Bejegyzések kategória bejegyzései

Az eskü

 

 

A hét éves Bence csöndesen kártyázott édesapjával a Budapest-Szeged irányú gyorsvonaton. Egy megviselt, másodosztályú kupéban ültek, ahol az ülések piros kárpitjáról egy késsel akár lehúzhatták volna a megfeketedett emberi zsírt.

Bence nyáron már betöltötte a hetet, de megbeszélték otthon, hogy a kalauz bácsinak majd azt mondja, hogy csak hat éves. Az elvált apuka saját jegyét is alig tudta kifizetni, a kisfiúéra már nem jutott pénze. Persze autója sem volt, ezért kellett vonaton hazavinnie Bencét az anyjához. A nő ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek ne utazzon még egyedül.

-De nem bűn hazudni a kalauz bácsinak? – kérdezte aggódva Bence, amikor beszálltak a vagonba.

-Ez apró hazugság. Meg tudjuk vele spórolni két tábla csoki árát is! – mentette magát az apa. Ez úgy tűnt megnyugtatja a fiút, és nem is firtatta tovább a kérdést. Valahogy úgy képzelte, amikor leszállnak, apja belenyúl kopott bőrtáskájába, és ő megkapja belőle a csokoládét.

Talán mondhattam volna neki kevesebbet is, mint két tábla csoki – morfondírozott a férfi, miközben végignézett saját, rongyos nadrágján, kopott pulóverén és lyukas sarkú barna műbőrcipőjén – Úgysem nagyon érti még a pénz használatát. Vajon elfelejti, amíg odaérünk, vagy be kell majd vallanom, hogy nem tudok neki venni semmit. Remélem akkor az anyja kiment. Bár erre kicsi az esély, inkább még élvezné is a helyzetet. Még jó, hogy a másodosztályon nincs büfé kocsi. Lassan végignézett fia ápolt külsején, frissen vágott szőkésbarna haján, szép új öltözékén. Örült, hogy legalább a magas összegű tartásdíj, amit volt neje a drága ügyvédekkel kiharcolt, jó helyre megy. A gyermek csöndben kotorászott mesefigurás kistáskájában, majd egy pakli Fekete Péter kártyát húzott elő, hogy ne unatkozzanak a hosszú úton.

A játékban a férfi valahogy rendre veszített, pedig végig jól láthatta Bence lapjait. Erre finoman többször figyelmeztette is kisfiát.

-Most te húzol apu! – szólt pajkos tekintettel Bence, és egy lapot kicsit előrébb tolt a többinél a kezében gyűrődők közül.

-Ez ugye nem a kormos képű Fekete Péter, amit felkínálsz nekem? – kérdezte ártatlan arccal az apa.

-Persze, hogy nem az! – vágta rá sértődést színlelve a kisfiú.

-Esküszöl?

-Esküszöm hát, csak vedd el! – nevetett már előre Bence.

-Az esküdtek nem hazudhatnak. – szólt szelíden, de határozott hangon a férfi.

-Mert akkor mi történik? – kérdezett vissza aggódva a gyermek.

-Az élet valahogy mindig megbosszulja az ilyen hazugságokat. – bámult maga elé az apja. -Tudod, valami rossz történik velük. – magyarázta. -Ez lehet apróbb, vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, attól függ, mekkora az esküszegés mértéke, és kinek ártottak vele. De ha a bíróságon szeged meg az esküdet, akkor börtön is járhat érte. – fűzte még hozzá komolyan, majd rájött, hogy aki előtte ül csupán egy gyermek, és nem folytatta tovább a hangos tűnődést.

-Te szegtél már meg esküt, apa? – kérdezte naivan Bence.

-Egyszer igen. – válaszolt gondolataiba mélyedve a férfi, aki számított a kérdésre, és közben idegesen forgatta ujján a jelentését vesztett karikagyűrűt.

-Mi volt az? – faggatta éhesen tovább.

-Ha nagyobb leszel, elmondom. – mosolygott keserűen az apja.

-Ugye ezért nincs munkád, és ezért vagy szegényebb, mint a többiek apukája? Mert az élet megbüntetett érte.

A gyermek könyörtelen, de vádaktól mentes őszintesége váratlanul érte, és arcul csapta a fiatal férfit. Igen, – gondolta magában – persze, hogy megbüntetett az élet. Egy másik nő kedvéért megszegtem Isten előtt tett eskümet, és erre ráment a házasságom, a válóperben elvesztettem kevés vagyonomat, a fiamat kéthetente látom, és pont ekkor jött a gazdasági válság is, ami miatt leépítés volt, és ami miatt most munkanélküli vagyok.

-Igen. – mondta végül indulatmentesen. -Igen, azt hiszem, ezért van minden.

Bence feszülten figyelt minden szóra, majd visszatolta a kártyát, és egy másikat csúsztatott a helyére. Arcáról eltűnt a mosoly, fiatal fejével a hallottakon gondolkodott.

Ahogy játszottak, a ceglédi megállóhoz értek. A hangosbeszélő alig érthetően, recsegve megszólalt: „A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak! A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak!”

-Apu! A néni a hangszóróból azt mondja, a sofőrt valami Aladárnak hívják. – A férfi olyan jóízűt nevetett, amilyet már nagyon régen nem sikerült. Bence értetlen arcát látva gyorsan elmagyarázta a fiú félreértését, aki szintén kacagni kezdett saját elhallásán.

Sokáig nevettek így önfeledten, de hirtelen belépett a helyiségbe a kalauz, és megfagyott a kabinban a levegő.

-Jó napot, kezeletlen menetjegyeket kérném! – szólt rutinos, érzelemmentes hangján. Látszott rajta, igazi, munkájában elhivatott férfi.

-Jó napot! – erőltetett természetes hangot az apa, és odaadta a jegyét.

-A kedvezményre jogosító igazolást legyen szíves átnyújtani! – darálta gépiesen az egyenruhás. Az apa elővette rongyos tárcájából a kopott kártyát, és odaadta a jegykezelőnek. Az bólintott, majd a fiúra nézett. Olyan nyájasan szólt a gyermekhez, mintha az fogyatékos lenne:

-Hány éves vagy kisfiú?

-Hat. – vágta rá büszkén Bence, és lopva az apjára pillantott. Ezt a karszalagos férfi azonnal észrevette és könyörtelenül fojtatta tovább a vallatást.

-Szóval hat éves vagy. Megesküszöl rá?

 

A gyermek elsápadt, apja pedig behunyta a szemét és nagy levegőt vett.

 

‘egy öltéssel a csendben’

 

éreztem hogy
alszom és

valaki megfogja
a kezem.

nem Te voltál illetve
nem voltál Te

megmértem a lázat és
megmártom a lábam

a száraz mederben.

kávét inni és aludni
az ébrenlétre.

nyitok egy zárójelet

(hogy végre igazán
szóljak –

és nem zárom
be.

itt már nem
segítenek:

(inkább hazudok
újból –

megölték egy öltéssel
a csendben ülő

köveket.

követlek hazáig hogy
lássam mint tűnsz

el az ajtó

mögött.

háttal ülni a menet-
iránynak és nézni a

távolodókat.

nem a Hiányt hanem
a Teljest látni

át által
általad.

most figyelj:

*felejtek*

a kis kavicsok és a
szikla

a homokszemek és a
part

(menj vissza a
kikötőbe –

*ott horgonyzom*

(a kéz ahol
fog –

 

Bilincs és Kötél.

2013. 06. 12. 23: 24: 26

 

(Illusztráció: Vimal Candran)

Kisöregek

Kisöregek

 

Már nem volt igazán meleg, a járókelők ruházata alapján kezdeti őszi dzsekis idő. A pesti Művész Mozi előtti padon két öregúr, Ödön és Jenő beszélgetett. A beszélgetés akadozott, néha nagyokat hallgattak és szuszogtak közben.

-Jenőkém. Megöregedtem. Már nem ugyanaz.

-Már megint a nők, igaz Dönci?- kérdezett vissza szuszogva Jenő.- Na mesélj.

-Emlékszel, mikor sikerült meghódítanom Jolánt? A legjobb nő volt a környéken, mégis én vittem haza.

-Mind emlékszünk, Dönci.

-Utána én voltam a sztár. De ezek a mai csirkék akkor még nem is éltek, nem tudják, ki voltam én régen. Van ez az új pipi, ez a Timi. Úgy jár-kel a városban, mint egy istennő. Nem csinál mást, csak riszálja magát, nyújtogatja a nyakát és közben kidülleszti a mellét, de én már ennyitől is úgy be vagyok zsongva, hogy ha csak rágondolok, elszállok.

-Udvaroltál neki?

-Hogyne udvaroltam volna neki? Persze, hogy udvaroltam neki. Azt hiszed, viccből játszom itt a szerencsétlent neked? Hát persze, hogy udvaroltam. A múlt héten vagy két órán keresztül kergettem. De még csak rám se nézett. Utána persze úgy kifáradtam, hogy alig kaptam levegőt.

-Talán ha felhívnád magadra a figyelmét…-kezdte Jenő némi gondolkodás után.

-Mire gondolsz, Jenőkém?

-Emlékszel, hogy amikor meghódítottad Jolánt, milyen nagyon kétségbe voltam esve? Talán pont ez lenne a megoldás. Féltékennyé tehetnéd.

-Nem tudom, Jenő… Ha nem lennék már ilyen öreg, azt mondanám, üsse kő. De így már nem éri meg. Ráadásul mikor a múlt héten végre leszálltam róla, fogta magát és elküldött melegebb éghajlatra.

-Ragyogó ötlet, Dönci!- kiáltott fel Jenő és mindketten elrepültek dél felé.

Louise Glück: Nyári kert

1

 

Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam, 
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig 
akárcsak az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden a fényképen.

Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös 
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán, egy kerti szék, egy sövény és néhány fa.

Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek 
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben 
árnyékuk összeáll.

Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent 
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –

Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?

Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.

 

 

2

 

Mikor némiképp újra rátaláltam ezekre az emlékekre,
visszatettem a fényképeket, ahol rájuk találtam, 
egy réges-régi zsebkönyv lapjai közé,
melyek szélei tele voltak írva 
jegyzetekkel, néhol egy-két szó volt, de gyakrabban
fordult elő szellemes megjegyzés vagy felkiáltás,
úgy mint “Egyetértek” vagy “Bizonytalan, tanácstalan vagyok” –

A tinta megfakult. Imitt-amott nem tudom elolvasni, 
mit is gondolhatott szerzője, miközben 
horzsolásszerű foltokra lettem figyelmes, 
hirtelen azt vettem észre, hogy potyognak könnyeim.

Egy ideig a kezemben tartottam a könyvet.
A címe szerint: Halál Velencében;
Én írtam a lap szélére, feltéve, ha Freud elhiszi,
semmi sem a véletlen műve.

Így hát a kis fénykép sorsa
újra eltemetett, ahogyan régen is, a jövő számára.
A lap szélén csupán két szó volt,
egy nyíl mutatott rájuk: “meddő” és az oldal alján: “feledés” –

“Neki pedig úgy rémlett, hogy sápadt, bűbájos 
pszichológus ott künn rámosolyog és fejére int…”[1]

 

3
 

Milyen nyugodt a kert,
bögöly se dongja körbe a húsos somot.
Már itt a nyár.

Milyen nyugodt most itt
az élet, mely ereje teljében van. Platánok

érdes, durva oszlopai 
tartják a mozdulatlan 
lombkoronákat és

a gyep megrészegül
a színpompától –

míg az égbolt kellős közepéről
figyel szemtelenül az Úr.

A dolgok, mondja, s mindannyiotok:
páratlan és megváltoztathatatlan.

Kitapintható a csend, akár 
a színpadon, akár a közönség soraiban,
ahol megszólalni is tolakodó.

Oly közel van hozzánk,
árnyatlan a gyep is.

Nyugodt és csöndes minden,
akár egy délután Pompei városában.

  

4
  

Beatrice elvitte a cedarhursti parkba a gyerekeket.

Sütött a nap. A repülők
jöttek-mentek a fejük felett, békében, hiszen a háborúnak vége.

Így képzelte ő el a világot:
nem lényeges számára, mi valós és mi hazug.

Repülők jönnek-mennek, egészen
Rómáig, Párizsig – nem lehetsz rajtuk,
hacsak nem repülsz át a parkon. Elsuhan
mind, semmi sem állíthatja meg őket –

A gyerekek nem tudnak uralkodni magukon,
hogy meg ne szagolják a rózsákat.
Öt vagy hét évesek lehettek.

Végtelen, örök – így 
beszélt az időről.

Valahol a tölgyek takarásában ült egy padon.
Messze a távolban, a félelem egyre közeledett, ott volt a küszöbön.
oda hallani a vonatállomásról a hangját.

Az eget narancs és rózsaszín festi be, véget ér a nap.

Nem fújt a szél. A könnyű nyári napsugár
tölgy-árnyakat formál a zöld gyepen.

 
Nagypál István fordítása


[1] Idézet Thomas Mann, Halál Velencében c. könyvéből, az idézetett fordította: Lányi Viktor

Kovács András Ferenc: Tengerész Henrik intelmei

 

“Szent Jakab havában érkeztem Don Enriquezhez Sagresbe, 

éppen a születésnapomon. A jeles férfiú többek között óva intett a hajózástól.

Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)

 

 

Gustav_Klimt_philosophy

 

 

 

 

szent jakab havában ne készülődj

ne érkezz sehova ne vess horgonyt

ne köss ki sehol szent jakab havában

szárnyashalak énekelnek csalogatnak

zátonyra rohadnak a flották

vergődnek hintáznak a roncsok billegnek

kelletik magukat megtanulnak szirénül

és lesznek ők szélvész libikókái

és lesznek ők démonok nyoszolyái

és a sátán tekerőlantjai lesznek

szörnyek szeretői hullámok kurvái

 

szent jakab havában hagyd a tengert

nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot

bekalkuláltam a teljes állatövet

láttam a rák az oroszlánra támad

s az bőrét menti – ketrecbe rohan

megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünket

 

szent jakab havában ne hajózz ne

érkezz sehova sellők ugatnak minden

partvidéken valamikor szent jakab havában

én sem szálltam tengerre de mintha

köveket kötöttek volna lábamra

tologattak unszoltak feléje hallottam

örvények zenebonáltak sellők vonítottak

a zenekarok a mélyben a zenekarok

 

 

(http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=9460&secId=873873&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kov%C3%A1cs+Andr%C3%A1s+Ferenc&limit=1000&pageSet=1)

 

Feltűnő a központozás majdnem teljes hiánya. Vesszők nélkül a tagolás az olvasóra van bízva, hiszen a sorok sem mindig rendezik egyértelműen a verset. Alanyok és állítmányok ide-oda csúszkálása, időnkénti ismétlődése, az egyes szavak sorrendjének felcserélése biztosít a műnek egyfajta egyhelyben rezgő, meghatározott irányba elmozdulni képtelen, feszültséggel teli karakterisztikát.

A vers meghatározó eleme, ahogyan az már a cím alapján is feltételezhető, a víz, amely áthatja az ábrázolt képek szinte mindegyikét hol konkrét és anyagi, hol elvont és képletes formában. A tenger, mint halmaz foglalja magába a hajózáshoz (horgony, kikötni, flották, roncsok), vizek élővilágához (szárnyashalak, rák, sellők), földrajzi képződményekhez (zátony, hullámok, partvidék, örvények) kapcsolódó konkrét fogalmakat. Elvont szinten azonban újabb jelentéstartalmak ékelődnek a lefestett tengeri képhez: a rák másodlagos jelentése épp az oroszlánhoz kapcsolódik, asztrológiai utalásokat ékelve így az első és a harmadik versegység közé, tovább fűzve a víz, mint központi elem univerzalitását, részben indokolva Szent Jakab havának többszöri említését.

Mitológia és asztrológia együttállása határozza meg az ókori római naptár júliusát, amit az Oroszlán havának is neveztek, első harmadát pedig Szent Jakab havának az apostolszent neve után. Júliusban a Rák és az Oroszlán jegyek egymásba csúszásának lehetünk tanúi, hiszen víz nélkül nincs termés, csak napsütés és eső együttese teremtheti meg az élet feltételeit. Az ókori római panteon tagjai is képviseltették magukat eme kettőségben, hiszen miképp Neptunusnak, a tengerek istenének áldoztak júliusban, mellette Hercules, az oroszlánt legyőző napisten szintén a középső nyári hónap megtestesítője volt.[1]

A vers második egységének utalásai asztrológiai irányba terelik az addig inkább képiség szintjén mozgó verset, itt jelenik meg ugyanis a rák és az oroszlán, itt kerül említésre az állatöv és a csillagvizsgálás, ahogy az oroszlán is bőrét próbálja menteni, amin Hercules hőstettének tudatában nem is lepődünk meg. A költemény más mitológiai utalásai, a szirének egészen különös hangsúlyt kapnak a billegő hajóroncsok, az óva intő tanácsok, és a zord tengeri miliő mellett. Felesleges szépíteni lényüket: az álca már rég lehullt, a beszélő úgy jellemzi őket, mintha magától Odüsszeusztól szerezte volna információit, aki felnyitotta szemét – ezek a sellők nem énekelnek, csak ugatnak és vonyítanak. Ezáltal el is illan egyfajta mitologikus meseszerűség, átadja helyét egy köznapi, racionális, veszélyes és kegyetlen valóságnak, ahol már nem is tűnik annyira alaptalannak a tanács, miszerint Szent Jakab havában egészségesebb elkerülni a tengert.

A kérdés csupán, mért nem sikerült ez a beszélőnek? Kik kényszerítik rá és miért kényszerítik, hogy egyre mélyebbre merüljön a tengerbe? A lábára kötött kövek büntetés talán? Ő lenne az áldozat, akit a tenger istenének mutatnak be? Nem derül fény az okokra, ahogyan arra sem, a beszélőt elnyelték-e az örvények, az intelmek hátterében érzékelhető megalapozott félelmet azonban a mű végére ellenállhatatlan és megmagyarázhatatlan vonzás váltja fel – a sellők talán mégis célhoz értek.

 

(Szána Gábor)



[1] http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/julius__szent_jakab_hava__nyarho__aldas_hava

 

 

 

Revans

A nő gyönyörű volt. Pont olyan, mint akik a magazinok címlapján tündökölnek. Magas, vékony, hosszúcombú. Finom arcvonásait szőkésbarna hajkoronája keretezte, nagy, csodálkozó zöld szemeivel úgy nézett bele a világba, mint egy naiv, ártatlan kislány. Az is volt, sok tekintetben. Bár eddig még nem ment férjhez, 36 éves korára sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a hozzá illő társat. A férfi 49 éves volt. Túl egy csúnya váláson, és számtalan kapcsolaton. Egyetlen igazi öröme a tízéves lánya, akit imádott. A lány az anyjával élt, de gyakran találkoztak. A férfi mindig nála jóval fiatalabb nőkkel élt együtt, előfordult, hogy húsz évvel fiatalabbal is. A kapcsolatai soha nem tartottak néhány hónapnál tovább. Ez alól egyedül a házassága volt kivétel. Nagyon magas volt, és erős.  Sportos alkatú, jó formájú. A haja őszült, és kopaszodott is már, de a megjelenése mindig mindenhol felkeltette a nők érdeklődését. Az arca karakteres, kemény vonásai, hosszú orra, hideg, kék szemei csak még érdekesebbé tették. Pontosan tudta, hogy szeretik a nők, és ezt szinte mindig ki is használta, gátlástalanul. Körülbelül két hónapja jártak, de a nő már szerelmes volt. A férfi nem. Tetszett neki a nő, legyezgette a hiúságát, hogy egy igazi bombázó van mellette, ám szerelmet nem érzett iránta, és ezt nem is titkolta. Gyakran ugratta azzal, hogy egy kicsit öreg hozzá, mert fiatalabb babákhoz van szokva. A nő ilyenkor mindig megbántódott, nem tudott nevetni ezen. Valahol sejtette, hogy miért szereti a férfit, és hiába érezte, hogy hosszú távon nem fog működni a kapcsolatuk, egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. Amikor szeretkeztek, az olyan volt, mintha a mennyben járna, és ezt meg is mondta a férfinak. A férfi gyengéd, játékos szerető volt, ez ellent mondott annak, amit a megjelenése alapján gondoltak róla. De ha kellett, tudott vad és szenvedélyes is lenni. Nagyvonalúan viselkedett a nővel, pedig őt nem a pénz érdekelte, de jól esett neki, hogy a férfi ilyen figyelmes. Ha együtt voltak, szinte mindig a férfi beszélt, a nő meg csak hallgatta. Nem azért, mintha nem tudott volna beszélgetni, hanem mert szerette hallgatni. A férfi rendkívül gyakorlatias volt, nem különösebben művelt, de tájékozott, az a fajta, aki a jég hátán is megél. Komoly vállalkozást vezetett, megszokta, hogy minden nap döntéseket hoz, és emberi sorsok függnek tőle. A nő, alkalmazott volt egy nagyvállalatnál, többdiplomás, nagyon művelt, nyelveket beszélt. A férfinak csak érettségije volt, de ez nem zavarta egyiküket sem. Ha vacsorázni mentek, vagy moziba, a férfi mindig elment a nőért, és haza is vitte. Nem szerette, ha a nő nála alszik, ő pedig ezt tiszteletben tartotta. Titkon reménykedett, hogy hátha megváltozik ez a helyzet, de a férfi többször is a tudtára adta, hogy egyhamar nem költözik össze senkivel. Volt benne valami életuntság, ami egyfelől taszította a nőt, másfelől iszonyatosan vonzotta. Ha szeretkeztek, akkor is érezte ezt. Mert a férfi, ahogy mindig mondta is, csak „tette a dolgát” ,a nő mégis úgy hitte, hogy van lelke, csak nagyon mélyen elrejtve. És ő meg akarta szerezni a lelkét. Birtokolni akarta, teljes szívvel, igazán, úgy, ahogy előtte soha senki.

–          Tudom, hogy mit szeretnél – mondta a férfi.  – Nem fog sikerülni. Eddig még soha, senkinek sem sikerült. A legközelebb a volt feleségem járt hozzá, de neki is beletörött a bicskája. A nő ilyenkor is hallgatott, ám a vágy, hogy megszerezze magának a férfit, egyre erősebben dübörgött benne. Ha társaságba mentek, a férfi ott is mindig udvarias volt vele, de nyilvánosan soha nem ölelte át, nem puszilta meg, nem mutatott semmi gyengédséget iránta. – Az ilyesmihez nem kell nézősereg – mondta mindig. S bár tudta jól, hogy ez is olyasmi, ami bántja a nőt, nem változtatott rajta. Egyszer, amikor a nő megfeledkezett ezekről a szabályokról, egy váratlan pillanatban átkarolta a férfi vállát, és megsimogatta a hátát. A férfi abban a pillanatban elhúzódott mellőle. A mozdulata annyira nyers volt, és érzéketlen, hogy még a barátainak is feltűnt. Aznap este megint szeretkeztek, és a nő, akkor már nem bírta tovább, elsírta magát. A férfi nem értette.

–          Nem volt jó neked? – kérdezte.

–          De igen – szipogott a másik.

–          Akkor?

–          Nem bírom már ezt a kegyetlenséget, ezt a hidegséget.

–          Én megmondtam az elején, hogy milyen vagyok. Nem árultam zsákba macskát. Tudtad jól, mibe kezdesz. Az arca megnyúlt, ahogy beszélt, ahogy formálta azokat a kimért, hűvös szavakat, és a szemei, a kifejezéstelen kék szemei úgy meredtek a nőre, mintha csak egy pohár víz lenne előtte, vagy egy unalmas könyv, amit soha nem is akart kiolvasni.

–          Tudtam, de nem hittem – vágott vissza a nő, és maga is meglepődött azon, amit mondott.

–          Ezt nem értem.

–          Csak nem akarod érteni.

–          Most veszekszünk? Nem hiszem, hogy lenne értelme.

–          Igen, veszekedjünk! – kiabálta a nő, és a hangja most már nem a sírástól, hanem a tehetetlen dühtől remegett. – Legalább történik végre valami kettőnk között, ami emberi!

–          Ami eddig történt köztünk, az nem volt emberi? – kérdezte a férfi, ám ő, a nővel ellentétben nem emelte fel a hangját. – Nem bántam veled nőként? Nem figyeltem rád, amikor szeretkeztünk?

–          De igen, nőként bántál velem – szólt a másik. – Csak éppen nem emberként! Soha semmi érzelmet nem mutattál, társaságban hozzám nem értél volna, még a barátaidon is láttam, hogy nem értik, miért viselkedsz így. Tárgyként kezeltél. Semmi mást nem jelentettem neked, csak egy újabb trófeát!

–          Egy szép trófeát – mondta a férfi, és halvány mosolyra húzta a száját. A mosolya gúnyos volt, és lekezelő. Minden benne volt, és nem volt benne semmi.

–          Szemétláda! – kiáltotta a nő.

–          Rendben. Akkor most hívok neked egy taxit. Ennek semmi értelme.

–          Most kidobsz? – kérdezte a nő, és egy pillanatig azt hitte, ez az egész csak egy rossz vicc, hiszen az nem lehet, hogy így érjen véget, ennyire undorító, megalázó módon.

–          Igen. Fejezzük be.

Egyetlen szó nélkül vette magához a táskáját, és elindult az ajtó felé. Nem nézett vissza, a férfi így is láthatta, hogy remeg a háta a sírástól. Miután becsukta az ajtót, botladozva indult el, lefelé azokon a lépcsőkön, amiket máskor olyan nagy lendülettel szelt, csak akkor mindig a másik irányba, a férfi lakásához vezettek. Ahogy kiért a kapun, a taxi már ott várta. Milyen figyelmes, gondolta, és kínjában felnevetett. Kifizette a sofőrt, és elküldte. Gyalog akart menni, teleszívni a tüdejét friss levegővel. Gondolkozni akart. Érezni a hideg levegőt, ami éles késként fúródott az arcába, de most éppen ez kellett neki. Végül is, a világ nem állt meg, csak annyi történt, hogy kidobta a férfi, akit olyan nagyon szeretett. És még mindig szerette. Egy percre megállt, és megfordult, hátha mégis utána jött a másik. De semmi. Csak a kongó üresség, aztán egy autóriasztó idegesítő hangja, majd újra, semmi. A sírástól már botladozott az utcán, nem is látott rendesen. Mi lesz most? Kérdezte magától. Nem igaz, hogy nem érti, mennyire szeretem. Még mindig…

Lelépett az úttestre. Hirtelen mozdulat volt, nem figyelt oda, nem nézett körül. Nem láthatta a közelgő autót, ami hiába fékezett, már nem tudott megállni, úgy rohant bele a nőbe, ahogy egy szélsebes vonat rohan bele az éjszakába. Azonnal szörnyethalt…

A férfi üveges szemekkel meredt maga elé a temetésen. Sajnálta a nőt, és ezt az egészet, igazán, őszintén, de nem nyílt meg a szíve. Még ekkor sem. Minden segítséget felajánlott a nő szüleinek, és ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a temetés költségeit. Amikor már mindenki elment, egyedül maradt a nő sírjánál. Akkor végre megszólalt, de csak ennyit mondott: – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. És elment. Tudta, hogyan kell túlélni, elengedni embereket, dolgokat. És elengedni valakit, akit nem szeretett, inkább csak szánt, nem is olyan nehéz, gondolta. S valóban. Az első napok, hetek fásultsága után kezdett újra magára találni. Élte az életét. Ahogy bárki más. Időnként felhívta a nő szüleit, és udvariasan érdeklődött a hogylétük felől. Olykor virágot vitt a nő sírjára. Mindig szebbnél szebb csokrokat. De nem szívből tette. Csak a lelkiismerete megnyugtatására. Egy alkalommal kicsit többet időzött a nő sírjánál, mint máskor. Fáradt volt, hosszú tárgyalásai voltak aznap, úgy érezte, kimerült. Leült a sír mellé, és elbóbiskolt. Amikor felébredt, ránézett az órájára, és látta, hogy jó fél órát aludhatott ülve. Az autójában, hazafelé menet azon gondolkozott, hogy lassan ideje lenne már tovább lépni. Hónapok óta először érezte úgy, hogy újra ismerkedni szeretne. Két héttel később már meg is volt a kiszemelt áldozat a sportklubban, ahova rendszeresen járt. Gyönyörű, fiatal nő, épp az ő típusa. Nem halogatta sokáig a dolgot, szinte azonnal lecsapott, és célba is talált. A nő hamar a karjaiba dőlt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy megint megszerzett egy újabb trófeát, méghozzá a legjobb fajtából. Hanem valami megváltozott benne. Érezte már egy ideje, de nem volt benne egészen biztos. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen soha, még csak hasonlót sem érzett korábban, de gyanította, hogy szerelmes a nőbe. Nem értette, hogy történhetett ez meg, és főleg ilyen rövid idő alatt. Az érzés letaglózta, és teljesen a hatalmába kerítette. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, és a nő, akivel járt, élvezte, hogy az ujja köré csavarta. Egy darabig. Aztán dobta. Azt mondta, azért, mert megunta. A férfi először azt hitte, rosszul hall. De aztán rájött, hogy mégsem. Amikor felismerte, hogy kidobták, még nevetett is magában, hiszen ilyesmi sosem történt vele. Azt gondolta, sebaj, ezt is át kell élni egyszer. Csakhogy nem egyszer élte át. Valahányszor megismerkedett valakivel, szinte azonnal bele is szeretett. A nők meg, ahogy megérezték, hogy fut utánuk, dobták. Újra és újra. Nem értette, miért történik ez vele. Aztán lassan, úgy az ötödik eset után kezdett végre összeállni a kép. Már biztos volt benne, hogy a halott nő bosszújának az áldozata. A nő lelkének egy darabja beleköltözött az ő lelkébe, és egyre több helyet követelve magának, szinte teljesen kiszorította az ő valódi énjét. Már nem csak folyton szerelmes volt, hanem egyre inkább nevetségessé is vált. Ő, aki mindig rendíthetetlen volt, és mindenben sikeres, egyre-másra hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Az emberek, akik korábban lesték minden szavát, elfordultak tőle. Éjszakánként csak forgolódott az ágyában, nem tudott aludni, napközben nem tudott koncentrálni és már nem tudott enni sem. A kialvatlanságtól vöröslő szemekkel, mosatlan, gyűrött ruhában rótta az utcákat éjszakákon át, de nem tudta, hogyan változtathatna a nyomorán. Egyik este aztán elment a nő sírjához, és életében talán először, hangos zokogásban tört ki. Mindent elmondott, úgy hitte, hogy a halott nőnek, és kérte, könyörgött, hogy vegye vissza a lelkét, mert ő nem tud így tovább élni. Összetörve, egyedül ült a sírnál, és úgy érezte, mázsás súlyok nyomják a vállait. Nekidőlt a sírnak és elaludt, megint. Amikor felébredt, úgy tűnt, mintha húsz évet fiatalodott volna. Nyoma sem volt benne a korábbi fáradtságnak, és mintha visszakapta volna az életkedvét is. Másnap, borotválkozás közben már ugyanazt a férfit látta a tükörben, akit jól ismert. És valóban, a dolgok idővel visszatértek a régi kerékvágásba. Az üzleti döntései újra sikeresek voltak, és már nem dobták a nők sem. Pontosabban az a nő, akivel egy ideje találkozgatott. De valahogy mégis más volt ez a kapcsolat, mint az átváltozása előttiek. A férfi már nem húzódozott, ha a nő át akarta ölelni társaságban, vagy meg akarta csókolni. Sőt, előfordult, hogy ő csókolta meg a barátai előtt. Odafigyelt rá, igazán, és érezte, hogy ez feltölti, teljesebbé teszi az életét. Talán mégsem változott egészen vissza, gondolta. Talán mégis megmaradt neki egy egészen kis darab a halott nő lelkéből. Mint egy ereklye. Mint valami mementó…

 

A férfi a halott nő sírjánál áll. Aztán leguggol, és egy szál fehér rózsát tesz a sírboltra. Minden nap, hosszú évek óta…