Bodrogi Csongor és Enesey Diána hat irodalmi lap tartalmából állították össze a júliusi lapajánlót.

A TIZEDIK: Lőnhárt Melinda: Ágrajz (vers) [Látó]

A vers az álmok és a valóság hálózatosságát tárja elénk. Az álmok saját világukat építik, de ez a világ a bensőt, a bennünk felépülő világot jelenti. Az álmok a valóságunk múlt idejéből is építkeznek, s talán a valóságunk is merít álmainkból. A két „világ” elkülönítése és egybeforrasztása adja a vers dinamikáját. Az álmok részletei egésszé formálódnak, de mennyiben mutatható be ez a valóság működési mechanizmusán keresztül? Összekötésük kísérletei sem volnának egyebek, mint „szélfútta kapcsolatkísérletek”? Vajon leírható-e képletekkel „alvásunk ritmusa”, s „reggeli útjaink magányos jeleiből” elkészülhet-e az álmok ágrajza? [E. D.]

A KILENCEDIK: Bálint Péter: „Édesanyám, adj nekem kicsi csicset” (tanulmány) [Alföld]

Bálint Péter tanulmánya nem szorosan irodalomtudományos; antropológiai, néprajzi, vallástörténeti, sőt filozófiai ismereteket megmozgatva foglalkozik egy különös témával: az emberek állatoktól való fogantatásával, illetve azzal, hogy bizonyos embereket állatok szoptatnak és táplálnak. Vajon mi lehet a háttere ennek a számos népmesében és sok-sok mítoszban előforduló motívumnak? Bálint Péter a vallástörténetben és a kulturális antropológiában keres válaszokat: az állattenyésztő embert az különbözteti meg a vadászó-halászótól, hogy kapcsolata sokkal szimbiotikusabb az állataival, ezért amikor annak megölésére kerül sor, óhatatlanul bűntudatot érez. Ennek a bűntudatnak lett aztán az állat felmagasztalása egyfajta kompenzációja. A táplálkozás, a tejivás mindig részesülés a másik (a Másik) testéből, bizonyos értelemben alávetettséget jelent, egyben az ember állatvilágban való benne létének szimbóluma is ez. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Darvasi László: Én semmi nagyon vidám országom (vers) [Alföld]

 Az aktuálpolitikát közvetlenül tárgyaló versek a lehető legritkább esetben bírnak komoly művészi értékkel, hiszen ezek többnyire csak vers formában megírt publicisztikák. Darvasi László Én semmi nagyon vidám országom című költeménye azonban több és más ennél. Bár az egyes utalások (például az áprilisi választásokra, a politikai rendszer működésére) jórészt könnyen beazonosíthatók, a szerző mégis briliáns módon szétírja ezeket, és általánosabb síkra emeli országkritikáját. Ugyanakkor lehetetlen is lenne publicisztikává írni át a szöveget, hiszen az mindvégig megmarad a költészet többértelműségében, játékosságában, filozofikusságában. A rendszer, amit a vers megír, voltaképp egy nem-rendszer, semmit sem mondó, de mindent mondó üresség, amely önmagát járatja, és tragédiája éppen abban rejlik, hogy önmagán túllátni nem képes, hiányzik annak reménye és ethosza, „hogy a vályúnál tovább tart a világ”.  [B. Cs.]

A HETEDIK: Dienes Eszter: Emlék (vers) [ESŐ]

Az Eső című folyóirat minden számában fókuszba helyez egy-egy régi szöveget (többnyire verset), amelyhez kortárs írók és költők írnak kapcsolódó műveket. A 2022. nyári számban ez a kiemelt szöveg Dienes Eszter, 2014-ben elhunyt kunhegyesi költőnőnek egy költeménye, amelyben gyerekkori emlékek elevenednek meg. A felező hatosokban írt vers (amelynek ritmusa így tehát egyebek között Kosztolányi Ilonáját idézi) a szegénységnek, nyomornak, kiszolgáltatottságnak állított emlékmű, mégis élő és játékos szöveguniverzum, amely a rosszban ott rejlő szépséget is előhívja. Az alkoholizmus, a megesett gyereklányok, az abortusz, a testi-lelki elmaradottság világa ez, de amelyet valahogy mégse lehet elviselhetetlennek érezni. Dienes földije, Jenei Gyula kitűnő esszében emlékezik meg erről a különös versről, amelynek verszenéje – például a következő sorokban – messzire kíséri az embert:

Tarisznyás koldusok
félrevert szombatok,
kocsmagőz zátonyán
megfogant angyalok.

[B. Cs.]

A HATODIK: Hirsch Máté: A dán királyfi továbbtanulási lehetőségeiről (vers) [Apokrif]

Hirsch Máté Shakespeare halhatatlan művének inspirációját mentette át korunkba, a mai fiatalok és szüleik nagy dilemmáira vetítve. Földrajzi és tartalmi vonatkozásban egyaránt visszautal a Shakespeare-drámára, szókészlete remek érzékkel ötvözi a szépirodalmi stílust a szlenggel. A vers humoros, mi több, ironikus, görbe tükröt tart elénk. A karrierlehetőségek szerinti mérlegelés elegyedik itt az érdekekkel és a financiális szempontokkal. Saját tervezgetéseinket és szempontrendszereinket látjuk viszont egy „irodalmi játék” keretein belül, a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusában tükröződve. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Ahmed Hamdi Tanpinar (próza) [Apokrif] (Szőllősy Balázs fordítása)

A szöveg rendkívül sokrétű. Egyszerre tárja fel a keleti és a nyugati kultúra különbségeit, az „élet” szó átélésekből táplálkozó jelentésváltozásait, az idővel való bensőséges viszonyunkat és azt, hogy egyes újonnan megalakuló szervezeteknek milyen küzdelmeket kell folytatniuk önnön létjogosultságuk megszerzéséért. Megtudhatjuk, hogy az órák vagy késnek vagy sietnek, más lehetőséggel nem állhatunk szemben, két egyformán járó óra nincs: ebben az idő relativitásának gondolata is körvonalazódni látszik. A szöveg fikciós világában az órák  időjelzései közti különbségek büntetést vonnak maguk után. Azonban egy másik póluson azt látjuk, hogy az életünket mégsem a mérhető idő határozza meg, sőt inkább az óra kerülhet szimbiózisba a testünkkel,  a csuklónkra felhúzva. Sőt a szerelembeesés pillanata is egészen kívül esik a mért időhöz kötődő szigorúságon. Az írás egy memoár, végső soron egy apológia, amely az Időszabályozó Intézet tevékenységét és vezéregyéniségét, Halit Ayarcit veszi védelmébe. [E. D.]

A NEGYEDIK: Márton László: “Minden lépéssel reszkírozzuk a hasraesést”. Elbeszélői formák Örkény István írásművészetében (előadás-szöveg) [Tiszatáj]

Márton László egy „elbeszélői trükköt” tulajdonít Örkény írásainak, jelesül a szerző felől a közlés minimumát, az olvasói részről pedig a képzelet maximumát. E két pólus összjátéka hozza létre bennünk a maradandó Örkény-olvasmányélményeket. Így ütközik a valóság és a valószerűtlenség is. Márton László felhívja a figyelmet az Egypercesek műfaji sokféleségére, amely olykor műfaji bizonytalanságot is jelent. A szerző Örkény nagy írói nyereségének tartja — a hadifogság kényszere ellenére is — az egyre bővülő ismeretek köret, amely mindenekelőtt ember-és helyismeretet jelent az ő esetében, illetve a nagypolgári környezetet, amely a lerombolás után is Örkényé maradhatott. Ezzel szemben a veszteség az alkotói évek időveszteségét jelenti nála. A részletező leírások mellőzése Márton László szerint nem purizmus, hanem a közelség illúziójának és a távolság valóságának feszültsége. Erre még örkényi nyelvújító példát is hoz a szerző. Márton László kitér Örkény írásainak társadalmi és kulturális hatásaira, a hatásmechanizmus kibontakozására, valamint annak korlátaira. Különösen érdekes a Hrabal és Örkény közötti párhuzam, amelyet a regényírás ambícióiba ágyaz bele. A szerző úgy véli, Örkény „regényhiátusát” éppen írói nagysága okozhatta. S ki tudja, talán a befejezettségben, a teljes lekerekítettségben van valami középszerű.

Úgyszintén remek Fazekas Sándor recenziója Bödőcs Tibor Mulat a manézs című könyvéről. A rövid ajánló felvillantja Parti Nagy Lajos hatását, a diktatúra nyelvre gyakorolt elnyomását, s értő módon tekinti át Bödőcs kötetének főbb kérdéseit. [E. D.]

A HARMADIK: Jónás Tamás: Kívülálló (novella) [ESŐ]

Jónás Tamás 13 részből álló novellája egy harmincas éveiben járó férfi útkereséséről, világban való bolyongásáról, drogfüggőségéről szól. Az egyes részek nem időrendi sorrendben követik egymást, még alapos olvasással sem lehet teljesen egyértelműen eldönteni, hogy melyik esemény melyik után jött. Ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy a történetet a főszereplő perspektívájából látjuk és éljük meg, akinek tudatában összezavarodik az idő. A novella igazi értéke mindazonáltal a bemutatott világ részletszépségeinek bámulatosan érzéki leírásában rejlik. Nosztalgikusan felidézett jelenetek sorjáznak egymásra, és az olvasó érzékeit elzsongítja a feltárulkozó élet titokzatos, romlott édessége. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Wislawa Szymborska: Nem-olvasás (vers, Zsille Gábor fordításában) [Székelyföld]

A vers Proust köré épül, jobban mondva Proust és a mi, olvasástól távolodó, rohanó, csapongó életünk köré.

„Hosszabban élünk,

de kevésbé pontosan,

rövidebb mondatokkal.” — így hangzik a jogos vád, amelyet bizonyos mértékben mindannyian magunkra vehetünk. Életünk felgyorsulása az ingerek megsokszorozódásával párosul. Így őrzünk meg az „emlékek helyett állóképeket”, mert nincs időnk elidőzni a szépségnél, a tartalomnál. Proust pedig hét kötetnyi „kegyelem” — nem kivonatolható. Vajon össze tudjuk-e egyeztetni akár Proust írási sebességének korlátozott gyorsaságát a mi rohanó életünkkel, „ötödik sebességbe” kapcsolt írásunkkal? [E. D.]

AZ ELSŐ: Babiczky Tibor: A pillanatok (vers) [Alföld]

Három vers is olvasható Babiczky Tibortól a júliusi Alföldben, és ezek szegről-végről mintha rokonai is lennének egymásnak. A három közül filozofikus szépsége miatt választottam A pillanatok címűt. „Mindent felold az idő” – ez a mondat kétszer ismétlődik meg a viszonylag rövid, tízsoros versben, nyomatékosítva az elmúlás (Kronosz) mindennél hatalmasabb erejét. Mégis, az emberi törekvések folyamatosan arra irányulnak, hogy legyőzzük az időt, és meg tudjuk szeretni a pillanatokat, amíg itt nem hagynak minket. A formájukban távolról a hexametert is megidéző sorok melankolikus gyengédséggel szólnak arról, ami valószínűleg valamennyiünk egyik legfőbb problémája: hogy semmi sem örökkévaló.

[…] És mégis a rendet felrúgni születtünk,
sírni, röhögni a szenvtelen órák vonulásán

[B. Cs.]

Forrás: Szófa