Nyolcéves forma lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem értettem semmit a világból, hogyan működnek a dolgok, így halványlila gőzöm sem volt. Édesanyámmal egy másfélszobás leharcolt panellakásban éltünk a város egyik külső kerületében, testvérek és barátok híján pedig a tengermalacom volt az egyetlen, aki bearanyozta mindennapjaimat. Faterom még évekkel ezelőtt lelépett valami nővel, legalábbis nekem ennyit meséltek.

Emlékszem, egy zimankós novemberi délután mentem haza az iskolából, anyu még javában dolgozott. Éppen nyitottam volna be a nagyszobába, amikor egy homályosan mozgó alak megelőzött. Csupán egy villámszerű suhanást láttam, elmosódó körvonalakat, mintha egy valószínűtlen álomkép elevenedett volna meg. Ajtót azonban nem használt, amin csodálkoztam, egyszerűen átment rajta. Óvatosan léptem be utána. Pont jókor bővebben… →

Egy pinceborozóban

A vendéglős rossz bort hozott, ecetes vinkó.
Nem szóltam neki. Ki lehetett volna persze verni
Belőle, hőbörögni, reklamálni, de minek,
Minek balhézzak, leckéztessek, ha a jót
Nem magától adja, ha ki kell kényszeríteni.

Ugyanannál az asztalnál

A második körnél azért reménykedtem, kicsit
Bizakodtam – nem volt felesleges. Úgy határoztam,
Ez lesz a törzshelyem. Ki fogom inni a vendéglőst
Mocsárrossz borából. Ezzel teszek neki szívességet.
És a végén, szokás szerint, meg fogom köszönni.

Harmadik kör

Nincs is abban semmi meglepő, hogy kiröhögnek,
Hagyom. Így bizonyos népszerűségre teszek szert,
És ha megszoktak majd, szívből megszeretnek.
Karcos, húzza az ínyemet, idétlenül somolygok,
Édes istenem, de kibaszarintottál velem, kurvára,
De kurvára savanyú. Mit makacskodom, tiszta szégyen,
Hogy élek, és közben azért néha még boldog is vagyok.

Kiprovokálom

Mégiscsak jó ember ez a vendéglős. Van valakije,
Van neki egy lánya. Az imént kétszer pofozta föl,
Már ültemből emelkednék, mikor rádöbbenek,
Nekem nincs senkim, így jogom sincs semmihez.
Magamban, dünnyögve mondom, azért üt meg, mert fáj,
Borzasztóan fáj neki. Mondd, hogy szolgáljunk téged,
Dühös kis úr, hogyan enyhítsünk szenvedéseden?
Egymásra néznek, csodálnivalók, aztán kihajítanak.

Házassági ajánlat

Visszamegyek, ez nálam afféle belső parancs,
Megkérdem, van-e még a borból, azt mondják
Nincs, és hogy az, amit kaptam, a legkevesebb.
Attól tartok, a szemembe hazudnak. Összekapaszkodtak
Ők jól a bajban, ezért nyugodt a lelkiismeretem.
Írok Lisának, meg annak a szerencsétlen vasalónőnek.
Megkérem a kezét, tudtommal, őt nem szereti senki.