Bejegyzések kategória bejegyzései

Az elhagyott ember (Dallos Sándor: Sátorom az ég)

 

„Kutyaúristen! – kiáltotta, csak úgy harsogott. – Hát állat az ember?! Tisztára állat?! És te, barom, te ezt eszed, ahelyett, hogy indulj s ölnél? Miért élsz? Cigányzabért? Barom!”

 

 Dallos

 

Valami „Szakállas Jézus” csavarog Budapest utcáin.  Harmatban fürdik, mint a mesék királykisasszonyai, cigányzabot, éretlen napraforgómagot eszik, háromszor megrágva, mint az állatok. Gyufát és cigaretta csikkeket gyűjtöget a hasznosabb élet reményében. Dallos Sándor József Attila-díjas író, újságíró, forgatókönyvíró.  Elbeszélésében a nélkülözés ábrázolásán keresztül az emberség, az emberi méltóság határai kerülnek leírásra.

A Sátorom az ég, egy összegyűjtött prózai műveket tartalmazó kötet, melynek címadó kisregénye tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű. Enélkül talán nem is éreznénk létjogosultságát az írásnak. Dallos – a „szegénység írója” – maga is bejárta a nélkülözés bugyrait, amikor a 20-as években a Mezőgazdasági Akadémiát abbahagyva, minden szülői támogatást elutasítva, Budapestre jött, hogy íróként szerencsét próbáljon. Hosszú idő után, az éhezést, a hajléktalanságot és a kilátástalan munkanélküliséget megtapasztalva, végül sikerült egzisztenciát teremtenie. Osvát Ernő fedezte fel és közölte elsőként írásait a Nyugat hasábjain.

Ebben a műben tárgyilagosan, de mély lélektani pontossággal mutatja be élményeit, az állati szintre süllyedt létezés mindennapjait.  Az elbeszélés központi motívuma az ember és az állat közti határok elmosódása, az emberi arc kontúrjainak elhomályosodása, a létért való ösztönös küzdelem reménytelensége. „– Ide nézz, Úristen! Ide nézz! Állat vagyok! Állattá lettem! Adj három gyomrot, keserves Isten, irgalmatlan Isten, állat vagyok!” (45.)

Az éhség nagy úr, és kellően mélyre képes süllyeszteni az embert. Éhesen kelni, éhesen feküdni, kisiskolások uzsonnájának morzsáin, a Népligetben gyűjtögetett valamelyest ehető növényeken tengődni, félig érett magokat lopkodni a túlélésért. Megalázkodás és lemondás nélkül nincs remény az életre. „Borzalmasan megalázó dolog a szabad természetben éhezni, ahol az ember alig nyúlhat valamihez. Ahol az állat otthon van, de az ember, a vándor, a gazdátlan ember idegen.” (46.)

 Egy értelmiségi polgár, egy író, érettségivel a zsebében éhezik Budapesten, keresi a kiutat a nyomorúságából. Ha talál egy-egy ceruzacsonkot, meg papír cetlit, azért írogat, és kincsként őrzi egyetlen ruhájának zsebében emberi létezésének utolsó bizonyítékait, a szellemi működés, a művészi gyökerek maradványait, a kis cédulákat. A csillagok alatt, az ég sátra alatt húzza meg magát. Ha esik az eső, ereszcsatornától ereszcsatornáig vándorol éjszakákon át. Ha valaki megfizeti, takarít, zoknit stoppol, karalábét hord, vagy rózsát szemez.

Nem illik igazából sehova. Nem csak, hogy nélkülöző ember lesz, hanem az abszolút magányos, társ nélküli, elhagyott ember, aki a polgári világba sehogyan sem tud bekerülni helyzete miatt, ám a hasonszőrűek közé sem képes beilleszkedni, mindenhonnan kilóg. A gyűjtögetők is, a munkakeresők is kitaszítják maguk közül. Megérzik, hogy más, és bár el nem zavarják, mégis külön kezelik. „Szakállas Jézus” lesz belőle mindenhol, ahol csak felbukkan. Azonban ez mégsem jár együtt valamiféle messianisztikus küldetéstudattal, hanem csak a feltámadás reményével, a magányosság szakralitásával. „Eh, egyen meg a fene! – és fújt egyet. – Te szent!” (109.)

Az emberi munka, az emberi arc, az emberi étel felértékelődik, hiszen minden olyan távoli, minden olyan megközelíthetetlen lesz: „nemegyszer eszembe jutott, hogy reggel bemegyek a templomba, befurakodom az áldozók közé, és megáldozom, csakhogy emberi táplálék legyen a gyomromban.” (46.) Ilyet azonban sosem tett. És koldulni sem koldult. De azért küzdött az életéért, a jobb napokért, a betevő falatért. „De nem ettem meg az egész kenyeret, hagytam egy kis darabot. Szoktam néha így meglopni magamat estinkint, hogy reggelre maradjon pár falatom, és kenyérrel kezdjem a napot, mint az ember.” (12.)

Felfedezni saját állati arcunkat egy kirakat üvegében. Felfedezni a változást, a felismerhetetlenségig átalakult emberi arcot, mely már nem is hasonlít arra, aki valamikor voltunk. „Odamentem egy kirakathoz, megnéztem magam benne, és hátrahőköltem. Egy égő szemű, borzalmas, szakállas alak nézett velem szembe a kirakatüvegből. (…) Ilyen vagyok? Ilyen borzalmas vagyok?” (44.) Ebben a pillanatban látja meg magát az elbeszélő én, mint „Szakállas Krisztust”, mint az ápolatlan, társadalom peremére jutott, éhező alakot. Ez a szembesülés talán a mű egyik legdrámaibb pontja, amikor a főhős egyszerre felismeri saját sorsát, saját életének lezüllését. „Elvadult külsőmmel túl voltam azon a fokon, ahol meglátják az embert az emberek. Túl voltam az emberi határokon azt hiszem, már csak borzalmat, vagy megdöbbenést tudhattam ébreszteni.” (42.) Mindazonáltal pont erre a szembesülésre volt szüksége ahhoz, hogy elinduljon „az ember nyomában”.

A történetből egyébként nem csak a névtelen főhősünk sorsa bontakozik ki, hanem általánosságban is képet kapunk az „elhagyott ember” életéről, kilátásairól, cselekedeteinek motivációiról. Arról, hogy Budapest, illetve általában a városok mennyire élhetetlenek az otthontalanok számára. „Az egész Ligetben, de az egész városban sincs egyetlen szabad csap sem, egyetlen medence, ahol ihatnék, vagy megmosakodhatnék az ember. Ezt a hangos és ékes várost úgy építették, úgy parkírozták és úgy díszítették fel, hogy a kóbor és elhagyott emberek számára nem alkottak benne semmit.” (98.)

Megtudjuk azt is, hogy mi végre van az a megszállott csavargási, kóborlási mánia ezeknél az embereknél, a „csavargókór”, amely nem engedi, hogy három óránál többet aludjanak, vagy egy helyben nyugton üljenek, pihenjenek. Az otthon nélküliség, a biztonságos, védett helyhez való kötöttség hiánya az, ami vándorlásra sarkallja a hajléktalanokat. „Én most már nem tudtam megülni egy helyben, nem tudtam elnézegetni, mert a mozdulatlanság nyugtalanságot keltett bennem. Jóformán állandóan talpon voltam.” (55.) Ehhez hasonlóan az egyébként értelmetlennek hitt gyűjtögetés is tartalmat nyer az elbeszélés hatására. Az író ezzel is éreztet valamit a tapasztalatlan olvasóval abból a világból, amiről jóformán egyébként semmit sem tudunk. „S egyszer csak azt vettem észre, hogy én is összeszedem a gyufaszálakat. Buzgón, szenvedéllyel gyűjtöttem őket. Miért? Mert olyan karcsú, finom, filigrán kis dolgok voltak.” (57.)

A vándorlás, a gyűjtögetés, illetve a munkakeresés révén pedig óhatatlanul is mindenféle kalandba csöppen bele az emberünk. Időnként megaláztatások érik, máskor váratlanul segít rajta egy-egy ember, majd állatias verekedésbe keveredik, végül összeismerkedik egy prostituálttal, aki reményt ad neki a változásra.

És amikor a sebek begyógyulnak, amikor kiderül, hogy nem kell meghalni és nem kell ölni, akkor „Szakállas Jézusunk” is – aki egyébként már megszabadult bozontos külsejétől – elnyerheti a megváltást. Mert „Van igazság! Igenis van! Sohase felejtsd el: a végén az ember, minden ember, igazságot kap.” (92.)

 

  

(Dallos Sándor: Sátorom az ég,

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.)

 

Charles Bukowski: hűhó

 

hűhó

 

az illúzió az, hogy te csak szimplán

olvasod ezt a verset.

a valóság az, hogy ez

több, mint egy

vers.

ez egy csöves kése.

ez egy tulipán.

ez egy katona menetelése

Madridon át.

ez te vagy a saját

halálos ágyadon.

ez Li Po nevetése

a föld alatt.

ez nem egy istenverte

vers.

ez egy alvó ló.

egy lepke az

agyadban.

ez az ördög

cirkusza.

te ezt nem olvasod

egy lapon.

a lap olvas

téged.

érzed?

mint egy kobra. ez egy éhes sas, a szobában köröz.

 

ez nem egy vers. a versek ostobák,

elalszol tőlük.

 

ezek a szavak kényszerítenek

egy új

őrületbe.

 

áldott lettél, kivágtak oda és ott vagy, ahol

a fény foltja

vak.

 

az elefántok rólad

álmodnak

most.

a tér görbülete

hajlik és

nevet.

 

most meghalhatsz.

most meghalhatsz úgy

ahogy az embernek meg kellene

halni:

nagyszerűen,

győztesen,

hallva a zenét,

zenévé lenni,

üvölteni,

üvölteni,

üvölteni.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

 

Brecht Vandenbroucke

 

 

(Illusztrációk: Brecht Vandenbroucke)

 

Szeles történet

Barta a maga negyven évével, átlagos megjelenésével azon férfiak táborát gyarapította, akik még mindig az anyjukkal élnek. Pedig hordott a hátán a Föld nálánál sokkalta kellemetlenebb külsejű embereket is, no és ostobának sem volt éppen mondható, mégis, párválasztás dolgában nem állt túl jól a szénája. Édesanyja, akivel hosszú évek óta osztozott az apró, kétszobás lakótelepi lakáson, gyakran mondogatta, hogy már csak egyetlen vágya van az életben, mégpedig az, hogy fia asszonyt hozzon végre a házhoz. Az ok, ami miatt hősünk a hosszú évek alatt sem talált magához illő társat, igen prózai, egyszersmind komikus volt: Barta, ha izgatott, vagy ideges volt, szellentett. Valahányszor randevúzott egy hölggyel, reményei tüstént szertefoszlottak, amint elszellentette magát. A nők, ahogy meghallották, majd néhány másodperc múlva megérezték Barta szellentését, hanyatt-homlok menekültek előle. Tudta jól, hogy ez olyasmi, ami nem illendő, legfőképp nem az első találkozáskor, de nem tudott ellene tenni semmit, a hang és a szag oly hamar lerombolta nehezen felépített nimbuszát, hogy onnan már nem volt többé visszaút. A végeérhetetlennek tűnő, magányos évek alatt emberünk megjárt jó néhány pszichológust, akikkel együtt próbálták meg kibogozni ennek a folyton visszatérő malőrnek a lehetséges lelki okait, ám ezek a boncolgatások sem vezettek eredményre. Idővel beletörődött, hogy végleg egyedül marad, hiszen melyik nő viselné el, hogy mindjárt az elején ekkora ízelítőt kapjon udvarlója bélműködésének intenzitásából? Édesanyja persze ismerte az okot, amely drága fiát szomorú magányra kárhoztatta, titkon mégis reménykedett, hátha összehozza a sors valakivel, aki majd így is elviseli. De teltek, múltak az évek, s nem változott semmi. Maradtak a szellentések, s velük együtt a magány is. Ám valami aprócska optimizmus mégiscsak szorulhatott Bartába, mert kudarcai ellenére rendületlenül randevúzott tovább. Egy alkalommal még egy hatalmas pofont is kapott egyik áldozatától, hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez olyasmi, ami fölött nincs hatalma, s amin épp ezért nem is tud változtatni. Egy langyos, őszi délutánon hősünk a sokadik találkozójára igyekezett, szívében a reménnyel, hogy ezúttal talán szerencséje lesz, s nem szellenti el magát rögtön az elején. A hölgy, akivel már egy ideje levelezgetett, és fényképet is cserélt, csinos volt, ápolt, éppen az ő zsánere. Láthatóan ő is szimpatikus volt neki, hiszen mosolyogva közelített. Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, s Barta átnyújtott egy szál vörös rózsát reménybeli kedvesének. A nő meghatódott erre a gesztusra, s már éppen szólni akart, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, majd rögtön utána megérezte a szagot is. Hősünk tudta, e pillanatban megint vesztett, mert bárhogy próbált, nem tudott uralkodni magán, s a szomorú felismerés akaratlanul is arra indította, hogy megeresszen egy újabb sorozatot. A nő, aki eddig türtőztette magát – talán azt hitte, rosszul hall, és a csatornából áradó bűzt érzi -, most elfintorította az arcát, majd az orra elé kapta a kezét, s olyan elképedt ábrázattal nézett a szerencsétlen férfira, hogy az, ha tehette volna, menten elsüllyed szégyenében. Ez a vég, gondolta, s már éppen azon volt, hogy valamiféle gyors menekülési útvonalat keressen, és úgy iszkoljon el rémtette helyszínéről, mintha soha ott sem lett volna, amikor valaki akkorát szellentett, amekkorát még ő maga sem soha. A szag pedig, ami mindezt kísérte, olyan erőteljes volt, hogy Barta megtántorodott. Vajon ki lehetett ez? – kérdezte motyogva, ám a következő pillanatban a nő arca felderült, és nevetve mondta: – Azt hittem, soha az életben nem találom meg a páromat! Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, s Barta felismerte, hogy méltó társra lelt. Elégedettségét rögvest meg is toldotta egy újabb szellentéssel, de olyannal, amely újdonsült kedvesének is becsületére vált volna.

 

Remete

E földet megtartjuk még,

leborotváljuk szárnyát.

Húst vetünk a kutyáknak és

ima lesz az eső.

Hétköznapi, mint egy

varrógép kattogása.

Szederág hajlik,

kőből van az ég.

 

E földet megtartjuk még.

Ápoljuk magunkban

ezt a sérült állatot.

Fölírjuk nyüszítését.

Pattog a hűlt szem

kiázott vetése.

 

E földet megtartjuk még.

Hűségbe burkolva vágyat.

A hajnal fái közt

egy hold üldözi magát.

Autó csattan a fának.

Falra szegezett

röntgenkép: madár.

 

E földet megtartjuk még.

Jégverés: miért is hull

vissza a földre? S a

fű alatt verdeső szárnyak.

Agorák, ágak. Megtartjuk még.

Oka legyen kitörni

egyszer a lázadásnak.

 

 

A szöveg körbeér és gyomorszájba vág

Múlt héten írtam egy „realista, érzékeny” szöveget a lakhelyem közelében zajló folyamatokról, kihegyezve egy hajléktalan ember átmeneti menedékének felszámolására. Az ábrázolás során rövid, éles mondatokkal írtam le két ember érintőlegesen kapcsolódó életútjának néhány fázisát (a zöldséges asszonyét és a kulcsmásolóét). A szereplőket név nélkül, csupán foglalkozás megnevezésével jelöltem, pont azért, hogy elkerüljem a konkretizálás lehetőségét. A szöveg címe viszont konkretizálta a helyszínt, és ez alapján beazonosíthatóvá váltak a szereplők.

 

Aztán a szöveg kikerült különféle felületekre, kattogott a nézettségszámláló, örültem, hogy sodródik, megindult, felfigyelnek a hasonló helyzetekre, stb. Később kaptam két indulatos visszajelzést, hogy képzelem, hogy degradálom az embereket, ítélkezek, lenézem őket, stb. Udvariasan válaszolgattam, hitetlenkedve gondolkoztam rajtuk.

 

Aztán bevillant egy kép, ahogy a szövegben valaki hirtelen a saját apjára, anyjára, saját magára ismer, nem érdekli, hogy milyen koncepcióból voltak név nélkül megnevezve az adott szereplők, nem érdekli már a szöveg valódi fókusza (a hajléktalanná vált ember és mikroszociális környezete), csak azt látja, hogy az anyjáról valami félértelmiségi pöcs azt írja, morcos, azt írja, öregasszony, hogy a kulcsmásolóról azt írja, összeaszott.

 

Ebben az olvasatban az érzékletes leírás, a frappáns jelzők, a konkréttól elemelt környezetábrázolás visszavált a teljesen konkrétba, a közeg pusztulásfolyamatának ábrázolása közvetlen, gyomorszorító szorongássá változik, én pedig egy rosszindulatú külső megfigyelő leszek, aki sunyi módon jön-megy az emberek között és kéretlenül hívja fel a figyelmet a szereplők identitásának nemkívánatos összetevőire.

 

A realista leírás realitás lesz, nincs kibúvó, a konkrét emberekkel kell valamire menni, szakmailag simán leérvelek bárkit, hogy és miért volt szükséges az adott szöveg megírása, de a gyomorszorító szorongás közösségében csak csendben káromkodok.

Asphalt

“kizökkent a föld”

 Vincent Cherib II

 

 

II.

/korlát/

 

arra ébredjen, hogy az eb szalad,

ha karóhoz kötik? még nem.

most gondolataival marad,

megállapodik az erkélyen,

és tompán hallgat a holdkaréj alatt

azért, amiért. hogy ismerni féljen?

reggelig minden ugyanaz: nekilát

kiművelni a holnapi imát.

 

 

V.

/augusztus/

 

egypár nap rendre visszahozza

a régit a mai jelenbe.

mi az: időben távolodni a

múlttól, ha még tart? fénye

lett más évszaknak az

évszakos közeledésben.

magában hordja: tudatott.

ki az, aki ráragyog?

 

 

VI.

/vadak/

 

minden kincs mélyebben.

van ott mit mitől félteni?

kizökkent a föld. de földben

közelít a csend: nyugodni

vágynak nyugtalan helyén,

ott lelni mindent; mint semmi

mást. és kétszer felkel –

fedje éji lepel.

 

(Vincent Cherib illusztrációival)