Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

A perverz bácsi

A perverz bácsinak nincs semmiféle

különös ismertetőjegye,

de a villamoson megvan mindig

a saját ülőhelye.

 

A perverz bácsi kedves,

mosolygó arccal közlekedik.

A perverz bácsi nem beszél,

csak akkor, ha kérdezik.

 

A perverz bácsinak szép, hegyes

és villódzó foga van.

A perverz bácsi ha boxol,

azt is csak finoman.

 

A perverz bácsi fütyörész

és lelkndezik folyton,

emellett nem üvölt rá senkire,

hogy „Magát most megfojtom!”

 

A perverz bácsi iskolázott és

sok nyelven beszél.

A perverz bácsi nem pisil,

ha fúj a szembeszél.

 

A perverz bácsi egy aktív

szelektív hulladékgyűjtö,

a perverz bácsit könnyedén

csábítja el a fürdő.

 

A perverz bácsi főz, mos,

takarít is, ha kell,

és eközben fennhangon

népdalokat énekel.

 

A perverz bácsi végülis egy

kedves kis emberi lény,

a perverz bácsival csak egy a gond:

csecsemőkkel kefél.

Bejegyzések

óvatos szerető; utolsó komp

óvatos szerető

 

mert nem elég csak kibolondulnom belőled.
fontos terveznem, hogy gyűlölni tudjalak.
óvatos szerető nem aláz, nem ver és jobb, ha letagad.
hisz nem engedhetem, hogy saját sebem legyél.
tudom, mutogatnálak, boldogan dicsekednék veled.
legyél csak lila folt a kulcscsontom felett,
mindenkinél
könyörtelenebb. és jobb nekem, ha nem tudod,
hogy nem bódíthat tovább fájdalmak gyönyöre.
bár szóltam, mikor tetszett. szeretted. ma már unom,
hogy teljes önátadásod is győzelem, ugye.
önzésre hajlamos, hideg a zárkózott világ.
hiába nyitja combjait, szemeivel idegenné néz.
szisszen, ha húzom haját, kis feszes fenéklyukát.
szavakkal hergelem szerelemre.
többnyire csendes, de ha letépem bugyiját,
megutál. bármit kérhetek, megteszi, ha hagyom.
menekülnöm kéne, amikor van hová.
kívánom az utolsó szavát: bizalom.

 

 

utolsó komp

 

rád bízom most bajaim, veszítsd te, kérlek, el.
én elfelejtem bűneid, halk kösz’t sem érdemel.
hamisan játszol, jobb nekem szeretni ostobán,
gondnak, bolondnak jó teher egy közös délután.
csend van, késő szakítani. Már meg nem kérdem én:
miért aprózod el magad, kettőnknek nincs remény?
félelmed súlyos, mélyre nyom: utas vagy, én a komp.
szökésed rajtam át: erény. Visszhangzik a kolomp.
segítenék, hogy messzire, hogy tőlem el, de menj.
közös a csendünk, jól tudod, veszít, ki csak mereng.
fogyóban van a levegőnk, győzhetnénk. Így se rossz.
egymást nézzük, két idegen, szerelmünk kamaszos.
nagy a teher, ereszt a lánc algás folyófenékre.
számunkra partok nincsenek, mondd ki: mégis megérte.

Bejegyzések

Variációk a családi létezés illúziójára

2 hozzászólás

A család minden emberi létezésben az első számú kapcsolati kör, mindenkit meghatároz valamiképpen. Ebből is következik, hogy ez a téma soha nem lehet érdektelen, hiszen mindannyiunk életében fontos kihívást támaszt a családban való létezés. Ilyen alapvető emberi viszonyok szélsőséges formáinak ábrázolásait követhetjük nyomon Szvoren Edina második novelláskötetében.

 

     A novellák szorosan rendeződnek a kötet súlyos címe köré: Nincs, és ne is legyen. A könyv szerkesztését dicséri, hogy már az első novella első mondatai jelzik, és mintegy előre is vetítik a kötet szereplőire jellemző kirekesztett létállapotot. „Délután esett. Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva. Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül.” (Folt) Bent vannak, mégis ki vannak zárva – nincs egy bent, egy belső kör, ahova tartozhatnának. A képet továbbgondolva, nincsen semmiféle bensőségesség sem. A kizártság, a kirekesztettség élménye minden novellának szervező ereje, a család szerepe itt kizárólag a puszta reprodukció, az emocionális és gondozó funkciójából teljesen ki vannak zárva a szereplők.

 

     A szülő és gyermek kapcsolat elsődlegessége miatt kétgenerációs novellákról beszélhetünk, mely minden esetben rámutat arra, hogy az ismétlés beleíródik a családba, és nem érezni a kiút reményét. A gyermek mindig a kitörés és a változtatás lehetőségét hordozza, de ezekben a novellákban csak szüleik nyomorúságát élik tovább. Egyedül az utolsó novellában nem középponti téma a családi kapcsolat (A térre, le), sőt, éppen annak hiányáról olvashatunk, viszont ez sem mutat kiutat, hiszen a legfőbb boldogság egy kényelmes szék, ami jól tartja a derekat, de nincs kihívás és nincs megmérettetés.

 

    Néhány szöveg groteszkbe hajló, de az abszurd elemek szinte sehonnan sem hiányoznak. A Papírsárkány című novellában az anya bénultsága, a testvérféltékenység, az anya tolószékével elkövetett „merénylet”, a gyerek, aki anyja gyógyszereit lopja, és azokkal mérgezi magát – mind egy eltorzult családi létezés tünetei. A címadó novellában felmerül a kérdés, hogy van-e egyértelmű határ a szeretgetés és a fojtogatás között: „Attól tartok, hogy a kulcslyuk túloldaláról nézve dögönyözés és gyilkolás között kevés a szemmel látható különbség.” És hogy még inkább bizonytalan legyen az elbeszélő testvéréhez való közeledésének célja:  „Imádom Dodikát. Tőle azt várom, hogy a talpa beférjen a számba, és ruganyos, illatos, ennivaló húsa legyen az idők végezetéig. Fintorogjon és rugdalózzon, ha közelítek. […]  Bármennyi húst meg tudnék enni, talán azért falom annyira Dodikát.”

 

     A történetek tehát egyazon téma köré szerveződnek, a kényszerközösségként értelmezhető család központi témája mellett hol az undor, hol a kiszolgáltatottság érzése játszik fontosabb szerepet. Undorra sok példát hozhatnánk, akár a címadó novellából is: „Enyhe hányingerem van, ha arra gondolok, hogy a többi ember azon a váladékon nőtt föl, ami a mellből szivárog” (Nincs, és ne is legyen). A kiszolgáltatottság egy jellemző leírása olvasható a Hundeschule című novellában: „Anya fájdalomdíjként egy kézi csomózású futószőnyeget és kéthavi bérnek megfelelő végkielégítést kapott. Hazabotorkált. A gyerekhullányi szőnyeget a sarokba hajította, aztán a levegőbe emelte Szerelemgyereket, és rázta. Semmit nem mondott, csak rázta, hosszú percekig. Anton bácsi hiába csitította anyát, Szerelemgyerek feje ide-oda nyaklott, roszogtak a csigolyái.” Ez a két érzelem tehát a leghangsúlyosabb a szövegekben. A magány másodlagos érzésként járul csak ezekhez, hiszen a közöny nem igazán jellemző a szereplők kapcsolataira, sokkal inkább az erőteljes, negatív érzelmek dominálnak, melyek generálják a magány érzését is.

 

     A novellákban megfigyelhető egyfajta furcsa viszonyulás a nevekhez és a szavakhoz. A szülők neve több szövegben problémás:  „Ha csak eszembe jut, hogy vannak, akik máshogy írják a nevüket, mint ahogy ejtik, elfog a kétségbeesés. Anyám neve végén néma az e, nem megyek, hagyjatok.” (A babajkó) Az anyára használt megnevezés máshol például Desnya vagy Dé. „Régebben úgy szólítottam, hogy Édesanya, de szégyellni kezdtem a magánhangzókat.” – olvashatjuk a Dé halála című novellában. De nemcsak a szülők nevében jelentkezik ez a „játék”, a világ dolgainak megnevezése szinte kivétel nélkül minden novellában problémaként jelentkezik. Néhány helyen a szavakkal kapcsolatosan is megjelenik az undor érzése, vagy éppen az idegenségé. A szereplőknek a szavakkal, a megnevezésekkel való állandó vívódása, a világuk meghatározására tett kísérletek kudarca.

 

     A novellák interpretációs lehetőségeit a többször is visszatérő bibliai utalások teszik még érdekesebbé. Két szövegnek a címe is bibliai. Az Izsák című novella a Bibliában olvasható történet újraértelmezése. Az istennek való engedelmesség, és az isteni jelenlét életmentő beavatkozása helyett itt sokkal inkább az isteni elhagyatottság, és a fiú mint tényleges áldozat képe mutatkozik meg. A fiúnak az apa felé tanúsított érzéseit ez esetben is az undor írja le legjobban: „Nem sejted, ugye, hogy ha hozzáérsz, megmosakszik.”

 

     A másik újraértelmezett bibliai történet a Bábel tornya. Egy fiatal lány, Mirka új családhoz kerül, ahol a kisgyerekre kell vigyáznia. A gyerek játszani akar valamivel, ami a szekrény tetején van, olyan magasan, hogy Mirkának is szék kell hozzá, hogy le tudja venni. Kiderül, hogy egy kirakóról van szó. A fiú lelkesen dolgozni kezd, mintha mindenképpen hozzá akarna jutni valami tudáshoz vagy egységhez, melyek a kirakós darabjainak összeállításában rejlenek. A szülők érkezése és reakciója ekképpen teszi teljessé a képet: „Az anya megmarkolta a fiú csuklóját. Lehajolt, hogy a fia arcába kiabáljon: megígérted, hogy soha többé! Hogy sohasoha! Hogy vigyázol magadra! Becsaptál? Az apa közben feltörte a puzzle már összeállt részeit, és rémülten söpörte össze egyetlen nagyobb halomba. Az anya betapasztotta fia szemét és iszonyodva Mirkára nézett.” A kirakós feltehetően Bábel tornyát ábrázolta. Vajon értelmezhető-e úgy a novella, hogy a fiú valami pozitívra törekszik, egy olyan képmás összeillesztése hatja, amely számára – a felnőttekkel ellentétben – még nem tabu? A kirakós összeillesztésével keres valamit, értelmezni akar? Értelmezhető-e a fiú cselekvése valamiféle kitörésként? A szülők mindenesetre elveszik tőle a kirakóst, Mirkát pedig, aki hozzásegítette a fiút mindehhez, elküldik, s még azt is megtudjuk, hogy molesztálják abban az új családban, ahova kerül.

 

     Különösen érdekes a néhány novellán átívelő térdelés motívuma. A bibliai utalások miatt adja magát a vallási értelmezés. Azért is figyelemre méltó ez a motívum, mert egymásnak ellentmondó jelentései lehetnek. A térdelés az imádság velejárója, az isten előtti tisztelet és meghajlás jelzése, értelmezhető azonban megalázkodásként is. A novellák közti párbeszéd lehetőségét fenntartva meg kell említeni, hogy néhány szövegben a szexuális utalások is erősek (például A babajkó), így tehát a térdelés fallocentrikus jelentése sem teljesen mellőzhető. Már az első novellában letérdepeltetik az elbeszélőt egy buszmegálló tócsájába, aztán a Dé halála című írásban történik visszautalás ugyanerre a térdeplésre. Ebben az esetben megaláztatásként, a felnőtt felsőbbrendűségi törekvéseként értelmezhetjük, vagyis a felnőtt istent játszik a gyerek felett. A fentebb említett Bábel tornyában ezt olvashatjuk: „A fiú letérdelt, aztán kiborította a kirakóst a parkettára. A gyerekek úgy tudnak térdelni, órákon át, de úgy.” Itt a gyerek önszántából, a kirakós összeillesztésének vágyában térdel órákat, de végül is hiábavalóan. A Dé halála című novellához visszatérve, ott ahhoz kell még letérdelni, hogy az anya cipőjén megmutatkozzon a halálfejes mintázat. A térdeplés tehát ebben az istentől elhagyatott világban a teljes hiábavalóság, a megaláztatás jelképe lehet. Azonban ha a másként látás eszközének akarjuk tekinteni, akkor sem rajzolódik ki egyéb, mint egy halálfej.

 

     A könyv egészéről meg kell állapítani, hogy témájában nem hoz igazán újat a szerző előző novelláskötetéhez képest, ennek ellenére érdemes az alapos és figyelmes olvasásra, mert sokrétegű értelmezési lehetőséget rejt magában. Szerkesztése kitűnő, ez a kötet egészéről is elmondható és olyan összetett novellákról is, mint például az Egy elbeszélés hat fejezete. A visszatérő motívumok miatt a novellák egymás közötti utalásrendszere is figyelemre méltó. A szövegekben hasonló léthelyzetek és életérzések különböző módon épülnek fel, s ezért nem is válnak unalmassá az egy témára írt variációk. A szerző jellemzően nem mentegeti a szereplőit. Részvétet sem érez irántuk. Ő csupán leír, ábrázol, mégpedig azt a Rosszat ábrázolja szélsőségesen, már-már groteszk módon, amely minden emberben jelen van. Szvoren Edina két novelláskötetének hasonlóan sötét világa azonban felveti a kérdést, hogy a családi kör negatív hagyományozódásából merre keressük a kiutat. A kör csak rossz körkörösség, circulus vitiosus lehet? Van-e tovább anélkül, hogy egy cseppnyi vigasz is jutna? A két kötetnyi nyomasztó és sivár világban talán az önreflexió hiánya a legszomorúbb, így esetleg ebbe az irányba lehetne továbblépni: „Ha fáj a térdelés, azért a szem nem szűnik meg látni.”

 

Szvoren Edina, Nincs, és ne is legyen, Palatinus, Budapest, 2012.

Bejegyzések

Nem vidám park

Szereplők:

                                   FIÚ (24, egyetemista)

                                   LÁNY (23, főiskolás)

                                   KEZELŐ (43, a hajó kezelője)

 

A színpad közepén egy pad. Szezon vége, hűvösebb idő. Fiúnál kis bőrlabdák, kidobálja őket a színpadról. A lány belékarolva áll.

 

 

FIÚ: Szerinted így lehet dobni?!

LÁNY: Ne haragudj. (félre áll)

FIÚ: (dob egyet, sikertelen) Hogy őszinte legyek én már egy kissé unom ezt.

LÁNY: Naa, csak még egyszer.

FIÚ: Az előbb is ezt mondtad, mégis itt állok és dobálok azért a kurva medvéért.

LÁNY: (lemondóan) Jó… Akkor menjünk…

FIÚ: Most meg mi van?! Ne legyél megsértődve, bárhol vehetünk egy ilyen medvét. Ja, nem. Ilyet nem… Mert ez kopaszodik és a fél szeme hiányzik.

LÁNY: Nekem akkor is tetszik. De felejtsd el.

FIÚ: Jajj, istenem, ne csináld már.

LÁNY: Nem csinálok semmit. Nyugodj már le.

(csöndben állnak, a fiú még egy utolsót dob, sikertelen)

FIÚ: Baszd… menjünk innen.

LÁNY: Tudod mit? Üljünk fel a hajóra!

FIÚ: Ül fel rá a halál! Mindjárt szétesik.

LÁNY: Pff, beszari…

FIÚ: Nem vagyok be… Tudod mit? Üljünk fel. Majd pont én fogok fosni egy ilyenen.

 

KEZELŐ: (krákog) Hova, hova?

FIÚ: Hmmm, nem is tudom… Tegyük fel, hogy ez egy vidámpark. Tegyük fel, hogy jegyet váltottunk. Tegyük fel, hogy maga a kezelő. Tegyük fel, hogy…

LÁNY: Állj már le!

KEZELŐ: Mary nincs olyan állapotban, hogy felszálljatok rá. (nagyot köp)

FIÚ: Mi a f…?! Milyen Mary, öregem?

LÁNY: Mondom, hogy nyugodj már le.

FIÚ: Ne csitítgass már, ez a pasas őrült. Azt hiszi, hogy valami hajóskapitány… Hé, maga! A szél most megfelelő, és úgy hallottam nagy halraj közelít északról.  Azt hiszem, kihajózok!

LÁNY: (kuncog)

FIÚ: Öreg, én erre most felszállok.

KEZELŐ: Nem lehet. Mondtam, hogy Mary nincs olyan állapotban.

FIÚ: Szarok Marira!

KEZELŐ: Mary… De bánom is én… Eredj, de egyszerre csak egy! Többet nem bír el.

LÁNY: Hadd menjek én előbb, légysziii.

FIÚ: Hát istenem, menjél… De miért kell picsogni?

LÁNY: Fú, de tudlak ilyenkor utálni…

(a lány kimegy)

LÁNY: (kintről) Mehet!

KEZELŐ: Na, aztán csak nyugodtan. Indítom!

FIÚ: Túléli?

KEZELŐ: Attól függ…

FIÚ: Mitől?! (rémülten)

KEZELŐ: (elneveti magát) Hogy akarod-e, hogy túlélje. Az ilyen nőt elviselni lehetetlen.

FIÚ: Haver, most szólok, vegyen kicsit vissza, mert nem vagyunk mi olyan jóban.

KEZELŐ: Jól van, na, öcskös.

(csak állnak, a háttérben a lány kiáltozik örömében)

FIÚ: Nem bírom ezt a hangot…

KEZELŐ: Tudom, miről beszélsz. Mégis vele vagy. Mert félsz.

FIÚ: Tessék?! Istenem, ne játssza itt nekem a pásztort, aki megváltja a világot. Maga egy… Hagyjuk.

KEZELŐ: Na, nem kell gorombának lenni. Gondolom, sokszor ülsz otthon egyedül, magányosan, unatkozol. Olyankor felhívod, ő átmegy hozzád. A magány elrepül.

FIÚ: Mi van?!

KEZELŐ: Semmi, semmi… Aztán… elkezd benned valami motoszkálni. Szüntelen kínoz, de nem tudod, mi az. Egyre kevésbé szereted, egyre kevésbé vágysz rá, mégis áthívod, mert ugye ki akar egyedül lenni… Nemde?

FIÚ: Izé… Nem tudom.

KEZELŐ: Azután rádöbbensz, hogy egyre inkább idegesít. A hangja, ahogy hozzád szól, ahogy néz rád, vagy, ahogy más fiúkkal eljárkál. Mint pénteken.

FIÚ: Mit beszél? Milyen péntek?

KEZELŐ: Semmi, semmi… Tegnap este a szobádban ültél. Unatkoztál. Ránéztél a telefonodra, nem írt, nem hívott. Minden második percben ránéztél a telefonodra, közben találgattad, hol lehet, és ami fontosabb, kivel. Aztán felhívtad, kiderült, hogy otthon ül, egyedül. Te mégis utáltad.

FIÚ: Na, jó, fogalmam sincs, hogy honnan tudja ezeket, de én nem hallgatom ezt tovább. Megvárom, amíg leszáll a barátnőm, és elmegyünk innen.

(csöndben állnak, a lány továbbra is kiáltozik örömében)

KEZELŐ: Aztán a vidámparkban találod magad, vele, és arra eszmélsz, hogy egy kopasz, félszemű medve miatt dobálsz már egy órája. Olykor rápillantasz, dühös vagy. Netán a megbuherált konzervek helyére képzeled. Egyre erősebben dobsz. (szünetet tart) Egyszer csak rájössz, hogy unod az egészet, unod őt is. Legszívesebben belefojtanád a kopasz medvébe. Aztán kiszemeli Maryt. Azt mondja, üljetek fel rá. Te nem akarsz. Nem a hajótól félsz. Attól félsz, hogy felszálltok, a rács bezáródik, és ti kettesben maradtok. Kettesben maradtok, pedig te gyűlölöd. És félelemmel tölt el, ha arra gondolsz, ő ennek ellenére szeret.

FIÚ: Én nem tudom, hogy ki maga, de… (nagyot sóhajt)

(állnak, a háttérben még mindig a lány kiáltozik)

KEZELŐ: Még van egy perce. Még elfuthatsz. Gondolj csak bele. Kisétálsz azon a kapun, és vége. Nem hallod többé ezt az éles hangot, nem kell többé undorodva a szemébe nézned, nem kell vele nevetned, nem kell hozzáérned.

FIÚ: De… Én… (újabb sikoltás) Viszlát! (kirohan)

KEZELŐ: (földet nézi, csóválja a fejét) Szegény fiú… Szegény fiú.

(a lány visszajön)

LÁNY: Hol van a barátom? Miért nem akart minket felengedni? Ez nagyon jó volt!

KEZELŐ: Azt üzeni, sajnálja, nem szeret, ne hívd. Soha többé.

LÁNY: Ezt nem értem. (zavarában nevet) Már megint viccel, ugye? Nagyon gyenge… Mennyit adott magának ezért?

KEZELŐ: Kislány, kislány… Te is tudod jól, nem szeretett. Nem szeretett valójában soha. És azt is tudod, hogy te sem szereted. Nem szeretted soha.

LÁNY: Beszél itt hülyeségeket. Hagyjon engem békén! Mondja meg, hogy merre ment a barátom, és ne locsogjon ostobaságokat. Igaza volt, maga bolond.

KEZELŐ: Félelmetes, nem igaz? Egyedül maradtál. Nézz csak körbe. Senki nincs itt, és az egyetlen támaszod is itt hagyott. Örökre.

(a lány leül egy padra)

LÁNY: Hazudik. Kérem, mondja, hogy hazudik.

KEZELŐ: Igazat mondok.

(lány pityeregni kezd)

KEZELŐ: No, ugyan már. Nincs ebben semmi rossz. Jobb ezen túl lenni.

(a kezelő leül a lány mellé)

KEZELŐ: Ahogy az amerikai író… Hogy is hívják? Lényegtelen. Tehát ahogy mondja, az ember képes megszokni a magányt, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről. Namost annyiban tévedett csupán, hogy a magány már eredendően bennünk van. A magányt nem kell megszoknunk. Megszoknunk a magány nélküli állapotot…

LÁNY: Mi köze ennek hozzám?! Nem értem.

KEZELŐ: Tehát megszoknunk a magány nélküli állapotot kell. A magányhoz ragaszkodunk, a magány kell nekünk. Megiszol velem valamit?

LÁNY: Tessék?

KEZELŐ: Semmi, semmi… Hol is tartottam? Ja, igen. A magány anyaként vigyáz ránk, magányunkban semmi baj nem érhet minket. Nincs, aki bántson, nincs, aki hazudjon nekünk, nincs, aki fájdalmat okozzon. A többi lényegtelen.

LÁNY: Persze… és nincs, aki szeressen minket.

KEZELŐ: Az lényegtelen. Gyakran, amikor Maryben ülök, már zár a park, figyelem, hogy viselkednek az egyedül maradt emberek. Valaki a párját várja, míg az a mosdóban van, valamelyik kisgyerek a szüleit keresi, a takarító egyedül szedi a szemetet, valaki egyedül bolyong, mert… egyedül jött.

LÁNY: Mit akar ezzel?

KEZELŐ: Egyedül lenni természetes. A magány természetes. Nem kell tőle rettegni.

LÁNY: Nem értem… Fázom.

(a kezelő közelebb csúszik hozzá, átkarolja)

KEZELŐ: Igyunk egy teát. Ha szeretnéd, haza kísérlek.

LÁNY: Rendben.

(sötét)

VÉGE

Bejegyzések

Ha az angyalok szúrnak…

Akácfaágon angyalok

nem szoktak ülni.

Tüskés akácfaágakat

jobb elkerülni.

Persze, ha belegondolok,

egy angyaltüske

szúrós akácfaágon is

bizton megülne.

 

Úgy lenne szúrós igazán.

Vagy mégse szúrna,

ha az angyal a lábait

lógázva bújna

ágak közé szégyenkezőn,

mert tüskeszárnya,

mindenkit megszúr, aki él,

aki csak látja?

 

Akácfaágon angyalok

úgy tudnak ülni,

törik a fejük, hogy lehet

átlényegülni.

Törik a fejük, tüskösen,

míg be nem ugrik,

hogy az ágon a tüske nem

magában kotlik.

 

Így hát a tüskös angyalok

gondolnak egyet,

akácfaágakon csupa

levelek lesznek,

tüskék és levelek között

virágok nyílnak,

fehérlő sziromszárnyakon

átangyalulnak.

 

 

Az illusztráció Kun Fruzsina munkája.

Bejegyzések

Húsbakötés

A nő elhagyta a férfi lakását. A város még éber volt, a szűk utcákon hazafelé botorkáló, céltalanul lézengő embereket lehetett látni.

A parkoló autók miatt a járdán képtelenség volt közlekedni, így az út szélén sétált; nézte az épületeket. Hatalmas falrengeteg. Rengeteg fal és korlátok mindenütt. Itt-ott a betonfalak ablakaiból kivöröslött a műanyag, barna ládákba helyezett muskátli. Kiömlöttek a világba, rászabadultak az emberek szemére. Szemérmetlenül utat törtek maguknak.

 

A villamos, a metró már nem járt, éjszakai buszok vitték hazafelé az alkoholos mámorban szenvelgő-merengő fiatalokat és nem fiatalokat, a sokáig dolgozókat, a szerelmeseket, a csöndben ülőket, a hangoskodókat, engem, téged, a boldogokat és a bánatosakat.

 

Kis séta után a nő is felszállt az éjszakai buszra. A sírás kerülgette. De ugye azt nem lehet, azért emberek között, meg közlekedési eszközön, meg este, és csütörtökön, ráadásul ebben a ruhában. Nem csinálhatja ezt folyton…azért mindennek van hátara.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

 

Nem sírt, mert sokan voltak körülötte. Pedig ahogy visszaidézte az éjszakát, a történteket, a férfit, a testét, a kezét, a simogatásokat és úgy mindent, hullámként hömpölygött benne a rosszullét. Hányingere volt. Minden érintés egy másikat idézett fel benne. Egy korábbit. Régit, régen voltat. Másik férfi érintését. Aki nőnek tekintette mielőtt felnőtt kezdett volna lenni. Felnövő volt. Nem felnőtt. Folyamatban volt. De az a férfi befejezte. Befejezte, és otthagyta tízévesen. Az időt és mindent magával vitt, csak őt hagyta ott a tornaterem öltözőjében.

Hiába érett huszonnégy évessé a teste, hiába vitte magával mindenhova, a lány, aki ott volt tízévesen, most is ott ül. Ül és vár. A test itt, a lélek ott.

 

Még mindig érezte a bort. Azzal győzködte magát, hogy emiatt émelyeg.

A buszon leülve rögtön előkotorta táskájából az mp3 lejátszóját és maximumra tekerve a hangerőt csak nézett maga elé. Kívül helyezkedett a valóságon. Valós-ság. Látszat. Láttatni, hogy minden rendben. Inni és inni, hogy jobban menjen. Menjen minden úgy és ahogy kell. Ahogy más csinálja. Csak, hogy mást nem csináltak meg tízévesen!

Nem, ez így nem lesz jó.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

 

Egy férfi megszólította, de nem vette észre. Csak nézett maga elé.

 

Miután leszállt a buszról ismét sétált. Itt már nem volt senki. Nem látta senki. Csak a fejében dübörgő zenét hallotta. Nem látott tovább a cipője hegyénél. Ütemesen követte a lépéseit a tekintetével. Aztán elkezdett sírni. Ő maga csak egy idő után vette észre, hogy hisztérikusan bőg az utcán, miközben a zene ütemére sétál. Sír és nem kap levegőt, és szúrja, és nyomja, és feszíti, és döngöli a testét, a mellkasát, a fejét, a lelkét, a gondolatait valami mérhetetlen, valami eddig ismeretlen ismerős.

Valami fájdalom. Ahogy a levegő együtt rezeg a torkába beszökő és onnan felszakadó lélegzettel.

Az érzés nem szűnt, belülről pusztította, ki kellett hát hámoznia magát belőle. Karmolta, ütötte magát.

 

Mikor az utcába ért megtörölte az arcát. A kapuban még megállt, nagy levegőt vett, majd a szokásos mozdulatokkal kinyitotta az egymás után következő három ajtót. Beért a lakásba. A konyhában égett a villany. Benézett, hátha ébren van a nővére, de senki nem volt ott. Keresztüllépdelt az aprócska nappalin, egészen a nővére szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset, odasétált a nővére ágyához, finoman felrázta és szólt neki, hogy hazaért. A testvére felébredt, álmos hangon okézott egyet, és átfordult a másik oldalára.

Szokásuk volt, hogy ha az egyikük elment az éjszaka bulizni, pasizni, inni, táncolni, mozizni, vagyis jól érezni magát, mikor hazaért szólt a másiknak. Így mind a ketten megnyugodhattak, hogy nem gyalázták meg, fosztották ki, térítették el, rabolták magukkal a jól ismert gyanús idegenek.

 

Kifordult a nővérétől, bement a szobájába és rágyújtott egy cigarettára. Leült a földre, hátát a falnak támasztotta és bedugta a fülhallgatót a fülébe. A zene ütemére dőlt előre és hátra. Újra erőt vett rajta a sírás.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

 

A parketta egy kiálló szála miatt felfeslett a harisnyája.

A picsába… – mondta.

Feslett harisnya, feslett nő. Ez a gondolat undorral töltötte el. A következő pillanatban módszeresen belenyomta az égő cigarettát a bőrébe.

Ég a bőr. Él a bőr. Bőraláfutás.

Érezni, ahogy apró foltokban nyúzzák a testet.

Akárhogy is nézzük, az ember csak önmagában ember, kívül csupán egy test.

Lélek-szállító-eszköz. Lélek-vetélt test. Hullaszállító.

Ismét, újra és újra belenyomta a bőrébe a gyorsan fogyó cigarettát. A harisnya egyre nagyobb foltokban szakadozott fel.

A fejében mintha minden táncra perdült volna. Idegek tánca. Érzelmek. Gúzsbakötés. Húsbakötés. Felszabadulás.

 

Miután az egész szál leégett, szétfolyt sminkkel, sebekkel tarkított testtel, az aznapi ruhájában bedőlt az ágyba, leoltotta a villanyt és szép csöndben elaludt.