Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga” egyáltalán? Olyan dolga, amit szégyellni kell, vagy amit mások nem láthatnak?
Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen. Ezért aztán nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt megátalkodott testszaga is. Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban, borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után örökre elaltatja a varázsigéivel?
De senki sem mert Nicophorésztól kérdezősködni.
Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg másokat hibáztattok, ti vagytok a bűnösök… A gyilkosságok és a mórok csak a hitetlenség következménye. Nem mertek szembenézni a bűneitekkel… hitvány álmokba menekültök…
A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól.. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.
Az álmok, azok a tehetetlen álmok! Nicophorész – ha nem volt szó politikáról, ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Hívő ember a jelenben él, nem a múltat ajnározza! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány rémálmoktól űzött normann átsodródik egy elátkozott szigetre vagy részegségében áttéved egy másik időbe. Nem az időt kéne hibáztatnotok, hanem az erkölcseiteket!
A szónoklatok közben Illighaen is lehajtott fejjel hallgatott. A normannok már eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert sok mindent szeretett volna megtudni. Ha tőlük még egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek? A tudomány teszi ilyen acélossá őket? És vajon a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?
Voltak gyötrelmesebb kérdései is Illighaennek: a magzatok és a halottak talán nem léteznek, ha nem látjuk őket a saját szemünkkel? Ami nem létezik, azt hogy ábrázolhatják a művészek? Hogy meglepődne Nicophorész, ha megtudná, hogy ők tavaly és tavalyelőtt még Bizáncot is a mesebeli országok közé sorolták!
De Illighaent nemcsak a tanácsos visszataszító testszaga és dölyfössége zavarta, neki az egész követjárás gyanús volt. Ha a császár (vagy a császárnő) segíteni akar rajtuk, akkor mért nem egy katonát küldött hozzájuk? Ez a Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. A tanácsos, ha délelőtt kellően kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul. Illighaen, neked kelta neved van! Hogy keveredthettek ilyen csúf barbárok közé az őseid? Akármiért jött ide Nicophorész, a normannok – láthatóan – nem nyerték el a tetszését.
Kém lenne? A segítségnyújtás ürügyén összecsipegeti a híreket, és ezekkel lépi át a hírhedt bíborszoba küszöbét?
Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendég tanácsosról: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér, külön szoba. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét. Illighaen őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány kitért az útjából.
Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Hiszen több életünk van, töprengett Illighaen, az egyik a szerelemé, ez tesz minket képessé, hogy egyszer majd eloldjuk magunkat a földi világtól. Illighaen a trónteremből figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy délutánonként andalognak a virágzó körtefák alatt.
Andalognak? Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé. De a trónterem ablakából kipillantgató Illighaen kicsit sokallotta már a beszédet – hiszen egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit! De vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa?
És Riolda sem hasonlított egy szerencséjét hirtelen megcsinált cselédlányra. Úgy fintorgott az áttetsző virágszirmok közt, mintha feltartanák a munkájában.
Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.
– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Azok a rejtélyes szigetek, melyeket mi, hitehagyottak találtunk ki bűnös mámorunkban? Hát ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. De mondd, Nicophorész! Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?
– Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban a tehetetlen, nevetséges álmokban… – Riolda rémülten elszelelt, míg Nicophorész szinte sistergett a felháborodásában.
Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?
– Én reméltem, barátom, hogyha a háborúban nem is segítesz, legalább megtanítod nekünk a görög grammatikusokat. De a tengert hagyd csak meg az igazi férfiaknak!
– Amíg meg nem bánjátok, amíg szembe nem néztek, amíg csak másokat hibáztatva… – Illighaen csak legyintett, mert Nocophérosz ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta.
– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Mért jöttél ide, barátom?
És nem törődve a várható következményekkel, kérdezés nélkül besétált Nicophorész szobájába. Mégcsak nem is a kéziratai izgatták, vagy a kiküldetésének a titka, hanem hogy mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?
De hát mit akarhat a császárné tőlük? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy tanácsos, és mi jobban hiszünk benne, mint a saját kelepcéinkben, de hát mi mást tehetnénk? A herceg katonákat keres, akikkel visszaverheti a mórokat – vagy legalább egy tudós papot vagy egy közönséges varázslót, aki kideríti, ki gyilkolta meg az első feleségét.
– A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek…
– Én nem vagyok herceg – próbált meg a pillantása elől kibújni Illighaen. – Nekem nincs saját országom, és senki nem ölte meg a feleségemet. Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.
Riolda bűntudatos arccal visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy lesse mások kívánságait? Hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon…? De most mint egy vadonatúj, ki nem próbált íj, majd’ elpattant.
Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt olyan émelyítő, nem Nicophorész testszaga.
A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy, nem huszonhetedik, hanem egészen… egészen titkos. Amúgy Landorieión szigetének apátja és nem volt szerencséje a császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos… merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok őróla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?
Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. A hazugságok csak akkor elevenek, ha sok-sok részletet zsúfolnak bele. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Milyen diplomata az, aki zavarában folyton-folyvást vádaskodik? Az is lehet, hogy Landorieión szigete unalmas egy tudásra szomjas öregembernek, és egy apát dönthet úgy, hogy vén fejjel világot lát – de ebben Nicophorészban szemernyi vidámság sincs, ahogy szemernyi felfedezőkedv sem! Leginkább csak egy dühös halottra hasonlít, akit akarata ellenére előcibált a sírból valaki.
De Illighaen mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását, és persze a magáét is. Már ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. Ami persze nem jelenti, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.
– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?
– Talán egy másik korból maradtak itt – mondta Illighaen. – Honnan tudhatnám ezt, barátom? Mi mind felfeslőben vagyunk, az időnk megbetegedett.
Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna, udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel a fülledt, nyári levegőre és az ő viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.
Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.
És a tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt lerázni magáról.
Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.
És vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok? A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?
A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, elrepült megsemmisült, éhségében világgá szaladt, vagy tán elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, csontos kezével megzavarja a nyarat, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával. Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?
Micsoda hálátlan perszóna!
Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.
Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, valamit, akár egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.
Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaga volt a kódexlapnak, mintha Nicophorész testének darabkája volna, mintha együtt született, együtt nevelkedett, együtt öregedett volna a tanácsossal. Ám ami rettenetesebb, a betűk semmilyen írásra nem hasonlítottak: nem voltak arab betűk, sem görögök, sem latinok… Szabályosan kerekített, büszkén, gondosan rajzolt írásjegyek, de Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e – vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.
Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.
Tud-e akkor is üzenni egy írás, ha az értelme homályban marad?
A kis kódexlapot Illighaen be sem merte vinni a saját szobájába. No de akkor hova tegye, hova rejtse, hol hagyja? Vigye be a könyvtárba, és tegye a szeretett könyveihez?
Két nap múlva kitört a háború. De a támadók nem a megfejthetetlen gyöngybetűkkel üzengető ismeretlenek voltak, hanem az Aquitánián késlekedés nélkül átzúduló mórok.
Régebbieket lásd itt:
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
