
étküket felkínálták
a kosárból, a tálról:
„Nézd az almát,
nagy és piros-sárga,
rázd meg a cseresznyét,
kóstold meg barackunkat,
a citrust és a datolyát,
szőlőt, vagy ha úgy kívánod,
egy teli kosár
nap-érlelte körtét,
szilvát az ágáról;
csak rántsd meg és szopjad,
a gránátalmát, fügét.” –

„Jó emberek,” kezdte Lizzie,
emlékezve, hogy járt Jeanie:
„Adjatok, amennyit csak lehet”: –
Kötényét tartotta nekik
és odavetette a pennit.
„Ne, kérlek, foglalj helyet velünk,
megtisztelsz, ha eszel velünk.”
felelték vigyorogva:
„Ünnepünk csak most kezdődik,
fiatal még az éj,
meleg, harmatgyöngyös,
nyugtalan, ragyogó:
a mi gyümölcseinket,
senki el nem viheti,
szirmuk lehullana,
nedvük elapadna,
zamatuk elillanna.
Foglalj helyet egyél velünk,
kijár neked, mint vendégünk,
hogy illő módon üdvözöljünk.”

„Köszönöm nektek,” mondta Lizzie:
de otthon már vár valaki:
így további beszéd helyett,
ha nem vehetek gyümölcsöket,
mert nem tudtok semmit eladni,
visszajár az ezüst penni,
amit fizetségül adtam.”–
Megkarcolták tányérjukat,
már nem csóváltak, doromboltak,
úgy tűnt, hogy megzavarodtak,
morogtak és vicsorogtak.
Először csak kevélyen szólt hozzá
az egyik, tolakodó, barbár;
de hangosabbnak,
gonoszabbnak tűntek immár.
Végül elkezdték a farkukkal verni,
taposták, lökdösték,
majd leteperve
körmükkel karmolták,
megugatták, nyávogtak,
sziszegtek, gúnyolódtak,
szaggatták ruháját és rá is
piszkítottak a harisnyájára,
tövénél fogva tépték a haját,
megbélyegezték puha lábát,
kezét lefogva, száját a gyümölcshöz
kényszerítve odapréselték, hogy egyen.

Fehér-arany Lizzie állta,
mint liliom az áradásban –
mint kék eres kő sziklája,
amit dagály ostromol vadul –
mint magányos világítótorony,
ami az ősi, zúgó tengeren,
küldi messze arany tüzét –
mint gyümölcsétől roskadozó narancs-fa,
fehér virágú, mézédes,
amin darázs, méh ejt lágyan szúrt sebet –
mint a szűz hercegnő egy toronyban,
melynek arany kupolás csúcsa van,
amit féktelen had ostromol,
őrjöngve, hogy letaszítsák.

Ha egy lovát a vízhez viszi,
a másik húsz nem tud inni.
Ezért a goblinek felpofozták, és lefogva
simogatták, nézték, hogy küzd hiába,
intve őt jobb belátásra,
dörgölőzve, szorongatva,
hogy bőre elkékült, mint a tinta,
rúgták és ütötték,
marcangolták, kinevették,
de Lizzie csak tűrte némán,
nyögés sem hallatszott ajkán,
szóra se nyitotta száját,
nehogy gyümölcsüket belenyomják:
de magában nevetett, mikor
arcára e nedvből kentek,
álla gödröcskéjére is egy cseppet,
és nyakát simogatva még többet,
hogy remegett, mint a túró.
Végül a gazemberek
a küzdelemben kimerültek,
pennijét visszahajították,
majd gyümölcsüket maguk előtt rúgva
az úton elindultak vissza,
nem hagyva gyökeret, hajtást, sem magot;
néhányuk a földbe rázkódott,
néhány a patakban merült el
fodrozódó gyűrűvel,
vagy csak hang nélkül rohantak a viharos szélben,
így tűnve el a messzeségben.

Bár egész testét fájdalom gyötörte,
Lizzie sietve útnak indult;
nem tudva, hogy éjjel, vagy nappal;
ahol a sövény résre tágult
a partra ugrott, a csaliton így próbálva áttörni,
míg hallotta, hogy erszényében
csilingel az ezüst penni –
zene volt ez füleinek;
lába sem érte a földet,
mintha goblinektől űzve,
hajszolná őt gúny és átok,
vagy valami ennél is rosszabb:
de egyetlen goblin sem jött utána,
félnivalója sem volt mitől;
csak szíve volt, mely repesve hajszolta,
hogy szempillantás alatt otthon legyen,
és belül lángolt az örömtől.

Majd, hogy megérkezett, kiáltozva
a kertben Laurát szólongatta,
„Nagyon megvárattalak, vagy megérdemlem
csókodat? Ne nézd a zúzódásokat.
Csak ölelj, csókolj, nyald a nedvet,
amivel a goblinek összekentek.
Nézd, goblin pép, goblin harmat!
Csak szeress, és egyed, igyad.
Laura, ne félj közelebb jönni,
a kedvedért mentem a völgybe,
az árusokkal szembenézni.”

Laura, székéből felkelve
kezével kaszált a levegőbe,
majd kétségbeesetten haját tépte:
„Lizzie, Lizzie, ettél belőle,
a kedvemért a tilos étekből?
A te fényed is ki fog hunyni,
az életed elhervadni,
mint az enyém, tovatűnik
úgy mint nekem, lehanyatlik.
Kívánod a férges goblin gyümölcsöt?”–
Megragadta nővérét
és csak csókolta, csókolta és csókolta:
könnyek öntözték
száraz szemét,
mintha dézsából öntötték volna,
eső, a forró aszály után;
és reszkető lázas félelem, fájdalom
pihent meg a csóktól éhes ajkán.

Odaadóan mozgatta száját,
bár a gyümölcspép üröm volt nyelvének,
szorgalmasan nyelte:
megszállottan vonaglott,
majd szökkent énekelve,
letépve ruháit, kezeit tördelte,
bűnbánóan melleit ütögette.
Béklyói elpattantak és folyt belőle, mint a fénysugár
győzedelmesen,
mint vágtázó ménes, vad repülésben,
mint a sas, mely a napba száll,
szemtől-szemben vele,
úgy, mintha ketrecből szabadult volna,
mint egy hadsereg lobogó zászlója.

Tűz vágtatott az ereiben, lángolt a szívében,
melyhez képest az első csak parázslott,
és leigázta az új a régi lángot;
majd keserűséggel telve
magán így nevetett: Mily’ bolond,
ki a lélekrabló gyümölcsből evett!
Eszméletét vesztve elájult:
mint a város óratornya,
mely egy földrengésben lehullt,
mint villám sújtotta torony,
mint a szélben
gyökerestől kitépett fa,
mint tajtékos áradat,
mely útja végén a tengerbe ömlik,
összeesett ő is végül;
nem tudva, hogy élet váltja-e föl,
vagy halál a gyönyört, s szenvedéseit?

Élet a halálból.
Lizzie őt figyelte egész éjszaka,
lüktető pulzusához igazítva
saját lélegzetét,
megnedvesítette ajkát, hűsítette arcát,
könnyeivel áztatta, legyezte húgát:
de mikor az első madarak rázendítettek az eresz alatt,
és az aratók a sárga
búzamezőre indultak,
mikor a harmatgyöngyös fű
hajladozott a kora reggeli szélben,
és új rügyek fakadtak az új napon,
széttárva kelyhüket, mint a liliom,
Laura álmából felébredve
nevetett, ahogy annak-előtte:
ölelte Lizzie-t szertelenül,
ragyogását többé nem felhőzte árnyék,
lehelete üde volt, mint a május,
és szemében ott táncolt a fény.

Teltek napok, hetek, hónapok, évek,
időközben a lányok férjhez mentek
és gyermekeik is születtek;
az anyai szívük megtelt aggodalommal,
ahogy életük a zsenge bájjal;
Laura az egyiket magához hívta,
hogy a régi szép időkről meséljen vigyázva,
azokról,
amik már nem térnek vissza:
beszélt a kísértet-járta völgyről,
a gonosz, csalfa kereskedőkről:
arról, hogy nektárjuk méz a szájban,
de méreggé változik a vérben;
(magányos helyeken tanyát ütve):
elmondta, hol járt nővére,
aki érte került halálos veszélybe,
hogy ellenmérget eképp’ nyerjen:
majd ezután kéz a kézben,
hogyan tudtak összefonódni,
„Mert olyan, mint az édestestvér,
a barát nem lesz soha, senki;
aki szélcsend vagy vihar idején;
felvidít, ha kedvetlen vagy,
megtalál, ha eltévednél
felsegít, ha elesel,
és lábadat megerősíti.”

 

*    Poems of Christina Rossetti, Macmillan & Co. Ltd. London, 1904., 1-17.o.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Christina Rossetti

(1830-1894)

Christina Rossetti 1830. december 5-én született Londonban olasz szülők negyedik gyermekeként. Apja, Gabriel Rossetti költő, bátyja a szintén költő és festő Dante Gabriel Rossetti. Rossetti első versét tizenkét évesen írta és nagyapja magánnyomdája jelentette meg. 1850-ben Ellen Alleyne álnév alatt hét versét publikálta a bátyja, William Michael és barátai által The Germ néven alapított preraffaelita újságban. Leginkább balladáiról és misztikus vallásos verseiről ismert, írásait erősen áthatja a romantika és a szimbolizmus. Leghíresebb műve a Goblin Market and Other Poems 1862-ben jelent meg és ezzel Rosetti a viktoriánus költészet jelentékeny alkotójává lépett elő. A Goblin Marketet követte a The Prince’s Progress and Other Poems 1866-ban, majd 1872-ben gyerekverseinek gyűjteménye Sing-Song címmel.
Christina Rossetti Londonban halt meg 1894. december 29-én.

 

Azt hittem, ez megold mindent

„annyira melegem volt, hogy nem tudtam elaludni, így kitakaróztam és majd szívbajt kaptam, mert képzeljétek: nincs meg a jobb lábam lol. #mitörténik” tweeteltem ki egy perce, miután le tudtam nyugodni a hajnali 3-kor ért sokk után. Úgy nézek ki, mint egy szereplő az Amerikai Horror Story sorozatból, de legalább nem vérzem, csak tényleg nem értem, mi történt.
Onnantól hiányzik, ahol nyáron a doktor úr markolászta a combom. Hiába mondtam neki, hogy a talpam fáj, ott csípett meg a darázs és allergiás vagyok rá, úgyhogy valamit csináljon gyorsan legyen szíves, mert nagyon fáj – ő továbbra is a combom körméretét próbálta lemérni a tenyerével, miközben hálát adott az égnek, hogy a sok szottyos nyugdíjas helyett végre egy huszonévest molesztálhat. Illetve, bocsánat, elnézést, ez végül is betudható az én hibámnak is, sőt, egyenesen az én hibám, hiszen 38 fokban akkor sem mászkálunk rövidnadrágban, ha épp a Balatonon vakációzunk. Buta én és buta láb!
Így végül is teljesen érthető, hogy utána nem sokkal a pesti metrólejáratnál az egyik munkásember próbált meg benézni a szoknyám alá, de csak a jobb combomig jutott. Ott is elkövettem az előbbi hibát, plusz még udvariatlan is voltam, hogy elhessegettem, hisz’ részben ő gondoskodik Budapest közlekedéséről. Éjjel-nappal dolgozik, biztos nagyon elfáradt szegény és csak látni szeretett volna valami szépet a raklap és a porfelhőn kívül, én, hálátlan meg még ezt az egy örömöt sem adtam meg neki. Buta én, buta láb!
Ahogy most így ülök, és nézem a lábamat látom, hogy nagyjából pontosan ott válhatott le, ahol pár éve megvágtam egy pengével. Mérges voltam, kicsi és hülye. Azt hittem, ez megold mindent, de csak újabb gyűlöletet éreztem magam, de legfőképpen a combom iránt. Ez a gyűlölet pedig az évek során egyre csak gyűlt, mind a hegembe temette magát. És ez egészen odáig fajult, hogy a lábam, –mint a youtube-os rizses kísérletekben, ahol egyik doboz rizsnek pozitív, a másiknak utálkozó szavakat mondtak – elrohadt mint a negatív megerősítéseket kapó rizses doboz.

 

(Illusztráció: Portraits of Drifting Minds – Henrietta Harris )

Afonso Cruz: Kokoschka babája (részlet)

Isaac Dresner épp legjobb barátjával, Pearlmannal játszott, amikor az egyik utcasarok és a kapufa között megjelent egy német katona. A katonának fegyver volt a kezében, és fejbe lőtte Pearlmant. A fiú arccal fölfelé Isaac Dresner jobb bakancsára zuhant, a katona pedig pár másodpercig Isaacot nézte. Ideges volt és izzadt. Patyolattiszta egyenruhát hordott, melynek színe közel állt a halálhoz, rajta fekete, aranyszín, fehér és vörös jelvények.

Szögegyenes, sárgásfehér nyakán két tökéletesen náci ér dagadt ki, és csak úgy csillogott az izzadságtól. Nem lehetett látni, milyen színű a szeme, mert félig lehunyta. Zömök teste föl-le hullámzott, nehezen vette a levegőt. A férfi Isaac Dresnerre fogta a fegyvert, de az nem sült el: beragadt. Pearlman feje Isaac bakancsáról valami lehetetlen, absztrakt szögben a járdára gurult, és fura zajjal ért földet. Közben alig hallható hangot adott, olyat, amely meg tudja süketíteni az embert. Isaac Dresner fülében a következő zajok visszhangzottak:

» A katona zihálása.
» A beragadt Mauser hangja.
» A legjobb barátja, Pearlman fejének alig hallható hangja, ahogy lecsúszik a jobb bakancsáról, és nekikoccan a talajnak.

Isaac ekkor rohanni kezdett vékonyka lábain lefelé az utcán, maga mögött hagyva barátja fejét (egy örökkévalóságot hagyva maga után). A katona újra megcélozta, és lőtt. Nem találta el Isaacot, aki vértől és holt emlékektől tocsogó csizmájában rohant tovább. Három golyó süvített el Isaac Dresner lelke mellett, de csak a gettó falaiba fúródtak bele. Bár Pearlman feje egy örökkévalóságot hagyott maga után, mégis örökre odanőtt Isaac jobb lábához, az a vaslánc rögzítette oda, amely az egyik embert a másikhoz köti. Ezért kezdett sántítani alig észrevehetően, amiről aztán soha többé nem fog tudni leszokni. Ötven év múlva Isaac Dresner a jobb lábával még mindig maga után fogja vonszolni annak a távoli fejnek a súlyát.
Isaac Dresner csak rohant tovább, és kitért a végzet elől, mely ott süvített el mellette. Befordult jó néhány sarkon, lehagyta a katonát, és befutott Bonifaz Vogel madárkereskedésébe. Évekkel azelőtt az apja épített egy pincét ebben a boltban. Isaac elkísérte őt, és látta, hogyan növekszik az a sötét tér a föld alatt. Ekkor értette meg, hogy:

Egy épület felhúzása nem szorítkozik téglák és kövek és cserepek egymásra halmozására, mert üres teret is jelent, a dolgok bensejében, gyomrában növekvő semmit.

Isaac lihegve nyitotta föl a csapóajtót – Bonifaz Vogel észre sem vette –, és úgy folyt le rajta, mint víz a lefolyón. Két napig ki sem mozdult Isaac csak rohant tovább, és kitért a végzet elől, mely ott süvített el mellette onnan, csak éjszaka jött fel, hogy igyon a madáritatóból (a csapot észre sem vette, pedig jól látható helyen volt), és hogy egyen a kanárikölesből. A harmadik napon már nem bírta tovább:
– Adjon ennem, Vogel úr. És hozzon egy bilit is.
Bonifaz Vogel a szalmaszékén ülve pucolgatta a füleit. Hangokat hall. Ebben a pillanatban kezdett hangokat hallani. A hang a lábai között, a nadrágja két szára között indult el fölfelé, és gyerekhangon jutott föl a fülébe, ott tekergett körülötte, mint egy macska, ha ciccegve hívjuk. Isaac Dresner megismételte a kérését – ami másodjára szinte már parancsnak hangzott –, Vogel pedig felállt, és elment ételért. Isaac utasította rá, hogy helyezze a pult mellé a tálcát. És boldog volt, amikor éjjel meglátta rajta a zabkását és a pár szem cukorkát. És egy bili is állt mellette.

(Bense Mónika fordítása)

Előfeledések (XVI–XX.)

 

Érintő

„istenhez fakul a távolság”
Hegedűs Gyöngyi: a gésa nyaka

Hány helyről érkezett ide az Egy?
Titkot magától is véd a belátó;
s olyan erőtlen: feküdni is gyenge –
de hogyan lehet összeesni ágyban?
Köszvényes mondatnak is szárnya nő,
mikor a tükör lehunyja szemét.
A dal nem érti: érinti az Istent.

 

Az otthon is

Nyártól nyárig lopakszik az idő.
Fürtökben függ a fürtökön a fény,
idegen irgalmak lobbantanak
édesmagunkra ismerős világot,
s a boldogságot Istennek becézzük.
Dal hullámzik elő a kedvesekből,
mikor az otthon is hazatalál.

 

Napok Asszonya

Egymáshoz fázat júliusi ősz,
s nevet, nevet a Napok Asszonya.
Madár fakadt a rügyből. Tőle kérdem,
törvényeidet szívemre ki szabta.
Fények megömlése köszönti jöttöd,
s mosolyra húzódnak galaxisok.
Tehetséged így int örömeimre.

 

Éggé a kék

Sétálj. Énekelj. Olvass gyógyító fényt.
Hársfák szemébe nézz. Aludj. Imádkozz.
Simogasd árnyad elevenné. Vagy hagyd
a mélypontot szikrázni föl – s kihunyni.
Baráti körben kávé, bor és angyal
titka a múlás. Benned a titok;
érted lett éggé a kék. Bárki vagy.

 

Testvéreink

Nem csak az élet él. Nem csak az angyal
angyal. Nem csak a szeretők szeretnek.
Egy porszem is duzzad a létezéstől,
és fényben dúskál bányató iszapja.
Nemcsak a lélek: lélektelen éppúgy
csatornája teremtő áramoknak.
Testvéreink mind a vértelen testek.

 

(Illusztráció: Nadiia Starovoitova: Landscape with pine trees)

(tengert)

 

a tengert nem érdekli
a kékség szokásos árnyalata
a sóízű csókok a
napolajszag és a gíroszhús keveréke
sem a bőröd minden
részletét megtapintó víz
nem a hullámok morajának
átszüremlése a nyelvek bábelén
– van valamilyen viszonyom
a tengerrel?
vagy ez nem kérdés?
válaszolok a hullámok-
ból egy alkony-
szín-bor mellett vagy után

 

(Illusztráció: Rasher (Mark Kavanagh): Reflections (2011))

Fejlődünk, persze… (Beszélgetés egy egészségügyi dolgozóval – Hogyan látom az egészségügyet. 2019.)

Hogyan kerültél a pályára?

Már gyerekként érdekelni kezdett az etológia, az állatok viselkedése, amiből később egyenesen következett az emberi viselkedés tanulmányozása és a pszichológia tudománya, amiből a diplomámat szereztem. Egyetem alatt születtek a gyerekeim, így nyilvánvalóvá vált, hogy pici gyerekek mellett nem fogok tudni pszichológus praxist működtetni.
Felmerült, hogy miből keressek pénzt? És mivel kiderült, hogy elég jól írok,  sokáig újságíróként dolgoztam. A pszichológia és az anyaság adta magát, így ezen a vonalon indultam el. Először mindenfelé írtam cikkeket, később pedig már egészségügyi szakújságíróként dolgoztam, de továbbra is kerestem, hogy hogyan dolgozhatnék segítő foglalkozásúként. Ekkor került a képbe a laktációs szaktanácsadói képzés.

Mit takar pontosan a laktációs szaktanácsadás?

Egy olyan tudományos terület, ami sok másik tudománynak a találkozása mentén alakult ki. A szoptatással kapcsolatos ismereteket foglalja magában. Kicsit gyermekgyógyászat, kicsit pszichológia, a mell anatómiája és fiziológiája, a csecsemő fiziológiája stb. Ha jól belegondolsz, a szoptató anyáról és a szopó kisbabáról nem igazán tanulnak a szakképzéseken, sem a szülésznők, sem a csecsemőápolók, sem a gyermekorvosok nincsenek felkészítve a szoptatás támogatására, illetve a védőnők számára sem olyan régen indult egy külön, erre alapozott képzés a törzsképzésükön belül. Így sajnos a szakemberek többsége is csak a tapasztalatai alapján, vagy anekdotikus forrásból tud meríteni. A miénk nemzetközileg elismert végzettség. Amikor még én vizsgáztam, csupán angol nyelven volt elérhető a tananyag, de ma már a Semmelweis Egyetemnek van ilyen szakirányú képzése.

Annyira még nem elterjedt ez a szakma?

Magánpraxisban többen dolgoznak, de önállóan, szülészeteken még kevesen. Úgy tűnik, lassan rendeződik a szakma helye az egészségügyi intézményeken belül.

Milyen tapasztalataid vannak a kórházi munkával kapcsolatosan?

A saját tapasztalataim alapján arról a helyről tudok érdemben nyilatkozni, ahol dolgozom. A mi kórházunkat nem olyan régen újították fel, jól néz ki, és olyan munkakörnyezetet biztosít, ami nem hangol le, amikor belépsz. A kórtermek tágasak, jók az ágyak, van mindenhol fürdőszoba. És ezeket azért is külön fontos hangsúlyozni, mert sok más helyen jártam, és tudni kell, hogy már az alapkörnyezet is nagyban befolyásolja az ember hangulatát, amikor belép. A műszerezettség és felszereltség kérdésébe nem nagyon látok bele. Azt látom, hogy nagyon sokszor kell egyensúlyozni az osztályoknak, hogy legyen elég pénz a gyógyszerekre vagy az eldobható eszközökre. És ez általánosan igaz az egészségügyre. Egyre több mindent kell maguknak a betegeknek megvásárolniuk.

Például a pelenkát?

A pelenka ebből a szempontból nem a legjobb példa, mert nem biztos, hogy gazdasági kérdés, hogy a babaruhát és a pelust az anyukák hozzák, hiszen az ő babájuk. Amikor én szültem, akkor még csak otthon kezdhettük el használni a sajátot, de úgy gondolom, hogy az anyukáknak is jobban tetszik, hogy nem százéves ruhákba öltöztetjük a babájukat. Mára olyan szemlélet indult el a legtöbb szülészeten, hogy az anyukákat kompetens személynek tartjuk és a saját babájának a táplálását, gondozását rájuk bízzuk. Ott állunk mellettük és segítünk, de nem vesszük ki a kezükből a babát.

Mit tapasztalsz az újítások elfogadásával kapcsolatosan a szektorban?

A magyar egészségügyben jellemző, hogy ami már egyszer bevált vagy úgy tűnt, hogy bevált, az nagyon nehezen mozdítható. Olyan rutinok maradnak meg, amikről már kiderült az évek folyamán, hogy nem jelent megfelelő biztonságot vagy gyógyulási esélyt a betegeknek.

A képzésbe nem épülnek be az újítások?

A képzésbe is nehezen jutnak el. Például a gimnáziumi biológiai tankönyvekben még olyan dolgok szerepelnek a genetikáról, amiről már tudjuk, hogy nem egészen úgy van. Ha elkezdjük azt boncolgatni, hogy az új tudományos eredmények hogyan jutnak el a felhasználókhoz, akkor azt lehet mondani, hogy alapszinten is nagyon nehezen. Olyan szinten pedig, ahol valaki évtizedeik dolgozott egy módszerrel, saját magával is meg kell vívnia a harcot. Ami megszokott és rutinszerűvé válik, azt nehéz felcserélni az újjal. Gyakran nem csak felcserélni, hanem elhagyni is nehéz módszereket. Kellemesebb a langyos vízben ülni, mert nem csak a megértés kell hozzá, hogy miért kell máshogy végezni a munkát, hanem fel is kell dolgozni.

És a megújuló szakmai képzések?

Vannak kötelező képzések. Az sem biztos viszont, hogy ott olyan tananyagot adnak át, ami korszerű. Még az egyetemen sem garantált. Sokszor hallunk olyat egyetemistáktól a gyakorlaton, hogy ezt most itt így csináljuk, viszont az egyetemen nehogy úgy csinálja a vizsgán, mert az X professzor még a másik módszer szerint tanítja és fogadja el.
Elég nagy káosz van ebből, mert a hallgató fiatal és dinamikus, valami szuper jó dolgot akar csinálni, de hamar letörhet a lelkesedése, amikor szembesül azzal, hogy sokszor használhatatlan dolgokat kell megtanulnia.
Amúgy nem véletlen, hogy ez ilyen nehezen megy, hiszen a változás, változtatás mindig komoly erőfeszítést igényel. Léteznek külön cégek, szakemberek, akik a nagyobb rendszerekben szükséges változások támogatásával foglalkoznak. Ez a változásmenedzsment. Amikor valami új dolgot kell csinálnunk, nem elég csak megtanulni egy új eljárást, hanem be kell illesztenünk a meglévő rendszerbe, vagy éppen teljesen más oldalról kell megközelítenünk a munkánkat, szemléletet kell váltanunk. Ha nagymérvű változást szeretne egy cég, egy szervezet, akkor nagyon fontos, hogy a munkatársaik magukévá tegyék az újdonságot. Ne csak azért csinálják, mert azt mondták nekik, hanem mert ők is meglátják benne a jót. Ilyenkor nagy segítség, ha külső cég vagy szakember segít tréningekkel, vagy más technikával. És ugyanez az egészségügyi intézményeknél is működik. Ritkán veszik igénybe, de például a mi osztályunknál volt ilyen, amikor megváltoztattuk a csecsemőosztály mindennapi gyakorlatát és segítséget kértünk hozzá egy alapítványtól.
Ha emberekkel foglalkoznak a munkatársaink, akkor nagyon fontos, hogy szívvel-lélekkel csinálják, nem pedig kényszerből.

Itthon rendszeresen tapasztalom, hogy tiltakozunk az új dolgok ellen, viszont nem vagyunk hajlandóak semmit magunktól megcsinálni, mert a felelősséget nem vállaljuk fel.

Éppen ez a lényege a jó változáskezelésnek. Lassú folyamat, és addig dolgoznak vele, amíg a munkatársak úgy nem érzik, hogy az új irány a jó, tehát már magától és hitelesen csinálja. Nem az elemeit látja, hogy ezt most ideteszem, azt odateszem, hanem az egész folyamatot megérti.

Visszakanyarodva az elavult szemléletekhez: csecsemőotthonban dolgozó személytől hallottam, hogy nem szabad simogatni a babákat, nem szabad velük gyengédnek lenni, mert akkor a picik kötődni fognak a gondozókhoz. Csak etetik őket. Lehetséges, hogy működik még ilyen szemlélet?

Amit most említettél, az nagyon népszerű módszer volt az 1940-es években. Azóta már számtalan kutatás és tanulmány igazolta, hogy káros. A gyereknek kell kötődni.

Pontosan azzal magyarázzák, hogy azért ne kötődjenek a picik, mert a gondozók jönnek-mennek.

A gyereknek kell kötődni. Mikor tanulja meg, ha nem kiskorában? Ez úgy működik normálisan, ha kötődik, utána pedig segítenek neki feldolgozni a veszteséget, hogy azt követően újra tudjon kötődni. A kötődésre képtelen gyermekből pszichopata lesz.

Otthonból kikerült gyermekekkel kapcsolatban mondják, hogy a legtöbb esetben kedvesek, aranyosak a gyerekek, de valahol érződik, hogy probléma van. Nem tudják kezelni a határaikat, túl könnyen ragaszkodnak.

Pontosan erről van szó, hogy a kötődés lehetőségét nem kapták meg. Viszont ma már ez nem minden esetben van így. Próbálják csökkenteni a gyermekotthonok számát és nevelőszülőkhöz adni a gyerekeket, vagy kisebb közösségeket létesítő otthonokat működtetni.

Egy gyermek képes lehet azokat a veszteségeket kezelni, amikor nevelőszülőtől nevelőszülőhöz dobálják?

Egyik sem jó: ha sosem kötődik, az sem jó, vagy ha három havonta kötődnie kell valakihez, az sem igazán. Szerencsés esetben csak egy vagy két ilyen veszteség fordul elő az életben. A jó választás az, ha örökbe adják a gyereket és biztosan ott is marad a családjánál.

Jó is lenne…

Igen. Ez ugyanúgy egy hibás rendszer, mint ahogy vannak még szülészetek, ahol a kisbabát nem adják oda az anyukának, csak X óránként, és akkor is csak korlátozott ideig. Pedig már bebizonyosodott erről a gyakorlatról, hogy számos olyan hátrányt eredményez, amelyet később nagy erőfeszítésébe telik a családnak, hogy kijavítson. Például az én szakmámban adja magát, hogy a szoptatás nem szokott jól menni, ha nem lehet együtt a baba és az anyuka. Ez nem technikai kérdés, hanem biokémiai. Az anyának, hogy tudjon szoptatni, szüksége van a gyerek közelségére, mert ők közös dinamikus hormonális, kapcsolatban vannak. A gyerek fokozza az anya oxitocin szintjét, az fokozza a szoptatás sikerét és így tovább. Mára egyre több ilyen dolognak a mélyére látunk, és hozzá kell alakítanunk a mindennapi működésünket.
Viszont egy csecsemős nővért az iskolában arra képeznek ki, hogy a baba jól legyen, életben maradjon: az életfunkcióit tudja vizsgálni és megállapítani, hogy minden rendben van-e, ha pedig valami baj van, tudjon beavatkozni. Ezt tanulják, ami azt jelentené, a képzésük olyan helyzetre készíti fel őket, hogy általában a gondozási feladatok teszik ki a munkájuk nagy részét, ezen kívül a megfigyelés, s ha baj van, ugrani kell, és magas szinten ellátni a csecsemőt. Plusz hihetetlen sokat adminisztrálnak — ez ugye egy másik nagy baj az egészségügyben. Amikor pedig bekerül egy olyan szülészetre a nővér, ahol már az a szemlélet érvényesül, hogy a babának az anyuka mellett a helye, előáll az a helyzet, hogy ott van a nővér a komoly tudásával és ott van az anyuka, aki még hozzá sem mer érni a babájához. Ennek a nővérnek bíznia kell a szuperkezdő anyukában, aki még nem tud semmit az egészről, és ezt az anyát felemelni olyan szintre, hogy bízzon magában és a babájában, és együtt biztonságban legyenek. Tehát a csecsemős nővérnek azt kell csinálni, amit sosem tanítottak neki: nagyon türelmesen kommunikálni az anyukával és képessé tenni a baba gondozására, megfigyelésére és biztonságban tartására. Ez egy irtó nagy szakadék.

A terhesgondozás nem készíti fel az anyukákat erre a helyzetre?

Felkészíti elméletileg, de igazából, amikor az embernek a saját babája ott van a kezében, akkor látja élesben azokat a jeleket, amik félelmetesek lehetnek számára – kiütések a baba arcán, bevérzés a szemében stb. És az anya kérdez, kérdez, kérdez. Vagy nem mer kérdezni, hanem szorong, kétségbe esik. Egyértelmű, hogy segítségre szorul.
Tegyük hozzá, hogy egy közkórházban nagyon sokféle anya van. Valakivel abszolút leegyszerűsítve kell beszélni, hogy megértse, ami mondunk. De lehet, hogy ugyanabban a szobában a másik ágyon egy professzor felesége fekszik, aki maga is orvos, vagy egy magas rangú diplomata, akivel csak angolul lehet beszélni. Mész egyik szobáról a másikra és folyamatosan át kell állni, hogy kivel hogyan kell beszélni. Például, ha valakinek már volt babája, de valami történt vele, akár elvesztette a picit, akkor ott is teljesen másképp kell kommunikálni.
A negyedik gyermekét szülő anyukának pedig mi már sok vagyunk, inkább csak az alapinformációkat adjuk át, hiszen akár nálunk is többet tudhat a babákról. Szemben ezzel az első babás, nagyon szorongó anyuka, akivel nagyon sokat kell együtt lenni, nem pusztán a technikai dolgokat átadni, hanem bátorítani. Tehát ez egy iszonyú sokszínű a munka, amire nem készít fel a képzés egyelőre.

Valamilyen mentorációs lehetőség van esetleg a diákok számára?

Vannak gyakorlatok, csak nem úgy látom, hogy ezt nagyon komolyan vennék, illetve nem biztos, hogy ez jól van megszervezve. A hallgatók gyakran csak téblábolnak, legfeljebb belenéznek a technikai dolgokba: mit figyelünk a kék fény használatakor stb. Vagy végignézik egy nap munkáját. De hogy egy olyan helyzetben, amikor egy szorongó anyát támogatunk, ritkán vesznek részt.
Nagyon jó lenne, ha a képzésben lennének helyzetgyakorlatok, önismeret, érzékenyítés, esetelemzés. Sok ilyen életszerű helyzet megismerésével lehetne javítani a gyakorlati oldalt. Amikor nem a vércukorszintről tanulunk, hanem arról, hogy emberekkel dolgozunk, akik különböző kulturális háttérrel rendelkeznek. Például a roma kultúrát megismerni, hogy náluk milyen a szokásrendszer, hogyan tudok hatékonyan kommunikálni az anyukával és a családdal.
Az sem árt, ha valaki megfogalmazza, hogy miért dolgozik valahol, és mi a célja.

Hogy állnak ezzel a kollégák?

Azt látom, hogy eleinte még mindenki lánglelkű. Ténylegesen az a célja, hogy mindent megtegyen az anyukáért, a babáért vagy más osztályokon a betegekért. De nagyon sok érdekellentét van jelen, sokféle gyakorlat és sokféle szembesülés, ezért nagyon nehéz megtartani a célt. Maga a rendszer és akár a túlterheltség, vagy akár azok az érdekek, amelyek nem feltétlenül a betegek mentén fogalmazódnak meg – nincs ágy, nincs elég műszer, nem vagyunk elegen –, ezek megtörik az embert. Ha odamész, és azt mondják, hogy oké, itt van 40 ember, te pedig egyedül vagy éjszaka és oldd meg…

Lehetséges visszaút a kiégésből?

Jobb körülmények és támogatás kellene. A szupervízió pont erre van kitalálva, viszont az egészségügyben alig elérhető. Létezik a Bálint-csoport, ami egy olyan esetmegbeszélő csoport, ami a munkában történtek lelki vetületével foglalkozik. De még nem nagyon találkoztam orvossal, főleg szakdolgozóval, aki rendszeresen járna Bálint-csoportra, vagy szupervízióba. Pedig az egészségügyi intézményben gyakran szembesülünk veszteséggel, halállal, vagy olyan nehéz helyzetű emberekkel, akiken nem tudunk segíteni. Ott vannak a krónikus osztályon haldokló idős emberek, akiknek nincsenek hozzátartozóik, nincs olyan személy, aki jobbá tehetné az életük utolsó szakaszát, az ápoló pedig nem veheti át a család szerepét. Vagy ugyanilyen nehéz hely az onkológia, ahol az orvosnak napi szinten kell rossz hírt közölni a beteggel. A dolgozóknak ezeket a helyzeteket valahogy fel kell dolgozni lelkileg, de egyelőre nincs ilyen általánosan bevett támogatási megoldás. Budapesten öt Bálint-csoport működik, ez alig valami ahhoz képest, hány ezer egészségügyi dolgozóra férne rá ez a típusú segítség. Nem is olyan az általános vállalati kultúra, ami lehetővé tenné, hogy részt tudjon venni a szükségét érző dolgozó ezeken az alkalmakon. Általánosságban olyan közösségi szemlélet uralkodik, hogy a munka közben átélt vagy kísért tragédiákon túl kell tenni magát az embernek, nem kell picsogni.
A lelki sérülések feldolgozásánál meg kell említeni a műhibákat, a műhibáktól való félelmet és a műhibák utáni támogatást, vagy inkább annak hiányát. Ez egy iszonyú nehéz téma és bele kellene végre nyúlni, mert a műhibák nagy része rendszerhiba, nem pedig egyetlen ember hibája. Számos tényező együtthatása járul hozzá egy műhiba bekövetkeztéhez, mint pl. fáradtság, túlhajszoltság, rossz műszerek, rossz beosztás stb. De Magyarországon még mindig ott tartunk, hogy a hibást keressük, miközben a hibát kéne keresnünk. Igazából az egész rendszert kellene megnézni, és abból kiszűrni azokat a tényezőket, amelyek elvezetnek ahhoz, hogy az a szerencsétlen pont egy olyan hibát vétsen. Ennek nincs kultúrája. Ha valakire rábizonyítják, hogy ő volt a hibás, akkor neki annyi, vagy ügyesen áthelyezik, vagy éppen marad a helyén, de a trauma vele marad. Neki ezt fel kell dolgoznia, minden más marad a régiben, tehát a körülmények egyáltalán nem javulnak.

Vannak pozitív példák külföldről?

Sokkal több ajánlás és protokoll van a jobban működő egészségügyi rendszerekben, amelyek hangsúlyt fektetnek a mentális egészség megtartására. Például most olvasok egy könyvet, amit egy Angliában dolgozó ápolónő írt, és ott minden osztályon van gyásztanácsadó, aki a betegnek, a családnak, és a dolgozóknak is segít abban, hogy a veszteségeiket feldolgozzák.

És az lehetséges volna, hogy az oktatási intézményt és a gyakorlati helyet vagy későbbi munkahelyet összehangolni akár csak egy-egy szervezet esetében is?

Szép lenne, ha azt mondanák, hogy X egyetem korszerű tudást ad át és kössük össze a kórházzal. Nincs általános szemlélet és egységes gyakorlat az oktatásban. Személyek vannak. Ha van egy prof, aki ragaszkodik a régi gyakorlathoz, és nagyon nagy hangja van, akkor a fiataloknak vagy a korszerű tudással rendelkezőknek már kicsi a mozgástere. Azt is tudni kell, hogy egy kórházban számtalan osztály van, nagyon eltérő gondozási és gyógyítási gyakorlattal. Az lenne a jó, ha lennének protokollok és általános ajánlások, amelyek mentén történik a munkavégzés. Jelenleg nagyon kevés az érvényes protokoll a magyar egészségügyben.
A protokollok arról szólnak, hogy bizonyos helyzeteket, betegségeket vagy egészségügyi jelenségeket hogyan kezelünk. Ezeket az adott szakmák grémiuma nézi át, de a társszakmákat is be kell vonni. Most például friss még a pszichiátriai beteg szoptató anyák gyógyszerelésének a protokollja. A pszichiáterek, védőnők, szülész-nőgyógyász, gyerekgyógyász, gyógyszerész szakmák nagyjainak kellett összedugni a fejüket és leírni, hogy 2017-től öt évig ez a protokoll lesz érvényes. De ezzel szemben tudomásom szerint nincs érvényes ajánlás a császármetszéssel kapcsolatban. Lejárt tíz éve. Ott tartunk, hogy a nők 40%-a császárral szül, de nincs érvényes protokoll. Tehát, ha most beperelnének egy orvost ilyen ügyben, akkor a már lejárt ajánlást vagy a százéves tankönyveket vehetnék elő a jogászok. Felelősségre lehet vonni az orvost olyan anyagok alapján, amelyek már mondjuk húsz éve nincsenek frissítve.

A protokollok ennyire nem számítanak?

Zavarosban jó halászni. A jelenlegi egészségügyi helyzetben nem fűződik érdeke a szakmának ahhoz, hogy nagyon tiszta protokollok és ajánlások jöjjenek ki. Általában az adott kórházi osztályon saját belső protokollok alapján történik a gyógyítás. Ez ugye attól is függ, hogy mennyire rugalmas az osztály vezetése, mennyire kíváncsiak az új felfedezésekre, vagy éppen mennyire befolyásolják az adott gyógyszergyártók orvoslátogatói, hogy milyen hatóanyagú gyógyszert adjanak. Millió érdek mentén jön létre egy ilyen belső protokoll, így pedig lehet, hogy kényelmesebb.

Ha valamit nagyon sok érdeken kell átverni…

Ebből következik az, hogy végeredményben nem a beteg érdeke érvényesül. Odamegy a lánglelkű kezdő orvos és abba ütközik, hogy egy olyan pácienst nem fektethet be, akinek már rég kórházban lenne a helye, vagy pont fordítva: olyan pácienst nem küldhet haza, aki szerinte már rég meggyógyult, de ott kell tartani, mert a TB jobban fizet úgy a kórháznak, ami így tudja fenntartani magát… A személyes gondoskodás tud elveszni egy ilyen érdekellentétekkel átitatott rendszerben.

Hogy látod, lesz jobb a rendszer?

Nagyon sok embernek jó ez így. Illetve a magán és az állami egészségügynek a totál összekeveredése is fokozza a zűrzavart, amit sokan kihasználnak. Annyira rossz néha az állami ellátás, hogy már a kispénzű ember is inkább a magánpraxis felé fordul, mert nincs ideje kivárni hónapokat egy olyan vizsgálatra, amire szüksége van. Ha most neked négy hónapot kell várni a hasi ultrahangra, de már nagyon rosszul vagy, akkor biztos, hogy inkább kifizeted a 15 ezer forintot az ultrahangos magánrendelőbe. Ott viszont nem diagnózist kapsz, nem fognak meggyógyítani. Kapsz egy vizsgálati eredményt, amivel vissza kell jutni valahogy az állami ellátásba. A másik az, hogy az állami rendszerben vannak az igazán komoly felszerelések és teamek. Például nincs magán onkológia, mert az nagyon összetett és nagyon magasszintű ellátást igényel. Olyan műszereket, amelyeket nem éri meg egy kis rendelőnek megvenni. Magánpraxisban ezért csak kicsit legyél beteg! Az egy napos sebészet van lefedve, vagy szülészet, vagy krónikus betegségeknek az alapgondozása. Ha viszont nagy bajod van, akkor állami kórházba kell menned, ahol van számtalan team, akiknek össze kell dolgoznia, hogy diagnosztizálják és meggyógyítsák a betegségedet.
Olyan mélyen bele kellene nyúlni a rendszerbe, hogy nem tudom, vajon ki vállalná ezt fel. Annyi biztos, hogy a hálapénzt meg kellene szüntetni, mert az egyszerűen tönkretesz mindent.
Ha általánosan nézem az állami egészségügy túlterheltségét, már az is segítene, ha a beteg jó irányban kezdene keresgélni. Ehhez viszont magasszintű alapellátás kell. Ehhez arra lenne szükség, hogy a háziorvosi praxisok ne receptírogatással töltsék az idejüket, hanem kiderítsék, hogy milyen betegséggel fordult hozzájuk a páciens. Nagyon sok terhet levenne a szakellátásról, ha az alapellátás minősége emelkedne, mert a betegutak jelenleg össze-vissza mennek.
Szintén a betegutak kibogozását segíthetné az e-recept és az EESZT. Évek óta létezik, viszont még nem kötelező a használata, pedig egy zseniális kezdeményezés. A lényege az, hogy a betegek adatait feltöltik egy felhőbe, így bármelyik rendelőbe vagy kórházba kerül az illető, ott már rálátnak az összes kórelőzményére. Rengeteg időt megspórolna az orvosnak és növelné a beteg gyógyulási esélyeit. Viszont ez is egy olyan dolog, amit nagyon nehezen fogad el az orvosi társadalom. Nagyon kevesen viszik fel a rendszerbe a betegadatokat. Az állam most kezdte el erre vonatkozóan a tréningeket a kórházakkal, tehát kötelező lesz. Változásmenedzsment, lassú folyamat. Emlékszem, néhány éve még úgy e-maileztem kórházakkal, hogy egyes intézményeknek freemailes címe volt. Ma már nem így van, viszont még most sem evidencia, hogy használjuk az intranetet a levelezésre. Ha akarok egy kollégától valamit, akkor személyesen oda kell mennem. Például ezt egy multinál nem tudnád megtenni, mert rögtön kirúgnának. Fejlődünk, persze, de még nagyon sok dolgon kell változtatni.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info