Címke: Seuso-kincs

Magyar régiségek (A Seuso-kincs megtalálásáról és elvesztéséről)

 

 
Ha a Kárpát-medencében akarsz élni, ne tervezz hosszú időkre!
Ne tégy úgy, mint Seuso úr, aki a IV. század elején élt Pannoniában, és mesésen szép, talán lakodalmi étkészletének egyik táljára is felvésette a kívánságát: „Õriztessenek neked még sok évszázadig eme edények, oh, Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak”. Ám ez az optimista latin dedikáció nem hozott túl sok szerencsét a Pelso (Balaton) partja mellett lakó úrra és leszármazottaira.

 

A IV. század végén elárasztották a Kárpát-medencét a barbárok, és a csodás ezüstkészlet birtokosának menekülnie kellett, miután a kincset elrejtette. Amennyiben – miként azt a régészek valószínűsítik – a kincs tulajdonosa, Seuso úr vagy valamelyik leszármazottja lakott a ma feltárás alatt lévő, a Szabadbattyán környéki római palotában, akkor már tudjuk, mi lett a sorsa a háza népének. A barbárok két hatalmas tömegsírba dobálták a tetemeiket. A mesés étkészlet aztán – miképp a régészek azt épp most valószínűsítik – évszázadokig pihent a szabadbattyáni palota fűtésalagútjában.
Sümegh József, a leszerelés előtt álló kiskatona, a mesés étkészlet felfedezője különös fiú lehetett – és Sauso úrhoz hasonlóan talán ő is hosszú időkre tervezett. Nem tanult tovább, nem csajozott, nem rikoltozta a diszkókban, mint akkoriban szinte mindenki, hogy dzsin-gisz-káááán – ő másképp akart boldogulni. A kedélyesen szürke hetvenes években igazi „szerencséről”, mesés kincsleletekről ábrándozott, az éj leple alatt kőfejtőkbe, beomlott pincékbe, elhagyott ásatási területekre járt régészkedni. Nem volt sem okos, sem buta, sem művelt, sem műveletlen, viszont, de – és volt a baj –, számító volt minden ravaszság nélkül: kereste a szerencséjét. De a megtalált kincs nem hozott szerencsét sem neki, sem az ő remélt, majdani leszármazottainak sem. Miután megtalálta az antikvitás legnagyobb ötvösleletét – nem ismervén ki magát az értékesítés körüli játszmákban –, meg kellett halnia.
   Sümegh Józsi mikor mafla módon csencselni kezdett a „kincsekkel” – nem is titkolózott különösebben, hiszen volt földrajztanára, Födelmesi István nem tartotta a leletet értékesnek – talán emelet-ráépítéses falusi házról, vagyis, mint akkortájt mindenki, „egy kis szerencséről” ábrándozott.
Miért is ne? Ki gondolhatta volna, hogy a „Kántor nyomoz” és „Lolka és Bolka” Magyarországán létezhet az amerikai kemény krimik valóságával veteked, terrorszervezetek, hírszerző hálózatok, szervezett etnikai csoportok behálózta alvilág? Márpedig alighanem létezett. Akármilyen minta is van Seuso csodás étkészletének eltűnt darabjain (erdő, balatoni táj, mulató Bacchus, mitológiai vadászjelenetek) – a mi szemünkben azokat már egy másik bomló birodalom, a „szocialista rend” repedései díszítik.
A szocialista krimik és a 70-es, 80-as évekbeli Kék fény a tyúkpereken túl csak a társadalmi élet bizonyos szegleteit világította be: Ezen a nyáron is gátlástalan uligánok garázdálkodnak a Balaton partján, vagy ellopták Manyi néni nyugdíját, de a rendőrség lefülelte a tetteseket. Nyilvános fórumokon szó nem eshetett volna szó a műkincsekkel is seftelő magyar katonai elhárításról, amely (talán) Sümegh honvéd leveleit cenzúrázva értesülhetett a mesés kincsleletről. Nyilvános Nem eshetett volna szó nyilvános fórumokon roma műkereskedő-hálózatokról, akik – elfoglalván a II. világháborúban meggyilkolt zsidó ószeresek helyét – rendszeresen csencseltek Sümegh Józseffel, és az antik ezüsttálakat tízezrekért gagyizták el az Ecserin. (Mert ebben az esetben az antik nem azt jelenti, hogy megbízhatóan háború előtti, hanem hogy antikabb nem is lehetne.)
Mert roma régiségkereskedő hálózatokon keresztül szívódott fel a kincsek egy része. Az egyik hatalmas rézüstöt, amelybe Seuso úr vagy Seuso leszármazottja a kincseit rejtette (és amelynek párdarabja az angol műgyűjtő, Northampton lord birtokába került), mint elsőrendű pálinkafőző edényt adták el – hogy most épp kik és hol főznek benne pálinkát, azt nem tudjuk. De a kincs körüli hajszába más műkereskedő hálózatok is bekapcsolódtak, szerb, albán és libanoni „családi hálózatok”. A Seuso-kincs tizennégy darabját egy magyarországi kapcsolatokkal rendelkező délszláv üzletemberrel, Anton Tkaleccel együttműködő libanoni műkereskedő, Halim Korban juttatja el – egy benfentes szakember, Sir Peter Wilson, a Sotheby’s aukciósház elnökének közvetítésével – Northampton lordhoz.
És a Seuso-kincs kutatói arra is emlékeztetnek, hogy Polgárdi térségében akkoriban szovjet rakétakilövő egységek állomásoztak. De mi köze van egy ilyen komolyan hangzó „rakétakilövő egységnek” Sümegh Józsihoz, a leszerelés előtt álló magyar honvédhez? Nem tudjuk, ám a „szovjet szál” mindig mindenütt felbukkan. A műkincseket Angliában értékesítő libanoni műkereskedő, Halim Korban az „ügyet” megelőzően Moszkvába akkreditált diplomata volt, a „benfentes szakemberről”, Sir Peter Wilsonról később derült ki, hogy ifjúkora óta a KGB-nek dolgozott. Márpedig aki próbált a hetvenes években farmernadrágot csempészni, az nehezen hiszi, hogy magyarországi régiségkereskedők a titkosszolgálatok segítsége nélkül a határon ki-be hurcolhattak volna hatalmas ezüsttálakat.
Egyfajta költői igazságszolgáltatás lenne, ha a Magyarországon és Angliában (vagy talán a volt Jugoszlávia területén, esetleg Svájcban) szétszóródott kincsek egy része nemcsak antik lakomákról, szőlőfürtök közt mulató Bacchusról mesélnének, hanem Seuso úr leszármazottainak szörnyű meneküléséről – vagy akár a megtaláló, Sümegh Józsi haláláról is. De a kincsek a tulajdonosaik szenvedéseivel mit sem törődnek. Így azt azt sem tudjuk, hogy mely szervezet felelős Sümegh Józsi – és egyesek szerint nemcsak ő, hanem barátai, három másik környékbeli fiatalember – haláláért.
Az igazi krimikben ritkán adósnak félreértések, véletlenek, míg a valóságban annál többször. Lehet, hogy Sümegh József, a „kincskereső” félni kezdett, és épp ez a rettegés sokkolta az „üzletfeleit”?
Valaki elvesztette a fejét. Valaki vagy valakik eltaktikáztak valamit: én ezt tartom a legvalószínűbbnek. Ha a kellőképp megfélemlített és megfizetett Sümegh József emeletráépítést húzhatott volna családi házára, akkor jóval kevesebb hírverés támad a „Seuso-ügy” (mert nemcsak kincs ez, hanem számtalan cikk, regény, film témája, tehát „ügy”) körül. Bár a kiskatona halálát a magyar rendőrség öngyilkosságként zárta le, már a nyolcvanas években hallatszottak mendemondák a „kincsei” miatt meggyilkolt fiúról. Semmi sem árt jobban egy lopott kincs értékesítésének, mint a műtárgy körül fellebbenő, „gyilkosos” történetek. Mendemondák, suttogó holttestek nélkül a magyar műemlékvédelem később ébredt volna, a hálózatok is magasabb árat kaphattak volna a műkincspiacon, és Northampton lord, a kincs (egy részének) mostani gazdája is időben túladhatott volna az egészen.
Amit nagyon titkolnak, azt nem lehet eltitkolni – ez is a szocializmus tanulságai közé tartozik.
És persze a kincs, a híres-neves étkészlet számos köztünk bujkáló, Magyarországon fellelhető darabjával is. És most nemcsak a kalandos sorsú, pálinkafőző üstté átlényegült, ki tudja hol található rézedényről van szó. A több mint negyven darabosra becsült étkészletnek számos darabja lappanghat közöttünk, mintha ezek is a mi be nem vallott történelmünk darabjai lennének. A nemzetközi műkincspiacon nem bukkannak fel új Seuso-darabok, tehát a magyar tulajdonosok félnek ezeket értékesíteni. A kincs mostani birtokosai a magyar állam felhívására sem jelentkeznek – és bár úgy tűnik, most először sikerül a szabadbattyáni feltárást végző régészeknek elérni, és talán az egész ügyet felgöngyölíteni –, ők mégis félnek, és inkább lemondanak a tárgyak beszolgáltatásáért járó, tízmilliós állami jutalomról.
De nyilván vannak olyan tulajdonosok is, akik a birtokukban lévő antik tárgyakról nem sejtik, hogy mennyire antikok. Valaki a hetvenes évek végén meglátott egy szép régi ezüstkést az Ecserin. Kifizette, mert megtetszett neki.
Ez a bizalmatlanság, ez a félelem és titkolózás szinte már a szokásunkká lett, és ez is hozzátartozik már Seuso úr örökségéhez. Mi lehet most a tálak felirata? Őriztetnek, hogy ivadékainak is félelmére szolgáljanak?
(Ha vendégségbe hívnak, és a háziasszony nagyon egyedi késsel szeleteli a tortát, ne kérdezősködjél.)