Ajánló a júniusi irodalmi lapokhoz

Tíz kiemelt szöveg rövid ajánlása az öt júniusi folyóiratból.

2021. június 8.

Miként az eddigi hónapokban, ezúttal is tíz szöveget emelek ki a frissen megjelenő lapszámokból. Az ajánlat nem is lehet más, mint szubjektív, a saját érdeklődésemet és vonzalmaimat tükröző. Sok erős és jó szöveg kimaradt, de ez a dolog természetéből fakad. Ahogyan a folyóiratok, úgy a műfajok között is próbáltam egyensúlyt tartani, így a válogatásomba ezúttal is került vers, novella, regényrészlet, esszé és tanulmány.

A TIZEDIK: Szalay Zoltán: Sivatagi só (novella) [Alföld]

A novella a rendszerváltás körüli (azt közvetlenül megelőző) időkbe kalauzol vissza minket. Egy kis faluban már érezni a változások szelét, és mindenki másképpen viszonyul a jövő ígéretéhez. A legjellegzetesebb szereplő egy bizonyos Ernő bácsi, egy bicikliszerelő, aki rendületlen optimizmussal hisz a lassan, de most már biztosan elérkező boldogságban. A falu tizenéves kamasz fiúit eközben egy bizonyos „egérke”, azaz egy épp faluba költöző kislány foglalkoztatja, valamint egy különös eset: Soós Izáék tojásait pusztítja valami. A balladai homállyal elbeszélt történet nagyszerűen megérzékelteti egy korszakváltás sajátos belső ellentmondásait.

A KILENCEDIK: Balázs Imre József: Éjszakák a zenben (versciklus) [Látó]

Sokféle funkciója lehet a költészetnek, de ezek közül alighanem az egyik legfontosabb, hogy az embert elemelje a hétköznapok zajgásától, és különös, meditatív állapotba ringassa. Ha ezzel a mércével mérjük a júniusi lapszámok verseit, Balázs Imre József rövid kis műveinél aligha találunk igazibb költészetet. Mi e pár soros szövegek varázsa? Úgy hiszem, a ritmus; ami vers- gondolatritmust és szómuzsikát egyaránt jelent. Idézzük is ide a (KIAPADÁS) című csodálatos kis opust:

tavasszal az erdő mélyebb részein a vizet néztük kerestük lakóit
hogyha megmozdultak fölkavartuk a vizet
tavasszal a víz alól néztük az eget néha eltakarta valami néha föl-
kavarodott a víz és menekültünk
nyáron járva az erdőt eltűnt vizek helyén árnyékosabb maradt
még kicsit a föld az avar beszédesebb

A NYOLCADIK: Bíró Mónika-Anita tanulmánya az erdélyi kritikáról [Székelyföld]

A fiatal szerző egy ősrégi diskurzusba kapcsolódik be, amikor különösebb minősítések nélkül, szimplán leíró módon bocsát közre néhány érdekesebb statisztikát az utóbbi évek erdélyi irodalmi folyóiratokban megjelent kritikáiról. Egy pontosítást máris tenni kell: a szerző nemcsak négy irodalmi folyóirat (Helikon, Korunk, Látó, Székelyföld), de egy irodalmi blog (Pisztácia42) recenzióit, kritikáit, ismertetéseit is megvizsgálta. A vizsgálat látszólag pusztán külsődleges szempontokat követ (milyen mennyiségben, milyen kiadók milyen könyveiről, és kik írtak kritikákat), a számokból mégis izgalmas tanulságok bontakoznak ki. Bár történtek örvendetes változások az utóbbi években, a kritikák még mindig főként a hazai könyvtermést szemlézik, és ugyancsak nem múlt el a magyarországi irodalom Budapest-központúsága. Egyre több ugyanakkor a nem-szépirodalmi művekről írott ismertető, ami a horizont kitágulására, nagyobb párbeszédkészségre utal; a blogoszféra pedig formai szempontból is frissítően hatott az irodalomról szóló beszédre.

A HETEDIK: Székely Márton: Íme, szétszóródás volt az életem [Kalligram]

Nem irigylésre méltó a lapszerkesztők helyzete. A sok-sok elolvasott vers az emberben egyfajta telítődést alakít ki, eltompulást, és egyre nehezebb észrevenni az egyes szövegek közti lényegi különbségeket (a hibákon is csak ásítozva morgunk egyet). Ritka az, amikor egy hang annyira erős, hogy azonnal fölismerhessük: itt bizony valami nagy dolog történik velünk. Így olvastam a júniusi Kalligramban Székely Márton versét, amely már a kezdő sorában megszólított, maga mellé ültetett, és párbeszédbe kezdett velem. A nem rövid vers mindvégig iszonyatosan izgalmas; többféle regisztert mozgatva életünk legfontosabb kérdéseiről beszél.

A HATODIK: Gerencsér Péter tanulmánya a Jókai-filmekről [Tiszatáj]

Miként áprilisban, ezúttal is a Tiszatáj diákmellékletéből választottam szöveget; nem tehetek róla: izgat a téma. A pár hónapja kirobbant Jókai-vitában nagyjából mindenki elbeszélt egymás mellett, de annyi haszna mégiscsak volt a dolognak, hogy sokan sok helyen elkezdtek beszélgetni Jókairól. De vajon ki volt ez a Jókai, és mit értünk belőle? Nem lehetséges, hogy Jókai-képünk torzságát éppen a hatvanas, hetvenes évek Jókai-adaptációi okozzák? Gerencsér Péter végignézte az összes Jókai-regényből készített filmet a ’10-es évektől a legutóbbi feldolgozásokig (eleve nagyon tanulságos, hogy a legutóbbi feldolgozás ’89-es!); és meglehetősen elgondolkodtató tanulságokat vont le a látottakból.

AZ ÖTÖDIK: Lanczkor Gábor: Túlutazni (2020 február) [Tiszatáj]

Jönnek sorban a járványversek, karanténversek, karanténnaplók, és valóban sok csinos darabra lelünk köztük (a sok kényszeredett, erőltetett, alkalmi jellegű opusz között persze). Lanczkor Gábor verse (bár témája szintén egy járványkori utazás) sokkal mélyebb ezeknél. Ami elmélyíti, az a kulturális utalások valóságos özöne (a beszélő vélhetően Görögországba utazhatott), ami azonban nem elnyomja a szöveget, inkább föllazítja (ha még nem képzavar ez így…). Az utazásnak nyilván van egy valóságos helye, van egy valóságos repülőtér, vannak valóságos szirtek, taxik stb. De erre a valóságra rátelepülnek az álmok, a mítoszok, a hírek és szavak, a kultúra legkülönfélébb elemei, és folyamatos szellemi izgalomban tartják az olvasót.

A NEGYEDIK: Az Alföld Simon Balázs-blokkja, benne például Jánossy Lajos regényrészletével [Alföld]

Élt itt Magyarországon 1966 és 2001 között egy Simon Balázs nevű ember, aki már tíz évesen végigolvasta Heideggertől a Lét és időt (természetesen eredetiben), olvasta Platónt és Arisztotelészt, no meg a preszókratikus filozófusokat (természetesen eredetiben), tudott ógörögül, latinul, arabul, az összes nagy nyugati nyelven, és szilárdul meg volt győződve róla, hogy a kortárs költészet legnagyobb zsenije. Magam sohasem voltam a kortárs irodalommal kellően naprakész (kivéve persze most), így nem is ismertem Simon Balázsnak sem a nevét, sem a költeményeit. Hatalmas hiány; aki teheti, azonnal pótolja. Erről a különleges alakról emlékezik meg az Alföld Simon Balázs-rovata. Mindegyik szöveg izgalmas, magam csak azért emelem ki Jánossy Lajosét, mert elsőül olvasva ez a szöveg hozta számomra először közel ezt a szabálytalan géniuszt.

A HARMADIK: Tóth Marcsi: Fölöttünk a Gloriette (novella) [Látó]

Hogyan lép be az életbe két tinédzser valamikor a 2000-es évek első évtizedében Észak-Magyarországon? A dolgok a világban elkezdenek megváltozni, bejön az „MTV”, lehet már angolul beszélni, külföldre költözni, de a vidéki élet még mindig szorongatóan elmaradott, a tinédzserek „kazettákat” másolgatnak egymásnak, és vágyaik valamiképp provinciálisak. Ebben a különleges, kissé egzotikus közegben játszódik ez a novella; és ami meglep benne olvasóként, hogy (társadalom)kritikája mélyén ott rejtőzik valamiféle idillnek és boldogságnak a lehetősége. Nem egyértelmű, hogy mit is gondoljunk az egészről; zavarba hoz a szöveg. És ez a zavar talán nem is más, mint az irodalom?

A MÁSODIK: Lövétei Lázár László: Sötétben (vers) [Székelyföld]

A vers szerényen csak „appendixnek” nevezi magát, mely a „Zákeus fügefájához” (nyilván a szerző egyik művéhez) készült. Magam azonban nemhogy teljes értékű, de igazán kiemelkedő költeménynek is érzem. Zákeus története egy vámszedőé, aki annyira alacsony, hogy a tömeg miatt nem látja Jézust, ezért fölmászik egy magas fára. A vers ezt a motívumot bontja tovább; a lírai én (talán mert már olyan magasra került?) már ott is Krisztust lát, ahol pedig nem Krisztus van, hanem – a felesége. A tévesztés miatti nyelvi gesztus (melyet az olvasó is természetesnek érez) a bocsánatkérés – de ha elgondolkodunk rajta, korántsem értjük olyan tisztán, mi olyan szégyellnivaló abban, ha valakiben megleltük Krisztus vonásait.

AZ ELSŐ: Schein Gábor tanulmánya a ’90-es évek irodalmi mezőjéről [Kalligram]

Lenyűgözött és mélységesen elgondolkodtatott ez a tanulmány. A tárgyát a tőle megszokott módon rendkívüli erudícióval megközelítő Schein Gábor a ’90-es évek irodalmi életét és eszmélkedését értelmezi újra a debreceni Határ folyóirat lapszámaira visszapillantva. Az akkori folyóirat sok tekintetben hűen tükrözi a rendszerváltás utáni évek magyarországi irodalomértését, és ebben az a legizgalmasabb, hogy pozitív értelemben éppen úgy, mint negatívban. Tekintve, hogy Schein Gábor maga is aktív szerzője volt a lapnak (és e tényre maga is reflektál), páratlan önkritikára vall, hogy a szerző fölfedezi (és föl is fedi) azokat a vakfoltokat, melyekre a ’90-es évek irodalom- (és kultúra-)értése valamilyen okból nem reagált, de amelyek mai szemmel nézve oly lényegesnek, magától értetődőnek hatnak (például a szociális, mediális meghatározottságok, az ökológiai és gazdasági szempontok stb.). A tanulmány attitűdje mindazonáltal (természetesen) nem egyoldalúan elmarasztaló; a ’90-es évek bizonyos szempontból páratlan szellemi föllendülést is hoztak, és a feladatunk inkább ennek megértése, hiszen enélkül saját korunk (kulturális, irodalmi, művelődési) tendenciáit sem értelmezhetjük megfelelőképp, azaz történetien.

forrás: https://www.szofa.eu/iras.php?id=178

Meggymag

   

Minden nap a villamos kerekeinek csikorgása ébreszti. Belehasít a puha, reggeli némaságba, aztán a távolodó zakatolás ütemére ő is lassan megérkezik az új napba. Most is erre az ismerős zajra ébredt. Ez lehet az első villamos, gondolta, és lassan kimászott az ágyból, ügyelve rá, nehogy felkeltse a mellette horkoló férfit. Mezítláb, az előző este felvett, kinyúlt, szürke pólóban osont ki a konyhába. Jólesett bőrének a piszkosfehér járólap hűvössége. Megállt a konyhaablak előtt, és mélyeket lélegezve kémlelte a hajnali szürkeséget. Napok óta alig tudott aludni, annyira izgatott volt. Már az első tesztnél biztos volt benne, de azért megcsinált még egyet, és amikor bebizonyosodott, amit már előre sejtett, nem tudta, hogy sírjon-e a kétségbeeséstől vagy ugráljon örömében.

A farsangi céges bulin történt. Kicsit többet ivott a kelleténél, és a tőle jóval fiatalabb, jóképű kollégájának nem kellett sokáig győzködnie arról, hogy igazából már hónapok óta vibrál közöttük a levegő. Igaz, hogy a férfi nős (még) és Anna is házasságban él (egyelőre), de majd minden megoldódik, hagyniuk kell, hogy megtörténjenek a dolgok. Anna végül hagyta, és a dolgok megtörténtek a külvárosi étterem nem túl elegáns női mosdójában. Nem merte még elmondani a férfinak, hogy aznap éjjel teherbe esett. Meggymag bővebben…

egy puhadobozos marlboro goldot legyen szíves

 

szétfeszít a katarzis hiánya.
véletlenül bukkanok rá egy barna papírkára,
tipikusan egy olyan helyen, ahol biztosan nem kerestem volna.
ez az ölembe hullott ajándék nagy kezdőlökést ad,
mert eddig még arra sem vettem a bátorságot,
hogy elkezdjem tervezni, honnan lesz cigim,
legalább egy, mert olyan, hogy ne gyújtsak rá, olyan nincs,
mert felőlem már történhet bármi, elfogadom,
de a cigiből nem engedek, mert az a minimum,
amit elvárhatok magamtól, hogy beteremtsem,
mert milyen ember vagyok, ha még ezt se,
így felszínre tör minden, csikorogni kezdenek
azok a bizonyos elhárító mechanizmusok,
mint felszakadozott, összefirkált buszmegállói plakátok,
alattuk a még régebbi plakátokkal,
s azok alatt a még régebbiekkel,
amiket teljesen figyelmen kívül hagysz, miközben várakozol,
a környezeted szerves részét képezik,
hozzászoktál, mint a szar-, hányás- és húgyszaghoz,
amiben csak annyit állsz ott, hogy pont elszívsz egy cigit,
aztán jön is a buszod, na de ha nincs cigid,
és csak nem akar jönni az a busz,
akkor előbb-utóbb, mint egy szecesszionista plakátművész,
elkezded közelebbről megvizsgálni a kereskedelem,
a politika és a szórakoztatás eme komplex és absztrakt elegyének
undorító rétegei alatt a rozsdaette alapot,
amin már kivehetetlen, hogy egy rég lejárt menetrend,
vagy a település címerének foszlányait látod,
szóval, hogy oké, hogy amióta kinéztem magamnak az új telefonom
már eltelt két év és egy forintért elérhető volna a csomagomhoz,
meg hogy két hónapja nincs kifizetve a telefonszámlám,
az is rendben van, hogy csak két pár cipőm van,
és az anyámon élősködök, vagy hogy
a múltkorival együtt már harmadszor fizette ki a fenyő a sörömet,
és az is teljesen oké, hogy nem ijeszt már meg,
inkább csak stabilan szorongat a tudat,
hogy nem tudom, mikkel áltatom magam évek óta,
amiket képtelenség felfedeznem, hiszen azért védenek,
mert az igazság alapjaiban zúzná szét a valóságomat,
persze minél inkább igyekszem szkeptikus lenni,
nem zárom ki azt sem, hogy pszichopata vagyok,
elvégre nem valószínű, hogy tudnám, ha az is lennék,
nem tudom, valóban ez a szeretet és az empátia, amit én érzek,
vagy csak megtanultam a környezetemtől mímelni őket,
mindenesetre, ha nem is vagyok az, de simán kinézem magamból,
már az megérne egy sokéves biztonságos és bensőséges kapcsolat
kiépítését egy pszichoterapeutával,
amúgy meg a legszentebb léleknek is érzem magam,
miközben nem tudom, hogy jó ember vagyok-e,
viszont tudom, hogy nem vagyok jó ember,
az ambivalencia a legmeghatározóbb erőm,
szélsőségek között csapongok, vagy inkább
mintha az egyik lábamon egy jégkorcsolyával,
a másikon egy síléccel menekülnék
a sinaloa-kartell sicariói elől egy mexikói sivatag homokviharában,
és oké, hogy egyáltalán nincs önképem,
a hangom nem én vagyok, a mosolyom nem én vagyok,
a kézfogásom nem én vagyok, a személyiségem nem én vagyok,
és a túl sok vagyok miatt nem látok ki magamból,
mert túl sok vagyok, és túl kevés, magabiztosan instabil,
mint egy kötéltáncos az óceán fenekén
egy jéghideg áramlat által sodort moszatokból szőtt fonalon,
de nyilván nem arra gondolok, hogy mondjuk nem tudom,
melyik a kedvenc gyümölcsöm, mert persze, hogy
a banán, az eper, a mandarin, az ananász, a mangó,
a körte, a füge, a kivi, a narancs, és a dinnye az, ez egyértelmű,
hanem mondjuk, hogy az a belső én, aki zuhanyzás közben megnevettet,
mindig valaki más, de ez még mindig rendben volna,
hanem, hogy őt senki sem ismeri, hiába van jelen,
az a szűk, de mégis áthatolhatatlan tér aközött, aki vagyok és aki lehetnék,
aki minden nap lehetnék, de már húsz éve nem vagyok,
mint egy üveg eperdzsem vákuuma egy eszköztelen kisgyerekkel szemben,
szóval hogy nekem ez így komolyan, tüntetésmentesen oké,
mindaddig, amíg jut legalább egy kibaszott szál cigi estére,
és akkor most, hirtelen átugorva a feladat legnehezebb részét,
beindul a folyamat, a filter már könnyebb dió,
korábbi tapasztalataimra alapozva annak a statisztakiai esélye,
hogy én, vagy egy vendégem elejtett, kiszórt, ottfelejtett
valamikor valahol a lakásban egyet, több, mint biztató,
az eddigi gyakorlat alapján csupán kitartás kérdése.
szisztematikusan fésülöm át a területet, a kanapé felületén
a bemélyedéseknél finoman végighúzom két ujjamat,
mintha egy titkos zár után tapogatnék, vagy
mintha hajnalban egy bmw hátsó bőrülését feszegetve
kutatnék vakuval apró meth-kristályok után,
aztán a teljes padlót, különös figyelmet fordítva a bútorok alatti zugoknak,
felemelem az ágyhuzattartót is,
végül negyed óra térdenmászás után a radiátor mögül piszkálok ki fakanállal
egy sokadik életében doromboló porcicán fennakadt
5,3 miliméteres extra slim gizeh filtert.
innentől nyert ügyem van, rátérhetek a dohányra,
mely feldolgozása szintén szigorú munkamenetet követel:
először alaposan kezet mosok,
majd biztosítok egy megfelelő nagyságú és anyagú munkafelületet,
egy áötös papír a piszkozataim közül megteszi,
jé, ez egy vers akart lenni, na mindegy, magam elé teszem a hamust,
és benyomáskra hagyatkozva igyekszem időrendi sorrendben visszafelé haladva a legfrissebbektől kiválogatni belőle az újrahasznosítható csikkeket,
félbehajtom a papírt, rászórom a házi érlelésű kézműves dohányom,
letépem és visszahelyezem az égett, kormos végeket,
majd az ujjaim között finomra morzsolom,
amíg össze nem gyűlik a kellő mennyiség.
újra kezet mosok, kezembe veszem a filtert, hogy megsodorjam,
majd kiejtem a filtert és beleesik a hátizsákom kicipzározott részén át
a benne lévő nejlonszatyorba, amiben a kétnapos sütögetésünk
összeszedett szemete van belegyűrve,
pár tényező meghatározása után felhagyok az imént történt
események valószínűségének felbecsülésével,
és egy darabig elmerengek, hogy milyen életem
volna elméleti matematikusként,
aztán inkább oda se nézek, úgy nyúlok be
a bontott krémsajt, a paprikatorzsák, a vodkásüveg,
egy fél szafaládé és egy megrágott kifli közé,
és a filter helyett egy kissé megviselt,
de egyébként kímélt állapotú marlboro goldot tapintok meg,
talán a sors, isten, bevonzottam, vagy a jupiter áll pont így a szaturnusszal,
de az is lehet, hogy csak egy csapat részeg
környezettudatosságának köszönhetem napom fénypontját,
rágyújtok, próbálom úgy szívni, mint a kígyóbőrkabátos nicolascage,
de nincs katarzis, az olvashatatlanná váló betűkkel
kétségkívül most lépem át a csikkhatárt, elnyomom,
nem változott semmi, hiszen ez csak egy cigi, csak elszívtam egy cigit.

 

(Illusztráció: Lois Dodd: House in Moonlight, 2004)

Öntestkép 5. rész – A hasam

 

A has, kimeríthetetlen téma, kívül-belül. A test egyik legváltozékonyabb része, amit évekre, területekre, rétegekre lebontva a végtelenségig elemezhetnék. Mesélhetnék különféle csíkokról, lapos hasról és teli-kitüremkedőről, menzesz görcsökről, köldök formáról, kemény és elpuhuló hasizmokról, kiálló csontokról, feszülő majd megereszkedő bőrről. Mindezt különféle talajmenti hasonlatokba és metaforákba bugyolálnám (sivatagos, homokdűnés, vulkános), ezt az elképesztő hasfel- és alszíni változatosságot, hogy szebbnek tűnjön puszta húsnál és bőrnél. De a bőséges kínálat közt vacakolva végül úgy döntöttem, mégis húsról és bőrről fogok írni. Jobban mondva a helyekről, ahol hús és bőr összeér: a hegekről. Ezekből kettő található a hasfalamon, serdülőkorom szeleburdi vagy fájdalmas emlékei. Egyik épp a medencecsontomon pihen, csupán egycentis kis sebhely. A másik forradás a hasfalam jobb alsó felén húzódik ferdén, úgy öt-hat centiméteres hosszúságban, 16 éves koromban itt nyitottak fel, hogy kivegyék a vakbelem, amibe véletlenül halszálka tévedt. Öntestkép 5. rész – A hasam bővebben…

Dénes lovag?

 

Csengey Dénes halálának jubileumára

Mára csupán az
maradt csak a kérdés rád
halaványan még
emlékezők körében
is: megöltek-é vagy nem?

(amire tetted
életed, feledésbe
merült lassan már…
– harmadik út vagy magyar
út? merre lehet az már?

(persze: ha volt még
egyáltalán valaha
is valamerre?
– elvész a nyom, kuszává
válik jel ösvény mellett)

2021 áprilisa

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Fading Song, 2021)

Az irodalmi családfők kérdései: Rejtő Jenő és a Hümér-jelenség

A magyar irodalom férfiirodalom. Nem a társadalmi szerepek, a költői életrajzok vagy a nemi szervek aránya alapján. A hagyomány kiiktathatatlanul azt diktálja, hogy újra és újra apáink történetét mondjuk el, hősökről, harcról, háborúról, bekebelezésről, írásról, győztesekről és vesztesekről, némákról és szónokokról beszéljünk. A fogalmak megvalósulásának konkrét és elvont értelmében is. Nem a férfiközpontú kánon a legmeghatározóbb, a legégetőbb kérdés, hanem mélyebb struktúráról van itt szó, a testünkbe, a nyelvünkbe, a kultúránkba ivódott képekről. Az üres papír és az azt megtöltő hang igézete. A kard és a hüvely. A porba írt, a természet testén ejtett vonal: a teremtés aktusa. Egy mesterséges protézis az anyaméh hiányára – ez a harc, a bekebelezés, az írott szó uralma.

Mindennek ősatyja Homérosz, a nagy görög eposzszerző, az Európai kultúra „nemzője”, és ebből egyenesen következik: az irodalomtanítás alfája, az első mérföldkő a befogadók kultúrára „nevelésében”. Ha mindezt elfogadjuk és számot vetünk a Homérosz-kultusz minden velejárójával több, mint meglepő jelenség, hogy a homéroszi eposzok lefordítása kapcsán nem ismerünk új, nagy magyar küzdelmeket, győzelmet még annál inkább sem. A fordítás, az átírás, az intertextus és a bizonyos szempontból ide sorolható paródia pedig pont annak az irodalmi eszköze volna, amely a kultúránk fentebb említett alapretorikáját adja: a tiszteletadás, a legyőzés, a közvetítés általi magáévá tétel, a porba húzott vonal, amit mindig csak a megadott, öröklött módon lehet megteremteni. Lehet-e versenyezni a nagyokkal? Ha lehet, ha nem Rejtő Jenő mindenesetre harcba száll Homérosszal, de egy percig sem veszi komolyan önmagát. És ami a legfontosabb: Homéroszt sem.

A Rejtő-életmű napjainkig a magyar irodalom egy olyan nehezen értelmezhető eleme, ami talán képes volt annak ellenébe fordulni, melyből született és merített. A homéroszi eposzhagyományról explicit módon Az előretolt helyőrség című regény adhat számot, de az életmű és annak megítélése többről is „beszél”. Kultúránk, irodalomunk, szemléletünk ferde tükre ez, mellyel bizonyos korok freudi értelemben nem voltak képesek szembenézni, míg mások újra és újra előveszik, nevetnek, majd sírnak önmagukon.

Az előretolt helyőrség a szent irodalom, a szenti hősi irodalom, a szent hősi-férfiirodalom paródiája. Rejtőnél – ahogy minden más is – a szakralitás mindig kettős: a holtak társasága kínos (!), az emberi élet értékei, az arc, a személyiség, a nyelv, a család, a haza, a becsület elsiklanak, de nem értéktelenednek el. Más szóval minden, amiről a konvencionális kultúra azt, mondja arra Rejtő visszakérdez: De kinek? Vagy talán pontosabb kérdés volna a „Milyen formában?” A Rejtő regények sosem önmaguk tárgyán nevetnek: a beszédmódjuk azt mutatja meg, hogy nem az általuk mutatott sokszor nyelvtelen bennszülöttek, gazfickók az árvák, a tudatlanok, az önmaguk rabjai, hanem a regényvilágot szervező tekintet, mechanika bukik le. Annak végén pedig mindig egy valaki áll: az olvasó maga. Ugyanígy jár el a Rejtő-nyelv, amikor a szöveg szentsége felé, az eredethez nyúl. Az előretolt helyőrség pedig módszeresen aknázza ki mindezt. Odafordul a hőskultusz, a vigyáz-állásos magyar irodalom, a prófétaköltő toposza felé és lerántja róla azt a leplet, melynek lehullása mindannyiunknak fáj: az üres pátosz vagy tragédiavárás lesz a legnagyobb tragédiánk mindvégig. A hőskultusz kifigurázása, így egy teljes irodalmi öntudat kritikai kinevettetése, mely által a Rejtő-szöveg a hagyományaink, az irodalmunk és a kultúránk bevésett és sokszor már „nevetséges” ismétléssé vált pozíciót forgatja ki, és mutat rá ezáltal az abszurditásukra. Újra Freuddal élve: a kísérteties ott lakozik minden bevett értelmezői pozíciónkba.

Nézzük meg mindezt közelebbről! Hümér, a költő pofátlanul viseli magán a kultúránk alfájának, Homérosznak az eltorzított nevét. Hümér nem főszereplő. Mintegy kísérőköltő szerepét tölti be a regényhős Galamb mellett. De milyen hőst kísér ez a homéroszi karakter? Galamb a tengerésziskolát végzett fiatal férfi, a sivatagban azért küzd, hogy minél előbb, minél szabályosabb, meghatározott módon meghaljon. Viszont Galamb önfeláldozó „hős”. Életének vagy jobban mondva halálának tétje családjának fennmaradása. Kérdéses, hogy mindez bátorrá, vakmerővé vagy ostobává teszi őt. Az élet iránti közöny újra és újra elmozdítja az önmagát feláldozni kész karakter hősiességét. Galamb nem fél a szellemektől, nem fél a haláltól. De sem az elmúlás, sem a paranormális jelenségek, sem a túlvilág nem „izgatja”. Képes mindezekkel csupán együtt élni. A körülményekkel való együttélés pedig Homérosz bármennyire is isteni hatalmak által irányított világában sem konvencionális. A hős sosem együtt él: belehal vagy megvált (esetleg a kettőt együtt), középút nincsen. Ez az a fajta határhúzás, ami tipikusan a tolvajutakon közlekedő Rejtő-nyelv áldozatává válik. Galamb közönyös hajóskadét a sivatagban. Egy tenger nélküli, kaland nélküli, hősiesség nélküli Odüsszeusz. Mit is jelent itt a hajó? Vagy inkább a hajótlanság? A tenger, a tengerész élet mindig a világ viszonylagosságával, szeszélyeivel való együttélés. Ismerünk a magyar irodalomban egy másik hajótlan hajóst is, Füst Milán Störr kapitányát. Galamb és Störr a toposz két véglete: míg Störr a regény végéig küzd a világ és a nyelv rendszerezése, leszögezése iránti vágyával, Galamb a viszonylagosság igenlését választja. Störr a teremtés, a világ rendjébe való beleszólás majdnem prototipikus hőse.  Azért majdnem csak az, mert a hős ilyen formájú illúziója már az ő esetében is széthullóban van, a teremtés maga kielégíthetetlen vágy nála.  Störr tehát a bizonyos vonal meghúzásért folytatott harc résztvevője, a protézis nála a nyelv, az elnyomó nyelv, mellyel újra és újra megkísérli a világ átszervezését. Galamb viszont az ő ellentéte: esetében egy az illúzió utáni állapotot látunk. A teremtésre való görcsös, emberi hajlam szorongásán sétál át. De, ha mindezt elfogadjuk ki is Hümér, a kísérőköltő? Milyen eposzt, milyen hőskölteményt, mit is énekel meg? Milyen is az a költői szerep, ami egy olyan hős által jön létre, mint Galamb? Válaszúthoz érkezünk. Az egyik oldalon a homéroszi hagyomány, a félig megbomlott störri törekvés mintájára a költő mindig eposzíró, az ő szemszögéből a világ pedig stabil, tragikummal, hősiességgel, önfeláldozással teli. És talán a legfontosabb, narratívája van. A másik oldalon pedig ott áll a rejtői tekintet, Hümér, kísérőköltőnek a perspektívája, melyben a világ viszonylagosságában, instabilitásában, önműködésében, komikusságában és kicsinyességében teljes, melynek mindannyian, ha nem is teremtői, de alkotóelemei vagyunk.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info