A préshenger dübörgő hangja az egész műhelyt betöltötte. A géppel szembe levő széken ülő férfi megrettenve figyelte a pillanatok alatt összelapított bádoglemezt. Önkéntelenül is összeszorította hátrakötözött ökleit, és amennyire a kötél engedte, összedörzsölte székhez rögzített lábait. A kék köpenyes fiatalember kikapcsolta a szerkezetet és maga elé emelte a pléhdarabot. Levette a falról az egyik kalapácsot, és gyengéden ráütött vele a lemezre. A vékony fém visszhangzó moraja kísértetiesen zúgott a hangos gépzaj elnémulása után.
– Imádom ezt a hangot… Mint amikor a szél keresztülfúj egy hosszú csövön. Te mit szólsz hozzá?
– Nem… Nem tudom. Uram, kérem, én…
– Mester!
– Igen… Igen, mester… Ez valami tévedés lehet. Miért… és mi szándékkal hurcolt ide?
A kék köpenyes mereven végigmérte foglyát, és egykedvűen újra megsuhintotta a horganylemezt.
– Mondhatnám, azért, hogy hangversenyt adjak neked, de ez nem felelne meg teljesen az igazságnak.
Az esztergapadra helyezte a kalapácsot és a rezgő pléhdarabot, és a satuhoz lépett. Egy fejszefejet erősített belé, és a reszelővel finoman élesíteni kezdte.
– Ha kiszabadításomért magas váltságdíjban reménykedik, akkor ki kell ábrándítanom, mert téves személyt rabolt el… Az én anyagi lehetőségeim nem akkorák, hogy…
– Ejtettem én egyetlen szót is ilyesmiről?!
– Nem, de…
– Hirtelen azt sem tudom, hogy élénknek vagy inkább sekélyesnek nevezném a képzelőerődet, de ha segít, megnyugtathatlak, hogy eszem ágában sincs egy megindító túszdráma negatív hőse lenni.
Abbahagyta a reszelést, és ujjaival óvatosan leellenőrizte a fejsze élét. Elégedetten bólogatva kivette a satuból a szerszámot, és a lekötözött férfihez lépett vele.
– Mit akar ezzel?!
– Megmutatom, mennyire éles. Akár még borotválkozni is lehetne vele.
Lassan végighúzta a fejsze élét a fogoly arcán.
– Kérem, ne, én… Segítség!!! Kérem, segítsen valaki!
A kék köpenyes dühösen pofon vágta, a fejszét a satuasztalra dobta és a szekrényből egy fúrógépet vett elő. Bedugta a csatlakozóba és a lekötözött férfi elé állt. Az illető szipogva figyelte, eleredt orrából egy vércsepp pottyant fehér ingére.
– Szeretném, hogy tudd: pincében vagyunk, mélyen a föld alatt, egy isten háta mögötti faluban, a világ végén. A szomszédok meghaltak, gyermekeik a városba költöztek. Nincs esély, hogy bárki is meghalljon, de ha mégis idegesíteni szeretnél óbégatásoddal, módomban áll változtatni azon.
Bekapcsolta a fúrógépet, és a férfi arca felé közelítette a vékony fúróhegyet.
– A technika csodája! Ötezer fordulat percenként! Néhány pillanat alatt áthatol a legkeményebb csonton is! Elhiszed?
– Igen… Elhiszem.
A kék köpenyes kikapcsolta a szerszámot és az asztalra tette. Lefújta a finom fémreszeléket az asztalról, és felült rá, szemtől szembe foglyával.
– Ki… Kicsoda maga?! És mit… mit akar tőlem?
– Maradjunk annyiban, hogy először is szeretnék egy kicsit közelebbről megismerkedni veled. Mit szólsz hozzá?
A lekötözött férfi nem szólt semmit. Szeme sarkából egy pillantást vetett fogva tartója borostás arcára, majd lesütötte tekintetét. A mennyezetről hosszú dróton lelógó villanyégő fénye a szemébe világított. A kék köpenyes felsóhajtott.
– Itt kezdődött minden. Ebben a műhelyben. Az öregem készített a számomra egy pihekönnyű kalapácsot. Amíg az utcabeli gyerekek a labdát kergették, vagy ügyetlenül összetákolt botjaikkal partizánosdit játszottak, addig én egész álló napon át a használt szögeket egyenesítgettem kedvenc játékszeremmel. Tízéves sem múltam, amikor apám rám bízta egy vaskapu-rámának a hegesztését. Emlékszem, rettentően büszke voltam magamra, amikor a megrendelő eljött a kapuért és megdicsérte az öregemet az elvégzett munkáért…
Zsebéből egy gyűrött cigarettásdobozt húzott elő, gyufát sercintett és rágyújtott.
– Kérsz egy szippantást?
A lekötözött férfi a feléje nyújtott cigarettára pillantott, és megrázta a fejét.
– Magától értetődő volt, hogy gépészeten folytatom tanulmányaimat. A hadsereg után apám azt szerette volna, ha hazajövök, és átveszem a műhelyt, de én inkább a várost és az egyetemet választottam. Óriási reményekkel indultam neki az életnek. Végeláthatatlan termelési csarnokokban üzemeltetett ultramodern gépszerkezetek tervrajzának elkészítéséről ábrándoztam…
Mélyet szívott a cigarettába.
– Van valahol konyakom. Kérsz?
A mögötte levő szekrényből egy majdnem teli üveget vett elő.
– Egy kortyot.
Köpenye aljában megtörölte a szerszámok között álló poharat, félig öntötte a szesszel és foglya szájához emelte. A férfi nagyot kortyolt az italból, majd összerándult arccal elfordította a fejét. A maradékot a kék köpenyes egy hajtásra felhörpintette.
– Százszázalékos spiritusz, de az a lényeg, hogy üt. Még egyet?
– Nem…
– Ahogy gondolod… Én iszok még egyet. Most rajtad a sor!
– Rajtam…?
– Mesélni!
– Nincs semmi mesélnivalóm.
– Mindenkinek van.
– Nézze, uram, engem…
– Mester!
– Elnézést, mester… Látja, engem sokan ismernek, ebben a pillanatban már biztosan keresnek is… Ha elenged, ígérem, hogy…
A közvetlenül a füle mellett elröpült és a háta mögötti falon ripityára tört pohár a lekötözött férfiba fojtotta a szavakat.
– Ne ígérj semmit, hanem mesélj magadról, különben előveszem a fúrógépet! Vagy előtte még a harapófogót!
– Én…
– És eszedbe ne jusson még egyszer, akár burkoltan is, fenyegetőzni, mert a satuba szorítom és szétroppantom a heréidet! Eléggé világos voltam?!
– I… igen.
– Akkor kezdj el mesélni! Már nagyon kíváncsi vagyok…
– Rend… rendben… Semmi különöset nem mondhatok a gyerekkoromról… Én is falun nevelkedtem. Édesapám iskolaigazgató volt, édesanyám pedig tanítónő. Emiatt a tanárok mindig előzékenyek voltak velem szemben…, tudja, hogy van…, a diákok körében azonban nem élveztem osztatlan népszerűséget. Sokan beképzelt strébernek tartottak, ezért kerültek, mások pedig éppen azért keresték a társaságomat, mert kádergyerek voltam. Egyik hozzáállást sem szerettem… Elnézést, kaphatok vizet?
A kék köpenyes ajkait harapdálva a szekrényből poharat vett elő. A műhely végében levő csapnál teletöltötte, és megitatta foglyát.
– Kö… köszönöm.
A kék köpenyes bólintott, és félretette a poharat.
– Alig… alig vártam, hogy kiszabaduljak abból a környezetből. Az egyetem megváltást jelentett. Végre velem foglalkoztak, nem pedig apám fiával… Feleségemmel is ott találkoztam. Mindketten közgazdaságot tanultunk, ugyanazon az évfolyamon. Már első évben összejöttünk… Kettesben beutaztuk az egész országot, sőt még a környezőket is. Én…
Hirtelen elcsuklott a hangja. Lecsapta a fejét és halkan felzokogott.
– Tovább mi történt?
– Munkába álltunk… Összeházasodtunk… Gyerekeink születtek…
– Ennyi?
A lekötözött férfi könnyezve fogva tartója szemébe nézett.
– Igen, ennyi! Árulja el, mi rosszat tettem én önnek, hogy elszakít a feleségemtől és a két kislányomtól?!
A kék köpenyes elmosolyodott, és a parázsló csikkel egy újabb cigarettára gyújtott.
– Nekem is volt feleségem. Akárcsak te a tiédet, én is az egyetemi évek alatt ismertem meg őt. Egy koncerten. Sose felejtem el, ahogyan fekete szerelésében, iszonyatosan kifestve, feltupírozott hajjal torkaszakadtából énekelte, hogy nem akar egyedül lenni, mert jönnek a krokodilusok… Irodalmat tanult. Híres író szeretett volna lenni. Akarod hallani az egyik művét? Akkor írta, amikor először itt járt. Az után, hogy az esztergapadon szerelmeskedtünk…
Az asztalfiókból egy kissé gyűrött papírt húzott elő.
– A mű címe Vasemberek orgiája.
Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.
„Szeretkezni a fémmel.
A frigyrügy bugyraiban csordogáló enyvtől kifordult szeméremajkak közé csúsztatni a nikkelezett vascsövet, hatalmas kalapácsokkal ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni az émelyítő izgalomtól érpattanásig duzzadt hímtagot. Felkaszabolni az ütőeret az ágyék táján, higanycseppekkel dúsítani a véredényeket, majd biztosítótűvel elzárni a csapot. Felhasítani a bőrt a testen, s rég kiégett motorokat és rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba.
Fájdalomtól kidülledt szemmel szeretkezni a fémmel.
Forró csókoktól ragyogóra fényesített vasrudakkal kalimpálni a családi házak intim szobáiban elhelyezett radiátorok bordázatán, metropoliszok lepukkadt külvárosaiban létesült tömbépületek patkányszagú pincéiben letört repülőszárnyakkal, gőzmozdonykéményekkel és csónakpropellerekkel csörömpöltetni a táv-hővezetéket, autogén hegesztővel horpasztani posztmodern művészi remekekké a kiüresített pléhdobozokat, rekedten visító fúrógéppel támadni rá az autópályákon száguldó személygépkocsikra.
Gépjárművek füstpárájában szeretkezni a fémmel.
Az indusztriális zene dübörgő ritmusára és a vas andalító dallamára, ökölbeszorított mágnesekkel láncolni magunkhoz acélszívünk választottjait. Egymás karjaiba zuhanni, a mérhetetlen boldogságtól gépfegyvereket ropogtatni, töltényhüvelyeket dugni fel szeretteink piszkavassal és drótkefével fertőtlenített végbélnyílásába, széttárt lábak közé illeszteni a vágytól felizzott hús-olaj és fém-vér szerkentyűket, életet lehelni a lüktető gépezetbe.
Futószalagon szeretkezni a fémmel.
Hibrid robotokká nyilvánítani felebarátainkat. Szöges drótot húzni köréjük és eltorzított géphangon hirdetni nekik az igét, az ipari alkímia négy evangéliumát: az arany-, az ezüst-, a réz- és a króm-sacrát. Boncasztalokra fektetve elaltatni őket, fejükbe szilícium-csipet, mellkasukba pedig alumínium-lelket operálni be. Teremtőképességet plántálni tudatukba, ajzószerekkel ébreszteni fel őket a mesterséges kómából, majd kiszolgálni magunkat szabad akaratuknak.
Szeretkezni a fémmel.”
Elhallgatott. Elnyomta az ujjai között csonkig égett cigarettát, meghúzta a konyakos üveget, és idegesen a hajába túrt.
– És… mi történt… vele?
– Elment. És a gyereket is elvitte…
– De… Majd visszajön! Nekünk is volt az asszonnyal nehéz időszakunk, de helyrehoztuk. Elmentünk nyaralni! Vagy síelni! Több időt fordítottunk egymásra, és… aztán valahogy minden jobb lett…
A kék köpenyes előrehajolt, egészen a lekötözött férfi képébe.
– Marhára megható a pszichologizálásod, de ha másfél évig egy kibaszott vasat sem kapsz a munkádért, akkor kurvára nehéz újrahódítási szándékkal welness-hétvégére vinni az asszonyt, és miután a gennyes bank elviszi a fejed fölül a lakásodat, meg is érted, hogy elhagy…
– Én… Igazán sajnálom, de…
– Az egészben az a legbosszantóbb, hogy annak, aki igazgatóként rengeteg munkát, magas fizetéseket és a gyár felvirágoztatását ígérte, hitelfelvételre biztatva dolgozóit, a vállalat csődbemenetelekor a haja szála sem görbült… Legfeljebb szakmai kudarcának enyhítésére bankigazgató nejével látogatást tett valamelyik élményfürdőben. Visszatértekor pedig a neoliberális fundamentalizmus szabad piacának összeomlására fogta a történteket.
– Nézze… Mindig mindent el lehet rendezni…
– Úgy bizony!
A kék köpenyes az imént felolvasott szöveget egy csavarhúzóval a falra szögezte.
– Egy kritikus egyszer azt mondta a feleségemnek, hogy művei nem eléggé plasztikusak, túlságosan elvontak. Sajnálom, hogy nem láthatja, mekkorát tévedett…
– Uram, kérem…
– Mester! Hányszor kell még megismételnem?!
– Igen… Úgy van… Mester… Nézze…
Figyelembe sem véve a lekötözött férfi rimánkodását a kék köpenyes egymás után bekapcsolta a préshengert, az esztergapadot és a csiszológépet, a műhelyben iszonyatos zaj keletkezett. Borostás állát vakargatva a falra kitűzött papír elé állt.
– Lássuk csak, mit is ír… ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni a hímtagot… rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba… drótkefével fertőtlenített végbélnyílás… Izgalmasnak tűnik.
Felemelte az asztalról a fúrógépet, és mosolyogva végignézett mocorogni kezdő foglyán.
– Kérem! Ne… ne tegyen olyat, amit később megbánna…
– Azt már megtettem… Most csak visszaélek az így elnyert szabadságommal…
A sikolyt elnyelte a gépzaj.
