Bejegyzések kategória bejegyzései

Nemzeti irodalmak és filológiák

– esszé/vázlat –
Előfeltevések röviden, az előadásra alapozva: visszakanyarodva Kölcsey Nemzeti hagyományok című tanulmányához, rábólinthatunk arra, hogy a nyugai kultúrtörténet egyetlen eredeti irodalmi korpuszát az ókori görög költészet (eposz, dráma, vers) alkotja. Az ezt követő irodalmi hagyományok – a latin, neolatin stb – tulajdonképpen az antik görög hagyomány újraírásaként értelmezhetőek, a mítosz és rítus blumenbergi „struktúrája” szerint.[1] A nemzeti nyelveken belül kicsiben és/vagy diakróniájában ugyanúgy megfigyelhető ez a – tág értelemben vett – folytonos felülírás. Ezáltal az egyes kultúrnyelvek közti, (és, persze, azokon belüli) transzportációs lehetőségek kerülnek az érdeklődés(ünk) középpontjába. Röviden: mit tud átvenni, magáévá tenni egy nyelv? és ebből következik a második kérdés, mi az, amit nem lehet átvenni, elvenni egy nyelvtől? Az előadáson is előkerült Havasi-vers[2] tűnik – jelen ismereteink – szerint a jó műfordítás iskolapéldájának: az említett költő versfordításaiban rendszerint a magyar költői nyelv eszköztárára támaszkodik, a tökéletes fordítás igénye helyett a vers másik nyelven történő minél tökéletesebb megértése válik kritériummá – ez teljes mértékben konvergál mindenféle posztmodern elmélettel.
Király Levente Így írtok én című, jelen esetben problémafelvető műve többszörösen műfordítás: újraírja Karinthy Frigyes klasszikus paródia-gyüjteményét, az Így írtok tit, aztán újraírja Petőfi és Arany mellett a kortárs magyar irodalom fontosabb alakjait is (azaz ezeknek az alakoknak a köztudatban amúgy is törvényeszerűen karikatúraként kanonizálódott alakjait: az alkoholista Petri, a gyermeteg Varró stb, stb),[3] ezen kívül Gyergyai Proust-fordítását (újraírását) is. Király paródiáiban a fent kritériummá tett Havasi-mérce szerint jár el, és néha remekül is működik minden. Az például zseniális, amikor a Petőfi-sztorit felülírva a költőt egy Radnótira emlékezteti oroszországi fogolyként prezentálja, összességében viszont nem kötött le a dolog. Talán ezért úszhatott be a sorai közé az a gondolat, hogy talán mégsem olyan egyszerű dolog az újraírás, mint amilyen egyszerűnek e kötet alapján tetszik a dolog. Van itt Proust, Térey, KAF bár nem tökéletes formagonddal, de alighanem, ha úgy lennének se fednék el a problémát.[4] Ha mindannyiójukat bírja Király Levente, akkor miért raktárból kell kikérni a győri megyeiből? Proust miért van szabadpolcon, KAF-ot miért lopták ki? Az eddig vezérfonalként használt műfordításelméletet ki kell egészítenünk
Harold Bloom kánonelméletével, hiszen az említett fordításelmélet a nekem kevésbé szimpatikus, bár a maga álláspontjaiban elismert, iseri kánonfelfogást hordozza magában, miszerint az adok-kapok elve szerint, egyfajta intertextuális ökonómiában alakul ki az irodalom horizontja.[5] Eszerint, Király Leventének nem raktárban lenne a helye, hiszen intertextuális paroláival kapcsolódik kortárs irodalmunk javához! És azt hiszem, itt lesz fontos Bloom. Az ő, itt most ki nem fejtendő elképzelését követve, Proust azért nincs a raktárban, mert ő – hogy ilyen képiesen fejezzem ki magam – a Nyugati (sic!) mítosz körül járt rítus-táncával olyan személyes mítoszt tudott maga köré kialakítani, ami mögül Király Leventék nem, csak Homéroszok, Danték, Dosztojevszkijek látszanak ki. Ugyanígy KAF mögöttről Ady ismerős, Vajda dereng, Reviczky már homályos, a következő nem jut eszembe.[6]
Esszé/vázlatom iskolás konklúziója szerint, az említett fordításelmélet akár sokkal általánosabb érvényűvé is kiterjeszthető lenne, arra kell csak vigyázni, hogy ne sekélyesedjen el valami pesszimista szimulákrum-elméletté.[7]
Utolsó lábjegyzet.[8]


[1] A Gutengerg-galaxis végét pedzegető elméletek és egy új szóbeliséget jövendölők, vagy hogy klasszikusabb példával éljek, az irodalom melletti művészetek figyelembevételével a fordítás fogalmát talán a Fischer-Lichte által is említett teátralitásnál is átfogóbb elméleti metaforává lehetne tenni.
[2] ujnautilus.info
[3] Ha élne, akkor azt hiszem de Man is bólogatna, hogy valóban, egy-egy költőnek azok a ismérvei válhatnak dominánssá, amikben a köz megegyezésben van. A szubjektívebb, kognitív dolgokat nehezebb kategorizálni, mint mondjuk egy jól körülírható metafora használatot, vagy egyéb nyelvi performatívumot. Ez pedig manapság az aktív kánon alakulását is negyban megszabja, elég csak Ady és Petőfi viszonylagos mellőzöttségére gondolni.
[4] Tudom, szőrszálhasogatás, de Király Ganxsta-stílusban ír Dopeman-szöveget is.
[5] A horizont most szót pusztán a szótári jelentésében használom – a félreértések elkerülése végett.
[6] És igen, még az látszik, hogy Parti Nagy Lajos is járja a maga táncát.
[7] Egy lábjegyzet erejéig érdemes lenne mégiscsak utalni Bouderillard szimulákrum-elméletére. Hiszen, ha azt elfogadjuk, akár – egy-két kiskapun, tudományos csúsztatáson keresztül – odáig is eljuthatunk, hogy a művészetek sajátjának nyilváníthatjuk ki azt az eredetiséget, ami hiányzik a mindennapi életből.
[8] Paródia kérdése. A fenti gondolatmenetből a paródia kérdése kimaradt, mivel úgy gondolom, hogy önállóan nem képes elvinni egy művészeti alkotást. Erre jó példa lehet Király könyve is. És most főleg arra a jólsikerült Petőfi-Radnóti összemosásra gondolok, ahol a kisded poénok, átvett cirádák mellett a katharszisz is felsejlik.

Névtelen szerző: Gaia pusztulása

Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?
A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméletére tért, a fiáért, Don Ordonho infánsért és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotádban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.
Jánossy Gergely fordítása

Folyó Görögországban; A gyógyíthatatlan; Ünnepi vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

Centrifuga vagy az eljövendő dallam kottája

Igazi kihívás könyvismertetőnyi terjedelemben szólni G. István László legújabb, hatodik verseskönyvéről, hiszen abból egyetlen költemény szorosabb olvasása is tanulmányíróra cserélné a recenzenst, aki máris azon tűnődve kapná magát, hogy az irodalom melyik elméletét engedje el a pórázról.
A „miről is szól a kötet” kényszerű összefoglalásának helyére, inkább a kiadói ajánlást állítom: „A 2007-ben Zelk Zoltán-díjjal elismert költő új kötete fanyar búcsú egy párkapcsolattól. A kötetcím a hétköznapok gyakran tanácstalan, sivatagos útkeresésére és a tapasztalatok kényszerű körbenjárására, újragondolására utal. Bátor, kockázatvállaló könyv, lenyűgöző formakultúra.”. Érvényes érzületi instrukciókat kapunk a négyciklusú (Házasok; Feloldozás; Hármasút; Homokfúga) kompozíció mozgósításához és fontos sémát a versek történetbe rendezéséhez. Utóbbival azonban a lineáris olvasat során meggyűlhet a bajunk, mert a versnyelv kauzalitását fokozatosan veszítve tömörödik, s az utolsó ciklus ráolvasásszerű hanghordozása olyan intellektuális mélyörvénnyé alakul, amely komoly kihívás elé állítja olvasóját.
G. István hallása abszolút, látása éles, és a vájt fülű „szerény megvetéséből” első ránézésre, mintha a költészetre is vetülne, mintha rontott képek sorjáznának: „Úgy nézett rám, ahogy a szivacs / kifacsaráskor veszti a vizet.” (Női portré); „(…) egy hangszer zengése fér / a szemedbe, mondtam, oktávokat /nézel át, (…)” (Dzsungel)
Azonban, többek között a következő szövegrész: „Sírt a víz az utcán, a sárhányókra / csapkodta fel, mintha gyufát sercentene egy-egy / utcasarok. Rágyújtottál te is, szipkád, mintha / íze lenne, hogy nem szólsz, szádon fityeg / és ragyog.” (Út az őszbe) – olyan briliáns képalkotói intellektusról tesz tanúbizonyságot, amely gyanúba kever minden „képzavart”.
Ami a Homokfúgában „katakrézis”, azért tűnik annak, mert G. István olyan képalkotói frekvenciát használ, amely a topikus viszonyok hullámhosszán „zajnak” hallatszik. Tehát versei olyan interiorizálandó tartományt jelölnek, folyamatot modelleznek, amelyben a korábbi „zajt” már dallamnak hallani.
Persze, nem könnyű látni e képeket, hallani a dallamot, például: „Eltépett szárny, olyan volt az arcod, / nem néztél már vele (…)” (Szemfedő). Cserébe nincs affektáló posztmodern spleen, nem habzik szereppé a szerepelutasítás. A nyelvi játék G. Istvánnál sohasem jópofa, ez nála nem invenció, ha a nyelv játszik, akkor azért, mert hagyja játszani azt, amit játszik. A nyelv egyébként sem lehetne itt közeg, esetleg a lét háza, inkább hordaléka, hiszen hámlik, fennakad: „(…) minden szót magadba szippantasz, / reggel eldugulsz – ha torkodat kinyitnám, / ott lenne a sok szőr, szappan, mint a mosdó szűrője / alatt, (…)” (Útszéli alba); „(…) szádból a szó / hűvös port fúj át, / fejbőrről fújja le így a szél / a korpát.” (Új élet küszöbén).
Mégis, mi a Homokfúga? Tekintsünk a kibontakozó, majd elmélyülő örvénybe, hátha visszanéz ránk: „Kiállhatatlanul kevés, / amit megélek – / mintha nem volna bennem Nap helye, / csak ami éget. / Mintha nem lenne Hold, csak a fátyol – / megóvna, szétszakadna / bármivé változástól.” (Égitestek); „(…) nekem csak ez maradt – sok megunt mozdulat / közé befér tán egy valódi, abban mutat fel, / ahogy küszködik, égre mászna, de alig mer / a nap.” (Járókő)
Modortalan, manír nélküli költészet ez, de értsük meg, nem csenghet-bonghat, ami a létet a „valamilyenként-valóságnak” a kényszerében problematizálja. Csak a távolság bizonyos, a mindenkori adottól való távval kel, avval fekszik. A versbeszélő hangja a távolság megszemélyesítése.
A Homokfúga, számomra centrifuga (minden irónia nélkül!), ami, elidegeníti az ént a szerepeitől: kipörgeti a kultúrából a „ki vagyok én” kérdés kérdezőjét. A szerepváltások növekvő sebességben azonosíthatatlanná lesznek a szerepek, amelynek hátteréből kiemelkedik a szerepek különbsége: újra és újra felvillan az én transzcendenciája.
G. István Lászlónak szinte nincsen stílusa, amely kivételes képességű és felkészültségű költőre vall. Teszi a dolgát, heroizmus nélkül, mintha tudná, nem tehet mást.

Amíg alszol, vigyázok magamra

Augusztus utolsó napja volt.

Márton két szikár karját keresztbefűzte a mellén – szorosan átölelve felsőtestét. Hosszas töprengés után, kissé rekedten így szólt:

– Köszönöm…

– Én köszönöm…

Egymás mellett ültek, a lány most egészen közel hajolt hozzá, combjára tett jobb kezét, a balt a fiú ölére húzta, mélyen a szemébe nézett, és simogatni kezdte az ágyékát.

– Szeretsz még mindig, ugye?

– Figyelj, te is tudod, hogy most milyen a helyzetem… Aláírom: gyáva, semmirekellő, konform szar vagyok. Töketlen értelmiségi. Te is tudod…

– Ugyan! – lökte el magát sértődötten Barbara, s duzzogva elnézett a Kiskorona utcai házak felé. – Utálom, amikor pozőrködsz! Mindig utáltam. Régen zenésznek és költőnek álcáztad magad, most meg tudósnak…

– És te újra sértegetsz, mint akkor! – csattant fel most a fiú.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, tudom, hogy mennyit dolgozol, hogy mennyit olvasol és írsz. Komoly ember lettél, jó? Kérlek ne haragudj! – simult hozzá megint a lány.

 

Sokáig hallgattak.

 

– Egyébként igazad van – mondta aztán Márton – hülye kis pozőr voltam mindig. Kurva háryjános.

– Dehogyis! Szerettem, amikor mesélsz!

– Mit értem vele?

– Mit? Nagyonis sokat, de minek győzködjelek? Úgyis tudom, hogy az rajtad nem segít.

 

Megint sokáig hallgattak.

 

– Mi van, ha most?

– Mi most?

– Ha most segít, ha ezúttal meg tudnál győzni?

– Nem hiszem.

 

Most ő tette a lány combjára a kezét és gyengéden megszorította.

– Na! Kérlek!

– És mi lesz a helyzeteddel? Van barátom, amúgy…

Márton gyomrán hideg félelem futott át. Szeretett volna hangot adni szégyenének, dühének, de nem talált szavakat.

Barbara hirtelen feléje fordult és szájoncsókolta.

Nézték egymást tétován, nem éreztek bűntudatot, sőt, egyenesen azt érezték – valami módon jogos, amit tettek.

 

(…)

 

– Szeretkezzünk! – súgta a lány.

Ahogy hátradőlt – magával húzva a fiú pólóját – az lassan föléje hajolt, a mellére szorította a fejét és nem mozdult.

Gyermeki fáradtság szállta meg testét-lelkét; szótlanul feküdtek egymáshoz-egymásba bújva. Végre itt voltak újra az alma mater udvarának antik padjain. Édenkerti érzésük támadt. Szavakra nem volt szükség.

Márton fülében öntudatlanul dübörgött Barbara szívverése; érezte, hogy a lány ujjai a fülét simogatják, ágyékában feszülten dobolt a vér, sírás és álom határán lebegett.

 

*

 

Valahol megrezzent egy mobiltelefon; a fiú feltápászkodott, kinyújtózott; Barbara zavartan keresgélt aprócska női táskájában. Halkan beleszólt a készülékbe, majd felugrott a padról és hadarva beszélni kezdett.

 

Márton álmosan nézte a sötét udvaron imbolygó lányalakot; sejtette kivel beszél. Feltámadó kétség telepedett mellére, s hogy elűzze, cigarettára gyújtott.

 

(…)

 

Barbara zavartan bámult maga elé, mikor már ismét mellette ült.

– Ne félj, ma még a tiéd vagyok.

(…)

– Na! Tudod, hogy szeretlek, csak még egy kis időt kérek tőled.

(…)

– Hallod?

De a fiú már nem hallotta. Lógó fejjel aludt a padon, mellén keresztbefont karral. Jobb keze ujjai közt még égett a cigi, a hamu méltóságteljesen zuhant a kőre.

Barbara kivette a kezéből a csikket, elgondolkozva beleszítt még egy utolsót, aztán messzire dobta a klarissza kolostor romjai közé.

A Mókus utca fölött már sűrű, sötét éjszaka volt.

A lány befészkelődött Márton ölébe. Aludnia kellett, másnap hétfő, itt is megkezdődik az iskola.

 

*

 

Szeptember elseje van, de az még teljesen homályos, hogy e kis intermezzoval elindult vagy épp véget ért valami…

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)