Amikor Erzsébet asszony szétosztotta az összes kenyeret, nem maradt más a kötényében, csak néhány rézszínűre száradt rózsaszirom. Talán ezen kívül is akadt volna összecsomagolni való holmija, de nem látta értelmét cipelni. Egy szeles reggelen tehát a csillogó, törékeny szirmokkal, istenhozzád és útravaló eleség nélkül elindult a Vörös Hajú Hegyek irányába. És amikor megérkezett az őszi erdő szélén álló városba, még meg sem melegedett a helye, azonnal munkához látott: először is kemencét kell építeni, aztán ellátni a sebesülteket.

Schuster tanár úr is hasonlóképpen vetődött ide valamikor nagyon régen. Annyira régen, hogy mindenki azt gondolta: egyidős ezzel a hellyel, és életében nem járt soha messzebb a Vörös Hajú Hegyek gerincénél. Sőt, nem is lát tovább az ott tenyésző galagonyabokrok sáros tövénél. De ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy megtanulja csodálkozás nélkül tudomásul venni azt, amire annyit várt, hogy nemcsak lemondott már róla, hanem egészen el is felejtette, mi az.

Erzsébet asszony érkezésén – ami nem volt feltűnő, viszont visszafordíthatatlan következményekkel járt, akárcsak az első hajnali derengés – fölöttébb meglepődött, sőt kicsit zavarba is jött. Még a Paradicsomot is összecserélte a Purgatóriummal, és ilyen állapotban hagyta fel az olvasmányokat. Így aztán minden következő heti órája félresikerült (mármint szerinte), mert a diákok egészen más szövegrészt készítettek elő, mint amire ő gondolt. Elvégre nem mindegy, hogy hol tartanak: kinyílt-e már az a rózsa a történetben, vagy még nem. Gyorsan összefoglalta, amit a terv szerint olvasni kellett volna, és nem vette észre, hogy örül mindenki annak, amit – ilyen módon egészen véletlenül és úgymond fölöslegesen – olvasott.

„Szigorúan tilos kenyeret osztogatni a diákoknak” – ez meg micsoda szabály, gondolta zsörtölődve Schuster tanár úr. És ha ez úgyis tilos (az sajnos eszébe sem jutott volna, hogy ennek ellenére bármikor megtörténhet), akkor magyarázzon nekik rózsákról a bánat. Vagy részéről a szerencse, akár az öröm is, de ő ezzel befejezte. Szép mondatokat készített elő mindig: „A rózsa nem önmagától olyan, amilyennek mi látjuk. A szöveg teszi azzá a rózsát, ami.” Ilyeneket mondani bezzeg nem tilos! Mikor már évek óta nem látott egyetlen rózsát sem.

Ami szintén akármikor megtörténhet. És meg is történik, egy rózsa ugyanis nem fog azzal törődni, hogy a jó tanár úrnak éppen alkalmas-e a pillanat, vagy még mindig a Purgatórium utolsó énekénél tart, és nem látja a fáktól a Vörös Hajú Hegyek meztelen hátát. Minek tekintettel lenni az olvasmányaira, elvégre már úgyse tanít többet, hanem Erzsébet asszony kórházában dolgozik.

Mert sok a munka, és sok a beteg. Van, akinek a sebeikről más is eszébe jut, nemcsak a rózsák. Erzsébet asszony pedig még fiatal, és törékeny, és hamar elfárad. Ezért kell segíteni neki. Segíteni, az nem tilos! (Pontosabban arról nem tesz említést a szabályzat.) És követ kell hordani a Vörös Hajú Hegyek gyomrából, tűzgyújtót kell hasogatni, és mélyebb kutat kell ásni, mert Erzsébet asszonynak a vízhordásban és a hajladozásban folyton lecsúszik rezesen csillogó hajáról a fehér főkötő.

Tiefe Brunnen muss man graben,
wenn man klares Wasser will,
Rosenrot, oh, Rosenrot,
tiefe Wasser sind nicht still.

Erzsébet asszony kemencéjében reggelre odaégett az összes kenyér. Több füstje lévén, mint lángja, ezt még a rózsák rézzé változásánál is nehezebb lett volna eltitkolni. És Erzsébet asszonynak egyrészt mindegy volt, hogy kiderül-e, mert a betegei mellett eléggé megszokta már a szenet is, meg a forróságot is. Másrészt pedig – a nagy jövés-menésben észre se vette senki – másnapra hűlt helye maradt csak, a kórház lépcsőjén hagyta összecsomagolatlanul mind a huszonnégy évét, a főkötőjével együtt.

Schuster tanár úr nézte egy darabig, ahogy az ügyetlen nővérek és az önkéntes diákok elseprik a hamut, és várta, hogy hátha lesz még alatta parázs. Mert aki egyszer megégette a száját, az azután a hideget is összetéveszti az égő pokollal.

Elhatározta, hogy tovább fogja vájni és hordani a köveket a Vörös Hajú Hegyek testéből. A türelem rózsát terem, majd csak lesz valahogy. És amikor folytatta a munkát, csodálkozva vette észre, hogy sehol nem talál egyetlen szürke követ sem. Az összesnek kenyérszíne volt és borszíne, mintha Erzsébet asszony kemencéjében kiégetett téglákat hordozna magában a hegy. Ennek megörült. Talán soha többet nem lesz hideg a kórházban, ha ilyen kövekből építi újra. De nem is. Inkább épít valami szebbet, nem a betegeknek, hanem egyedül és csak Erzsébetnek. Egy gyönyörű házat rózsakövekből, ha esetleg egy napon visszajönne, és újra magára öltené mind a huszonnégy évét, talán főkötő nélkül. De azért azt is, a főkötőt is, gondosan félreteszi neki ebbe az új házba, hogy biztosan megtalálja majd, ha erre jár.

Munkája végeztén leült, nézte a kút vizét, és vöröses hajában – feltűnően, viszont következmények nélkül – megjelentek az első ősz szálak. És akkor hirtelen eszébe jutott, hogy mire várt annyi ideig ebben a városban, a Vörös Hajú Hegyek lábánál.

Sie will es und so ist es fein,
so war es und so wird es immer sein!
Sie will es und so ist es Brauch:
was sie will, bekommt sie auch.

Most övé az egész rézerdő, őszi levelei haján az első dérrel.     

Tüntetésre készülődünk.

   Az előtérben már javában épül az előzenekar birodalma: a dobok, a mikrofonok és a kábelek kusza szövevénye. A tribün körül szervezők és technikusok sürögnek. Valaki körbehordozza az újságírókat.

   – Tudja, nekünk nincs szükségünk transzparensekre – magyarázza. – Nézzen körül! Meg fogja érteni.

   A tribüntől balra a háttérben feltűnnek a tenger türkizkék hullámai és a part vörösbe hajló, aranysárga fövenye. Összeszorul a szívem a gyönyörűségtől. Hát ezért vagyok én itt, tör rám a felismerés. Gondolhattam volna!

   – Na, látja! Ezért tüntetünk! – mondja a szervező is. – Hogy mindez ne tűnjön el!

   – Nézze csak! – folytatja, és távolabbra mutat, oda, ahol a tengerből, mint egy megállíthatatlan áradat – mintha maga a tüntető tömeg közeledne –, vonulnak a partra sorra egymás után a színek. Álomvörös, vérfekete, viháncsárga, lustazöld, dolgoslila, hallgatagkék, angyalbarna, melegfehér… Mintha a Jóisten jókedvében színözönt bocsátott volna a világra.

   Boldogan és átszellemülten sodródom az árral a tribün felé. Értem már én is, miért nincs itt szükség transzparensekre!

   A hangszórók felől ekkor fülsiketítő recsegés-ropogás hallatszik. A tribün mellett jobbra egyenruhás alakok tűnnek fel. Az egyenruhájuk metálfeketén villog, mint a keményen edzett acél pengéje. Az arcuk viaszfehér. Kezükben szürke gumibot. Fenyegető lassúsággal közelednek.

   Hátrálni kezdünk. Vissza a tenger felé.