„Szegény Erdély! Szegény irodalom!
Nyakába kötve irdatlan kolonca!”
(Dsida Jenő: Tarka-barka strófák)
Lezártnak tekintet életművek újraolvasása esetén szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az olvasói és értelmezői magatartásformákat gyakran meghatározzák azok az előítéletszerűen tételeződő megközelítésmódok, melyek az évek során az életmű értelmezésére, kanonizálására, irodalomtörténeti elhelyezésére tettek kísérletet.
Érdemesebb hosszabban idézni Füzi László Németh László regényei újraolvasásának kapcsán tett megállapításait, melyek, úgy vélem, Dsida Jenő költészetének 21. századbeli elemzésekor is megállják helyüket: „Azt viszont feltehetően teljesen joggal feltételezhetjük, hogy a szépírói munkák addig élnek az olvasók tudatában, amíg az olvasók az egyes művek gondolati kérdéseit a maguk gondolkodásával, gondolati dilemmáival kapcsolatba tudják hozni. Ha ez a kapcsolódás eltűnik, akkor a valamikori élő mű történeti-irodalomtörténeti jelenséggé alakul át, ami nem azt jelenti, hogy ekkortól már nem lesznek olvasói, hanem azt, hogy olvasói történeti-irodalomtörténeti jelenségként szeretnék megismerni, s olvasatakor már nem szembesítik a maguk kérdéseit a mű kérdéseivel. Az irodalomtörténetben élő művek ugyanakkor át is lényegülhetnek ismét sokakat érdeklő-érintő munkákká, ha nem így lenne, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy miért és miképpen következhet be egy-egy író reneszánsza, újbóli felfedezése.”[1] Dsida költészetének értékelése az elmúlt évtizedekben többször is megtörtént, hol több, hol kevesebb sikerrel. A költő korai halálát követő második világháború, majd a mind Magyarországon, mind Romániában bekövetkező hatalomváltás nem kedvezett annak, hogy e költészet irodalomtörténeti értelmezése és a kánonban való elhelyezése megtörténjen. 1945-öt követően Dsida szövegei – elsősorban talán vallásos témájuk miatt – nem kerülhették el a peremre szorulást, hiszen a kommunizmus ateista világszemlélete nem tűrte az ilyen és ehhez hasonló költészet tárgyalását. A kolozsvári Utunkban lezajlott vita (1956–1957) jól mutatja, hogy az ötvenes évek kultúrpolitikája mennyire idegenkedett attól, hogy újra a „haladó hagyományok” közé emelje Dsidát. Klerikálisnak, a Markovits Rodionnal folytatott vitája miatt zsidóellenesnek – tehát egyértelműen jobboldali „elhajlónak” kísérelték meg feltűntetni, s csak Panek Zoltán, Szőcs István, Páskándi Géza és Földes László értékelő írási adtak lehetőséget arra, hogy Dsida költészetét mégsem utasították el teljes mértékben.[2] A vita mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a figyelem ráirányuljon Dsida költészetének vallásos jellegére, s ezzel egy időben a vele foglalkozó szövegek azt is megkísérelték kimutatni, hogy a két világháború között megjelenő transzszilvanizmus világképe és eszmerendszere is hatással volt a költőre. Főként ezeknek a megközelítésmódoknak köszönhetően Dsidának jól kijelölt helye van a magyar irodalom történetében, azonban úgy vélem, hogy költészete más szempontok, kérdések alapján is értelmezhető, melyek esetleg Dsida lírájának más vetületeire is rámutathatnak. Balázs Imre József az erdélyi magyar irodalom avantgárd jelenségeit tárgyaló kötetében – amellett, hogy felhívja a figyelmet a Dsida életében nem publikált avantgárd versekre – Láng Gusztáv monográfiáját idézve hangsúlyozza, hogy az a „szociális töltet vagy néhány toposz, amelyeket a monográfia expresszionistaként jellemez, a századelős modernség versvilágában is jelen van, a Dsida-költészetből pedig javarészt hiányoznak a deszemiotizáló eljárások, illetőleg, az énszemlélet olyan sajátosságai, amelyek az avantgárd-korpusz centrumához közelítenének. Kétségtelen azonban, hogy Dsida költészete még számos meglepetést tartogathat az utómodernség kontextusában vizsgálva.”[3] Erre a jelenségre mutat rá már Szilveszter László Szilárd is, aki a későmodernség tendenciáit vizsgálja a költő szövegeiben: „A húszas-harmincas évek Dsida-költészetében azonban érzékelhető egy olyan – leginkább talán a korabeli József Attila- vagy Szabó Lőrinc-versekkel összehasonlítható – stilisztikai-poétikai szemléletmód is, amely bár egyértelműen kifejezi kétkedését a modern, karteziánus gondolkodás optimizmusát illetően, az egyén transzcendencia-élményét mégis alárendeli a tragikum, az értékhiány és az identitásválság tapasztalatának. Ebben a kontextusban pedig a költészet közösségi szerepének a megkérdőjelezése mellett a szerző és (vers)szöveg, alkotó és nyelv klasszikus viszonyának az átalakulása is kifejezésre jut.”[4]
Megfontolva a fentebb idézett két irodalomtörténész Dsida költészetére vonatkozó megállapításait és felvetéseit, e költészet újraolvasására teszek kísérletet, arra, hogy az eddigi, már előítéletként működő értelmezésektől részben eltekintve a kortárs horizont figyelembe vételével értelmezzem a szövegeket. Az ötvenes évek végétől Dsida Jenő verseinek több válogatása is megjelent, ezekből Csiszér Lajos szerkesztette Légy már legenda[5] című kötet tekinthető a legteljesebbnek, melyben külön ciklusba rendezve szerepelnek a költő életében megjelent, ám a kötetekből kihagyott versek. Fontosnak tartom leszögezni, hogy írásomban azokkal a Dsida-szövegekkel kívánok foglalkozni, melyek 1938-ig kötetben megjelentek, így a halála után napvilágot látott válogatásokat figyelmen kívül hagyom. A három kötet (Leselkedő magány,[6] Nagycsütörtök[7], Angyalok citeráján[8]) költeményeit fogom vizsgálni, figyelembe véve ugyanakkor azokat az irodalmi tendenciákat és lehetőségeket, melyek hatással, befolyással bírhattak Dsida Jenő költészetére.
Már a Leselkedő magány című kötet harmadik versében[9] (Túl a formán) tematizálódik a létezés titokzatossága, majd megismerésének szándéka és ennek nehézsége. A világ a már ismert szavakból nem felépíthető, nem leképezhető, hiszen azok kiüresedtek, jelentésük megváltozott. A nyelv által hajdan leképezhető világ képe körvonalazódik, és itt egyszerre válik kérdésessé a világ megismerhetősége, illetve a nyelv e folyamatban való részvétele.[10] A cél a létezés értelmének és titkának megtapasztalása, ami később az Összefont tenyérrel című versben is megjelenik,[11] és a cél keresése, a megismerés lehetőségének felismerése összefonódik az úttal, az elindulással, mely az életmű egyik legkiemelkedőbb alkotásában, a Nagycsütörtökben is visszatér.[12] E két motívum összekapcsolódása nem csupán az első vagy második kötetben jelentkezik, hanem az utolsó, már posztumusz kötetben is felbukkan – rejtett kérdésként kutatja a létezésből fakadó válaszokat:
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
s meglengetni szabad karom?
A Harminc év közelében című versében a keresés szorosan fűződik a szabadság képzetéhez, ami – mint majd magára a létre és a költőre, mint a világban elfoglalt pozícióra tett reflexiókban szintén megjelenik – a bezártság ellenpontozásaként is értelmezhető. Hasonlóképpen kerül egymás mellé a megismerés és a szabadság, a végtelenség érzete a Hulló hajszálak elégiájában is.[13] A lét tehát Dsida legtöbb versében valamiképpen a titokzatossággal fonódik össze, s ennek megismerése nem csupán titok-volta miatt tűnik lehetetlennek, hanem azért is, mivel jellegéből adódón határai kijelölhetetlenek. A titokként és végtelenségként tételeződő lét képzetéhez minduntalan a transzcendencia élménye társul, melyben mintha összefutnának a végtelenség szertetartó szálai, s mely mintha lényegéből fakadóan magának a titoknak a megoldását jelentené. A transzcendencia felé való fordulás, a világ megismerhetetlenségének tudomásul vétele egyúttal arra is utal, hogy az egyén nem képes megragadni a világot, mely már nem azonos korábbi – az én által elképzelt – önmagával, s így maga az individuum világ általi meghatározottsága szintén megkérdőjeleződik. „A világgal azonosulás expresszionista gesztusának egyik feltétele (ha nem alapfeltétele) a hit a költészet megismerő erejében. Köznapian szólva: azonosulni csak azzal a világgal lehet, amely maga is azonos önmagával, s azonosságának titkait testvéri otthonossággal tárja a költő elé. A megismerés azonban a fiatal Dsida számára – mint a motívumot ars poetica- érvénnyel feldolgozó Túl a formán mutatja – drámába, sőt emberi-művészi kurdarcba torkolló erőfeszítés.”[14] Láng Gusztáv megállapítása ugyan elsősorban Dsida expresszionista lírájából indul ki, ugyanakkor felismerhetőek már azon jelenségek, melyek továbbmutatnak, és a késő modern költészetben bekövetkező változásokra hívják fel a figyelmet. A fentebb említett szövegek tekintetében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy már a Leselkedő magány kötetben megjelenik a világ megismerésében és a költészet erejébe vetett hitben való kétkedés motívuma, mely a lírai én egységes identitásának megkérdőjelezéséhez vezet a továbbiakban.
A Megint csupa kérdés című szövegben a kérdésfeltevés retorikai jellegéből adódóan egyszerre bukkan fel a megismerés igénye, s emellett rákérdezettként a lét milyensége is.[15] Az emberi lét értelmetlen megélése körvonalazódik, s egyúttal a rendelt sors elfogadásának elutasítása. A szöveg retorikája viszont a megoldás lehetőségét is felkínálja: a szembenézést, a kérdezés általi megismerés lehetőségét, ami feltárhatja az értelmetlenség titkát. Nem csupán a másik emberrel, a múlttal való kapcsolat rendezése jelenti a problémát, a költemény végén az önmagába néző és önmagát megismerő ember képe is megjelenik. Dsida költészetében több helyen bukkanhatunk olyan szövegekre, melyek az ún. önmegszólító verstípust példázzák. E lírában ez eleinte az általánosságban feltett kérdéssel kezdődik, később a többes számú – közösségi identitást – feltételező megfogalmazásban folytatódik, mígnem eljut a lírai én az önmegszólításhoz. Ebben a folyamatban annak lehetünk tanúi, ahogyan ez a mód „a válsággal küzdve, okai után kutatva, mintegy tárgyiasítva, elvonatkoztatva, szemléli a személyiséget, mintegy kívülről és felülről.”[16]
A kérdezés és szembenézés nélkül megtapasztalhatatlan jelen képe, melyben homályosak az okok és következmények, többször is felbukkan, mint például a Visszatért lovagok[17] vagy a Kacagnak a hitetlenek[18]című versekben, és ezekben expliciten nyilvánul meg a nem-látás problémája, ami a fel- és megismerés elmaradására utal. A jelen nem látása hangsúlyozódik itt, és ezzel szemben – hol kimondva, hol kimondatlanul – létrejön a múltnak azon képe, mely akadályozza a létezés pillanatnyi megismerését. Ezt a tételt erősíti a Visszatért lovagok című vers helytelenül feltett, múltból származó kérdése is: „Vajjon megöljük ma a sárkányt?”, melynek folyamatos sulykolása a múlttól való elszakadás nehézségére szintén rámutat. A lét megtapasztalása felé vezető úton az első feladat a helyes kérdés megtalálása, hiszen az idejemúlt, értelmetlen kérdések csupán tévútra vezetnek. A megismerő látás révén viszont egy olyan valóság körvonalai válnak láthatóvá, mely csupa romokból, csontvázakból áll,[19] és ez a világ csak darabjaiban, összetörtségében vagy éppen őrültségében tűnik megragadhatónak.[20] Ezen világ megtapasztalása révén jut el a lírai én ahhoz a minden fölött álló, kétségbeesett kijelentéshez, mely a Valami eltörött című vers utolsó strófájában jelenik meg.[21] A széteső világ, a lét értelmét nem ismerő és nem is kereső emberek, akik előrehaladni, továbblépni nem kívánnak, szülik meg a teljes elidegenedést mindettől, mely létrehozza a magány az egész első kötetet megbélyegző[22] érzetét. Mindez a további kötetekben is erőteljesen megjelenik, ahol a magány a hontalanság, a világban-nem-otthon-levés érzetével párosul.[23] A magány, az egyedül maradás felismerése viszont nemcsak egy érzés, egy pillanatnyi hangulat, hanem annak a ténynek a belátása is, hogy a világ mellett az emberi közösségek egysége szintén megbomlott, egészében felfoghatatlanná vált, s csupán az egyes ember, az Én megismerése maradt lehetőségként. Amellett, hogy a fentebb tárgyalt szövegek esetén tetten érhető már az önmegszólító verstípus megjelenése Dsida költészetében, érdemes arra is figyelni, hogy a kérdezésben – minden kudarc dacára – ott rejtőzik a közösséghez, tehát az emberekhez való odafordulás gesztusa. Szabó Lőrinc és József Attila húszas-harmincas évekbeli szövegeit és ezek újdonságait elemezve, Kulcsár-Szabó Zoltán így fogalmaz: „a nyelvi hagyomány iránti újfajta beállítódás már nem egyszerű értékmegőrzés (klasszikus modernség) és nem is az elutasítás attitűdjén nyugszik (avantgarde), hanem a megértés és a kommunikáció kezdeményezésén.”[24] Ezen megértés és közlés utáni vágy érzékelhető e költészetben, melyben a széttartó és darabjaira hullott világ ellenére és ellenpontjaként mégis minduntalan felbukkan az egység ábrándja, ami legtöbb esetben a transzcendenciához kötődik. Ugyanakkor ennek a transzcendens világnak az áhítását és feltételezését nem csupán az istenhit explicit megnyilvánulásaként értelmezhetjük, hanem egy olyan utópikus, harmonikus egység tételezéseként, mely egyedüliként biztosíthatja a magára maradott Ént az Egész létezéséről.[25]
A kietlenségére, szétbomlottságára való reflektálás mellett a költő pozíciója és rendeltetése is körvonalazódik.[26] A költő világa „kiterített” lap, ott szembesül önmagával, és létéhez a Lámpa körül című versben a bezártság érzete társul:
Mozdul a lélek, repes lomhán
kripta-homályú szűk szobában
és dong és dong a lámpa körül,
Ugyanez a bezártság jelenik meg később is az Angyalok citeráján című kötet Búcsú az elítélttől versében, ahol szinte már kegyetlenné, önmarcangolóvá válik az önreflexió.[28] A költői identitás meghatározásában egyszerre bukkan fel a titokzatosság, melyet a végtelennel párosítottunk, és a bezártság, melynek okozója a külső világról összegyűjtött tapasztalatok összessége. A végtelenség és a bezártság kettősségében és a belőlük fakadó feszültségben definiálható a költői pozíció, melynek – kijelölése mellett – felszámolására is kísérlet történik szintén a posztumusz kötet Hálóing nélkül[29] című költeményében, ahol minden póz, szerep, betöltött funkció mellékessé válik az emberré válás, azaz az identitás lehetőségével szemben, mely megadhatná a vágyott harmóniát, azaz az (transzcendenshez köthető) Egész képzetét. Az önmeghatározásért folytatott küzdelem Szabó Lőrinc Te meg a világ kötet verseiben megjelenő harcához hasonlíthatók, melyet Kabdebó Lóránt így jellemez: „A költő versében a környezete börtönléte által meghatározottan akcióba lépő ember harcát éli át önmaga meghatározásáért. A történelem helyett a történetet figyeli, amelyben a létező önmaga viszonylatait tudatosítja, beteljesítve önmaga megvalósításával önmaga pusztulását.”[30] Dsida esetében annak a tapasztalatnak a felmutatását láthatjuk, mely szerint lehetetlen az identitás létrehozása, ugyanakkor mégis kísérlet történik a meghatározásra. Az viszont, hogy az önazonosságot alkotó elemek működése és így létezésük[31] ennyire elbizonytalanodott, szoros összefüggésben áll e líra költészet-képével. A költészet is a széttöredezettség állapotában található, részekben él, és nem tud Egésszé összeállni: „…Hirtelen megrezzen a tollam, eltört / versszakok rút romjai közt botorkál.”[32] – írja a Kettétört óda a szerelemhez című versében Dsida. A költészet ennek ellenére viszont az egyetlen olyan lehetőségként bukkan fel, mely a lét megismerésének az eszköze lehet, ahogyan ez már a Leselkedő magány kötet Túl a formán című versében is megjelent. Ennek tudásához azonban a megszólalás mikéntjének bizonytalansága keveredik:
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
És itt emlékezzünk arra, amit léttel kapcsolatban már említettünk: a helyes kérdések felismerése és feltevése vezethet el a létezés megismeréséhez; és emlékezzünk arra a tapasztalatra, ami a továbblépni nem akaró embertársak létállapotára vonatkozik, hiszen mindez vezet ahhoz a saját költészetére vonatkozó, önreflexív felismeréshez is, mely a Meredtszemű ősz című versben jelenik meg,[33] ahol a „sok furcsa vers” kifejezés megelőlegezi az Ősz a sétatéren költemény következő sorait:
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs kihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Az embertársak öntudatlan tengődése nemcsak a magányosság, a világban-egyedül-lét okozója, hanem egyúttal a meg-nem-értettség előidézője, ami végeredményben a költészet funkcióvesztését is jelenti. Mindezzel a költészet, az írott szó éppen egyik legfontosabb tulajdonságát – a közlés, az átadás lehetőségét – veszti el.
A világra, a költői pozícióra és a költészetre való reflexiókkal párhuzamosan – és ezek által – az önmegismerés folyamata is zajlik, melyek az Énre tett reflexiók szintjén a széttartás képzetét erősítik. Eleinte még megvan ugyan az Én egész-képzetének az ábrándja, mint az az Árnyékok[35] vagy A tükör[36] versekben megjelenik, de már előtűnik az Én széthullásának lehetősége:
Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.
És ismételten előkerül a kétkedő kérdés: „Valaha el lehet-e érni / a bús elérhetetlent?”[37] A kételkedő kérdések tovább vezetik az Ént a megismerés útján, de ahogyan a világ megismerése is akadályokba ütközött és végeredményben lehetetlenné vált, úgy az Én egységként való megtapasztalása sem sikerülhet. A világtól való teljes elszakadás nem működik,[38] mert az körülveszi az egyént, bezárva tartja, ahogyan ezt a Lámpa körül vagy a Harminc év közelében című versek bogár-hasonlatai is szemléltetik. És ez a bezártság tovább erősíti az önmegismerés lehetetlenségét. Az Én Egészként való megtapasztalásának sikertelenségét hangsúlyozza az írásba, a nyelvbe, a költészetbe vetett hit megbicsaklása is, hiszen ezek mind az öndefiníció olyan alkotóelemei, melyek kiemelt jelentőséggel rendelkeznek az önmegismerés folyamatában. Az írás teremtő tevékenységként definiálható Dsida költészetében,[39] ahogyan az már a Sorsokat írok című versben a Leselkedő magány című kötet elején is egyértelművé válik, azonban később ennek teremtő ereje is megkérdőjeleződik.[40] Ahogyan a Kuncz Aladár emlékének szentelt Szobor és drágakő című versben már maga a nyelv az, ami nem akar engedelmeskedni mesterének, ami már nem képes befogni a tökéletest, nem képes leképezni az egységet.[41] A cselekvés, a kísérletezés, ugyanakkor a sikertelenség felismerése, az egység folyamatos megkérdőjelezése – mely ellentétpárok mellé párhuzamként odaállíthatjuk a végtelenséggel szemben egyre inkább létrejövő végesség oppozícióját – egyszerre van jelen Dsida fentebb említett szövegeiben, s így e két pólus amellett, hogy állandó feszültséget eredményez, dialogikus viszonyban áll egymással. Ha összevetjük ezt azzal, amit Kabdebó Lóránt ír a Te meg a világ kötet költőjéről,[42] akkor Dsida lírájában is észlelhetjük a dialogicitás azon jegyeit, melyek Szabó Lőrinc költészetének és egyben a magyar lírának a megújítását, paradigmaváltását jelentették. „A paradigmaváltás lényege tehát nem tematikai, hanem szemlélettől ihletetten szerkezeti: a homogén versszemlélet dialogizálttá alakul át. A történelemben beteljesedő egy igazság helyébe az Egy igazságának története lép. A megformáltság eltűri, sőt kiváltja a hangnemi különbség egyszerre való jelenlétét, a pszichológiai és a logikai hangoltság egymást kiegészítő szervezőerejét”.[43]