A bécsi Szapphó regényes élete és életműve

Gabriele von Baumberg (1766–1839). Die Laufbahn einer österreichischen Dichterin und ihr geistiges Umfeld um die Wende des 19. Jahrhunderts

Az akkoriban még igencsak fiatal germanista irodalomtörténész, Zsávolya Zoltán 1999-ben megjelent, a kor prominens osztrák költőnőjéről, Gabriele von Baumbergről írott, eredetileg PhD-értekezésként megvédett monográfiája hiánypótló irodalom- és kultúrtörténeti szakmunka, ami az osztrák-magyar közös történelmi és irodalomtörténeti kapcsolódási pontokat illeti. Hiánypótló mű, s bár hangsúlyozottan német nyelven íródott, a magyar irodalomtörténet szempontjából is jelentős, hiszen Gabriele von Baumberg (1766–1839) egyúttal a korszak kiemelkedő magyar költőjének, a felvilágosult bonapartista Batsányi Jánosnak volt a felesége, így sem életpályája és működése, sem életműve nem vonatkoztatható el férje munkásságától, pontosabban inkább attól a biográfiai ténytől, hogy a két prominens irodalmi alkotó együtt élte le életét.
Zsávolya Zoltán monográfiájának szemlélete és metodikája alapvetően kettős: mind biográfiai, mind pedig poétikai-poetológiai szempontból végigköveti a költőnő pályáját, ám az életrajzi értelmezés semmiképpen sem csap át öncélú biografizálásába és megy a poétikai megközelítés rovására. A könyv alapvetően hét fejezetből épül fel. Az első, Überblick über den Stand der Forschung, azaz magyarra leginkább A kutatás állásának áttekintéseként fordítható című fejezet (7–14. oldal) bevezeti a mindenkori befogadót a Baumberg-életmű olvasásának módszertanába, egyúttal pedig összefoglalja azon irodalomtörténeti, történelmi és kultúrtörténeti ismereteket, melyeket a felvilágosodás korának prominens osztrák költőnőjének munkásságáról eddig tudni lehet.
A második, Kultureller Überblick [Kulturális áttekintés] című tematikus egység (15–54. oldal) bevezeti olvasóját II. József korának, a XVIII. és a XIX. század fordulójának történelmi és kultúrtörténeti környezetébe, alaposan ismertetve a felvilágosodás korabeli német-osztrák költészet fő tematikáit és poétikai sajátosságait, feltéve a kérdést: vajon létezett-e a korban egyáltalán önálló osztrák irodalmi tradíció, vagy az ausztriai irodalom inkább valamely egységes német irodalmi hagyomány részeként olvasandó?
A harmadik, Anfang der Laufbahn von Gabriele von Baumberg [Gabriele von Baumberg pályafutásának kezdete] című fejezet (55–82. oldal) ismerteti a költőnő családi hátterét, ifjúságának fontosabb eseményeit, neveltetését és felvilágosult értékrendjét, eljutva egészen a szerzőnő első kötete megjelenéséig, részletesen feltárva az első verseskötet összeállításának és megjelenésének körülményeit, rávilágítva a császári udvarbéli élet szociológiai, és persze irodalomszociológiai sajátosságaira is.
A negyedik fejezet, Die Sammlung „Sämtliche Gedichte” [Az „Összegyűjtött versek” című gyűjtemény] (83–174. oldal) a lehető legmélyebb részletekbe menően ismerteti és elemzi Gabriele von Baumberg Sämtliche Gedichte című, pontosan 1800-ban megjelent verseskötetét. Elsőként a költőnő szerelmes verseit teszi vizsgálata tárgyává, kimutatva, hogy azok a korban mennyire szokatlanul modern, formabontó műveknek számítottak. Ezt követi a családi tematikájú versek és a politikai tematikájú versek (pontosabban az eredeti német szövegben Liedern [dalok]) elemzése és értékelése, melyekkel a költőnő saját korában a lehető legnagyobb kockázatot vállalta. Gabriele von Baumberg csakúgy, mint későbbi férje, a prominens magyar szerző, Batsányi János, nyíltan a nagy francia forradalom eszmeiségét vallotta és hirdette még verseiben is, ezzel pedig a felvilágosult abszolutista osztrák császári udvaron belül rengeteg ellenséget szerzett magának. A költészeti-poetológiai-metairodalmi tárgyú versmunkák (poetologische Werke) az irodalomtörténész szerint három csoportra oszthatóak: először is az úgynevezett „nagy versekre”, a fiatal Gabriele von Baumberg esztétikai és poétikai szempontból legkiemelkedőbb költeményeire, a lírai önvallomásokra, önmeghatározásokra, „ars poetica”-szerű versekre (Selbstzeugnisse), valamint a más szerzőkhöz írott irodalmi episztolákra (literarische Episteln).
Az ötödik fejezet az Allgemeine Characteristik des frühen Schaffens von Gabriele von Baumberg [Gabriele von Baumberg korai műveinek általános jellemzői] (175–189. oldal) még egyszer nekifut a Sämtliche Gedichte című versgyűjtemény szövegeinek, és kevésbé az egyes szövegeket és azok tematikai csoportosíthatóságát vizsgálja, mint inkább madártávlatból tekinti át a verseskötet egészének főbb poétikai-poetológiai sajátosságait. Az irodalomtörténész itt is arra a következtetésre jut, hogy Gabriele von Baumberg versei olyan klasszikus húrokat is pengető, finoman kimunkált irodalmi alkotások, melyek egyúttal képesek merész, eredeti, formabontó és újszerű irodalmi hangokon megszólalni, ezzel mintegy megalapozva a szerzőnő későbbi irodalomtörténeti jelentőségét.
A hatodik tematikus egység, a Zeitgenössische Rezeption der frühen Lyrik von Gabriele von Baumberg [Gabriele von Baumberg korai lírájának kortárs recepciója] (190–200. oldal) részletesen ismerteti és elemzi a költőnő első verseskötetének korabeli kritikai fogadtatását, mely kifejezetten kedvezőnek hatott, a költőnő pedig német nyelvterületen – s minden bizonnyal nem ok nélkül – kora egyik sikeres női lírikusának számított, bár érték negatív kritikák is.
A hetedik, utolsó fejezet, a Leben und Schaffen Baumbergs zwishen 1799–1839 [Baumberg élete és munkássága 1799 és 1839 között] (201–228. oldal) sorra veszi a költőnő életének és költői pályájának soron következő állomásait az első kötet megjelenése, valamint Batsányi Jánossal 1805-ben kötött házassága után. Zsávolya Zoltán monográfiájának egyik alaptézise, hogy legjobb és legjelentékenyebb verseit Gabirele von Baumberg fiatalkorában, Batsányival való házassága előtt írta, életművének legértékesebb darabjai pedig az 1800-as Sämtliche Gedichte című kötetben találhatók, későbbi alkotói pályája pedig sokkal kevésbé termékeny és irodalomtörténeti szempontból kevésbé jelentékeny. A szerző felvázolja a Baumberg-filológia és -életműkutatás esetleges további lehetőségeit, hangsúlyozva, hogy a monográfia keletkezésekor, 1998-1999-ben a szerzőnőt övező irodalomtörténeti kérdések még korántsem voltak lezártnak tekinthetők (– és talán még ma sem azok), és bár a Batsányival való házassága és Ausztriából való száműzetése után a költőnő kevésbé érdekes szövegeket hozott létre, adott esetben ezek is megérdemelnék az alapos(abb) rendszerezést és filológiai feltárást. A két utolsó részfejezet először az 1799 és 1816 közötti időszakot, majd az 1817 és 1839 közötti periódust elemzi röviden, lényegre törően, ám kétségtelenül alaposan. Megtudhatjuk többek között, hogy a bonapartista Batsányi János magyarra fordította Napóleon egyik kiáltványát, mely miatt feleségével együtt menekülnie kellett Ausztria-Magyarország területéről, s egy időben mindketten Párizsban telepedtek le. A napóleoni háborúk végeztével Batsányi végül is az osztrák hatóságok kezére került, s először Bécsben vetették fogságba, majd Linzbe küldték száműzetésbe, ahová felesége követte és ahol egészen 1839-ben bekövetkezett haláláig vele élt a száműzetésben (Batsányi hat évvel később, 1845-ben hunyt el). Zsávolya Zoltán kiemeli, hogy minden bizonnyal az életrajzi-történelmi események és a szerzőnő férje melletti végtelen elköteleződése és kitartása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az első kötetében releváns költői teljesítményt felmutatni képes Gabriele von Baumberg 1800-tól kezdve – bár megjelent egy második, Amor und Hymen [Ámor és Hymen] című verseskötete is 1807-ben – már sokkal kevésbé volt képes az irodalomtörténet által fontosnak és értékesnek ítélt művek létrehozására. Alapvetően a lírikusnő ifjúkori életműve az, amely a lehető legnagyobb elemzői figyelmet érdemli, és amellyel méltán foglalja el az őt megillető helyet nem csupán a német-osztrák női költészettörténet (már ha ez egyáltalán érvényes kategória), hanem az egész német nyelvű líratörténet releváns szerzőinek arcképcsarnokában.
Zsávolya Zoltán monográfiájának vitathatatlan erénye, hogy a lehető legvilágosabb, legkövethetőbb módon, mindenfajta kételkedés nélkül fogalmazza meg állításait. Alaptéziséhez, mely szerint Gabriele von Baumberg életművéből elsősorban a fiatalkori pályaszakaszban keletkezett verseket tartalmazó Sämtliche Gedichte című kötet érdemli meg az elfogulatlan irodalomtörténészi figyelmet, végig tartja magát, még akkor is, amikor a kései életmű filológiai feltárásának esetleges további lehetőségeit boncolgatja. Kiemeli ugyanakkor, hogy megítélése szerint a szerzőnőben több irodalmi lehetőség is lappangott, mint amennyi a valóságban beteljesült, a sajátos életrajzi-történelmi körülmények miatt azonban úgy látszik, mindez a későbbiekben nem tudott kiteljesedni. És bár a monográfia tárgya alapvetően Gabriele von Baumberg, a jeles XVIII–XIX. századi osztrák költőnő élete és költészete, a vizsgálódás kilép a szűkebb kontextusból a tágabba, ily módon pedig az életművet és életrajzot egymással párhuzamosan elemző szakmunka részben afféle korszakmonográfiává is válik, hiszen gyakorlatilag minden fejezetben ismerteti a XVIII. és a XIX. század fordulójának szellemi, eszmetörténeti, történelmi és irodalmi légkörét, jelentősebb eseményeit, a szerzőnő életének és művészetének sokkal tágabb, ausztriai és európai kontextusát. Nem csupán egy prominens alkotó biográfiájáról és életművéről tudhatunk meg belőle szinte mindent, de a könyv meglehetősen sok ismeretet feldolgoz arról a korszakról is, amelyben a szerző élt és alkotott. S teszi mindezt úgy, hogy sem a filológia nem megy az életrajz rovására, sem pedig az életrajz és a történeti kontextus nem szorítja háttérbe a vizsgált irodalmi műveket. Kortörténet, biográfia és filológia éppen a megfelelő arányban vannak jelen a kötetben, ily módon pedig nem kioltják, hanem sokkal inkább kiegészítik egymást. Az egymástól radikálisan különböző nézőpontok, megközelítések ilyenfajta egészséges arányú ötvözése egy adott szerző életét és életművét párhuzamosan ismertető irodalomtörténeti monográfiának ritka, sokra becsülendő tulajdonsága.
Zsávolya Zoltán a germanisztika területén hiánypótló monográfiája Gabriele von Baumberg életéről és munkásságáról alapos, időtálló irodalomtörténészi teljesítmény, melyet még most, a megjelenése után mintegy tizenöt évvel is haszonnal forgathat bárki, aki akár a saját korában prominens, mostanában kissé talán méltatlanul elfeledett szerzőnő életműve, akár a XVIII. és a XVIII. század fordulójának tágabb értelemben vett német-osztrák irodalma vizsgálatára adja a fejét, hiszen a benne foglalt filológiai, történelmi és kultúrtörténeti megállapítások minden bizonnyal évtizedek múltán sem avulnak majd el.

(St. Ingbert, Röhrig Universitätsverlag, 1999, 235 oldal)

 

 

A kritikus, aki nem kritikus, mégis határozottan kritizál

A fanyalgás művészete

 

Zsávolya Zoltán karcsú kritikakötete, mely a végén egy meglehetősen terjedelmes programadó esszét is tartalmaz, érdekes, fajsúlyos olvasmány – sokkal relevánsabb irodalmárszakmai teljesítmény, miként azt terjedelme sugallná a mindenkori olvasó számára. Az író, irodalomtörténész, egyetemi oktató által eredetileg nem titkoltan afféle felsőoktatási tankönyvként, pontosabban egy bizonyos kritikaírói szeminárium ihletadó műhelyanyagéként közreadott könyv önnön eredeti, meglehetősen alkalminak és korlátozottnak szánt keretein túllépve afféle kritikusi, kritikaírói programként és proklamációként szólal meg és olvastatja magát, rávilágítva a kortárs magyar irodalomkritikai és irodalomtudományi diskurzus – a kettő közötti világos határ meghúzása igencsak nehéz feladat volna bárki számára – meglehetősen visszás tendenciáira, ma is aktuális és megoldatlan problémáira, provokatív és kendőzetlen hangnemben.
Miként azt a szerző az előszóban is kiemeli, könyve öt írása nem csupán véletlenszerűen válogatott kritikagyűjteménnyé, hanem sokkal inkább tematikus-műfajelméleti-kritikaelméleti szövegegyüttessé kísérel meg összeállni, és úgy gondolom, e téren sikerrel is jár.
Az első dolgozat, a Mi az, Irodalom? címet viselő, eredetileg a rövid életű, ám annál újszerűbb és provokatívabb Az Irodalom Visszavág című folyóirat hasábjain publikált esszékritika Dudás Attila Hányat alszunk a feltámadásig? című elbeszéléskötetét teszi vitriolos vizsgálódása tárgyává, s nem csupán a szerző művének irodalmi erényeit és hibáit ismeri fel és tárja a mindenkori olvasó elé, de afféle irodalomelméleti / kritikaelméleti esszéként is funkcionálva az irodalom mibenlétére is rákérdez.
A második, A regény lehetősége(i) című kritika az irodalmi modernitás reprezentatív műformájának, mondhatni kulcsműfajának, a regénynek a mibenlétére kérdez rá Benedek Szabolcs A Nagy Degeneráció című, 1997-ben megjelent prózakönyvét ürügyül használva és a stilisztikailag játékos, ám végső soron mégis vérre menő prózapoétikai vizsgálat tárgyává téve.
A harmadik, A fűzfapoézis apoteózisa címet viselő kritika, mely egyébként eredetileg a Véletlen Balett című folyóirat hasábjain jelent meg 2000-ben, áttér a líra műnemi-műfaji sajátosságának vizsgálataira, és egyfajta orvosi lóként használja Röhrig Géza éj című verseskötetének textusait, melyről a kritikusnak igencsak ellentmondásos véleményt sikerül megfogalmaznia. A költő ugyanis mintha szándékosan tematizálna egy olyan szövegleegyszerűsítő és meglehetősen kockázatos líratörténeti hagyományt, a szövegek dalszerű egyszerűségét, melynek eredménye a posztmodern irodalom korszakában csak töredékes és csak ellentmondásos lehet… Jóllehet Zsávolya Zoltán Röhrig Géza meglehetősen egyenetlen színvonalú versszövegeinek számtalan poétikai hibájára rámutat, s egy ponton akár még odáig is elmenne, hogy a költő lényegében dilettáns munkát adott ki a kezei közül, bizonyos irodalmi (kor)jelenségek figyelembevételével az egyszerűségre törekvő lírai szerkesztésmód egyáltalán nem bizonyos, hogy nem valamiféle szándékos költői koncepció eredménye, mindazonáltal a mindenkori olvasó csupán az eredményt képes mérlegelni, a szerzői intenciót sokkal kevésbé…
A negyedik esszé / kritika, A „vágy” lehangoló tárgya annak idején ugyancsak a provokatív Az Irodalom Visszavág folyóiratban jelent meg, s az akkoriban pályakezdő erdélyi költőnő, Gergely Edit Üzenet lélekdoktor szeretőhöz című verseskötetét teszi vizsgálódása tárgyává, ugyancsak a kortárs magyar líráról és az arról folytatott irodalomkritikusi gondolkodás lehetőségeiről való teoretikus beszédbe csapva át. A kritikusi értékítélet e bírált verseskötet esetében is igencsak ellentmondásosra sikerül, ám miként arra a kritikus felhívja a figyelmet, az az irodalomtörténeti-irodalomszociológiai kontextus, amelyben akár a szépirodalmi művek, akár az őket bíráló kritikák születnek, még sokkalta ellentmondásosabb, mondhatni nem lehetséges ellentmondásoktól mentes módon megnyilatkozni sem szerzői teljesítményekről, sem pedig magáról a kritikusi magatartásformáról…
Innen pedig egyenes út vezet a kritikai esszégyűjtemény zárókövéhez, az eredetileg a Szépirodalmi Figyelő hasábjain megjelent, a kortárs magyar irodalomtudományi és irodalomkritikusi diskurzusról igencsak provokatív és ellentmondásos, ámbár mindenképpen bátor állításokat megfogalmazó kritikusi ars poetikus esszé, a Kritikai (hős)költemény szövegéhez. Túl azon, hogy a szépirodalmi műveket bíráló értelmezői közösség meglehetősen belterjes és a saját szabályai szerint működő szellemi játszótér, ahol a kritikusok egy része sajnos hajlamos önnön metatextusait az általuk elemzett és egyáltalán létezésük legitimitását adó szépirodalom mellé / fölé helyezni, Zsávolya Zoltán pamfletszerű esszéje arra is lényeglátóan kitér, hogy mára – s ez kissé provinciális, ingoványos közép-európai szellemi talajunkon halmozottan jellemző – az irodalomértelmezés mint olyan mintha elfordult volna eredeti céljától, s csupán egy szűk szakmai közeg rengeteg idegen szót használó, laikusok számára szinte teljesen érthetetlen, belterjes nyelvi játszóterévé vált volna. Az irodalomtudósok és -kritikusok egy része immár nem magyaráz a tudatlan, de legalábbis többet tudni, érteni vágyó tömegeknek, inkább kanonizál, multiplikál, dekonstruál, kontextualizál, dekontextualizál, interpretál, stb. Némely esetben az a kérdés is felvetődik, hogy a latinból, görögből, esetleg angolból vagy németből átvett, a teória által sokszorosan terhelt szakszavaink voltaképpen mit is jelentenek; mindez ráadásul még szakmai berkeken belül is vita tárgyát képez(het)i, hiszen irodalomértelmezői terminológiánk korántsem következetes. Ez pedig, miként azt kicsiny országunkban már más területeken is megszokhattuk, remek lehetőségeket nyújt a zavarosban történő halászatra, a valahol és valamikor stabil, körülhatárolható jelentéssel bíró szakszavak kiüresítésére és a homályos, nehezen érthető, vagy éppenséggel többféleképpen is érthető szakmai értékítéletek megfogalmazására. Zsávolya Zoltán az általa igencsak mélységesen, legbelülről átlátott helyzetet helyenként megkísérelve elviccelni, számos helyen a gyilkos irónia eszközeivel bírálva a kortárs magyar irodalomkritikai diskurzus belterjességét, visszásságait és az egész magyar irodalmári gondolkodás szigorúan kétdimenziós lovait, egyúttal halálosan komolyan is beszél olyan problémákról, melyeken kellene és lehetne változtatni. S itt kell hangsúlyoznunk, hogy a kemény bírálatot és egyúttal markáns, a tapasztalható tendenciákkal nyíltan szembeszegülő kritikusi ars poeticát is megfogalmazó programesszé a benne fellelhető minden irónia ellenére alapvetően optimista végkicsengéssel zárul, mely szerint, ha az egyes kritikus nem állandóan a szűkebb-tágabb környezetének visszajelzésére vár és értékítéletét nem szakmai-emberi érdekeitől teszi függővé, hanem lelkiismeretesen teszi a dolgát, hivatásszerűen és megalkuvást nem tűrve gondolkodva és írva az irodalomról, vagy sokkal inkább a nagybetűs Irodalomról, mindenfajta visszás szakmai-emberi tényező ellenére nagy baj végül is nem történhet…

Zsávolya Zoltán könyvében számos helyen közli, hogy ő – Szilágyi Ákossal szólva – nem kritikus, s egyúttal kéri, hogy mindenkori olvasója ne is tekintse annak. S valóban, 2005-ben talán még elsősorban költőnek és prózaírónak tekintette magát – bár korábbi PhD-értekezése, a Gabriele von Baumbergről szóló életrajzi-poétikai monográfia már 1999-ben megjelent Németországban –, azóta azonban a kortárs magyar irodalomkritika és irodalomtudomány egyik egyéni hangvételű textusokat létrehozó, meghatározó képviselőjévé vált. S ha akkoriban még nem is tartotta magát a szó szigorú értelmében vett kritikusnak, másoknál eredetibb, szókimondóbb és bátrabb hangnemben megszólalva már abban az időben is igencsak professzionális szinten kritizált, mind szépirodalmi műveket, mind pedig saját kortárs magyar irodalomkritikus kollégáinak az esetek igencsak jelentős részében bírálható tevékenységét. A fanyalgás művészete, miként azt meglehetősen találóan a címe is kifejezi, úgy gondolom, valóban művészi szinten űzi a fanyalgást, azaz inkább a kritikát, a bírálatot, semmiképpen sem a szó rossz, öncélú értelmében. Nem csupán egy rövid, lényegre törő kritikagyűjtemény, hanem merész és határozott irodalomkritikusi program, kiáltvány, vitaindító, mely leplezetlenül hívja fel a figyelmet a kortárs magyar irodalomkritikai magatartásformák joggal bírálható tendenciáira, ám nem csupán bírál, de a kritikusi szakma legnemesebb hagyományait követve irányt, alternatívát is mutat. Megítélésem szerint fontos irodalomtudományi-irodalomkritikai metatextusok gyűjteménye, mely most, megjelenése után évekkel is aktuális problémákat vet fel – hiszen a kortárs magyar irodalomkritikai diskurzusban olyan radikális változások azóta sem mentek végbe –, éppen ezért olvasásra és megfontolásra érdemes. Egyes állításai persze olykor túlzónak és provokatívnak hathatnak, vitatkozni lehet, sőt, kell is vele. Éppen eme kikerülhetetlen vitaindító és az általa tematizált problémák továbbgondolására késztető jellege emeli a kétezres évek magyar irodalomkritikai termésének fontos darabjává.

 

(Budapest, Syrena Kiadó, 2005, 88 oldal)

 

 

A filológiai rendőrnyomozó kortárs magyar irodalmi aktatára

Poliptichon – Fantomképek a kortárs magyar irodalomról

 

Zsávolya Zoltán Poliptichon – Fantomképek a kortárs magyar irodalomról című tanulmánykötete szerves, koncepciózus folytatása a szerző második, A fanyalgás művészete címet viselő rövid esszékritika-gyűjteményének. A szerző itt is azt a merész, kötetlen, olykor játékos, olykor provokatív, olykor egyenesen már-már a szépirodalmi regiszterre jellemző stílusbravúrokba hajló értelmezői nyelvezetet használja, mint korábbi, kisebb lélegzetű könyvében, és az irodalomtörténetileg-esztétikailag kétségkívül megalapozott interpretátori (inter-predátori?) állítások mellett nem riad vissza az elég markánsan vállalt, a kötet egészét végigkísérő és szövegszervező elvvé előlépő szubjektivizmustól sem.
A Poliptichon érdekes, invenciózus módon épül fel – szerkezetét tekintve ugyanis olyan, mint valamiféle irodalomkritikus-rendőrnyomozó kortárs magyar irodalmi aktatára. Huszonöt, a szerző által esszészócikk műfajmegjelölésre keresztelt írást tartalmaz, s címként mindegyik nemes egyszerűséggel egy-egy ismert, vagy éppenséggel kevésbé ismert kortárs magyar irodalmi alkotó nevét viseli. Az esszészócikkek belső struktúrájukat tekintve három részből épülnek fel: az első mindig egy úgynevezett felvezetés, ahol az értelmező bemutatja a vizsgált szerző addigi szépirodalmi pályáját, esetleg egy-két (fel)értékelő, vagy éppenséggel kritikus megjegyzéssel látja el addigi teljesítményét. Ezután következik minden írás gerince, mely voltaképpen egy hosszabb vagy rövidebb könyvbírálat – a rövid recenziótól a tanulmányértékű hosszú elemzésig sok mindennel találkozhatunk a kötet huszonöt írása között –, az úgynevezett értelmezési dokumentum, melynek kapcsán a kritikus az egész életműre érvényes állításokat is tesz. Az írások záró része ezeken felül pedig mindig egy úgynevezett perspektivizmus, kitekintés azt illetően, hogy a jövőben miféle műfajban való alkotást és / vagy milyen szintű további irodalmi teljesítményt várhatunk az adott szerzőtől, esetleg éppenséggel a jövő irodalomtörténészei miként fogják a vizsgált szerzőt és (élet)művet értékelni. Zsávolya a hármas tagolású esszészócikkel egy új irodalomértelmezői műfajt is megkísérelt megteremteni, úgy gondolom, nem is egészen eredménytelenül.
A kötet huszonöt írása kiterjedt kritikusi érdeklődésről tesz tanúbizonyságot, az egymást abc-sorrendben követő esszészócikkek az alábbi kortárs magyar irodalmi alkotókról vezetnek egy-egy szó szoros értelmében vett kritikusi aktát: Bertók László, Bíró Péter, Bodor Béla, Darvasi László, Deák László, Fehér Béla, Géczi János, Hamvai Kornél, Jász Attila, Kalász Márton, Kilián László, Kukorelly Endre, Kun Árpád, Marafkó László, Méhes Károly, Pék Pál, Solymosi Bálint, Száraz Miklós György, Szepesi Attila, Tamás István, Tatár Sándor, Temesi Ferenc, Tüskés Tibor, Vasadi Péter, Vathy Zsuzsa. Ez a terjedelmes névsor is mutatja, mennyire széles az a spektrum, amelyen belül a kritikus dolgozik, határozott kontúrokkal afféle irodalomtörténeti portrékat, fantomképeket rajzolva meg a kortárs magyar irodalom általa valamilyen szempontból relevánsnak talált alkotóiról egy-egy művük olvasásán keresztül, ezen irodalomkritikusi akták, portrék pedig egymás mellé rendezve illusztris és játékos kortárs magyar irodalmi kislexikonná állnak össze.
Hangvételükben és értékelésükben az esszészócikkek igencsak változatosak, és ezt csak úgy szemléltethetjük, ha a kötet huszonöt írása, fejezete közül kiemelünk néhányat, talán nem is annyira találomra. A Bertók Lászlóról szóló fantomkép, ahol az értelmezési dokumentum a költő Ha van a világon tető című verseskötete, egy viszonylag rövid felvezetésben ismerteti Bertók László addigi reprezentatív költői pályáját, majd szinte rögtön áttér az életmű értelmezni kívánt darabjára, amelyet gyakorlatilag tanulmányba hajló alapossággal és terjedelemben értékel, természetesen itt is megengedve egy kis szellemeskedő szubjektivizmust az értelmezőnek. A kitekintés, a perspektivizmus ugyancsak viszonylag terjedelmes, és a vizsgált szonettköteten kívül általános következtetéseket is megfogalmaz Bertók László lírikusi pályájáról, játékos hangnemben, de ugyanakkor mégis egészen komoly állításokra ragadtatva magát. A Darvasi Lászlóról szóló esszészócikk, melynek értelmezési doktumentuma a szerző Horger Antal Párizsban című, 1991-ben megjelent első verseskötete, az adott mű elemzésén kívül azt is bemutatja, miként vált később a kezdetben lírikusként működő szerző a kortárs magyar prózairodalom egyik meghatározó alakjává, nem csupán Darvasi László egyéni írói pályájáról, de általánosabb kortárs magyar irodalmi tendenciákról is értekezve. A Fehér Béláról szóló íróportré, melynek értelmezési dokumentuma az író Egyenes Kecske című regénye, kifejezetten fanyalgó-szarkasztikus-provokatív hangnemben bírálja a szerző adott regényét és általános prózaírói stílusát, a kitekintésben továbbá arról is értekezik, mennyire kétséges irodalmi kategória a realizmus, és hogy ennek a kategóriának a nem-létezésére talán Fehér Béla egész prózaírói életműve bizonyítékként szolgálhat. Nem lehet kétségünk afelől, hogy itt a kritikus szándékosan ragadtatja magát olyan állításokra, mellyel bizonyos olvasóit provokálja, azonban a felvállalt szubjektivizmus arra is lehetőséget ad számára, hogy viszonylag kanonizált szerzők irodalmi munkásságát is, ha nem is teljes egészében, de legalább részben megkérdőjelezi. A Kukorelly Endre Tündérvölgyét vizsgálata tárgyává tevő esszészócikkben a meglehetősen rövid felvezetés után az értelmezési dokumentumot is hasonlóan rövid, lényegre törő, terjedelmileg alapvetően recenziószerű, de tömörségében és mélységében annál mégis nagyobb volumenű elemzés tölti ki, s az írás mindössze néhány soros perspektivizmussal zárul. A Kukorelly-szócikk a köteten belül egyik eminens példája annak, miként képes a kritikus minimalista terjedelemben is érvényesen megnyilatkozni mind az adott szerző egyetlen művéről, mind pedig azon keresztül akár az egész életműről. A Solymosi Bálintról vezetett kritikusi akta A műnéger című verseskötetet elemzi tanulmányba hajlóan, és a felvezetés és a perspektivizmus legalább olyan releváns állításokat tesz mind a szerzői életműről, mint az irodalomról általánosságban, mint magáról a vizsgált könyvről. Ezen írás az egyik legjobb példa arra, miként tud elmosódni a könyvbírálat, a szerzőportré és a komoly(abb), filológiai igényű szaktanulmány közötti határvonal, hiszen a munkát egyáltalán nem egyszerű a fent említett értekező műfaji skatulyák egyikében elhelyezni…
A Poliptichon című tanulmánykötet / kortárs magyar irodalmi aktagyűjtemény / játékos-komoly irodalmi kislexikon mindösszesen huszonöt írása terjedelmileg-tematikailag meglehetősen változó, irodalomkritikai / irodalomtudományi (a kettő közötti határvonal egyértelmű meghúzása ugyancsak nem könnyű feladat) színvonal tekintetében azonban mindenképpen egyenletes szövegekről van szó. Azt kell mondanunk, a kötet írásai terjedelmüktől és kitekintéseiktől függetlenül egyformán komoly és problémaérzékeny értelmezői szakmunkák, melyek mind külön-külön, mind pedig egy ilyen invenciózus-koncepciózus szakkönyv részfejezeteiként is megállják a helyüket. Zsávolya Zoltán értekezői stílusa egyszerre gondolkodtat el komolyan és szórakoztat, ami egy alapvetően komoly(kodó) műfajban kétségtelenül nem kis teljesítmény. Az olykor szellemeskedő és bátran vállalt irodalomértelmezői szubjektivizmus egészséges, a szövegeket nem agyonterhelő arányban keveredik a filológiai-irodalomtörténeti kitekintésekkel és a széleskörű teoretikus felkészültséggel, az alapvetően játékosan induló esszészócikkek pedig szinte mindig komoly, alaposan megindokolt kritikusi-irodalomtörténészi értékeléssel végződnek, és a szubjektivizmus ellenére is képesek érvényes állításokat tenni a kortárs magyar irodalom általuk vizsgált alkotóiról. A merítés nyilván szükségszerűen szubjektív kell, hogy legyen, azonban elég kiterjedt és nyitott ahhoz, hogy ne csupán egyes szerzők és egyes művek / életművek kapcsán tudhassunk meg bizonyos dolgokat, hanem az egész, hihetetlenül sok irányba szerteágazó kortárs magyar irodalom tendenciáit is megláthassuk a maguk komplexitásában. A könyv ily módon pedig egyfajta látens monografikus igényt is megfogalmaz, fontos darabjává emelkedve a kétezres évek irodalomértelmezői diskurzusának.

 

(Budapest, Syrena Kiadó, 2006, 280 oldal)

 

 

A szövegiség és az értelmezés rejtett tartományai

Textualität und Deutung. Schriften zur Philosophie und Literatur

 

Zsávolya Zoltán Textualität und Deutung [Szövegiség és értelmezés] című, német nyelven megjelent tanulmánykötete az irodalom és a filozófia határterületein egyensúlyozva szokatlan értelmezői nyitottságról és kivételesen nagy teoretikus és filológiai felkészültségről tesz tanúbizonyságot. Bár a könyv tanulmányaiban a szerző alapvető érdeklődése a germanisztika területe felé fordul, a látszólag különálló irányokban vizsgálódó tanulmányok teoretikusan egységes egésszé állnak össze, perspektívájuk pedig jóval túlmutat a puszta germanisztikai kérdezőhorizonton. A mindösszesen hat tanulmány közül öt valóban elsősorban a német(ajkú) irodalomra fókuszál, hiszen témáik között megtalálható Gabriele von Baumberg költészete, Jura Soyfer drámaírói életműve, vagy éppenséggel a XVIII–XIX. század fordulójának lírája és Niklas Lenau költői munkássága, s az értelmezői figyelem középpontjába kerül Batsányi János is, aki Gabriele von Baumberg házas- és alkotótársaként a német-osztrák-magyar irodalomtörténeti kapcsolatok letéteményese. A német-magyar irodalmi és kulturális kapcsolódási pontokat ragadja meg a Jura Soyfer magyarországi kapcsolatait elemző tanulmány, valamint a (nemzetközi) Lukács-kutatás aktuális kérdéseit feszegető írás is ebbe az irányba mozdul el.
A Die Lyrik der Jahrhundertwende vom 18. zum 19. Jahrhundert: als Vorstufe zu Lenaus Schaffen [A XVIII. és XIX. század fordulójának lírája, mint Lenau munkásságának előképe] című, a szerző egészen fiatal korában, 1995-ben keletkezett tanulmány először is körüljárja a XVIII. és XIX. század fordulója németajkú költészetének történeti-poétikai jellegzetességeit, majd nagyon óvatos közelítéssel kimutatja, hogy e korszak lírája miként hatott Niklas Lenau, a valamivel később alkotó romantikus osztrák lírikus költői életművére.
A Die Wiener Sappho [A bécsi Szapphó] című tanulmány eredetileg Zsávolya Zoltán német nyelven írott és megvédett, később monográfia formájában is megjelent, Gabriele von Baumbergről szóló doktori értekezésének egyik terjedelmesebb fejezete, mely a XVIII és XIX. század fordulója táján élő és alkotó osztrák költőnő, nem mellékesen a prominens magyar szerző, Batsányi János felesége lírai életművének olvasási lehetőségeibe vezeti be a mindenkori olvasót, alaposan ismertetve és feltárva a Baumberg-filológia eddigi főbb eredményeit is.
A „Höchster Geist” und „schönste Seele”: Das Dichterehepaar Baumberg–Batsányi und die Formen des Bonapartismus in der Habsburger Monarchie [„Legnagyobb szellem” és „legszebb lélek”: A Baumberg–Batsányi költőházaspár és a bonapartizmus megjelenési formái a Habsburg Monarchiában] című tanulmány ugyancsak a szerző Gabriele von Baumbergről írott PhD-értekezésének vezérfonalát viszi tovább, és kellően kritikus és körültekintő módon szemlélve mutatja be a liberális-szabadkőműves-bonapartista Batsányi János és felesége, az ugyancsak jeles osztrák költőnő és szabadságharcos eszmeiségét, kitekintve a korabeli Habsburg Monarchia felvilágosult abszolutista történelmi-társadalmi-eszmetörténeti kontextusára is, mellyel szemben e szinte a végletekig szabadságpárti két alkotó végig következetesen meghatározta magát.
Az Aktuelle Fragen der (internationalen) Lukács-Forschung. Stichwörter zu einigen Aspekten [A (nemzetközi) Lukács-kutatás aktuális kérdései. Kulcsszavak néhány aspektushoz] címet viselő tanulmány madártávlatból közelíti meg a Lukács György életművére vonatkozó – magyar és nemzetközi szintű – kutatás kulcskérdéseit, s bár alapvetően megmarad az általánosságok és a kutatás folyamatban lévő irányai ismertetésének szintjén, invenciózus módon bizonyos lehetséges új irányok kijelölésére is vállalkozik, irodalom és filozófia határterületein egyensúlyozva, a kettő egymástól való elválaszthatatlanságára támaszkodva.
A Der „Realismus” im dramatischen Werk von Jura Soyfer [„Realizmus” Jura Soyfer drámaírói munkáiban] című rövid, lényegre törő irodalomtörténeti esettanulmány a realizmus stílusjegyeit kutatja az orosz születésű osztrák politikai újságíró és kabarészerző, Jura Soyfer ránk maradt kisszámú drámájában, meglepően invenciózus eredményekre jutva e mára szinte elfeledett, meglehetősen fiatalon elhunyt, ugyanakkor történeti távlatban mégis prominensnek bizonyuló alkotó életművével kapcsolatban.
A Der Dramatiker Jura Soyfer und Ungarn [A drámaíró Jura Soyfer és Magyarország] címet viselő tanulmány ugyancsak az orosz-osztrák író-újságíró életművét teszi vizsgálódása tárgyává, mégpedig elsősorban Soyfer munkásságának magyarországi kapcsolódási pontjait kutatva, emellett az egyébiránt nem túl kiterjedt, de mégiscsak létező magyarországi Jura Soyfer-recepció fontosabb állomásait részletezi, illetve megkísérli kijelölni a recepció esetleges további irányait, lehetőségeit is.
A tanulmánykötet hat írásáról elmondható, hogy irodalom, kultúrtörténet, társadalomtörténet és filozófia nem válik bennük szigorúan külön – a vizsgált szerzőket és (élet)műveket a szövegek mindig a lehető legtágabb kontextusban kísérlik meg elhelyezni, sohasem csak az életrajzi tényekre és / vagy csak az adott szerző által létrehozott textusokra koncentrálnak, hanem mindig biográfia és filológia valamiféle kiegyensúlyozott elegyére törekszenek, folyamatosan az értelmezés játékterében tartva az adott történelmi korszak filozófiai-eszmetörténeti hátterét is.
A kötet nyelvezetéről is szólva pár mondatot, hangsúlyoznunk kell, hogy Zsávolya Zoltán, a kortárs magyar irodalom egyik aktív és prominens kritikusának értelmezői stílusát illetően e teoretikus szaktanulmánykötet nyelvisége – német nyelven – kissé atipikusnak hat. Ha csak a szerző korábbi, A fanyalgás művészete és Poliptichon – Fantomképek a kortárs magyar irodalomról című magyar nyelven közölt tanulmányköteteit nézzük, s eltekintünk első szakkönyvétől, a Gabriele von Baumbergről írott, ugyancsak német nyelven publikált filológiai-életrajzi monográfiától, szembetűnhet, hogy a Textualität und Deutung hat tanulmányára korántsem jellemző az a könnyed, olykor a prózaírói énjét fékezni nem tudó szerzőre oly jellemző, szellemeskedő-esszéisztikus, helyenként stílusbravúroktól és egyéni neologizmusoktól hemzsegő értelmezői beszédmód, mely Zsávolya magyar nyelven írott esszéiben, tanulmányaiban és kritikájában oly gyakran megjelenik. Itt – és ennek talán valamennyire a nyelvi deficit is az oka, hiszen a germanisztikából doktorált szerző dicséretes módon maga írta meg német nyelven a tanulmányszövegeket, a könyv létrehozásában fordító nem, csupán anyanyelvi lektor kapott szerepet – bizony egy sokkal komolyabb és szárazabb szaktudományos nyelvezettel dolgozó értelmezőt olvashatunk, akinek eszmefuttatásai koncepciózusak, jól követhetők és alaposan alátámasztottak. Talán túlzás volna a szerző magyar és német interpretátori nyelvezete közötti szakadékot valamiféle „értekezőnyelvi skizofréniának” titulálni, a két stílus(szélsőség?) közötti különbség azonban mindenképpen szembeötlő, és minden bizonnyal szándékolt. Ebből is látszik, hogy a szerző mind a magyar, mind pedig a német irodalomértelmezői nyelvezet(ek)ben otthonosan mozog, s ugyanolyan színvonalon képes az esszéisztikus-olvasmányos interpretációra, mint a komolyabb teoretikus-filológiai szakmunkára. A Textualität und Deutung ezen értelmezőnyelvi kettőségnek is igen markáns lenyomata, mely a szövegiség és az értelmezés rejtett tartományait nyitja meg a mindenkori – magyar, vagy éppenséggel német – olvasó előtt, egyúttal pedig a német(ajkú) és a magyar irodalom- és gondolkodástörténet jelentős kapcsolódási pontjait is feltárja. Mindezzel együtt pedig az irodalom- és filozófiatörténeti vizsgálódások önértékén túl mindenképpen egy termékeny szövegértelmezői pálya fontos állomásának tekinthető.

 

(Bécs, Phoebus Verlag, 2007, 175 oldal)

 

 

Sokszínű tanulmánymozaik negyedszázad irodalmári működéséből

Gyújtópont – Válogatott tanulmányok

 

Zsávolya Zoltán, a kortárs magyar széppróza és irodalomkritika középnemzedékének markáns képviselője idestova negyedszázados irodalomértelmezői működésének keresztmetszeteként adta közre válogatott tanulmánykötetét. A Gyújtópont címre keresztelt tanulmánygyűjtemény szokatlanul nagy tematikai variabilitásról tesz tanúbizonyságot, így a mindenkori olvasó is képet kaphat arról, hogy a szerző irodalomértelmezői érdeklődése mennyire szerteágazó, sokrétű, mondhatni mozaikszerű. Kezdjük ott, hogy Zsávolya Zoltán alapvetően germanistaként kezdte a pályáját, doktori értekezését a klasszikus német-osztrák líra jeles női képviselőjéről, Gabriele von Baumbergről írta, s csak később vált a modern és kortárs magyar irodalom egyik szorgalmas és értő kritikusává, elemzőjévé, elmélyülve többek között XX. századi magyar nőírók életművében is, férfi irodalmár létére gáláns gesztust téve és szokatlan szakmai nyitottságot mutatva a gender studies Magyarországon többnyire női képviselői felé.
A kötet első tanulmánya, Cédulák egy/a („)Költészethez(”) a kortárs magyar költészet releváns alkotójának, Turczi Istvánnak az életművét vizsgálja, egyfajta ürügyként, orvosi lóként felhasználva a költő a XX. század számos, immár nem élő nagy magyar lírikusával versdialógus(oka)t folytató, Áthalások című verseskötetét. Bár a tanulmány terjedelmesebb könyvkritikaként indul, végül is az Áthalások ürügyén ténylegesen mélyrehatóan tárgyalja Turczi István költészetének poétikai sajátosságait, érvényes és alátámasztott következtetésekre jutva a szerző életművéről.
A második, Vers-epika, (ál)elégia, mozaikvers című írás eredetileg Marno János Nincsen líra √ nélkül című verseskötetéről írott terjedelmes, elemző könyvkritika, mely ugyanakkor a Turczi-tanulmányhoz meglehetősen hasonló módon a szerző egy konkrét, releváns versgyűjteményéből kiindulva az egész életműre vonatkoztatható, általános érvényű irodalomértelmezői állításokat fogalmaz meg.
A következő írás, a Feltámadások enciklopédiája, mely a Pályatársi szakmegjegyzések Szappanos Gábor Szindbád-novelláihoz alcímet viseli, akarava-akaratlanul rávilágít a szerző kettős identitására: Zsávolya Zoltán ugyanis nem csupán prominens irodalomtörténész, de markáns prózaíró is, aki a kortárs magyar széppróza olyan képviselőjének, mint Szappanos Gábor, számos kritikus által ellentmondásosan értékelt, bár mindenképpen figyelemre méltó Szindbád-novelláit nem csupán száraz irodalmári szakbírálattal, hanem (szépírói) pályatársi szakmegjegyzésekkel illeti. Ily módon a szöveg jóval többé válik, mint egyszerű, száraz szaktanulmány, melyben az itt és most irodalomtörténészként megnyilatkozó szerző nem tudja leplezni szépírói énjét, s talán nem is kell, hogy leplezze…
A kötet negyedik írása, melyben Zsávolya Zoltán a kortárs magyar irodalomról végül is átkanyarodik a XX. századi magyar nőirodalom problémakörére, a Szövegalapzat, műfajiság, autonómia. Lesznai Anna nagyregénye mint élet(műv)ének foglalata úgy vélem, a szerző eddigi egyik legfontosabb tanulmánya, mely egyúttal a legnagyobb szakmai recepciót váltotta ki. Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című, poétikai-esztétikai szempontból igencsak ellentmondásosan értékelhető nagyregényét a lehető legtöbb aspektusból járja körül, s rámutat annak vitathatatlan erényeire csakúgy, mint joggal felróható hibáira. A közelmúltban egyébiránt Menyhért Anna volt az, aki Női irodalmi hagyomány című tanulmánykötetében mintegy tucatnyi oldalon keresztül folytatott élénk és produktív vitát Zsávolya Zoltán e tanulmányával, s ez az irodalomtudományi diszkusszió talán egészen a mai napig nincs lezárva.
A tanulmánygyűjtemény ötödik darabja ugyancsak a XX. századi magyar női irodalmi vonalat folytatja: a Változat a magyar nyelvű női karrierregényre című dolgozat Bródy Lili A Manci című (karrier)regényét teszi alapos szövegközeli olvasás tárgyává, nagyjából hasonló érvelésrendszerrel rávilágítva a szöveg poétikai-esztétikai hibáira, lehetséges elavultságára és lehetséges modernségére egyaránt.
A következő írás, A nemzeti fordulat kisprózája folytatja és betetőzi a női irodalmi tematikájú tanulmányok ívét, az irodalmár figyelme pedig Tormay Cécile 1920-as években írt elbeszélései felé fordul benne. Zsávolya Zoltán tanulmánya elsősorban különböző kisprózai művek és nagyepikai alkotások között mutat ki releváns párhuzamokat, hiszen az írónő gyakorta átdolgozta korábbi műveit, s amellett, hogy Tormay Cécile-t ma inkább néhány nagyobb volumenű regényéről ismerjük, alapvetően pályája kezdetétől fogva elsősorban kisepikai alkotó, novellista volt, kisprózaírói munkássága pedig legalább olyan jelentős, mint regényírói életműve.
A szövegegyüttes hetedik darabja, a Kritika, „irodalmi esztétika”, művészetbölcselet. Teoretikus perspektívák August Wilhelm Schlegel A költészetről című művében című nagyobb lélegzetű tanulmány radikális fordulat a női irodalmi tematikához és egyáltalán az irodalmi tematikához képest, hiszen kevésbé irodalmi, semmint inkább filozófiai-esztétikai kérdezőhorizontból vizsgálja az idősebb Schlegel fivér a költészetről írott paradigmatikus esszéjét, felvetve azt a lehetőséget is, mely szerint adott esetben a mű nem csupán teoretikus szövegként, de akár szépirodalmi műként is olvasható volna…
A kötet nyolcadik tanulmánya a jeles osztrák-amerikai színész és színházi rendező, Max Reinhardt ötvenéves működését összegzi lényegre törő pályakép-vázlatként, ugyanakkor invenciózusan, rávilágítva az alkotó máig élő színházi rendezői örökségének jelentőségére, elhelyezve őt egy meglehetősen tág, nem csupán osztrák és / vagy amerikai színháztörténeti kontextusban.
A következő írás, A szűkített blende intenzitása Zsávolya Zoltán egy hangsúlyozottan korai, még 1991-ben megjelent esszéje, mely nem másra vállalkozik, minthogy egy alapvetően idegen, ám szemmel láthatólag mégis meglehetősen produktív módon új otthonra találó távol-keleti lírai műfaj, a haiku helyét jelölje ki a kortárs magyar irodalomban. A kulturális és irodalomtörténeti kontextus legtágabb értelmezése és invenciózus megállapításai által úgy vélem, az esszé sikerrel is jár, és valóban elhelyezi a kortárs magyar (posztmodern) lírán belül ezt a tradicionális japán versformát.
A tizedik, Hollywood (t)akarása. (H)arc poetica, avagy képzelt/„képzett” levél Natalie Portmannek című terjedelmes, és stilisztikai szempontból is kissé talán terjengős esszében Zsávolya Zoltán a science fiction műfajára oly jellemző közhelyeken, példának okáért a gyakorta megjelenő humanoid robotok és kiborgok toposzán merengve olyan kérdések tárgyalásáig jut el, hogy voltaképpen mit is jelent – elsősorban számára – a humanitás, a humánum, az ember(i)ség fogalma, és hogy rohamosan technicizálódó társadalmunkban ez miként értékelődik át fokozatosan. Azt mondanám, ebben az esetben nem annyira irodalomkritikai-irodalomtudományi, mint inkább általánosabb kultúratudományi szövegről van szó, mely ugyancsak rámutat a szerző meglehetősen szerteágazó, az irodalomtudomány kereteit meghaladó humántudományi érdeklődésére.
A kötet utolsó előtti írása, a Recepciós olvasmányok érdekes metatextus, ugyanis nem egyéb, mint meglehetősen határozott és vitriolos szerkesztői-kritikusi válasz a felvidéki magyar költő, Fellinger Károly Zsávolya Zoltán által szerkesztett, Jancsi és Juliska című verseskötetéről született két bírálatra. Szászi Zoltán rövid, ám gyakorlatilag megsemmisítő kritikát publikált a kötetről, míg Malek Ízisz ellenben méltató bírálatot adott közre ugyanazon műről. A szerkesztő-kritikus azonban nem a két bírálat közötti arany középutat választja, hanem gyakorlatilag Malek Ízisz kritikájával teljes egyetértésben veszi védelmébe önnön „szerkesztői gyermekét”, az általa szemmel láthatólag meglehetősen kiemelkedő műnek tartott Jancsi és Juliska című verseskötetet, és legalább olyan éles és megsemmisítő bírálattal illeti Szászi Zoltánt és annak szövegét, mint amilyennel Szászi illette Fellinger Károly líraművét.
A kötet utolsó tanulmányában, pontosabban kapcsolódó tanulmányában Zsávolya Zoltán jelen bekezdések szerzője meglehetősen szerény irodalmári teljesítményének három, könyv alakban is megtestesült darabját elemzi behatóbban, a szakmai etika azonban úgy kívánja, hogy jelen kritika semmilyen szempontból ne minősítse azon írást, amely szerzőjének műveit tűzte ki vizsgálata tárgyául. Annyit talán azonban még így is megjegyezhetünk, hogy a tanulmánygyűjtemény végén mintegy váratlanul felbukkanó szakkönyv-értékelés, metakritika arról tanúskodik, hogy Zsávolya nem csupán a modern német és magyar, illetve a kortárs magyar irodalom tendenciáira figyel, kutatóként és kritikusként nem csupán a primer szövegek iránt érdeklődik, de afféle metakritikusként szekunder szakmunkákra is megkísérel reflektálni, meglehetősen határozott véleményt formálva.
Zsávolya Zoltán Gyújtópont című válogatott tanulmánykötete egy negyedszázada praktizáló irodalmár életművének olyan keresztmetszete, mely tanúbizonyságot tesz arról, miként tud egy hivatásos olvasó a lehető legtöbb kutatási témával foglalkozni és a lehető legtöbb irányba figyelni anélkül, hogy tanulmányai felületessé válnának. Zsávolya Zoltán nem tipikus, a kortárs magyar irodalomtudományi diskurzusra nagyon is jellemző módon szakkutató, aki egy adott téma lehető legmélyebb feldolgozására és kimerítésére adta a fejét, hanem olyan irodalomtörténész és kritikus, aki mindig újabb és újabb, adott esetben ismeretlen, feldolgozatlan témákat, szerzőket, műveket, életműveket keres. Nem fél az irodalmi újdonságok támasztotta kihívásoktól, és a kanonizált és sokat elemzett szerzők és művek értelmezése és értékelése mellett újra és újra megtalálja azokat az irodalmi margináliákat, érdekességeket, egzotikumokat, melyek vizsgálatába érdemes interpretátori időt és energiát fektetni. Negyedszázad megszakítatlan irodalomtörténészi és -kritikusi tevékenység foglalata ez a könyv, szám szerint a szerző ötödik irodalomtudományi szakmunkája, két magyar és két német nyelvű szakkönyv után pedig magyar nyelven a harmadik. A szerző eddigi irodalomtörténészi életművének záróköve, mely minden bizonnyal még további irodalomtudományi monográfiákat és tematikus tanulmányköteteket is előrevetít. A válogatott tanulmánygyűjtemény tizenkét írását olvasván bízzunk hát e szerteágazó, ráadásul az esetek többségében igen magas szakmai színvonalon megnyilvánuló irodalmári működés mihamarabbi – könyv formátumú – folytatásában.

(Budapest, Napkút Kiadó, 2014, 230 oldal)

Az egész vesszőfutásom egy kora tavaszi hétfőhöz kötődik. Nem volt túl hideg, sem túl meleg, pedig már benne voltunk a hajnalban. Az égbolt nem volt narancsos, nem elmélkedtem rajta, hogy a természet megint kitett magáért, mert fantasztikus látványelemekkel dolgozott. Szürkekabátot öltött – összeöltöztünk. Néhol kikandikált egy-egy oszlásnak induló fehér darab egy elnyűtt, régi időkből nálunk maradt barna zekén. A köztéri világítás vezette utamat, mert mindene volt, csak célja nem. A házak szenderegtek. Egy-egy szemen keresztül kilátszódott a viaskodó fényrazzia, ahol a gazda elfelejtette kikapcsolni azt az esti film után. Éppen a Nagymező utcánál jártam bormámorra ácsingózva. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy kevésbé barátságos hely, ahol kaphatok még ilyen lehetetlen időben is, minden megszorítás ellenére. Az egész járólapos végtelenbefutó tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem láthatott. A csend ordított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés mindkét irányban szintén. Szórakozóhelyek bejáratánál sem tolonganak. Egy dolog rosszabb annál, hogy hajnalban még józan vagyok, hogy mindezt hétfőn teszem. Hétfő van, hétfő: robbant be elmémbe a ráismerés, amely a sok tátongást, mélységet megmagyarázhatta volna. Ilyenkor szalagra készülnek az emberek és még ekkor próbálják a hétvégi pihenés utolsó morzsáit orrukba tubákolni. Nem érnek rá holmi társuk szenvedéseiről való eszmefuttatás közben berúgni, hiszen reggel korán kelek, vár a munka, az asszony is ideges lenne, a probléma úgy is megoldódik, ha pedig nem akkor ráér az másnap is. Szenvedhetek itt magamnak, pityereghetek a visszhangnak, vagy egy éjszakai jegyellenőrnek.
Futás közben nem ácsingóztam társra, kivéve, ha az üveges és nullhetes formátumban nem bocsátkozik fegyverhordozómnak. Minden egyéb egyeddel csak a gond van. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire elvárnám. Bólogatás az egész: te nagyobb lendülettel csinálod, te jobb fej vagy és megértőbb irántam, mint te, aki csak ímmel-ámmal emelgeti fejét. Ha még hümmögsz is hozzá, akkor egyenesen tökéletes az összhang. A végén megköszönöm, ne izgulj!
A polcokon sorakoztak az én vágyaim tárgyai: vörös, nagyobb, kisebb üveges, fehér, újrahasznosított dugós. Szemeim jobbra-balra pásztáztak, amíg ki nem szúrtam a nekem tetszőt. Édes, fehér: kezdésnek kiváló, kecsegteti a folytatást. Boltból kijövet szétnéztem, és nyugtáztam, hogy szinte akárhová leülhetek. Erre a padra vágyok, arra a padra vágyok, utcakőre ülnék, kirakat előtt állnék, és ott innám meg: szabad-szabad minden. A szürke autók tetejére is ráülhetnék, minden korty közben másra és másra. Az ésszerűség határain maradva egy kicsit kieső padot választottam, amelynek középső deszkalemeze el volt törve. Mutatóujjamat a parafára nyomtam és hamarosan az elzáró szerkezet kényesen csúszott a nyakon végig.
Kissrác koromban – emlékszem – anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és megkívántam, bárcsak az egyikből sikerülne egy keveset a nyálammal összekeverni. Elképzeltem, hogy milyen finom szőlő íze van, a legédesebb nedű, amit ember ihat. Az azonban pontosan nem rémlik, hogy mikor követte az elmélkedést tett is, viszont arra tisztán, hogy mennyire szerettem volna kiköpni bárhová. Elszomorodtam, hogy csalódnom kellett; akkor úgy gondoltam, hogy többet nem is fogok számhoz emelni, viszont e részről tévedtem. Elég nagyot.  Alkoholos befolyásoltság: így lehetett engem és pár ismerősömet legjobban jellemezni. Voltak állandó helyeink, voltak kedvenc boraink. Az utóbbi igaz, bár vicces, hisz ezt az ízlés helyett pénztárcánk szabta meg, szóval a kedvencünk egy műanyag palackos csodakeverék volt. Nem vennék többet, viszont akkor igen csak kielégítő frissítő volt. Amúgy számomra felfoghatatlan kissé: valakinek ízlik? Én speciel, sohasem szerettem meg az ízét, hatásvadász voltam, nem pedig ízlelőbimbó-élvező. Egyszer a barátoknak is felhoztam kérdésemet, mire repkedtek a válaszok: csak igyad, berúgni akarsz tőle nem kiélvezni az ízét, ellazít. Viccesnek tartom még mindig, hogy az emberek egyik legkedveltebb itala, ízét azonban kevesen szeretik. Miért nem teremtettek olyat, amelynek már ízéért is ácsingózok?
Az első kortyok mindig nehezebben mentek le, viszont el kezdtem érezni, ahogyan végig csúszik ereimben. Minél jobban benne vagy annál jobban kívánod. Ez igaz lehet sok mindenre. Ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást auránkkal, pedig nagyon mélyen éreztem lenne benne valami. Barátoknak meséltem róla, hogy ez a dolog mennyire mély, mennyire tiszta és ritka. Ebből egyiket sem éreztem, csupán mesélni akartam nekik az életemről, amely párkapcsolatok nélkül unalmas. Így nem marad más, mint hajkurászod a nőket, hogy legyen témád az esti beszélgetések során. Ha van valaki az oldaladon abból te csak jól jöhetsz ki. Van egy biztos pont az életed jelentéktelen szakaszán, akivel elmehetsz oda, ahová egyedül nem mennél, viszont barátaidat sem vinnéd el. Mindenkinek monologizálhatsz róla, illetve ennek a fordítottja is igaz lehet. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt.
Szóval ismertem ezt a lányt, aki iránt minden egyes érzelmem el volt orvosilag égetve, mint egy csonk bélnyúlvány. Vele voltam ezenfelül is, viszont minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmoskás szembogaraimba és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált velem a vízbe és csendesen megfojtott benne.
Amikor iszom elsőként ezt szoktam érezni. Ennek a hirtelen, mélyről jövő szabadságnak mámorító érzését. Alulról bukik felém teljes energiával. Szívem szerint ugráltam volna, vagy csupán körbetáncoltam volna őt, hogy végre újra levettem bilincsem, amelyet saját magamra aggattam. Ezután barátokkal mindig berúgtam, hogy elhagyott az igazi, pedig annyira és olyan mélyen éreztem, hogy mi különlegesek vagyunk és számomra ez felfoghatatlan és fáj. Az utóbbi hazugság volt, mert olyan boldog voltam és olyan szabad, mint ritkán életem során. Amikor kezdek spicces lenni, akkor szoktam ezt érezni, vagyis ennek egy butított válfaját.
Felálltam a padról olyan nagy vehemenciával, hogy kissé megszédültem, de ez sem zavar abban, hogy farkasként felemeljem a fejemet és bele ne ordítsak a sűrű éjszakai csendbe. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Vitte messze a hírt, hogy valahol egy ember élvezi mámorában a semmittevést. Lefordultam egy kis keresztutcán, ahol minden második lámpa világított. A fények még tiszták voltak, járásommal sem lehetett semmi gond. A táblákat képes voltam elolvasni.
Az üveg közepén járhattam, amikor belül is megmozdult a kis emberke és lassan csúsztam le egy mélyebb szintre. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Próbáltam koncentrálni, azonban a lábaim akaratlagos gyorsulása kavart fel. Célom nem volt kikristályosodva. Talán még egy borért tartotta, talán haza, talán hozzá. Hozzád megyek…Azt éreztem, hogy figyelnek, úgy gondoltam, hogy ismerőseim messziről megfigyelnek engem. Megpróbáltam úgy járni, mintha nagyon tudnám merre és miért és hogy s mint, hiszen látnak engem. Jól kinézően tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen bárhol lehetnek. Bárhol lehettél te is, hisz van esélye, hogy most is nézel. Hajamba túrtam finoman, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordultam egy közeli utca sarkán és úgy éreztem a távoli árnyékok szintén alámerültek a kis nyúlványnak. Normálisnak szerettem volna eladni magamat, de már nagyon messze álltam tőle.
A kisbolt stagnálva ugyanott állt, a világítás sem változott, csupán betérő elmém az, ami rohamosan tompul. A borok még mindig katonásan, ujjaim hajszálpontosan körbefonták az előző bor testvérét, amelyet megszabadítok a sorakozótól.
Kis utcák vannak körülöttem ismét és tanninok szállnak fel és alá. Fejemet ingatom, zenék szövegét dúdolgatom, bár kegyetlenül zavar az, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed valahol megmozgat: bábszínház ez, egy nagy bábjáték. Elmémmel kezded, és onnan terjedsz tovább. Ingok miközben rostálva mosolyok, félrehúzott hajtincsek, éjjeli álmos szemek ugrálnak fel. Annyira szerettem abban a házban lakni: nélküled, de mégis veled. Én titokban úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk, de mégis birtoklunk. Kellemesen töltöttem az időt az ágyban töltve, miközben kezed munkájának zaját hallottam meg a konyhából. Hamarabb éreztem a reggel paripáit körülöttem, mint hogy kinyitottam szemeimet. Amikor feltárul bennem az a körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben összvissz kétszer, ha ültünk. Ez nagyon bosszant, sőt most egyre részegebben vadállattá tesz belülről emlékeiddel együtt, amelyektől félek, be fogok golyózni.  Sokszor menekültem eddig magamtól, mert kissrác koromtól kezdve érzem, hogy valami van, valami bennem rossz pályán fut. Pontosan nem tudok megítélni mi is lehet az, de valami biztos. Ennek sok jele volt, bár én elhanyagoltam őket: nem arra asszociáltam, nem így oldottam volna meg, nem konfrontálódtam, nem mentem volna veletek. Különleges, egyedi meglátások jöttek a hangok mindenünnen. Fűcsomók közül látom a körbe-körbe járó bólogatásokat. Jó érzés úszkálni egy olyan állóvízben, ahol te díszhal lehetsz, sőt te vagy az egyetlen hal, de így még különlegesebb lehetsz. Meglátásaim vezettek előre, azonban ha valaki egyetértett, valakinek hasonló gondolat pattant ki a fejéből utáltam őt. Féltékenyen néztem rá, mert biztosan azért utánoz, mert el kezdtem szeretni őt. Elfordulok, mert már kedvelem a magányos hal szerepét. Annyira belejöttem, hogy kezdtem én magam is aranyhalként viselkedni. Megijedtem később saját magamtól: elkezdtem elveszteni az érzelmeket. Furcsán hathat, hogy egy ember rájön, hogy nincsenek neki, mert ezt nem lehet tudni. De én tudom. Nyakaltam a bort, szinte már öntöttem magamba. Nem hatottak meg a dolgok, nem éreztem azt, hogy kedvelem őt. A haldokló szimpátia szorítását sem éreztem. Autóbalesetekről készült képek, levágott karok, megerőszakolt gyerekek cikkei, képei rám olyan hatással voltak, mint egy üres fehér fal. Védekeztem két kezemmel ez ellen: lányokat halmoztam fel, mert én szerelmes vagyok. Imádtam a költészetet, hisz azokat csak az érzelmesek értik. Ódákat idéztem, szonetteket írtam fapofával. Úgy dobáltam az embereket a szavakkal, mintha kötelező lenne. Egyre-egyre fokoztam mindaddig, míg elhittem, hogy ezek igazak, sőt azt, hogy nálam az az eltévedt pálya befutott a szánt sínpárra. Ekkor jöttél lassacskán te. Éppen akkor éreztem, hogy unalmasan normális lettem. Ugyan nincsen senkim, de vágyok rá, meghatottak a dolgok és figyelni akartam valakire. Rád lehetett is, bár én sohasem értettelek úgy igaziból. Az a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Elvártad a boldog órákat, azonban én aludni vágytam. Igényelted a bújásokat, a finom meleg öleléseket és szükséged volt mindenre, ami bennem nem volt meg. Álarca megvolt és pár morzsája annak, hogy én magam is elhiszem. Az a vonat a fejemben eltévedt, belehajtott az erdő legsűrűbb gázlójába.

Mire idejutottam, már motyogtam magamban. Szavakat büfögtem magam elé, miközben kezembe cipelt jó barátomat teljesen kiittam. Borra szomjazón kutattam még egy titkos, minden megszorítást mellőző zugot, ahol barátom újabb családtagját menthetem meg attól, hogy sorakozzon. Az újabb kortyok mágikusan hatottak elmém ciklusaira: tovább zakatoltak, szétrobbantak, szét akarták repeszteni az egészet. Olyan szépen megmagyaráztam magamnak, hogy én a gyilkosok minden jelét birtoklom, azonban ebben egy bökkenőt tartok és tart a borom is kulcsfontosságúnak: én szeretlek téged. Nem akartam bújni, és minden elé magamat helyeztem – bár ezt nem tudatosítottam veled- és sok mindent untam, és szerintem az odafigyelés maroknyi lángját sem produkáltam, én megszerettelek.    Lassacskán már nem tudok eldönteni, hogy én beszélek vagy a bennem megjelenő árnyalak, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Belső énem talán, vagy pont, hogy rejtett jobbik felem? Nagyon mélyen lehetett, mert sűrűn előretör bennem, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog. Megtelít emlékeket felülíró szándékkal: talán az kellene, hogy keresselek. Talán részegen is odatalálnék, talán az éjszakaira is felengednének. Rendben, elmegyek hozzád, mert a füstben kavargó énem azt mondja és mi lesz ott? Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én még foghatom szavaimnak hiányát, vagy sűrű hadarását a sok borra, de te némaságodnak milyen okot fogsz szolgáltatni? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Elkerülhető lenne, ha te is ittas lennél, valahol nálad is lenne egy feketén kavargó lélekfoszlány, aki hazakísér pont mikorra én megérkezem és a kapuban átéljük a jelenlegi naivságom legnagyobb sablonját.
Inkább indulnom kellene venni még egy barátot, ahelyett, hogy itt üljek a lépcsőház előtt. Megragadtam egy rozoga vasrácsot, amely segítségemre volt, miközben büfögések kíséretében feltápászkodtam. Míg végrehajtottam ezt a műveletet nem viccelek négy árnyék is kilibbent belőlem. Körbeszaladták testemet, untalan belém ültették, hogy valóban meg kellene látogatnom téged. Kergetőztek, talán fogócskáztak, mert füleimen keresztül lihegtek körbe engem, mint éhes fekete vérebek. A kezem öntött ki magából minden szívásnál, miközben arcomra rakódtak, megpihentek.
Azonban küzdelmük hiábavaló volt, mert eldöntöttem, hogy ma nem lesz látogatás. Utamat inkább hátraarcba helyeztem és lassacskán botorkáltam a hol táguló, hol záródó utcákon, miközben mozgásom ellentétes volt mindennel. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem egy falnak, fejemet lehajtottam, felbüfögtem és minden egyes eddig sorakozó barátomat áthelyeztem egy boldogtalanabb utcarészletbe. Nem volt velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy bele ne térdeljek. Erősen markoltam a ház falát, de elvoltam hagyatva. A csípős garatérzésétől könnyeim is hullottak, miközben felbukkant bennem az emléke annak, hogy tizenéves koromban minden egyes ilyen esetben bőgtem a félelemtől, mert én bizonyosan hamarosan meghalok. Ezen az emléken most kacagnom kellene, de olyan hidegrázás kapott el, hogy jelenlegi nem túl kellemes testhelyzetemből bármennyire próbáltam, nem tudtam felkelni. Mindenem fájt, de leginkább a szégyen érzése, amely most hagyta el torkomat. Felmászott benne, és mint rossz vicc szétterült az aszfalton.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A hétfő egyáltalán nem kifogás arra, hogy ne segítsünk, ha kéri valaki, hogy rúgjon be vele mert rossz a napja, akkor be kell vele rúgni.
Igen, el kell engedni egyedül, hogy igya le magát és okádjon ismeretlen utcák ismeretlen köveire. Tudom másnapra már csak a reggeli rajzás egy-egy egyede fog felszisszeni láttán, hogy igen ide jutottunk, szánalmas és egyéb jelzők használatával, de mégis. Te hibád is, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Nem tudom hogyan kellett volna csinálnod, de másképpen. Velem el kellett volna hitetned, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. De én már megbántam, te is tégy hasonlóan. Gyere ide és töröld fel, amit okoztál, amit vétettél. Szerintem ez lenne a legőszintébb beszélgetésünk. Lehet ekkor nyílnánk meg igazán, és még verbalizálnám azt is amit nem tudok. Ezek a vádak súlyosak ellened, de mélyen igazak.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Járásom kiszámíthatatlan volt még számomra is. Egyik kezem néha egy autó oldalát húzta végig, majd átkeveredett egy közeli betontömbhöz. Téglát érintettem, fatörzset, vasrácsokat, egy kapu kinyílt karom lengésétől. Le szerettem volna ülni. Lábaimat lehelyezni és katonásan vállon veregetni magam. Nem is: vállon veregetni azt, aki elhiszi mindezt. Ember és ember között a kapcsolat lehetetlen, ahol mégis megbomlani látszik ez az igazságfeltevés, ott hazugság lappang. Mi nem értjük meg egymást. Igen, én is jól eltudom játszani, de csak kőomlások vagyunk, akiknek alkotói egy helyre gurultak. Egyik mészkövem hozzád pördült, míg a másik egy gödörbe. Nihilként kellene élnünk és minden egyes embernek remetévé kellene válnia csendesen elhalni egy kolostorromban.
Tudod mit: nem téged okollak; magamat hibáztatom csupán mert erre hamarabb rá kellet volna jönnöm. Te is ráfogsz, vagy nem. Elbeszélgethetsz bárkivel de minimum a fejedet tartsd ellenkező irányba, hogy fizikailag is látszódjon az, amidet csak a szavak adnak vissza. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. A testünk védekezik az ördögi fogaskerék ellen: kialakításra került egy finommechanikás izomtömeg-rendszer, amit mi nyaknak nevezünk és hozzákapcsolták a legnagyobb hazugot, amely képes fel-le és jobbra-balra mozgásra ez ügy érdekében. Ott vannak az ujjaink, és természetesen Isten megteremtette a hetedik napon a hazugságot, amit belénk ültetett. Arról is hazudtak nekünk, hogy Ő megpihent.
Egy utca végén fákra leltem, amelyek tövében padokat helyeztek el. Lassan feléjük bukdácsoltam és leheveredtem az egyikre, amelynek jobb oldalán egy női fémszobor alakja rajzolódott ki. A nő egyik térdét behajlította, míg fejével kétségbe esetten keresett valamit. Kezei vádlón felemelkedtek.

Nem igazán érdekelt az alkotó eredeti koncepciója, csupán csendesen elmeséltem neki amire ma éjjel rájöttem. Kezdve az elején:

  ,,Az egész vesszőfutásom egy kora tavaszi hétfőhöz kötődik.”

Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.
Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.
Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.
Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
– számomra nincs rajtam kivül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.
De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.
De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.
A többi föld. Katicaképzelet.

 

 

 

(Illusztráció: Oriah Mountain Dreamer)