A Szófán immár olvasható nyolc lap gazdag anyagából hetet szemlézett Enesey Diána és Bodrogi Csongor. A szokásos tíz helyett ezúttal tizenkét szöveget emeltünk be ajánlónkba, de megtartottuk szokványos szubjektív rangsorolásunkat, hogy segítsük olvasóink eligazodását.
- október 10.
A TIZENKETTEDIK: Christian Morgenstern: Tükörképek között (Győrei Zsolt versfordítása) [Kalligram]
A Kalligram októberi lapszáma a műfordításoknak is figyelmet szentel. Megismerkedhetünk például Győrei Zsolt rendkívül szellemes fordításaival. A német velőtlen költészet (Unsinnspoesie) atyja, Christian Morgenstern versei egy különleges költészeti megközelítést és világszemléletet tárnak elénk. A Morgenstern-versek közül a Tükörképek között című költeményt emelném ki, amely az álom és a valóság, az igazság és a hazugság dichotómiáiban tartja mozgásban az olvasót. Az önmagunkra eszmélés és az ettől eltérítő fantáziaképek is csatlakoznak az útkeresés mozgalmasságához. A kísértésbe esés, az elcsábulás életeseményei az út buckái, melyek megingatják a megingathatatlant. Vajon mi a megingathatatlan? Talán az igazságot kutató ész? De mi az igazság, ha Morgenstern nyomán feltételezzük, hogy ,,a tükrök nem hazudnak”? [E. D.]
A TIZENEGYEDIK: André Ferenc: Apológia egy XXVI. századi költőhöz (vers) [ESŐ]
Az őszi Esőből André Ferenc Apológia egy XXVI. századi költőhöz című versét ajánlom. A vers őszinteség saját korunkkal, egyúttal számvetés is, nem csupán a korszakkal, amelyben élünk, de önmagunkkal is. A versek eltűnésének fagyosan riasztó képét is megfesti. E sorokat olvasva feltör belőlünk a kérdés: Vajon száműzheti az ember egyszer végleg a verseket? A XXVI. század költőjének verejtékezését a szerző bizalma kíséri. Aztán vigaszt kér, a költészet fennmaradásának vigaszát, a jövőbe üzen, s a jövőtől vár választ a régmúlttá váló jelenünk számára. A vers és a nyelv szinte összeforr, ez nem is véletlen, a vers a kifejezés egy sajátos és helyettesíthetetlen eszköze. Ha egyáltalán beszélhetünk hasznosságról, hát ez lesz az: a vers által tudunk úgy közölni, ahogy semmi egyéb módon, a vers ezáltal könnyűvé is tesz bennünket. Talán a jövő ijesztő látomása, vagy éppen a jelen romló tendenciái viszik arra a jövőbe üzenő költőt, hogy bocsánatot kérjen, a hibákért, a cselekvések elmulasztásáért, a gyávaságért, s egyáltalán azért, mert elképzelte őt, a XXVI. század költőjét. Veszélyben a vers, és ha a vers veszélyben van, vele együtt korunk is fenyegetett, sőt a jövő is. Kergessük el együtt a folyton felettünk gomolygó ,,fellegóriás”-t! [E. D.]
A TIZEDIK: Demus Gábor: az idő még mindig (vers) [Látó]
Demus Gábor verse egy apa-fiú viszony („viszolyogtat a szó”) problematikusságát, rejtelmeit dolgozza föl. A zárójelekkel sűrűn tűzdelt szöveg poétikája az újraértelmezésekre, a megállapítások kiigazítására és a kiigazítások érvénytelenítésére épül. Az apa személye rejtélyként jelenik meg a fiú előtt, és az olvasó számára is sok a kérdés, a hiány, a „történetet” magunknak kell összeraknunk. Ám ebben a bizonytalanságban nagyon is valós, nagyon is átélhető problémák sejlenek föl. És néhány felejthetetlen kérdés:
volt a MUOSZ iskolában egy „univerzális
probléma”: „ha fotósként látod,
hogy ég a ház, azt fotózod vagy mentesz?”
volt még egy harmadik, amit ugyanerre a kaptafára
veszek: „honnan kezdődik
a sznobizmus?”, valahonnan/valahogyan tudtad,
hogy ezt és ezt kell/fontos/gazdag/érdemes olvasni,
látni, megélni. ilyetén,
óhatatlanul sznob vagy. [B. Cs.]
A KILENCEDIK: Mircea Cartarescu: a meghalást nem tanítja senki (vers, Szonda Szabolcs fordítása) [Székelyföld]
A szerző a román posztmodern ikonikus alakja, akit még a Nobel-díjra is esélyesnek tartanak. Tehát mondjuk a „román Parti Nagy”. Annál meghökkentőbb, hogy Cartarescu a legújabb verseskötetében egy totálisan más, lecsupaszított poétikával jelentkezett, és persze olvasók, kritikusok „köpni-nyelni nem tudtak” e gesztustól. A Székelyföld októberi számában Szonda Szabolcs fordításában több verset is olvashatunk ebből a legújabb termésből, melyek közül számomra ez a „meghalást nem tanítja senki” című a legmegragadóbb. Valami nagyon univerzális problémáról van itt szó, melyről a szerző teljesen keresetlen nyelven ír, rövid sorokban, csupaszon, hatalmas erővel:
bármit teszel először
kínosra sikerül
jobb is ha nem emlékszel rá
élőnek voltunk amilyenek voltunk
de halottnak
közröhej leszünk [B. Cs.]
A NYOLCADIK: Allen Ginsberg: Kivel légy elnéző (vers, Gyukics Gábor fordítása) [Tiszatáj]
A Tiszatáj októberi számából Allen Ginsberg Kivel légy elnéző című versét emelném ki, Gyukics Gábor fordításában. A vers egyesíti az emberi élet számos perspektíváját, az egyéni létszférától kiindulva halad a társadalmi lét felé. Az önmagunk felé fordulást sürgeti Ginsberg, amely egyfajta belső megbékélést is jelent, önmagunk elfogadása és az önmagunkhoz való kedvesség képében, ezek fojtják meg a rosszindulatot. Ez a befelé fordulás nem öncélú, a békesség önmagunkkal, mely bennünk fogan, békesség mindenki mással is, az individuális és az univerzális egyesül az elnéző kedvességben. A legszűkebb környezettől terjed az elnéző magatartás, egészen az ismeretlen hatalommal rendelkező és teljesen alávetett emberekig. Mert végső soron mi is foghat össze mindannyiunkat egy egésszé? A szeretetre sóvárgó vágy, a szeretet egyetemes hiánya, és persze a vágyakozás. Az erotikus vágy és a kívánás képe foglalja keretbe Ginsberg versét, a szeretetéhség és annak kielégülése. De vajon tényleg rátalált (vagy épp feltalálta) a XX. század embere az újfajta boldogságot, amely a hidegháborút is lezárja? Meddig terjedhet a kielégülés hatalma, s egyesíthet-e egy testté az elnéző viselkedésmód? [E. D.]
A HETEDIK: Oravecz Imre: Alkonynapló [Apokrif]
Nem tudom igazából, mi az oka, de akármit ír is Oravecz Imre, az engem ellenállhatatlanul érdekel. Pedig nem mondhatnám, hogy általában lenyűgöznének a híres emberek öregkori naplói; ezek gyakran anekdotázásokká, fárasztó sztorizásokká laposodnak, melyek inkább csak a bennfentesek számára érdekfeszítőek. Oravecz naplóbejegyzései sohasem. Itt inkább azt érzem én, az olvasó, hogy egy életből már kifelé menő ember valami olyat közöl velem, amit csak egy életéből kifelé menő ember közölhet. Akár a rémálmairól, akár egy-egy régen megszerzett fényképről, akár az „utoljára” tapasztalatáról ír, minden sorát filozofikus síkra képes emelni, és úgy érzek ki belőlük egyediséget, hogy egyszersmind valami általánosat is életről, halálról, időről, elmúlásról. [B. Cs.]
A HATODIK: G. István László: Nemezes lovak (vers) [Kalligram]
A Kalligram októberi verskínálata nem tette egyszerűvé a választást, számos magával ragadó lírai szöveget tár elénk. A legtöbbet mégis G. István László Nemezes lovak című versétől kaptam, amely a választás nehézségét és a végesség ránk kényszerített szűkösségét érzékletes képekben tárja fel. Melyik lovat is válasszuk? Azt, amelyik a hátán tart, a bizalom lovát, amelyik nem hagy el. Különleges lovak szerepelnek itt: ,,megtartanak”, s ,,irányban tartanak”. Hát ki ne vágyna ilyen lovakra? Mindannyiunknak szüksége van az élet bizonytalanságai közepette az irányra, iránymutatásra. Ám ezek a lovak érzékenyek a bizonytalanságokra, a választás szilárd bizonyosságával és bizalmával kell feléjük fordulni. De mit is szimbolizálnak ezek a lovak? Egy társ választását? Vagy inkább önmagunkat választjuk bennük? Egy teljes életformát, annak minden személyes viszonyával és tartozékával Akárhogy is, a záró kép megvilágítja a halál életre ható erejét, s közelebb visz a választás végrehajtásának módjához is. ,,Büszkén és szelíden, elszántan és ártalmatlanul” kell választanunk. [E. D.]
AZ ÖTÖDIK: Szélesi Sándor: Nevek nélkül (novella) [Alföld]
Az Alföld októberi lapszámából Szélesi Sándor Nevek nélkül című novelláját emelném ki. Nem csupán a kifejezésmód és a szöveg gördülékenysége teszi különlegessé ezt az írást, de a témaválasztás is rendkívül ötletes. A mindennapiság szilárd talajáról indulunk, melyben sarokpontként ismerhetjük fel a neveket, amelyeket nemcsak az emberek, de az állatok és a tárgyak is magukon viselnek, mondhatni, a megnevezések biztosítják számunkra az otthonosságot a világban, nevek és jelentések köré szerveződik minden. Ám itt valami egészen megdöbbentő eseménynek lehetünk tanúi, végigkövethetjük, hogyan vedlik, rázzák, dörzsölik és dobják le magukról az állatok, a legkisebbtől a legnagyobbakig a neveiket. Ráadásul még a háziállatok is ugyanezt tették. Mi mindent jelenthet a név? A névadás a birtoklás döntő lépése, mely egyúttal egyfajta kiszolgáltatottságot is maga után vonhat. A névadó oldaláról nézve az ismerősség nyugalma áll a megnevezésben. Miután az állatok
sorban megváltak neveiktől, hirtelen Éva is megjelenik, aki szemmel láthatóan kedvét leli ebben a változásban. Gondolhatunk akár az első emberpárra is, azonban úgy tűnik, mintha itt egy inverz folyamatot látnánk, Éva is visszaadja a nevét, mondván, hogy már nem illik rá. Ekkor történik meg a szakadás az emberközi viszonyok terén is. Talán eldobni a nevet annyi, mint szétszakítani a köteléket. A jelentésnélküliség mindenre rátelepedett. De vajon pótolhatja-e valami a nevek és a jelentések világában élt élet hiányát? Milyen az ,,üres forróság”, amelyet a szókészletünkből távozó nevek maguk után hagynak? [E. D.]
A NEGYEDIK: Ádám Gergő: Junkies (novella) [Apokrif]
Balu és Csilla gyerekkori szerelme a világirodalom egyik legszebb elbeszélését idézte föl bennem: Theodor Storm Immensee-jét. A történet hasonlóan bontakozik ki, mint ott. A két gyerek egymásba szeret, és ez a szerelem tovább él felnőttkorban is, olyannyira, hogy amikor útjaik elválnak, és Balu egy másik nővel lép házasságra, kapcsolatuk akkor is kitart. Mi volt a szövegben oly megejtő számomra? Talán a könnyű mondatok időnként szívbe vágó keresetlensége; a döbbent csend egy-egy bekezdés végén; az egészet átjáró gyermeki naivitás. [B. Cs.]
László Noémi: Másképp (vers) [Székelyföld]
„Mint minden, ez is másképp sikerül” – ebből a versrészletből származik a szöveg címe. Amiből pedig a „másképp sikerülés” alapvető élményét olvashatjuk ki. Konkrétabban megtudjuk, hogy a versbeszélő „terhes”, gyereket vár, így teste immár ház is (másvalaki háza); de megtudunk valami olyat is, hogy az életből, a beszélő életéből viszont nem lehet sok hátra. Aztán egy hegycsúcson álló, befejezetlen betonházat látunk, amelyből még vasdrótok állnak ki. A vers végén egészen nyílttá, vagyis hasonlattá válik a metafora: a befejezetlen ház az elbeszélő „maradék életéhez” hasonlít – az olvasó pedig megdöbben; hogyan montírozódhat így egymásra születés és pusztulás? [B. Cs.]
A MÁSODIK: Lackfi János: Több mint béranya (novella) [ESŐ]
Lackfi János Eső című folyóiratban megjelent novellája, a ,,Több mint béranya” kíméletlenül őszintén szól az elhanyagolásról és a hiányról. Mindezt egy elkeseredett, magára maradt művészfeleség hangpostára mondott üzenetén keresztül. Szemrehányás és irónia lengi be a szöveg tehetetlenséggel telített sorait. A feleség, bár hangjában nem kevés megvetéssel beszél a művészek valóságtól hermetikusan elzárt világáról, elismeri a művészek körében eltöltött közös, múltbeli boldog pillanataikat. Mégis minden szavában ott tátong a hajdani ,,közös” és ,,boldog” jelenbeli üressége. El akarja érni az elérhetetlent, a férjét, aki úgysem hallgatja meg a hangposta-üzenetet, de talán ennél jobban semmilyen egyéb módon nem közelíthetnék meg a párja szavai. A művész mellett észrevétlenül suhan el az élet, a mindennapok jelentős és mozzanatszerű, de később jelentőséget nyerő pillanataival. Az öröklétet hajhászva veszíti el az időbeliség kötelékeit. De vajon tényleg a művészeti alkotásai tehetnék halhatatlanná? Nem volna-e több mint elég, ha a gyermekei és a felesége őriznének és vinnének tovább belőle — ha csak néhány pillanatot is — a szeretet bizonyosságával a jövő bizonytalanságába? [E. D.]
AZ ELSŐ: Nagy Zsuka: Oktogon (elbeszélés) [Látó]
Nagy Zsuka nyolc részből álló elbeszélésének címe az olvasó tudatában először egy ikonikus pesti teret idéz föl. A szöveg elolvasása után azonban egy másik értelmezés is felötlik: a nyolc rész nyolc szereplő egymáshoz kapcsolódó története, mely a végén titokzatos módon összeér. Afféle „szerelmi nyolcszög” ez; mindenki mást szeret, és mindenki máshogyan szeret. Vajon van-e még viszonzott, tartós kapcsolat, hosszú ideig kitartó szerelem, házasság, vagy minden viszony előbb-utóbb fölbomlik, és átadja helyét egy másiknak? A merőben aktuális kérdést feszegető elbeszélés nem válaszokat ad, hanem helyzeteket mutat be, sorsokat villant föl; érdemes végigolvasni, bármily terjedelmes. [B. Cs.]
Mihály Ádám képe