Je voudrais parler au professeur.
Mindig hajnalban telefonálnak. És nem mutatkoznak be soha.
Mezítláb végigrohanok a szutykos folyosón, és félig csukott szemmel felveszem a kagylót. Mindig ugyanazt mondják: Je voudrais parler…
Papa! Papa! Gyere! Megint téged keresnek.
Nagyapám összefogja magán a csíkos köntösét, és morogva kivánszorog a folyosóra. Dühösen int, hogy ne hallgatózzam, takarodjam vissza a szobámba.
Mire emlékszem még a gyerekkoromból?
Mások elbeszéléseiből tudom, hogy mi is sétálgattunk a Margitszigeten. Fényképek is készültek rólunk: egy torzonborz hajú kislány és egy sértődött öregúr az ősziesen halvány napkoronggal szemben. Nagyapámnak amúgy minden oka megvolt a sértődésre és a méltóságteljes neheztelésre. Tényleg professzor volt… igazi professeur, hiszen pár évig még a Sorbonne-on is tanított. De valamit elkövetett…
Valami rosszat én is elkövettem, hiszen nem voltak szüleim, nem voltak barátaim, ráadásul velem egyik tanítónő sem szívesen állt szóba. Az iskolai védőnő elszörnyedt, mikor meglátta a lábkörmeimet, és megtudta, hogy a nyakamat sem mosom meg rendesen. De hogy én mit éreztem, azt nem tudom felidézni.
Világosan csak a tetűre emlékszem. Nálunk is a fél osztály eltetvesedett, de nekem nem volt senkim, aki lehúzogatta volna a hajszálaimról a serkéket. Nagyapám leborotválta a fejemet, aztán szitkozódva, zsörtölődve elégette az összes játékomat. De ez mind nem volt elég. Talán ki kellett volna tisztogatni az ágyneműt és a szőnyegeket is. Én voltam a leghosszabb ideig tetves, az osztálytársaim csak Serkének hívtak.
Je voudrais parler au professeur, ismételgették a hangok hajnalban.
De én kivel beszélgethettem volna?
Arra is emlékszem, hogy sokan irigyeltek. Hiszen négyezer kötettel és egy tudós nagypapával éltem egy hatalmas villában. Nyáron franciául beszélgettünk a cseresznyefa alatt. Hatalmas volt ez a fa már akkor is: uralta az utcát, uralta az egész hegyvidéket, de nem termett rajta egy szem cseresznye sem. Papa hetente kétszer eltaxizott a belvárosba, és hihetetlen csemegékkel tért haza: hozott francia salátát, grillcsirkét, téliszalámit. Az ebédért viszont nekem kellett elmennem. Az éthordót reggel letettem az osztályterem végébe, és iskola után elbattyogtam az étterembe. Rettenetesen szégyelltem a maszatos, ütött-kopott alumínium éthordót, amibe az osztálytársaim sokszor falevelet, papírszemetet, kavicsokat szórtak. Ha belépett egy új tanár az osztályterembe, az volt az első kérdése, kié az az éthordó ott a sarokban.
A Serkéé, kiabálták mindannyian.
Nagyapám régi tanítványai bonbonokat hoztak. Sokszor bebújtam a paplanom alá, és egyszerre felfaltam az összeset. Kicsit féltem ezektől a bonbonos bácsiktól, mert az egyik benyúlt a ruhám alá, mikor nagyapám nem nézett oda. Egyszer negyed kiló rumos meggytől olyan rosszul lettem, hogy ki kellett hozzám hívni orvost. Ez a gyerek részeg, mondta a doktor, és gyanakodva mért végig minket. A szobámban ragadt a padló, a szőnyeg foltos volt, és az ágyam telistele csokipapírokkal, rajzokkal, levetett zoknikkal. Fel lehet így nevelni egy gyereket?, kérdezte az orvos szemrehányóan. Nagyapám széttárta a karját. Mit csinálhatott volna?
Ő soha nem beszélt a szüleimről, én meg elfogadtam, hogy a rosszaságom miatt nem lehet anyukám. Hiszen serkés vagyok. A nyakam se tiszta. A körmöm se. Egyetlen tanítónő sem szeret.
A serkézés elkísért a gimnáziumba is, csak ott viccesebbnek tartották a Sörkét, mint a Serkét. Sörke Kati… mondta egyszer hangosan az osztályfőnököm. Ha-ha-ha-ha, nevetett az osztályban mindenki. Én is nevettem, mert tudtam, ha megsértődöm, kegyetlenebbek lesznek, elgáncsolnak, megcsipkednek, kavicsot szórnak az éthordómba. Nagypapám egyszer beült a szülőértekezletre az anyukák-apukák közé, mon ami-nak hívta az osztályfőnököt, és franciául motyogott maga elé. Már nagyon beteg volt, és olyan áporodott szagot árasztott, mintha a Városligetben töltené az éjszakáit. Az anyukák elmesélték ezt a gyerekeiknek, a gyerekek meg másnap megkérdezték tőlem: ha egyszer nagyapád ilyen büdös, mért nem fürdeted meg.
Ha-ha-ha-ha. Mért nem fürdeted meg? Együtt nevettem velük.
A magyartanárom, Sanyi bácsi viszont nagyon megértő volt velem. Külön feladatokat adott, magához rendelt a könyvtárba, hogy elolvassa az esszéimet. Falusi fiú volt, neki rettentően imponált a négyezer kötet, hogy a cseresznyefa alatt franciául beszélgetünk… Sanyi bácsi megértő volt, és állítása szerint mindig is a legjobbat akarta nekem. Teljes szívével. Minden erejével. Élesen emlékszem a délutánra, mikor a Hármashatárhegyen, a Skodája hátsó ülésén elvette a szüzességemet. Igen, emlékszem a hidegre, a csupasz ágakra, Sanyi bácsi lihegésére… és arra a furcsa érzésre is, hogy nem fáj semmim. Mintha csak tornáznék Sanyi bácsival a hátsó ülésen. Talán a fotók, a bevillanó emlékképek csak arra jók, hogy elfedjék a folyamatos iszonyatot, és elhitessék velünk, vannak jobb és rosszabb perceink. Én néha még mindig úgy érzem, a lakásunk egy távoli zugában heverek, és rettegve várom, hogy besurran-e hozzám nagypapa egyik vendége. Néha már annyira félek, hogy azt várom, hogy legyek már túl rajta, minél előbb történjék meg… de hogy micsoda, arra nem tudok visszaemlékezni.
Sanyi bácsi viszont tele volt a legkülönfélébb, legváltozatosabb történetekkel. Sógorok, komák, nagynénik, nagybácsik. Haverok az egyetemről, kollégák a tantestületből… egy rakás gazember, aki őt nem érti meg… De édes Katikám! Te legalább itt vagy nekem! Bár máshol lehetnék, gondoltam magamban. Még a Hármashatárhegy is tele volt velem egykorú fiatalokkal, akik szánakozva figyelték, ahogy egy bajszos, középkorú férfi ölelget vagy különórát tart nekem.
Ilyen csúnya volnék? Sanyi bácsi szerint csak az a fontos, hogy mi van a szívemben és a fejemben. A kultúra, igen. És kétségbeesetten próbált győzködni, hogy csak tőle számíthatok megértésre. Az éretlen fiatalok mind kinevetnek.
És kinevettek, tényleg. Az osztálytársaim még mindig Sörkének hívtak, a fiúk kakaót öntöttek a táskámba, a lányok befogták az orrukat, ha közelebb mentem. Mért nem fürdeted meg a szegény nagypapát, Sörke? Nem akartam elárulni, hogy nagypapa hónapok óta kórházban van, de eszem ágában sincs meglátogatni, nem hogy megfüröszteni. Mert mi történik egy tizenhét évessel, ha meghal a gondviselője? Elviszik intézetbe, elveszik mindenét, sós kútba teszik, majd onnan is kiveszik… Szerencsére én elég pénzt találtam nagypapa holmijai között, úgyhogy ki tudtam fizetni a számlákat. Már senki sem telefonált hajnalonként. Nagyapa még élt, de már a titokzatos franciák is elfelejtették.
A temetés után két héttel – épp a matematika érettségi napján – került elő az édesanyám. Néhány napra bekvártélyozta magát hozzám. Szörnyülködött, hogy az Akadémia nem temettette el a papát “tisztességgel”. Hogy zsíros a hajam, koszos a nyakam. Hogy az újságok a papa haláláról semmit sem írtak. És hadovált valami rettenetes nemzetközi bonyodalomról vagy összeesküvésről – mindig másféléről –, ami miatt nem jöhetett haza korábban. Én tudtam, hogy csak a lakásra fáj a foga, de egy ideig mindent ráhagytam. A felvételi utáni nyarat kint akartam tölteni Párizsban.
Csontos, magas, fekete hajú lány voltam, olyan fejletlen, hogy a franciák még tizenötnek sem néztek. De vajon akkora baj ez? Budapesten majd én leszek a lány, aki most jött haza Párizsból. Nem Sörke, nem Kati, vagy ami még rosszabb, Katika, hanem a legkatább Kata. A hátam mögött egy híres, halott nagypapával, egy százötven négyzetméteres villalakás tulajdonjogával és Párizzsal, amit most hazaviszek a zsebemben.
És pontosan így is lett.
Én mindig túl ideges voltam, hogy hosszú regényeket végigolvassak. Háború és béke. Vörös és fekete. Karamazov-testvérek. Százmillió oldal. Mind rémségesek. Nekem már a századik oldalnál el szokott fogyni a türelmem. De az egyetemen gyorsabb voltam másoknál, okosabb, ügyesebb, elmésebb. A Kata Párizsból. A Makkai György unokája. Még mindig rettentő sovány voltam, de ez még izgalmasabbá tett. Én voltam a legkatább Kata, akit a bölcsészek maguk elé képzelhetnek. De nem ambicionáltam túlságosan az egyetemet, a nagyapám híre itt is beburkolt, mint valami rossz szag, amit nem lehet a függönyökből kiszellőztetni.
Utolsó gazember volt, mesélték róla. Hatalmas tehetség. Hogy mekkora köpönyegforgató! Hány és hány embert tönkretett, megtaposott, kirúgatott! Egyszer egy ismeretlen nő a csoporttársaim füle hallatára megátkozott, és a leggonoszabb sintér unokájának nevezett. De a tanáraim biztosítottak róla, hogy rám, Makkai Katára eszük ágában sincs haragudni. Hisz én nem tehetek róla. Még fiatal vagyok és annyira ártatlan.
Annyira-annyira, de mennyire? Még mindig a nagypapa lakásában laktam. Még mindig a nagypapa edényeit használtam. Anyagi gondjaim nem voltak: a nagypapa éjjeli szekrényében találtam egy dobozkát tele régi érmékkel. Hát nagypapa nemcsak gazember volt, nemcsak leggonoszabb sintér és felülmúlhatatlan tehetség, hanem híres éremgyűjtő is? Hogyan kerültek az éjjeli szekrényébe ezek az érmek? Az is furcsa volt, hogy nagypapa összesen hét évig volt házas, mégis annyi fazék, vágódeszka, szűrő, szita sorakozott nálunk, ami elég lett volna egy tízfős családnak. Mi ketten évekig ki se nyitottuk a konyhaszekrényt. Akkor ki gyűjtötte össze ezt a sok limlomot?
Nagypapa 1944-ben beköltözött Schwarzék villájába, de csak 1948-ban, a hű szolgálataiért törvényesíthette a „foglalását”. Netán a Schwarz is valami egyetemi ember volt? Ismerte nagyapámat? De miért hagyott nagyapámra mindent? Az éremgyűjteményét, a fazekait, a lábtörlőjét? A hagyatékában találtam egy levelet, amit elvált nagyapám írt Schwarz Lenkének, a drága, kedves, egyetlen menyasszonyának, szíve szerelmének. De akkor hol ez a Lenke? Hol van nagyapám szíve szerelme? Őszintén reméltem, hogy soha nem kerül elő. Az éremgyűjteményt ugyanis eladtam. Miből is fizettem volna a számlákat?
Akármilyen borzasztó volt a lakás, nekem eszem ágában nem volt innen kiköltözni. Nagyapám titkai, ezek a félárnyékos szobák éltettek engem. A barátaimmal nyáron a nagy cseresznyefa árnyékában szoktunk üldögélni. Biztosítottam őket, hogy behívnám őket, megvendégelnék mindenkit a konyhában, megmutogatnám a lakást, de sajnos tele a ház kísértetekkel. Hogy micsoda szörny volt a nagyapám, azt ti is tudjátok, remélem.
A fiúk ezt rettentő izgatónak találták. És ott volt a kis piros Fiat a ház előtt. Mert Schwarz bácsi éremgyűjteménye minden várakozást felülmúlóan értékesnek bizonyult. Most már értettem, miért szeretett anyám a házban sündörögni. Talán ezt a dobozkát kereste hetekig.
Bár megtehettem volna, eszem ágában nem volt Párizsba kiköltözni. Én abba a világba vágyódtam vissza, ahol Sörkének hívtak. Visszatértem hát a régi középiskolámba.
Az első nap a portás tegezve megállított, és felelősségre vont: hogy merészelek hippi módra beállítani. Mi ez a szoknya rajtam? Mi ez a kendő? Milyen a hajam? És hogy képzelem, hogy zöldre festem a lábkörmömet? Lajos bácsi nehezen hitte el, hogy nem vagyok negyedikes. Hogy egy tanárnő ennyire kata lehet.
Már az első hónapban tömegével kaptam a fiúktól-lányoktól a szerelmes leveleket. Hiszen itt van az új franciatanárnő. Aki az órán Magritte-képeket mutogat. Aki zöldre festi a körmeit. Aki péntekenként francia filmklubot vezet. Aki zseniálisan megrendezte Genet Cselédekjét, csak az igazgatónő – micsoda botrány! – szégyenében félbeszakította az előadást. Kata, aki Kata. A fiúk találgatták, kivel élek együtt abban az irdatlan villában. Én mindenesetre az összes tanítványommal lefeküdtem. Hiszen nem számítottak – ahogy betöltötték a tizennyolcat, elfelejtettem a nevüket.
Na, mit szólsz ehhez, Sanyi bácsi?
Szegény vénember még mindig reménytelenül csodált engem.
De akkor miért is hagytam ott a gimnáziumot?
Féltem attól, hogy ha kimaradok a rendszerváltásból, akkor e én is lúzer vagy balek leszek? Egy felkapott budai gimnázium Sanyi nénijeként végzem? Semmivel nem volt izgalmasabb francia cikkeket lektorálni, a Nizzai filmfesztiválra utazgatni, mint a diákjaimmal a cseresznyefa alatt beszélgetni. De kicsit megöregedtem, szálkás és nyúzott lettem, harmincnégy évesen egyetlen portás sem kevert volna össze a tinédzserekkel.
Maradt hát a kulturális diplomácia, az újságírás. A fogadások. Más nyúzott, agyonfestett, öregedő arcok. Tudjátok, hogy én egy szörnyeteg unokája vagyok? Mindenki udvariasan nevetett, mintha csak azt mondtam volna, Sade márki leszármazottja vagyok. Sajnos egyre kevesebben tudták, ki az a Sade márki, ki volt az a Makkai professzor, a franciás rendezvények is megfogyatkoztak, úgyhogy kénytelen voltam iskola-ügyekkel is foglalkozni. Hiszen milyen híres gimnáziumi tanár voltam valaha! Jöttek hát a fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyerekek. Mancika autista kisfiát nem vették fel az Artista-képzőbe! Szörnyű, szörnyű! Sokan az egyik legbátrabb újságírónak tartottak.
Aztán egyszer kaptam egy furcsa levelet.
Mindig jó kollégánk voltunk, ezért ezt a cikket először neked küldöm el, írta az egyik újságíró-barátnőm. A riport egy budai elit gimnázium francia tagozatáról szólt, ahol egy K-nak nevezett tanárnő megalázta és kihasználta a tanítványait. Dezsi, Ottó, Tomi, Andris (ma már befutott, középkorú emberek) egymás után elzokogták, hogy ez a szörnyű K. mit tett velük, hogy mi minden történt az osztálykirándulásokon, a színjátszó körben, no meg persze a regényes cseresznyefa alatt. Egy bizonyos, reménytelenül szerelmes T.I. – akit egyesek szerint „bántalmaztam” – öngyilkos lett húsz éves korában.
No de ki lehet ez a T.I.?
Nem akartam a rágalmakat a tagadásommal dagasztani. Leírtam, hogy fiatal, tapasztalatlan középiskolai tanár voltam, magam is bántalmazott gyerek, úgyhogy nem igazán voltam képes tiszteletben tartani a határokat. Ezek a határok amúgy a hetvenes-nyolcvanas években még egészen máshol voltak. Az elkényeztetett kamaszok csak kihasználták az én engedékenységemet.
Amúgy meg régesrég elévültek ezek az ügyek.
A nagyapám szörnyeteg volt, de én nem tehetek róla.
Ahogy a cikk megjelent, nem hívtak többé kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra. Egy autista gyerek anyja viszont felhívott, és kikérte magának, hogy én, egy szörnyeteg merészeltem írni az ő fiacskájáról. Mégis mit képzelek? Hogy süllyedtem ide? Én nem képzeltem semmit, már a fiacskája nevére sem emlékeztem.
És azt sem tudom, ha még meghívnának valahova, elmennék-e. Már kezdek olyan csapzottan jönni-menni, elhanyagoltan öltözködni, mint nagyapám. A nagyapám, akinek még a naplójából sem derül ki, mit gondolt komolyan, miben reménykedett. A rossznak nincs kezdete, nincs története. Beburkol bennünket, mint valami rettentő szag, amit nem lehet sehonnan kiszellőztetni.
Aztán egy vidéki lap megírta, hogy a gimnáziumban az osztálytársaim Sörkének hívtak. A kisboltban hallottam, hogy az eladónők a hátam mögött összekuncognak: No, nézd csak, itt a Sörke Kata! Elmosolyodtam. Ha életben akarsz maradni, együtt kell netned a többiekkel.
De talán most lesz időm kipakolni a konyhaszekrényt, és kidobálni a hasznavehetetlen fazekakat. Csak éppen nyomaszt ez a rettenetes, könyörtelen csend. Nyáron meg a cseresznyefa sértődött susogása. Nem bánnám, ha volna egy kisunokám, egy fekete hajú, sovány kislány. Vagy ha hajnalban nekem is rejtélyes idegenek telefonálgatnának.
