Bejegyzések kategória bejegyzései

Paul Chaulot: Egyetlen ég

[UN SEUL CIEL]

 

Cinke légy, cinke,
semmi se tántorítsa el
szárnyad a repüléstől,
torkod vidám dalodtól.

Cinke légy, cinke,
hogy fényes nappalokban
azon a határmezsgyén,
ahol az álom farkasa
önnönmagának, s ahol a homok
hazugul szimulálja
a zab-naívitást.

Cinke légy, cinke,
hogy mindenek szemében
tiszta tükör legyen
a legtörékenyebb kép,

hogy várja a mező
a téltől a tulajdon
kelepcétlen-örök-adóját,
mely mezítelenül édesebb,
mint bármi formátlan öröm.

Cinke légy, cinke,
félénk ajtót ijesztve,
melyet, mint nyeregből, a szél
rozsda-mesékből kiemel,
a bezárt üvegnek az ő
ajak-nyomán,
vagy ahogy a világtalan
önmaga dalának fonákján.

Hajdani evidenciák
kijelölnek egy szerfelett
új pályát a kezeknek,
melyek hiába tévedeznek
egy tárgy közvetlen közelében.

Fényszikrás evidenciák
termékenyítik a mosolyt
görcsbe-ránduló száján
egy hozzád gyengéd nőnek.

Cinke légy, cinke,
ahogy áttetsző ez a fény
az éjszaka sötétjén,
ahol befejezvén utam
szétosztom nagysietve
az egyértelmű válaszoknak
Dárius-rakományát,
melyeket hajnal óta lábam
az utcából kiszakított.

Kormos István fordítása

 

 

(Illusztráció: Celestial Symphony, Marina Petro)

 

 

 

 

Lift, felfelé

Belépünk a szálloda liftjébe, ahol könnyű elképzelni mindenfélét.
Legelőször természetesen azt képzelem el, hogy beragadunk. Pillanatra tolakodóan sötét minden, majd egy pattanó hang kíséretében kigyúl a vészfény – egy tónusokkal halványabb, lehetetlen árnyalatban pislogunk egymásra, nyomkodjuk a gombokat, röhögünk és cincogunk kínosan. Te is részeg vagy, egy árnyalattal részegebb nálam, úgyhogy robotpilótára állított agyad rögtön olyan ingereket küld ujjaidnak, amitől hamar elfelejtem, hol is vagyunk. Az idő zavaros vízfolyásában aztán megragad valami – köldök tájékon -, négy égtájnak feszít és forgat. Egyszerre vissza kell szerezzem a tudatomat, rájönni, melyik érzékszervemet támadja leginkább az inger. Meg kell hallanom egy óra ketyegését, vissza kell térnem az időbe, ellenben az agyad még mindig küldi az ingereket, lehetetlen fókuszpontot találni a valóságon. Egy csengő. Igen, egy csengő, gyorsabban történik, mint feleszmélhetnék, talán megint elrobogott mellettünk néhány perc, fémhuzalokon húzódott odébb, vagy magasra, valami verőfényhez hasonló vesz minket körül, és távol van ez az agyadból kiindult heveny elektromosságtól, a nevemet motyogod, röfögsz a fülembe, undorító, malacszerű röhögés, a bajszod csiklandoz a járomcsontom felett, aztán valami másféle röfögést hallok, inkább krákogást. Köhögést. Néhány bámész lélek. Emberek a lift ajtaja előtt. Idős pár, talán, mögöttük néhány apróbb körvonal. Eltollak magamtól. Undorodok a szagodtól is.
Még végére sem érhetek a képzelgésnek, és valóban kinyílik az ajtó, beszáll mellénk egy félig igényes punk figura, talán nem is punk, csak kortárs költő, tetoválások kergetőznek csuklójától az ingujjig.
Képzeletben kiforgatja a zsebeinket, miközben apró vágásokkal tarkítja orcádat. Nem is tudom miért, sokkal megnyugtatóbb a gondolat, a zoknimba rejtett húszezrest is kifogástalan úriemberként zsákmányolja, megkérném, az én arcomat is hagyjon egy kurta skarlát betűt. A gondolat finoman siklik, akadálytalanul akár a tolvaj keze a harisnyán. A gondolat gyorsabb, eredményesebb, valamiért jobban eső.
Ennél jobb kell, valami olyan, ahol nem vagy ott velem, esetleg ez a punk sincs sehol, akár egy szabad versben, egyedül lépek ki a liftből, valami olyan gesztussal a karomon, mint aki egész életében semmi elől sem menekült, szinte lépések nélkül suhanva a márványra terített szőnyeg felett, bizonytalanság, de merészség nélkül, mint aki ebbe a pillanatba született, és ezt a mozdulatot éli lényegeként, a folyosó végén balra, benyitni az ajtón, lecsúsztatni a ruhát a vállamon, megszakítás nélküli mozdulatban érni el a fogast, elegánsan, már-már szemtelenül lépni át a padlón felejtett hulládon, már ha lehet erkölcs, vagy annak hiánya egy ilyen egyenetlen, elnyújtott éjszaka végén, ilyen tettek és gondolatok után, akár egy lezárhatatlan, mégsem hanyag mondat végén, a mondat végén, amiben ott van egy egész élet kimerevített filmje, egy párducugrás, amivel elhagyhatóvá válik ezt a sárkány élet, ami folyton önnön farkát harapja.
Mégis valami hiányérzet marad bennem, ahol meglátom a punk távozó alakját. Talán őt kellett volna választanom. Megragadod a karomat, szinte kirántod a helyéből, ahogy azt mormolod, hogy hé, most kiszállunk, vagy mi?, én meg nem felelek, a fejemben ma éjjel sárkányok fészkelnek. Kilépünk.
Kérek még egy húzásnyit a laposüvegből. Esetleg majd a szobában, mondod. Hangod szinte kedves.
Ez van, túl későn jut eszembe, ki is volt az a punk, az a költő. Talán ő se ismert fel, de azért marad a boxolás a hasban, na mindegy, majd máskor, mindegy, már túl késő, eleget mártóztam képzelgésekben, hogy mindegy legyen. Tudom a módját.

Éjjel a szuszogásod ébreszt. Hülyeség, nem is a szuszogásod ez, kontrollvekker az agyamban, az ébreszt, nem is tudom már, lefekvéskor akartam-e ezt az ébresztőt, vagy a tudatalattim talált keringőzni az önbecsülésemmel, de megtörtént, kezemben szinte azonnal megjelent a telefon neonfénylő pixelei, egy névvel, akit hívhatok, mert nekem sosem alszik. Hát persze, mondja, és én már ki is osontam a folyosóra. A  Hát perszéiért szeretem ezt az embert a legjobban.
Képzeld, a B is itt volt ma. A liftben. Ezt már az említett szerkezetben mondom, félig magamnak, a tükörben törölgetve az elhorzsolt szemtust egyengetve. Lefelé, ebben a fordított szimbólumrendszerben.
Megismert?
Nem. Majd legközelebb.

‘magamban egy megoldást sem’

 

kilépett a csöndbe.

megszűnt.

csönd lett és nem kellett lennie.

nem lett.

a víz karjai közt.

homokparton a sétáló kövek.

hogy a zöld madár a zöld fán.

élethideg.

nem magam miatt mentem csak magam miatt nem.

tűzszüret és vízszirt.

feltornyosulnak a földek hegy van.

ki tette ki a gyermekemet.

így maradtam ebben a hitben hazudnak nekem.

folyik a víz hiába nem folyik el.

kiszáradtam.

hol felejtetted az emberruhát.

nem tudom kire ismerek magamban.

 

egy megoldást sem ismerek.

2014. 10. 28. 22: 45: 33

 

(Illusztráció: Abby Diamond)

Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson

A gazban román cigarettás doboz
és bánat a szívben,
leszegett fej, erős napsütés,
még mindig fiatalnak látszom.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, nincs már itt semmi,
nincs bizony, bezzeg valaha.

Harminc éve helyes kis állomás volt,
telente fűtött váróterem, kint fehér
murva és piros-fehér padok,
sok hosszú szerelvény, egész mondat.

Most földig rombolt épület,
betonperon, a gazban cigarettás
doboz és pontatlan
érzés a szívben.

Régen azt hittem, el kell engedni
avulni, kopni, ami el akar,
el is engedtem, hiba volt,
most jönnek vissza tönkremenve, sorban,
de hát én ugyanaz maradtam.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, meglátod, te is ilyen leszel,
ilyen leszel, bizony, mert a jellem
a büdös életben meg nem változik.

Közben ráérősen,
mintha győztes csatából érnének ide,
örök vesztes külsejű emberek
szállingózzák végig a peront,
kis ácsorgások, föl-le séták,
cigaretták, sok kis kevés idő.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
azt mondtam, csúfak és prolik,
azt mondtam, várakozók.

Most földig rombolt önérzet,
széttaposott cipő, borosta, bánat,
egy szinte véletlen arany karóra,
leszegett fej és félrenevelt múlt.

A múlt, ha nem múltnak nevelték,
kamaszkorától csak bosszút áll, mert
mindennap így szól egy szép napon:
„nézz rám: az érdligeti állomás voltam
egykor. És most is csak az vagyok.
Mondjad, mi érdekel.
A bogaras bácsi meghalt.
Szétnyílt tenyeréből
a szarvasbogár elrepült.
A jövő már keményebb dió.”
És ezzel vállat von a múlt.

A hangosbeszélő viszont beszélni kezd,
mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is,
és jövőt ígér: egy vonatot.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, ők csak egy kis
pont ugyan, de az is jobb, mint a semmi,
és hogy változnak az idők.

Szomorkás csönd lesz, mert ugyanazt
szégyelli megkérdezni a gaz és
a szív és a román cigarettás doboz:
ugyan mivé?

És vonat jön, mint a menetrendben,
egyszer csak itt áll, és elvisz innen,
rövid szerelvény, hiányos mondat,
leülök, nézek, mint az ablak.
Ugyan mivé.

Nem sajnálok és nem vetek meg,
célt akarok és könnyű lelket,
ha együtt nem megy, jó úgy, ahogy van:
zengő érc fölött, személyvagonban.
De nem tudom.

 

 

 

 

 

(Kép: forrás)

Rakovszky Zsuzsa: Időtöredékek

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti
tárgyilagos volt, ész- és okszerű,
valószínű. Családi étkezések,
összezördülések, túlfűtött unalom vagy
pletykák színtere: polgári szalon, egy
középfajú színmű első-utolsó
felvonásának díszlete.

Most két spalettátlan ablakon át
dől be a havas téli ég, a hó, a holdas
hó világossága; két túlvilági zöld,
sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan
szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak
a Földnek a Hold felé forduló oldalán
könnyebbek: lazuló körvonalakkal
úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal
után e távollétemben kitört
stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő
utalásban kell laknom.

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan
feltételek mellett jól megfigyelhető,
milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban
ázva, váratlanul, a semmiből a
sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat
vet föl: nem képeket, de
az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör
befagyott rétegeiből bukkanna föl,
megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves
esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb
parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet
kora azonosítható; az immár muzeális
blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,
mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az
üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya
villanyfényes jegéről félreállva
a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre
buzgó hangszórókból dőltek recsegve
a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,
a hangos körhinta magas csúcsában
hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó
levében, a hold, a lélegző hiány-idom,
mint egy gyötrő feladvány hirtelen
álombeli megoldása – kerek,
vakító evidencia…)

Magánkorszakaim: külön divattal,
korszellemmel, történelemmel,
intézményekkel mindegyik: az emlék
egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról
lokalizálható… Aztán sokáig
semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag
némán szaladt, a gép egyetlen pillanat
fokozatosan fakuló példányait
ontotta. Most megint
a helyzet kibocsátja csápjait,
indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat
fel- és beenged. A ki tudja, mit
záró zárban elfordul a kulcs –
ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

 

 

 

(Kép: forrás)