Nyolcéves forma lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem értettem semmit a világból, hogyan működnek a dolgok, így halványlila gőzöm sem volt. Édesanyámmal egy másfélszobás leharcolt panellakásban éltünk a város egyik külső kerületében, testvérek és barátok híján pedig a tengermalacom volt az egyetlen, aki bearanyozta mindennapjaimat. Faterom még évekkel ezelőtt lelépett valami nővel, legalábbis nekem ennyit meséltek.
Emlékszem, egy zimankós novemberi délután mentem haza az iskolából, anyu még javában dolgozott. Éppen nyitottam volna be a nagyszobába, amikor egy homályosan mozgó alak megelőzött. Csupán egy villámszerű suhanást láttam, elmosódó körvonalakat, mintha egy valószínűtlen álomkép elevenedett volna meg. Ajtót azonban nem használt, amin csodálkoztam, egyszerűen átment rajta. Óvatosan léptem be utána.
Az idegen alak a tengerimalac ketrece környékén téblábolt. Valószínűleg megérezhette jelenlétemet, mert ösztönösen felém nézett, bár én a csuklyája alatt semmi sem láttam belőle, csak éjsötét titokzatosságot. Termetre akkora lehetett, mint én, nem nagyobb. Cingár testét köpeny fedte, bal kezében éles szerszámot tartott. Tovább fixírozta Bundást; mintha valamit tudna, amit kedvencem nem. Tény, hogy utóbbi időben egyre kevesebbet evett, és mozgása is jóval esetlenebbé vált, ám akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Gyerekfejjel honnan is tudhattam volna, hogy az ilyen édes kis jószágok viszonylag rövid ideig élnek; napjai meg vannak számlálva.
A fekete jövevény türelmesen várta, míg elcsendesednek tengerimalacom földi pályafutásának utolsó hangfoszlányai, majd egyszer csak már levegőt sem vett. Békésen és lágyan terült a forgáccsal kitömött ketrec egyik puha sarkában. Azt hittem, hogy káprázik a szemem. Bundás elernyedt teste felett megjelent az állatka alig átlátszó körvonala, és szinte lehetetlen módon kilebegett belőle. Marcona látogatóm óvatosan a vállára helyezte házikedvencem fénylő mását, és kisétált a falon.
Rögtön az ablakhoz futottam, mert az kizárt, hogy a második emeletről, valaki csak úgy sértetlenül kisétáljon. Persze az utcán már nem láttam őket, eltűntek. Nyomuk veszett. A ketrechez hajoltam, és kézbe vettem Bundás kihűlőben lévő aprócska testét. Simogattam, becézgettem. Nem értettem, hogy mi történt vele. Valahol persze sejtettem, ám nem igazán bírtam belenyugodni. Meg kellett tudnom, mi lesz utána vele.
Anyukám szerint, mint azt később megtudtam tőle, fél évig elég furcsán viselkedtem. Hétvégenként a forgalmasabb utakat jártam, hátha találok egy-egy kóbor macskát vagy kutyát, amit elütöttek. Néha sikerült. Ott álldogáltam magányosan az árokparton az autók által elgázolt, furcsa pózba merevedett, kipukkadt testek felett, hátha újra láthatom a fekete alakot. Később a nagyobbaktól ellesve, nagyítóval gilisztákat pörköltem meg a homokozóban, hátha. Vagy legyeket csaptam agyon a konyhába, értük nem annyira kár. Akadt olyan is, hogy a közeli parkban virágokat és friss hajtásokat szakítottam le. De nem jelent meg.
Legközelebb rákban haldokló édesanyám ágya mellett találkoztam vele újra, negyvenkilenc év múlva. Ugyanaz a sematikus fekete lepel, azonban termetre jóval nagyobb lett, megvállasodott. Egyértelműen felnőtt, ha lehet így mondani. Ott zokogtam, mikor megjelent. Keserédesen sós könnyek folytak végig arcom barázdáin, hiszen tudtam mi következik. Csak a folytatásról nem. Az ismerős jelenés finoman megfogta édesanyám gyenge kis kezét és pislákoló körvonalait elszakította az öreg, beteg testétől. Mint egy levetett ósdi ruha, ami már idejétmúlt. Aztán a huszonegy grammnyi fényes anya-ektoplazma kezét fogva légies könnyedséggel hagyta el a szobát. Elmúlás szaga terjengett a levegőben.
Most nyolcvannégy éves matuzsálem vagyok, és szinte minden porcikám fáj. Alig kapok levegőt; és ahogy szokták volt mondani, már csak hálni jár belém a lélek. Gyógyszereim mellé rendes táplálékot talán nem is veszek magamhoz. Ha néhanapján véletlenül a tükörbe tekintek, csak zörgő csontok haldokló halmazát látom; egykorvolt kékes szemem is egyre fakóbb. Érzem, hogy nem sok van hátra.
Tisztességgel leéltem az életem, és semmit sem bánok. Csupán egy dolog van, amit még szeretnék. Találkozni Vele. Nemsokára pedig esedékes lesz. Temérdek kérdőjel kering rozzant kobakom belsejében, és a válaszokat egyedül csak ő hozhatja el. Addig is türelemmel várok, előbb úgy sem kapom meg őket; csak súlytalanul lebegő információ lenne. Így rendelte el a természet, mindent csakis időben. Pont jókor.