A memória visszavarrja a nappalt

(Beoltja a géneket a mondatba)

A szellem visszavarrja a reggelre a lelket.
Inspirált ásó ültet időtlen kertet.
S felocsúdik az örvendező döbbenet.
S az álmában talált óra egy táskában ketyeg.

Most alszom vagy fölkelek?
Még fél lábon áll a helyzet.
Bebocsátásra várnak új ötletek.
Egy lágy hangfoszlányt az ész elvet.

Keserédes a mosakodás.
Az intuitív dömping megáll.
A huzat egy muslicát a szappantartóba zár.
A lélek az időre sugarat bocsát.

Van értelme élni? Van világ.
Ne menj túl messze, ösztön! A jelszó hibás.
Jó íz a nyelvemen. Nugát.
Felejtés! Nagy neked ez a kabát.

 

Összeszőtt ég

Prizma

A patentek engedik el a csillagkupolát.
Megbomlik az összeszőtt ég.
Szertefoszlik az élvezet, marad a szeretet,
Mint érték.
Mintha a halogatást gondolkodásnak neveznék.
A túl-aggódás az alvást kockákra bontja.
Lenyelünk álmunkban egy lepkét.
Egy fürge lábjegyzet elsül közben.
A reflektálás tört csend.
Mire beérik az ötlet, éjjel lesz a könyvben.
Olyan a textus, mint egy kert. A levegő kint, a föld benn.
Ronggyá szaggatva tarka uszálya.

 

Kőris, akantusz, kankalin

Szegedy-Maszák Mihály emlékére

Aki világot alkot, az talál nyelvet.
Tekintetek által érintkeznek lelkek.
Ha születik még nyelv, az delikát legyen!
Cseng-bong benne majd a műgond. A rend.

Magának bárki teremthet kánont.
S egy maradandó apróság mindent átfon.
Mert ugyanaz a gondolkodásmód kínálja fel,
amivel az én  a szituációkra lel.

A nyelv a nyelvét megleli. Magát a dolgot lehelet övezi.
Legfeljebb kézzel-lábbal érteti meg magát.
Pantomim lesz a blues. Nem kabát.

A nyelv fogak között él, a száj világában.
Ahol nincs aggodalom. Hol a gyógyító szabály van.
A nagy gondolat kap formát az izzasztó szobában.

Az elmélkedés nem kímél. Utat tör a világban.
S a Logosz a szív asztalán egy laptop.
Manna. Vers. Mindent átfog.

 

(Illusztráció: Carol Stender: Summer Poppies)