A késő modern poétika jellegzetességei Dsida Jenő költészetében
Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy Dsida költészetében egy olyan létállapot képe bontakozik ki, melyben a világ alkotóelemeire hullott, s melynek egységben való ábrázolására a költő ugyan még próbálkozik, de már nem képes. Az így megismert világban pedig az egyén, az Én helyzete is bizonytalan, a támpontok elvesztése miatt a „hontalanság” állapotában található. És ez a hontalanság az Ént körülvevő, széteső és széttartó, összefoghatatlan világ részei eredményeként jön létre.[44] Dsida az Angyalok citeráján című kötet utolsó nagy ciklusában egy utolsó kísérletet tett arra, hogy mindazt, ami széthullott, egységben próbálja meg láttatni. A Tükör előtt ciklus egyszerre kíván lét- és költészetösszegző szintézis lenni, viszont úgy vélem, hogy ez csak a későmodernség poétikája felől tekinthető sikerültnek. Nem lehetséges egyetlen versbe sűríteni a világot, a lét széttartó szálait nem lehet már összefogni. Külön versekben szintetizál, külön szól múltról, költőről, költészetről, szerelemről és magyarságról. Külön beszél mindarról, ami az emberi létezés egységét jelentette – de már nem egységben, mert az lehetetlenné vált. Pedig az igény, az egységben szemléltetés és láttatás intenciója – ahogyan az az egész költészetében – ott van az Előre való beszéd című versben is.[45] Az ókori görög költészet harmóniája utáni vágyakozás, az összhang illúziója jelenik meg, és az igény a méltóságteljes, egységet ábrázoló költemény megszületésére.[46] És nem véletlen az ehhez választott olasz eredetű versforma sem, a stanza, mely méltóságteljes hömpölygésével, szigorúan megkötött formájával az egységesség képzetét akarja erősíteni. A költészet számvetése is megtörténik a Tarka-barka strófák című költeményben, felsorolja az erdélyi irodalom letéteményeseit, de a vers vége nem tud egységbe fordulni, szembekerülnek egymással a különböző megszólalási módok, s a vers már nem tudja megragadni a lényeget.[47] A vers homogén volta már Dsida utolsó kötetének e jelentős ciklusában látszik leginkább megbomlani, erőteljesen a többszólamúság felé nyitnak ezek a szövegek, s ezt csupán maga a forma látszik egyensúlyozni. A forma hangsúlyossá válása ismételten egybecseng azzal, amit Szabó Lőrinc lírai paradigmaváltásáról Kabdebó megállapít: „A dialogizált hangoltságú vers szükségeli a szerkezeti biztosítást. A klasszikus modernségű vers idealizált centrális elve, az avantgarde úgynevezett formabontása ellenére meglévő célratörő lényegi linearitása biztosíttathatta a vers homogenitását. A homogenitás megszűnte szükségessé tette, a különböző hangoltságú elemek poétikai kiegyenlítőjeként, de mégiscsak következmény gyanánt a szerkezet szerepének hangsúlyozását.”[48] Ha ezen szempont figyelembe vételével tekintünk a Tükör előtt ciklus verseire, akkor magát a ciklust is olyan formaként értelmezhetjük, ami a széttartást hivatott egyben tartani. Mert ugyan nem minden szövegben érvényesül a dialogicitás poétikája, viszont a ciklust tekintve érzékelhető az a szándék, mely voltaképp egyben szerette volna tárgyalni a több versbe szorult identitás integritáselemeit.
Mindezekre tekintettel egyedül A pántos kapukon túl című költeményében dereng fel egy pillanatra a megnyugvás, az Egész képzete, ahol lét és költészet még egységbe tud fonódni, s a „pántos kapukon túl” olyan költők várják, mint Arany és Kosztolányi. És hiába minden kísérlet, nem száll el „a rémült sorsfelismerés”, az Egész csak ábránd, mint ahogyan a Tükör előtt versében megfogalmazza: „”Szegény! Szegény! Ki eltört életét / épnek álmodja, míg tükörbe pillant.”[49] A felismerés itt már végleges és visszafordíthatatlan:
Az érett férfi búgó, tiszta moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
Dsida költészetében a széttartó, egységbe már nem foglalható lét meg- és felismerése történik meg, mely összefonódik a költészet azon ábrándjának vagy mítoszának lebontásával is – az erre tett folyamatos kísérletek közben –, hogy a költemény Egészben, Egységben tudja láttatni a világot. És a szétbomlás folyamatának felismerése, ugyanakkor az ellene való megszólalás adja Dsida költészetének diszharmonikus csengését, egyúttal a lírai én széthulló identitását. „Szabó Lőrinc – mint írja Kabdebó – arra törekszik, hogy tudomásul véve és megszenvedve a lemeztelenedést, a szereplehetőségek megszűnését, mégis megtartsa a személyiség megvalósításának igényét. (…) Nem tesz különbséget a reménytelen jelen és az azt felváltó, megváltoztatható, újfajta lehetőségeket ígérő jövő között, hanem a valóságelemzés negatív eredményét és a mégis vágyott lehetőségeket egyazon jelen időben szembesíti egymással. Így versében két szemlélet testesül meg: a kiteljesedni vágyó lázadóé, és ennek kudarcait figyelő, szkeptikus elemzőé. A személyiség épp ebben az egymásnak feszülő, egymást ellenpontozó, de ki is egészítő dialógusban látszólagos identitászavarban fogalmazódik meg.”[51] Látható, hogy Dsida esetén nem ennyire egyértelmű a helyzet a dialogicitás poétikáját illetően, azonban kétségkívül megfigyelhetőek azok a jegyek, melyek már e költészetben lezajló, a Szabó Lőrincéhez hasonlítható változásokat jelzik. A szkeptikus megfigyelő és elemző hang jelenléte Dsidánál még nem olyan erőteljes, viszont a transzcendens iránti vágyakozás megfeleltethető annak a lázadó szólamnak, mely önmagát beteljesíteni kívánja.
Ha mindezek után megvizsgáljuk Dsida kortárs recepcióját, megfigyelhetjük, hogy a kötetei kapcsán született recenziókban a szerzők néhol értetlenségüknek is hangot adtak. Molter Károly a gondolat önfeledtségét és spontaneitását hiányolja, miközben felhívja a figyelmet a forma öncélúságának előfordulására.[52] Ugyanakkor kritikai megjegyzései mellett megkísérli elhelyezni a fiatal költőt az erdélyi líra hagyományában – Olosz Lajoshoz hasonlítja –, és felismeri újszerűségét is. Szentimrei Jenő szintén az erdélyi költészet megújítóját látja Dsidában, miközben rámutat egy – véleményem szerint a későbbi recepcióban elhanyagolt – mozzanatra, a reflexivitásra.[53] Gaál Gábor Keleti Újságban megjelent írása nem foglalkozik részletesen Dsida költészetének újszerűen ható formáival, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a fiatal „poéta” egy új kor szülötte, s így új, az előző generációktól eltérő (világ)tapasztalatokkal rendelkezik.[54] Reményik Sándor valójában a második kötetről szóló recenziójában bírálja az első kötetet, széttartó, a középpontot nélkülöző gondolatiságról[55] ír a Leselkedő magány kapcsán, főként ködösségről és homályról[56]. Amit viszont kiemel – s ezt a legtöbb recenzens megteszi –, az Dsida egyre tökéletesebb formakezelése, s emellett már látni véli azt a központi magot – a múltra való figyelmezést, a transzszilvanizmus felvállalását –, ami az első kötetben még nem volt meg. Szintén a versek megformáltságára helyezi a hangsúlyt Szabédi László is, aki viszont azt is megjegyzi, hogy Dsida meglehetősen eltávolodik az őt körülvevő valóságtól, és saját világot teremt.[57] Talán a legtöbbet mondó írás Rónay György a Vigiliában megjelenő tanulmánya, melyben a szerző Dsidának a transzcendens világ felé fordulását menekülésként, ellenpólusként értékeli: nosztalgiaként „az elveszített Éden után, talán a ködös ifjúság értő, fáradt »leselkedő magánya« után.”[58] Rónay később így fogalmaz Dsida oly sokat emlegetett katolicizmusáról: „De ez a hitvalló katolicizmus is a játék álcáiba öltözött, parafrázisokba és stílusutánzatokba, gyermekieskedő gagyogásokba. S ami katolikus, nem ezekben a félresikerült, mesterkélt, rossz versekben nyilatkozik meg, hanem egész lírája »irracionalitásában«, a forma fényes, vörösmartyas, de lányosabb lejtésében és párás »emanaciójában«, amelyben a szavakkal el nem mondhatót közli a zene áramlásával.”[59] Végül a recenzens azon véleményének is hangot ad, miszerint Dsida a Nagycsütörtök című kötet megjelenése után már nem találja saját hangját, nem tud továbblépni az addig elértekhez képest: „…a versek megtörnek, ellaposulnak, céltalanul tekeregnek; a későbbi elmélet igazolja őket, de ebben az esetben téves az elmélet, mert a versek nem jók. Dsida a Nagycsütörtök óta, ki tudja miért, hanyatlott kisebb költeményeiben, nem kerülte az olcsó megoldásokat, néha még giccses is.”[60]
A korabeli recepció áttekintése jól mutatja, hogy Dsida költészete kapcsán a kritikusok – a pozitívumok kiemelése mellett – értetlenségüknek is hangot adtak. Minden recenzens kiemelte bravúros formakezelését, rímtechnikáját, s emellett fontos szerephez jutott a versek transzcendens élménye és a hol felfedezett, hol hiányolt transzszilvanizmus. Egy olyan elváráshorizont körvonalazódik, mely a fiatal költőt mindenképpen az erdélyi líra hagyományában kívánta elhelyezni, s már csak ebből kifolyólag is fel kívánta mutatni költészetében a kisebbségi sorsra való reflexiókat, az erdélyiség – az erdélyi gondolat – felvállalását. A fentebb felsorolt jegyek alapján értékelte a kritika Dsida költészetét, viszont úgy vélem, érdemes odafigyelni a felbukkanó, kritikusabb hangokra, mindarra, ami a recenzensekben a diszharmónia, a széttartás érzetét keltette, és ami vélhetőleg túllépte a kortárs horizont elvárásait. Reményik Sándor írásában – a Leselkedő magány című kötetre utalva – így fogalmaz: „Nem volt azoknak a verseknek szilárd, konkrét magja, vagy nagyon kicsi.” A kritikus éppen azt az egységet, központi rendezőelvet hiányolja, ami a Dsida költészetében körvonalazott léttapasztalat fényében nem is jöhetett létre. Itt érdemes Gaál Gábornak a Keleti Újságban megjelent cikkéhez is visszatérni, hiszen ebben a szerző olyasvalamire hívja fel a figyelmet, amire a többi recenzens és kritikus nem figyelmezett. Arra a nem elhanyagolható tényre, hogy Dsida generációja számára a valóság olyan adottságokkal rendelkezik[61], amelyet az előző író-, költőgenerációk egy változás eredményeként látnak: Dsidának pedig mindez jelenti az origót, a kiindulási pontot. És Gaál Gábor írásában többször is összehasonlítja e két generáció léttapasztalatát: „Számukra a száguldó és bomlott világnézetek, a váltakozó és tarka politikai rendszerek, a kisebbségi sors s a nagy háború utáni százarcú nyomor, a le[l]ki dezintellektuálizálódás és gépműveltség és minden egyéb, ami a kor tünete, egytől egyig adott és itt talált természetes valóság, amiben jól rosszul, de odahaza érzi magát, anélkül a hontalanság nélkül, mely a öregebbeket mind betölti…”[62]. Az alapvető különbség a két generáció világtapasztalatában a változáshoz való viszonyulás. Az idősebbek számára, Áprilynak, Reményiknek, Kós Károlynak vagy Berdének a saját jelen megtapasztalása egy folyamatos és elkerülhetetlen összehasonlításban létezik: a múlt és jelen állandó összevetésében. Egyfajta utániság léttapasztalata ez, melyben egyszerre kap helyet – Reményik szavával – a „Békekor mágiája”, a változás megélése, és a szétbomló, a múlt adottságait eltüntető jelen megtapasztalása. Az új generáció számára a múlt nem saját tapasztalat, hanem csupán egy mítosz, melyhez valamilyen módon viszonyulni kell, s így nincs meg a változás megtapasztalásának élménye sem; ami van, az a jelen, mely úgy adott, hogy nincs meg az összehasonlítási lehetőség. Térjünk vissza Gaál Gábor fentebb idézett cikkrészletének utolsó gondolatához, mely szerint az adott kor Dsida generációja számára „itt talált természetes valóság, amiben jól rosszul, de odahaza érzi magát, anélkül a hontalanság nélkül, mely az öregebbeket mind betölti…” A két kulcsfogalom: „odahaza” és „hontalanság”. Gaál szerint az idősebb generáció számára e két fogalom dichotómiájában létezik a jelen tapasztalata, míg a fiatalabbak számára már e kettőség nem léttapasztalat, s számukra csak az „odahaza” jelene adott. Jól látható a kritikus megfogalmazásán amint a változás tapasztalata felől állítja fel ezt a dichotómiát, s ebben helyezi el az idősebb és fiatalabb generációkat. Azonban itt érdemes figyelni arra, ahogyan Gaál Gábor a kor tüneteit az idézett szövegben leírja. Mindez a változás megtapasztalása nélkül is Dsida jelenének „természetes valóság”-át adja, mely – mint láttuk – a „haza elvesztésének” élménye nélkül is a hontalanság, az identitásvesztés léttapasztalatához vezet. Értelmezőként ebből a pontból tettük fel kérdéseinket Dsida költészetének, s úgy vélem, hogy nem Dsida irodalomtörténetileg már megszilárdult jelenségével találtuk szembe magunkat, mely túlnyomó részt a transzszilvanizmus és a vallásosság felől determinált, hanem olyan általános, az emberi és költői létre vonatkozó és léttel kapcsolatos válaszokat is kaptunk, melyek túlmutathatnak az „odahaza” és „hontalanság” fogalmak regionális dichotómiájának megkötő dilemmáján, és felmutatták Dsida költészetének a későmodernség poétikája felé nyitó jegyeit.
[15] „Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten / olyan kapút, melynek csak egyik pántja / sok ezer fekete mérföld? / Téli estéken keservesen énekelve, / őseink és dédunokáink hajából / miért fonjuk az élet hosszú kötelét? / Miért faljuk fel egymást / akkor is, ha nem vagyunk éhesek / s miért pattan fel gőggel a gerincünk, / ha végigütnek rajtunk?” Uo., 15.
[25] Vö. „Estenkint gomolyos, városnyi felhők / tömbjén kell komoran s fázón keresztül / fulladnod, mielőtt a csillagok zord, / nyirkos tüzeihez fölér a kezed.” (Országos eső); „hullatag levelek, mérföld-magasra / nyúló rengetegek nyirkos szagában / alszom. Ágak alatt, nyitott ajakkal… / …Míg testvéreim, az égszinruhájú / angyalok repeső, vidám csapatja / messze – fönt – nevemet kiáltja s elszáll…” (Mélyen) Dsida, Nagycsütörtök., i.m., 28, 49.
[29] „se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás, / törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok / se vándor, / aki meredélyre kaptat se út, se cél – és költő sem vagyok, / csak ember, aki minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír / és csak áll a nagy sötétben / s meztelenül / Isten előtt vacog” Uo., 67.
[31] Vö. A késő modern poétika kapcsán Kulcsár Szabó Ernő így ír az Én integritásáról: „E klasszikus-modern előfeltevés azonban messzemenően dekonstruálódik az Én integritásértékeinek tarthatatlanná válásával, illetve azoknak az individuális tulajdonságjegyeknek a felszámolásával, amelyekre lényegében minden klasszikus-modern én-koncepció felépült.” Kulcsár Szabó Ernő, Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdéséhez, in Uő., A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 39.
[41] „érdes emberi nyelv sziklakemény, komor / őri rengetegét mint kalapáljam úgy, / hogy bár körvonalakban is / megjelenne finom rezzenetű szemed… […] Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró, / zúgva-zengve repül, pattan a törmelék […] s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt / márvány-terve, gigász oszlopa megreped, / kőforgácsra szakad minden anyag s romok / szennye közt maradok magam.” Dsida, Nagycsütörtök, i.m., 8.
[44] Lásd Kulcsár Szabó Ernő jellemzését a lírai én szituáltságáról Szabó Lőrinc kapcsán: „A hangoltság diszharmóniája és a kompozíció egyneműségét fellazító közlésmód már ekkor olyan beszéd-szerűségnek állott a szolgálatában, amelyik poétikailag nem a metafizikai feleletre hivatott szubjektum önkifejezés-formájaként értette önmagát. Az öntanúsítás logikája mindinkább az átfoghatatlan, rendezhetetlen és főleg uralhatatlan szituáltság tudomásulvételével kapcsolódott össze.” Kulcsár Szabó Ernő, Szabó Lőrinc, in Újraolvasó. Tanulmányok…, i.m., 46.
[52] „Azonban majd valamennyi versében érzik még, hogy saját személyisége törvényét többször alárendeli a nyelv eltanult és nagyon tisztelt alkotmányának, a szókötés és gondolatjáték barvúrja fontosabb még neki, mint lírai igaza s a pillanatnyi önfeledtség. Általában hiányzik Dsidánál a spontaneitás, a nem-bánom, rendesen melodikus lemondással vagy színesen elkészített tartalommal helyettesíti, illettve szorítja vissza a költészet elementáris múzsáját. Dsida nem mer még igazi költő lenni, egyelőre csak akar és néha tud már az lenni.” Molter Károly, Leselkedő magány, in Dsida Jenő emlékkönyv, szerk. Pomogáts Béla, Budapest, Lucidus Kiadó, 2007, 247.
[53] „Dsida nem a pacsirta-költők közül való. Hajlamosabb a reflekszióra, a gondolati elmélyedésre. De ezen a vonalon is nagy kitárulások állhatnak még előtte, mert egészen és önzetlenül költő tud és akar lenni. Költő és semmi más. Reflekszivitása benne az a mélyebb erdélyi szín, mely tompa és lemondó fénnyel ottragyog minden erdélyi alkotáson, amely igazán és mélyen erdélyi.” Szentimrei Jenő, Leselkedő magány, in Uo., 244.
[54] „Hogy úgy mondjam, a sorok mögött az az új emberfajta beszél, amelyik a mai európai szituációkat, földiekben és lelkiekben, készen és olyannak találta, amilyennek az öregebbek sohasem hitték, hogy leszen földiekkel és szellemiekkel.” Gaál Gábor, A husz éves poéta, in Keleti Újság, 1928, XI., 97.sz., 7.
[57] „Ez a nyelv nem rajzol híven egy őt szülő világot, hanem maga szül új világot imaginárius távlatokban. […] És föltétlen művész, míg nyelve szülte problémáinak körén belül marad. S ezzel képessége határait is megvontuk. Mert bámulatosan félszeg, amikor a világ harmincmillió munkanélkülijéről kényszerít szeme elé látomást. Amikor kollektív váddá teszi a szálkát, ami egy proletár asszonynak surlás közben a kezébe ment, az ember kábán kérdi: vajjon a költő együttérezni akar-e a nyomorultak hadával, vagy kényelmesen magaslatról frivol tréfát űz velük?” Szabédi László, Nagycsütörtök, in Uo., 254.