Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Félcédulák maradékainknak XXXI–LXV

 

XXXI

Kutat, ahányat nézett, a mohos

mélyekbe le, mind válaszolt a sápadt,

a csaknem ezüstmerev kép, lobogsz –

és készülőben én: valódi látszat.

 

XXXII

Kutat lobogsz, a száraz kép javít

s a papír sűrű, rostos állagába

mardos a felhők, föld, ég s párahíd

vízszintes és meredek ideája.

 

XXXIII

Ősz lesz. Hiába fűtjük az utcát.

Akiket ostromoltnak itt felejtett

időnk, didergik, nem csak hazudják,

hogy hét bőrükből éjszaka kivesztek –

 

XXXIV

Ez is, az is. Szegély és átmenet.

Magányát védi, vagy terjeszkedő, hogy

megítéled: pára. Tünékenyebb,

mint gondolkodó-sarkot beszövő pók.

 

XXXV

Liliom utca mandulát, diót

a Kertalja s lányka-korát kínálta

a tenyerén ő. Lent a Séd futott.

Szemén úszik egy más szomj Ararátja.

 

 XXXVI

Zuhanás. A repülésbe fonva.

Vagy van-e emelőbb közös titokban

az igen útjánál a tagadottba? –

S csonthéjakon az őszi víz ha koppan?

 

XXXVII

Hamu és víz találkozása. Lesz-e

hullámoknak szavuk az érkezőhöz,

vagy fellobbansz az alkonyt erezve,

morajló tér, s kő nélkül, tűzzel őrölsz –

 

XXXVIII

Az abrosz. Este. Rövid mondatok

rakosgatása. Tányér. Villa. Kés. Tej.

Morzsál, ami eltüntet egy napot.

Szemközt állunk (s nézünk) a ferde fénnyel.

 

XXXIX

A töltés, kicsit esett, süppedős.

Túlnan a hegy ibolyaszín idolja

az éjszakába burkol, tényleg-ősz –

Ásítását az árok visszafojtja.

 

XL

Testvértáborban, Kazincbarcikán,
ott dolgozott apánk is, nem tanárként,
mint mondva volt, hát mért néznél bután? – 
Alig egy év. A kváderlapra ráfért.

 

XLI

Elágazásokból ösvényt csavart.

A népvándorlás járványai ellen

se buktató, se szemhatár, s a part

csak oda visz, hogy ő is útra keljen –

 

XLII

Teremfalak, árbocokkal zsúfolt

kikötő, csetlünk-botlunk, zöldesen kék

árnyékjégcsapok: roppant esőfolt

a ház oldalán, szürkül, naplementék.

 

XLIII

Ebben a villámverdében miért

van folyton sötét, orromig se látok –

a dióhéjnak lelke kélt, s kifért

a csonthéj erezésen jóslat, átok.

 

XLIV

Szemüknek zöld, szájuknak furulyák.

A fába rejtett képzelet zenél még –

„Nyitva látám mennyország kapuját.”

Lábnak magas. Nem úton kell elérjék.

 

XLV

Kigázolások s újra buktatók.

Egy erdő, aztán több nyílás az égre.

A gallyakon csillag tollászkodott,

s rekettye, sás a Hold tojását nézte.

 

 XLVI

Nem lát repülni vagy alszik a légy

kezem fején, gondolkodik, helyettem

felejt, emlékszik, vágyik majd kilép –

Múlandósága otthonává lettem.

 

XLVII

Harangvirág a mozdonyfordítót

ébresztené, hogy nyögjön, nyikorogjon.

S vele álmokat, sínre rakhatók,

egy kiürített városhoz hasonlón.

 

XLVIII

Halandósággal összezárva lép

a küszöbön át tékozló mondatunk.

Majd visszatér, akár csapzott veréb,

egy szóra fogyva, mi hiszünk s hallgatunk.

 

XLIX

Ahogy a pohár megtöri a fényt,

vagy mondhatom: elszorított erek

szabadulása, négy sor, és akként,

akár két sugár. Ponttá ölelkezett.

 

L

Köröm alá fut, olyan közeli

a varrótű és hegye zöld szilánknak:

pamutszál s rózsa pírját cipeli.

Az arcon küzdelmes mosoly. Alábbhagy.

 

 LI

A homokóra irdatlan időt

zavar, tör össze. S szertemos a hullám,

aligha sejtve: rétegek, redők

keményednek így, térré szaporulván.

 

LII

Pedig aranylik. Mint kalácsfonat

olyan friss, illatos, hajad tövénél

simítható az érzés. Bontanak

sátrat a fák. S fogom kezed. Ha félnél.

 

LIII

A kapuból még visszaszól. „Pocsék,

idő is, út is…” Élednek a sávok.

A hepehupát, földi álmokét,

s torony tövén kerülgeti az árkot.

 

LIV

Magának, felhőm és tiszta egem

beszélgetése, vissza kell térnie

a forrás lepte kőhöz. Lesz? Legyen,

cserélni egy szót s érintést. Érzi-e?

 

LV

Nyomod, szavad keresném. A bámész

lelkeden kopognék. „Igenelj!” „Tagadj!”

Égi tallér másik oldalán élsz.

Vizek föl nem ébreszthető foglya vagy.

 

 LVI

Piros. Hová búvik a tű elől.

A pléhkrisztus rozsdás, horpadt sebébe

kucorodik, míg hívja másfelől

a hajnal tengert lobbantó beszéde.

 

LVII

Lejtős idő. Múlt ég: bedrótozott –

hova hátrálás? és hova előre?

Egy lehelet költözködött, s fagyott

a fémhálóra. Elvásott a csőre.

 

LVIII

Csonthéjasodna a külseje is,

a húson, bőrön, színeken kifejlik,

mint magból való buborék. „Segíts!”

Az ég is óvja csírázó betűit –

 

LIX

Világfa lombja, taníts, hópehely,

rátévedvén e bolygó szem dióra:

a Világősz milyen? s mért fárad el

a teremtés nyarának négy folyója? –

 

LX

Parázslanak a temetők. A domb

megannyi dombja ma lángokkal teli.

Simogat fényük, lélek nem szorong,

és bátran voltunk az Ő vendégei –

  

LXI

A bővülő kút, vödör, loccsanás –

nem tudtam, hogy hűs, nedves állatorrok,

a téli hajnal-ég lesz iskolás

alapélmény. Kicsöngetés. Beomlott.

 

LXII

Lejtős idő áll előtte. Kevés.

De egyre sebzőbb lett a tér szilánkja.

A benti táj szamara ébred és

a folyó nevét világgá kiáltja.

 

LXIII

A képek sodra eláll. Tikkadón

pillant alá az ég apadt mederre.

Megürülni már készen vár, tudom,

a végső beavatás teli kelyhe.

 

LXIV

A dobozt vártuk, csak előgurul,

árnyékainkon (fej, kar, láb) tiporva.

S egy tollcsomó érkezik, szinte hull,

az ég útjait lefürödni – porba.

 

LXV

Leszáll. A langyos, napsütött rögök

is – utca, templom, várfal – nevük állják,

zivatar nyelte formáit kötöd

a házuk udvarához s cinke-fáját.

 

 

 

 

 

 

 

Bejegyzések

Kilégzés

 Hommage á Pina Bausch

 

Szelíd gázolás. A tó megrezzen, átesik szemén a test. Lábak, karok, tíz puha ujjbegy. Elmerülni a távolba, meghajolni a távolságnak. Fekete kavicsok fekszenek odalent. Szemek, nézem őket, iszapos csillagok a földnek nyomott fényben. Lebegni a lüktetve rajzolódő körök tenyerén, belefektetni hatalmas fejem a hűvös nyálba. A ruha odatapad a testhez. Zsíros combhoz töpped a félelem, súlyos anyagként hord a bőr. Nem enged, nem engedem. Feltartom a fejem,  kopasz hattyúnyak a sekély lápban. Egyre magasabb a homály, a tükör, a vízágyba zuhan a hátam. A Holddal jössz, tudom rég. Akár egy hártyás buborék, olyan az arcod. Illanó, tüdőnek szorított levegő. Isten a szikláknak nyomja a hátad. Te is vársz, egy másik álom fullaszt, áztatja megrepedt szárnyad.

 

 

Bejegyzések

A gnosztikus filozófia nyomai az “Egy elmebeteg nő naplójá”-ban

A Csáth Géza néven ismertté vált dr Brenner József könyvét, Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusát, ismertebb címén az Egy elmebeteg nő naplóját a szerző egyik legfontosabb műveként tartja számon a magyar irodalomtörténet. A mű egy, a Moravcsik-féle elmeklinikára beutalt páciens, A. G. kisasszony betegségét és annak okait tárgyalja az akkor még újnak számító freudi pszichoanalízis eszközeivel, kiemelt figyelmet szentelve a beteg tekintélyes terjedelmű naplójának és az abban lejegyzett tévképzeteknek, s kifejtve azok lélektani okait.

 

Figyelemre méltó az, ahogyan A. G. (a továbbiakban Gizella), a betegsége által sugallt idegen befolyásból kiindulva, egy teljes és egyéni világképet dolgoz ki. Ebben a világképben, és a hozzá társuló filozófiában rejlik ugyanis, meglátásom szerint, a mű irodalmi jelentősége. A világ trónján ülő, az emberek előtt istenként tetszelgő gonosz képéről a gnosztikus filozófiában akármilyen kis mértékben járatos olvasónak is bizonyára Ialdabaoth, a gnosztikus világkép Demiurgosza, az anyagi világot megalkotó hanyag és öntelt teremtő Lény jut eszébe. Nem érdektelen részletesen foglalkozni Gizella egyéni világképe és a gnosztikus tanok közötti kapcsolattal.

 

Lássuk tehát először a középirat tartalmát, és annak főbb gondolatait.

 

 

Isten mint az első élőlény, és a világ fölött uralkodó gonosz

 

 

Gizella középirata az őt állítólag irányító Lény felfedezésével kezdődik. A Lény valamilyen okból úgy dönt, hogy felfedi kilétét a fiatalasszony előtt, és beavatja a világ működésének titkaiba.

 

Az írás alapján, a fent említett Lény volt a világon az első élőlény, aki önnön létének tudatára ébredt. A rádiumból született, vagyis a rádium nevű fém által kibocsátott radioaktív sugárzásból és “villanyos anyagból” épül fel, azaz ugyanabból a láthatatlan anyagból, amelyből Gizella szerint a villamos energia is. 1

 

A Lény, első öntudattal rendelkező élőlény lévén, kezdetben teljesen egyedül volt, és hozzászokott ahhoz, hogy azt tesz, amit csak akar. Óriási sebességgel önmaga körül kezdett forogni, aminek két lényeges következménye is volt: egyrészt nagy mennyiségű gázt fejlesztett, amely lehűlt, lecsapódott, és megszilárdult – ebből keletkezett az anyag, amelyből a földet és a csillagokat megalkotta; másrészt ő maga is megnőtt és képessé vált arra, “hogy tetszése szerint ágakra szakadjon”.

 

A változást a többi hozzá hasonló lény születése okozza. A Lény,  egyrészt hozzászokott az egyedüllétből eredő korlátlan szabadsághoz, amelyet nemsokára el fog veszíteni, azáltal, hogy alkalmazkodnia kell a többi hozzá hasonlóhoz,  másrészt úgy tartja, hogy az elsőbbség jogán különb, mint az utána következő lények és joga van felettük uralkodni. Hogy saját kiváltságos helyzetét megőrizze, az éppen tudatukra ébredő lényeket az anyag fogságába zárja – ezekből lesznek az emberek. Alsó része, amelyben a minden lényben meglevő rossz indulatokat rejti, ágakra, torz fejekben végződő karokra szakad. Mindegyik emberre jut egy, ezek segítségével irányítja a gondolataikat, befolyásolja a döntéseiket, hogy ne legyenek képesek neki ellenszegülni. A felső része maga a nap. Kifelé fényt és meleget ad, a föld fölött uralkodik, az emberekkel elhiteti, hogy ő a jó és igazságos Isten, akinek tisztelettel és alázattal tartoznak; belsejében a földi léttől szabadult lelkeket gyűjti össze és tartja állandó fogságban, az örök boldogság illúziójával 2.

 

Korlátlannak tűnő hatalma ellenére a Lény valójában nem különb az embereknél. Kiemelkedő státusát csupán annak köszönheti, hogy első élőlény lévén senki nem akadályozta meg a kiteljesedésben, az utána született lényeknek viszont éppen ő nem adta meg ugyanezt az esélyt. Ebből két dolog is következik. Egyrészt bármely más lény is jó eséllyel cselekedhetett volna hozzá hasonlóan, ha az ő helyében lett volna, ennélfogva mindaz, amit az emberiséggel tett, részben megérthető és megbocsátható, mindaddig amíg el nem követi a megbocsáthatatlan bűnt: egy másik lény teljes elpusztítását 3. Másrészt bármely más ember, aki tudomást szerez róla és önmaga igazi természetéről, képessé válhat arra, hogy rá kényszerítse az akaratát, zsarolja, mint egy embert, sőt akár arra is, hogy a helyébe lépjen 4.

 

Az emberiség feladata tehát a következő: leleplezni az őket elnyomó zsarnokot, felszabadulni az igája alól, teljes lényekké válni, ahogy ő tette annak idején, törvényt ülni és ítélkezni fölötte, és végül megvalósítani egy tökéletes létformát.

 

Ezek a gondolatok alkotják a napló világképének alapját. A továbbiakban összefoglalom a gnosztikus filozófia legáltalánosabb tételeit, majd ezek tükrében elemzem tovább Gizella középiratát.

 

Caspar David Friedrich: Bergige Flusslandschaft (1830–1835)
Caspar David Friedrich: Bergige Flusslandschaft (1830–1835)

 

A gnosztikus teremtéstörténet

 

 

A gnoszticizmus alatt most nem a tágabb értelemben vett, Isten és a világ lényegének megismerését középpontba állító vallási irányzatokat megnevező gyűjtő fogalmat értem. A Krisztus előtti 2. században kibontakozó vallási mozgalomról van szó, mely az idők során a zoroasztrianizmusból, a platonizmusból, a judaizmusból és a kereszténységből is merített 5.

 

A gnoszticizmus és változatai dualista jellegű filozófiák. A dualista filozófiák elvetve a jó és gonosz fölött álló Isten képzetét, egy jóságos, mindenttudó és mindenható, minden tekintetben tökéletes Isten alakját igyekeznek összeegyeztetni a tökéletlen, szenvedésekkel és gonoszsággal teli világ tagadhatatlan tényével, úgy hogy a létet két ellentétes őselvre osztják fel. Egyfelől ott van Isten, a jó, a fény, az abszolút szellem, másfelől a gonosz, a sötétség és az anyag 6.

 

A gnosztikus világképben a gonosznak megfeleltethető elvet az anyagi világ megteremtője, Ialdabaoth képviseli, aki azonos az Ószövetség Istenével, de nem a tulajdonképpeni Istennel. A gnosztikus teremtéstörténetnek több változata is van, a különböző források több részletben is eltérnek egymástól. A továbbiakban, csak a leglényegesebb, legáltalánosabb tételeket foglalom össze.

 

A kezdet a Bölcsességnek (Sophia), Isten egyik kivetülésének a kiszakadása az isteni teljességből (Pleroma), és az oda való megtérése. Megtérése közben Sophia a Pleromán kívül hagyja a roszabbik felét, amely később életet ad az oroszlánfejű kígyóként leirt Ialdabaoth-nak, a világ teremtőjének 7.

 

Ialdabaoth nem ismeri sem anyját, sem a Pleromát, és egyes változatok szerint nem is hajlandó tudomást venni róluk. Egyedülálló lényként gondol magára. Fiakat szül saját magából és a Pleroma mintájára megalakítja az Archónok együttesét, a hét bolygó megtestesítőit, akiknek átadja energiájának egy részét. Így saját világot teremt, amely az isteni világnak a másolata. Minderre úgy képes, hogy az anyjától örökölt isteni szikrával együtt megörökölte a Pleroma rendszerének képét, de mint azon kívül álló, róla tudomást nem vevő csupán utánozni képes azt. Egyedülálló istennek nyilvanítja ki magát – ezt csakis azzal lehet indokolni, hogy ha nem is tudja biztosra, sejtheti, hogy nála hatalmasabb erők is léteznek – enélkül ilyen kijelentésre nem lenne szükség 8.

 

Sophia úgy dönt, hogy közbelép és megnyilatkozik Ialdabaoth-nak. Ezáltal a teremtő bizonyos tudomást szerez anyja kilétéről és a Pleroma létezéséről. Isten kivetüléseit látva, Ialdabaoth és az archónok az Isten képére és hasonlatosságára teremtik Ádámot, az első embert. De az archónok teremtménye esetlen, életképtelen marad, bárhogy is próbálkoznak, hogy életet leheljenek belé. Isten végül megszánja Ádámot, és Sophián keresztül megüzeni Ialdabaoth-nak: Ádám csak akkor kelhet életre, ha az Alkotó átadja neki az anyjától örökölt isteni szikrát. Az isteni szikra átvándorol tehát Ialdabaoth-ból Ádámba, aki ezáltal nemcsak életre kel, de hatalmasabbá válik maguknál az Archónoknál is 9.

 

Az Archónok, látván, hogy Ádám náluk magasabb rendű lénnyé vált, úgy döntenek, hogy végérvényesen az anyag fogságába zárják. A négy őselemből formázzák meg a  testet mint a lélek börtönét magának a léleknek a mintájára (egyes források részletesen leírják, hogy mindegyik testrész a lélek egyik hasonló részének mintájára készült), ebbe zárják az embert, és mellé egy úgynevezett hamis lelket (antimimon pneuma). Ez a hamis lélek a tulajdonképpeni forrása minden rossznak. Az Archónok bűneiből jött létre, és a bűnre bíztat, mert abból táplálkozik, abból nyeri az erejét. Minél erősebb valakiben a hamis lélek, annál nehezebben képes az megtalálni a Fényhez vezető utat. Aki nem képes legyőzni, annak, a fizikai halál után, lelke új testben születik újjá és a hamis lélek továbbra is a rossz út felé fogja terelni 10.

 

Ezek lennének a gnosztikus filozófia számunkra érdekes pontjai. Most ezek ismeretében térjünk vissza Gizella naplójához, és vessük össze a két kozmogóniát.

 

 

Gizella világképe a gnoszticizmus világképének tükrében

 

 

A két világképet összevetve azonnal feltűnnek a hasonlóságok a Lény és Ialdabaoth között. Elsősorban a betöltött szerepük az, ami szinte tökéletes fedésben van. Az anyagi világ teremtői ők, akik az embert féltékenységből zárták a test börtönébe.

 

Mindkét Alkotó magányosan jött a világra, egyedi, különleges lényeknek tartják magukat, és teremtő munka által fejezik ki önmaguk iránti csodálatukat. Legnagyobb félelmük, hogy korlátlan hatalmuk egyszer véget ér, és lesz majd valaki náluk hatalmasabb. Ialdabaoth joggal hiheti ezt, mivel annak ellenére, hogy ő alkotta meg az embert, önmagánál magasabb rendűvé tette, olyasvalakivé, aki természetétől fogva fölötte áll. A Lényt ez a veszély nem fenyegeti; neki bőségesen elég ok a féltékenységre az, hogy létezhetnek vele egyenrangú lények.

 

Mindketten testet építenek börtönül az éppen tudatukra ébredő embereknek, méghozzá pontosan úgy, hogy annak minden szerve megfeleljen a bele zárt lélek részeinek 11  és elhitetik velük, hogy alsóbbrendűek, ő maga pedig az a mindenható Isten, akinek a létüket köszönhetik, illetve akinek engedelmességgel és alázattal tartoznak. Egyetlen, mindenek fölött álló istennek mondják magukat, pontosan azért, mert tudják, hogy ez nem igaz: Ialdabaoth fölött ott áll az egész Isteni Teljesség, a Lény mellett a teljes emberiség, akik természetüknél fogva vele egyenrangúak kellene legyenek.

 

De nem csak az alkotók szerepe és motivációja vág egybe, hanem a módszer, amivel a fogságukban sinylődő embereket a hatalmukban tartják. Analógia áll fenn a hamis lelkek és a lény karjai között. A hamis lelkek, amint azt fent említettem, az Archónok bűneiből jönnek létre. A bűn olyan számukra, mint a táplálék, ezért az embert a bűnre ösztönzik, hogy az ő bűnei által nőjenek és erősödjenek. A Lény karjai nem rendelkeznek ilyen fokú önállósággal, mivel csupán a Lény végtagjai. Minden embert egy ilyen torz fejben végződő (talán véletlenül, de éppen oroszlán fejű kígyóra emlékeztető) kar kísér, bár nem azzal a céllal, hogy rosszra csábítson, ennél sokkal közvetlenebb hatást fejtenek ki: a Lény akaratát kényszerítik rá az áldozataikra.

 

Érdekes módon a karok a Lény alsó testéhez tartoznak, amely teljesen kihült, és tele van rossz indulatokkal. Gizella említi, hogy az alsó testben nincsen lélek, ennek kapcsán pedig Csáth megjegyzi, hogy páciense gyermekkora óta iszonyatosnak tart minden szexualitással kapcsolatos dolgot, márpedig a nemi szervek az alsó testben találhatók 12. A karok tehát a Lény bűnös feléből erednek, éppen úgy, ahogy a hamis lélek is bűnökből való.

 

A különbségektől eltekintve látható, hogy mindkét esetben a gonosz eredetű ezközöknek hosszú távon ugyanaz a céljuk: távol tartani az embert az igazságtól, létének kiteljesedésétől, a zsarnok uralma alatt tartani őket.

 

A hasonlóságok mellett fontos megemlíteni egy lényeges különbséget a két világkép között, méghozzá a Pleroma teljes hiányát Gizella világából. A Gnosztikus filozófiának lényeges eleme egy felsőbb rend létezése, amelyből Ialdabaoth kivált, hiszen pont ez a kiindulópont: a mindenható Isten birodalma, az isteni teljesség, mely fölötte áll az anyagi világnak, és az azt teremtő alsóbbrendű istenségnek, és amelynek az elérése minden emberi léleknek végső célja.

 

Gizellánál ez az elem teljesen hiányzik, nincs semmilyen felső hatalom a Lényen kívül. A Lény és az emberek azonos eredetéből, továbbá abból kiindulva, hogy lényegében hasonló lények, akik egyenrangúként születtek, ki lehet mondani, hogy Gizella elutasítja minden emberfölötti hatalom létezését, vagy legalábbis létjogosultságát. Csáth megállapítása, miszerint a betegnél a vallási komplex “atrophizált”, vagyis gyakorlatilag Gizella ateista, ezt szépen alá is támasztja 13.

 

Gizella szerint nincsen tehát kezdetektől fogva létező isten. A világ kezdetén nem is létezett egyéb az ősanyagon kívül (rádium). A Lény és az emberi nem ugyanúgy spontán módon született az ősanyagból felszabaduló energiából. Nem azért tud uralkodni az emberiség fölött, mert felsőbbrendű entitás, és olyan hatalommal bír, amitől különb minden más lénynél, hanem mert minden más lényt önkényesen megakadályoz abban, hogy hozzá hasonlóvá váljon, ezzel a kiteljesedéshez, a lét teljességéhez való joguktól fosztotta meg őket. Ennek a cselekedetének a féltékenységen és az önzésen kívül semmilyen egyéb indoka nem volt.

 

Ez a gondolat rávilágít egy másik lényeges eltérésre: a Lény nem teremtette az embereket. Hozzá hasonló lényeket tett tudatosan és jogtalanul a rabszolgáivá és azért, hogy hatalmát megőrizze, hajlandó lenne egy másik lény teljes elpusztítására, emiatt Gizella méltán nevezi gonosznak.

 

A Lénnyel szemben Ialdabaoth-ot nem lehet egyértelműen gonosznak nevezni. Ő joggal nevezhető az emberek teremtőjének, aki nemcsak a testüknek, hanem a lelküknek is a megalkotója, az emberek pedig a vele, pontosabban a hamis lélekkel való küzdelem során találják meg a teljességéhez visszavezető utat. Szükséges rossznak is mondható, de ezt a rosszat sem tudatos gonoszságként kell értelmezni, hanem esendőségként, gyarlóságként. Az emberekhez hasonlóan a Demiurgosz maga is egyszerű bűnös lény, akinek szüksége van a megváltásra.

 

Csáth úgy látja, hogy a rendszer felállítása Gizella részéről egymást erősítő lélektani tényezők eredménye. A beteg elfojtott csalódásai, a tarsadalmi helyzete, a figyelem és törődés igénylése, és nem utolsó sorban az ambíció, a megbecsülés vágya mind hozzá járultak kisebb, nagyobb mértékben. A modern orvostudományt valamennyire figyelemmel követő mai olvasó pedig Gizella tüneteiről a skizofrénia egy példájára ismerhet. Annyi viszont bizonyos, hogy önmagukban a lélektani tényezők, még az agyban fellépő fizikai elváltozások által okozott paranoiás képzetekkel együtt sem képesek egy, a Gizelláéhoz hasonló összetett kozmogónia kialakítására.

 

Érdemes Csáthnak a motívumokról tett megjegyzéseire is vetni egy pillnantást. Ezek szerint az Isten “lény”-ként való megnevezése a római katolikus katekizmusból származik, a Lény azon kijelentése, hogy “Én vagyok a te istenednek egy karja”, a Tízparancsolatot juttatja eszünkbe. Az emberi sorsokat számtalan karjával irányító Nap képe megegyezik egy illusztrációval, amely Komjáthy Jenő Óda a naphoz című verséhez készült (bár Gizella tagadja, hogy látta volna). A Lény keletkezése az ősanyagból a Kant-Laplace elméletre hasonlít, a villamosság és a radioaktív sugárzás bevonása pedig az akkortájt megjelent tudományos tanulmányok ismeretéről tanúskodik 14 (14).

 

Egyértelmű tehát, hogy a rendszer mögött egy nem hétköznapi műveltség áll. A gnosztikus filozófiával vont párhuzamból pedig nem nehéz megallapítani, hogy Gizella háttértudása nem merülz ki az általános vallási műveltségben és a természettudományokban.

 

 

Lábjegyzet:

  1. Az “elektromágneses sugárzás” lenne talán a pontos kifejezés, ez egybevág a későbbi gondolatokkal is, ugyanis mind a fény, mind a radioaktív Gamma sugárzás, különböző frekvenciájú elektromágneses hullámok. (L. az “elektromágneses sugárzás” szócikket: Magyar nagylexikon, 7, Budapest, Magyar nagylexikon kiadó, 1998, 182.) ↩
  2. CSÁTH GÉZA, Egy elmebeteg nő naplója, http://mek.oszk.hu/04600/04692/04692.pdf , 14-20. ↩
  3. U.o, 41 (Május 13). ↩
  4. U.o, 24-27 (Január 23, Február 12, Március 16). ↩
  5. L. a “gnoszticizmus” szócikket: Magyar nagylexikon, 8, Budapest, Magyar nagylexikon kiadó, 1999, 669. ↩
  6. CULIANU, Ioan Petru, Dualismul: o cronologie = Arborele gnozei: mitologia gnostică de la crestinismul timpuriu, la nihilismul modern, Iasi, Bucuresti, Editura Polirom, 2005; 47-48. ↩
  7. Uo., 111-124; ↩
  8. Uo., 141-148 ↩
  9. Uo., 148-152.  ↩
  10. Uo., 152-156  ↩
  11. Csáth Géza, i. m., 23 (Január 12); ↩
  12. Csáth Géza, i. m., 48, 50; ↩
  13. Uo., 44; ↩
  14. Uo. 50-51. ↩
Bejegyzések

A magyar nyelv helyzete Kárpátalján

Mivé lett szívünknek mennydörgő ritmusa templomi zúgása

Megrepedt harangok hörgése csordulhat az tájra

Nincs azki hallaná nincs azki láthatná sóhajunknak röptét

Szabadítónk szemét óriás-kezek békötötték

Bizony békötötték selymes szép színekkel

Várhatunk itt immár telve rettenettel

Ritkulnak soraink kidűlt már ezernyi jó vitéz

Van azkit búbánat van azkit bűnös kéj megigéz

Lészen az mi sorsunk szemeknek csillagos hullása

Bitorolt réteken sírunkat pogánynép megássa

 

(Nagy Zoltán Mihály: Magyar ének)

 

 

 

Az Ukrán Legfelsőbb Tanács vasárnapi ülésén törölte a 2012-ben elfogadott nyelvtörvényt. 232 parlamenti képviselő támogatta szavazatával a törvény hatályon kívül helyezését, 37 képviselő nemmel szavazott.

Ez a törvény biztosította a több mint 150 ezres kárpátaljai magyarság nyelvhasználati jogait az oktatásban és a hivatali ügyintézésben. A jövőben ezek betartására nem kötelezi majd semmi az ukrán államot.

Az új törvény szerint ezeket a jogokat csak ott lehet érvényesíteni, ahol a kisebbségek aránya eléri az 50 %-ot, ez csak a beregszászi járásra igaz, ahol a magyarok számaránya 78%.

Tyahnibok, a szélsőségesen idegengyűlölő Szvoboda nevű párt frakcióvezetője bejelentette, hogy hamarosan új nyelvtörvényt terjesztenek be a parlament elé. Elmondása szerint megszüntetnék az orosz és más ukrajnai kisebbség nyelvhasználatát az állami szektorban. A szélsőségesek álláspontját – miszerint aki nem tudja az ukrán nyelvet, az ne vállaljon semmilyen szinten állami hivatalt – vonatkoztatnák a képviselőkre és a polgármesterekre is. Bezáratnák a nemzeti kisebbségek tanintézményeit, és csak indokolt esetekben, kizárólag elemi szintig lehetne magyarul, oroszul, románul, lengyelül stb. tanulni.

 

A Julija Timosenkohoz köthető Batykivscsina (Haza) párt törvényjavaslatot terjesztett az ukrán parlament elé, ebben bűncselekménynek nyilvánítanák a kettős állampolgárság eltitkolását.

Az ukrajnai kisebbségek jogait sértő  intézkedések hatására a kijevi orosz nagykövetség sajtóközleményt adott ki, amiben kihangsúlyozza: „A magukat ukránnak mondó emberek mellett a földeken, melyek ma Ukrajna területét képezik, évszázadok óta több tucat egyéb nép él. Kárpátalja magyarjai és ruszinjai, Bukovina románjai, a Krím-félsziget és Donbasz tatárjai”

A radikális Jobb Szektor nevű szervezet aktivistái február 24.-én betörtek a beregszászi városi tanács ülésére és a képviselők megfélemlítésével félbeszakították az ülést. A szervezet, állítása szerint valamennyi szinten ellenőrzése alá vonta Kárpátalja közigazgatását, többek között megszállta a Kárpátalját az ország belsejével összekötő hágókat is, ellenőrizve az ott áthaladó közúti forgalmat.

Kárpátalján  a nyelvtörvény eltörlése dacára egyelőre nem látom annak a jeleit, hogy az ottani magyaroknak félniük kellene. De nem igazán európai az, ahogy volt állami tisztségviselőket megszégyenítenek. Ha a leendő kormányban ott lesznek a szélsőségesek, abból semmi jó nem születik a kisebbségeknek – nyilatkozta Gajdos István az ukrán parlament egyetlen magyar nemzetiségű képviselője.

 

 

 szerednye

 

 

Bejegyzések

Cserebomlás

A szerző fotója.
A szerző fotója.

Nagyanyámat felhozták ide, ebbe a

kis szobába, utolsó három évét itt

élte le bizonytalan szökések, föl nem

ismert arcok között, saját magát is

másvalakinek hitte, mintha újra a

gyermekkora volna, és hallgatta a

vásárhelyi rádiót, vagy amit annak

gondolt, hetente kétszer jöttek a fiúk

a Caritastól, mert anyám egyedül

nem bírta, tisztába tették, szakszerűen

kezelték rothadásnak indult húsát,

tenyérnyi fölfekvéseit, még a falak is

átvették azt a szagot, hetekig érezni

lehetett, én most is érzem, három év

után, bár lehet, csak képzelődés, ő is

haza vágyott, ösztönösen, úgy látszik,

mindenkinek otthon esne jól a halál,

nem tudom, miért, mit gondolnak

olyankor ők, s hogy kegyetlenség vagy

igazságtétel, hogy a halál és az otthon

nem fér az én fejemben össze, talán a

birtoklási vágy utolsó lendülete, hogy

az legyen, ami az övé volt, vagy amit

az övének hihetett ideig-óráig, kezének,

lábának, éveinek nyomát, miért is,

de én nem akarom ápolni az ő emlékét,

minden ilyen szándék gyáva egy kicsit,

s persze ki ne lenne egy kicsikét gyáva,

inkább csak észrevételezem, sejtem,

hogy az idő nem múlik, valahogy nem

öregszik, azt hiszem, ezt már írtam

valahol, s ami történik, az inkább mintha

magházcsere lenne, vagy egyik haverom

szavával mondva, egyfajta cserebomlás,

élet, egy érintés alól, mint fölzavart

madárraj, repülnek szét az ismeretlen

évek, az enyéim is, biztos ezért mondok

ilyeneket, egyszóval egy tavaszi délután,

mikor már beszélni sem tudott, csak

a szeme lángolt, mintha látna a kályhá-

nál valakit, éreztem, hogy közel van

a halál, megsimogattam a homlokát, és

azt mondtam, hogy ne féljen, mert ott

biztos nem lesz egyedül, mert éreztem,

hogy fél, és éreztem, hogy tényleg nem

lesz ott egyedül, aztán indultunk vissza

Emesével Kolozsvárra, már a vonat

lépcsőjén volt a lábam, amikor csörgött

a telefon és anyám őszinte, hideg hangon

mondta, hogy meghalt, mire visszaértünk,

lángoló szeme már tényleg nem látott,

valahogy fehér és nagyon egyszerű volt

ez a kis szoba, mint előtte s utána soha,

édesanyám már megmosta az ő testét és

felkötötte az állát, nem volt mit mondani,

azt se, mit gondolni, az evidenciánál is

evidensebb dolog a halál, nem is értettem,

akkor és ott, hogy miért riogatják annyit

az emberek egymást és magukat vele,

míg a ragaszkodás félelemként fészket

ver az idegekben, a szenvedés, az igen,

rettenetes volt, de hogy nem lángol már

a szeme, az inkább csak igaz, meghalt

egy része, a többi további cserebomlás,

egy rész visszatér a névtelen semmibe,

Róza volt a neve, ez a rész most marad,

és hát bizonyára nem lesz már egyedül,

csak én éreztem úgy, hogy egy kicsit,

tudja a fene, mégis egyedül maradtam.  

Bejegyzések

Ahhoz képest, hogy

1 hozzászólás

forditott2

– Nem vagytok csúnyák, az már szent igaz! – És Ulrik úr újra meggyomrozta Sjönt széles jókedvében. – Ahhoz képest, hogy csak szolgák vagytok, nem is tűntök szerencsétlennek!
De ő, Ulrik úr – a jókedv ellenére is – bizony nagyon szerencsétlennek tűnt. Tolakodónak, lármásnak, bizonytalannak. És sebezhetőnek
Az arab támadásban elvesztette két fiát, a menyeit elhurcolták, az unokáit meggyilkolták, a háznépe szétszaladt. És most társakra vágyott minden áron, új emberekre, új családra minden idegszálával: fiakra és menyekre, barátokra és rabszolgákra, unokákra és talán egy feleségre is. Egyre hadart, egyre fogadkozott. Megígérte Sjönnek, hogy jó sora lesz, egyszer majd a fiává fogadja, … Rioldának, hogy feleségül veszi, új ruhákat vesz neki, és téli estéken majd hármasban fognak kenyereket sütni…
Gondoljátokcsak-meg! Sehol nem lesz ilyen dolgotok!
Ennyi reménység nem is fért el ebben a viskóban, a majdnem kihalt falu szélén, ahol a szikkadt kis öregember meghúzta magát. És nem fért el a dicsőséges múlt sem. Mert Ulrik úr úgy beszélt magáról, mint az utolsó normannról, Vilmos herceg legeslegkancellárjáról, akinek ütközetek előtt hadurak kérték ki a tanácsát. Aki ismeri a füvek, a csillagok titkát, de valami különös csoda folytán mégsem tanult meg írni és olvasni. A sok hencegésen Riolda nem is csodálkozott: nincs az az erő, ami jobban elszabadítaná a képzeletet, mint a vereség, amivel képtelenek vagyunk  szembenézni.
A háború nem hagy túlélőket. Az öreg is csak azért kapaszkodott beléjük, hogy az elmúlt nyárról megfeledkezhessen.  De volt valami taszító a lármás élnivágyásában. Igen, Sjön jó fiú ahhoz képest…, Riolda elég csinos, ők ketten elég serények, persze, ő nem mondana róluk semmi rosszat, de… Ulrikot a szúrós testszag mellett valami nyughatatlan pökhendiség és sóvárgás is körüllebegte. Délutánonként félrehúzta Sjönt, hogy tanácsokat adjon a szerelmet  illetően, utána Rioldát, hogy megmagyarázza, aztán megmutassa, megérintse…
Szegény kis faszkalap, gondolta Riolda. Nem volt olyan betegség, ami rémesebb lett volna, mint az öregember lármás tolakodása! A falubeliek – néhány ravasz öreg és a támadást valahogy átvészelt testvérpár – úgy vélekedtek, hogy Ulrik, ez a hajdan szerény katona meghibbant.
Nem meggyászolni, hanem újraalapítani próbálja a múltat.
Ám ők pár napra mégiscsak odaköltöztek, és hallgatták az összefüggéstelen dicsekvéseket, miközben rendbe tették, felsöpörték a kunyhót. Ha nem is olyan ügybuzgón, mint ahogy Ulrik elvárta volna, de ahhoz képest mégiscsak szorgalmasan…
Mindezt azért, mert Ulrik földecskéjét egyetlen gyalogút választotta el a Crassiusok kastélyától. A kastély mögött pedig ott ringatózott, mint valami jóllakott sirály, egy fehér  hajó.
És ők ezt a hajócskát szemelték ki a tengerpartról.
Ám nem volt könnyű Ulrik úr locsogásából kihüvelyezni, élnek-e vagy halnak a Crassiusok, a hajó gazdái. Riolda próbált másokat is faggatni, és mindent megtudni erről az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan családról.
A falusiak megbotránkoztak. Elment az eszed! Te-csak-ne-játssz-a-tűzzel!

Mert nem mindenkit védenek falak vagy zsoldosok, itt, Normandia elmaradott részein megteszi ezt az örökletes csúnyaság is. És a józan óvatosság! A Crassiusoknak soha nem volt akkora földjük, ami kísértésbe hozhatott volna egy csellengő bandavezért vagy nyugtalan uralkodót. És még a kastélyuk sem becsületes normann lakótoronyra, hanem átépített római villára hasonlított.
No de nem mindenki áhítozhat a Nibelungok elrejtett aranyára vagy más körmönfont, mesebeli drágaságokra! Sokan megelégednek a szomszédjuk lehullott gyümölcseivel. Ámde a Crassiusokat soha senki nem próbálta meg kirabolni, mert az arcukat valami örökletes nyavalya, egy undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegség csúfította el. Harminc éves korukra a bőrük egészen vastag és rücskös lett, a szemük belenőtt a húsukba, a kezükön az ujjak karomszerűvé görbültek, és végül már egyre lomhábban mozogtak. Életük delén a testüket beborító páncél, a tulajdon bőrük lassan megfojtotta őket.
Sok rabszolgának persze nem adatik meg, hogy „élete delén”, egy kandalló elé lökött szőnyegen heverve az élet mulandóságáról elmélkedjen! Ám a Crassiusok urak voltak, itt laktak a rómaiak óta, és persze sosem mulasztották el, hogy a parton végigcsörtető hódítóknak örökös hűséget fogadjanak. De még ennyi óvatosság sem volt elég: azt terjesztették magukról, hogy aki belép a gesztenyefáik közé, az örökre elveszett, mert elkapja undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségüket.
Riolda nem félt annyira ettől a nevezetes fertőzéstől. Vilmos herceg udvarában szolgált egy fiatal Crassius, és ő nem látott egyetlen katonát sem, aki a Crassius-fiút megpillantva kísértetté vagy nyáladzó szörnyeteggé változott volna. Ám ha félni nem félt, aggódni ő is aggódott. Ha nem is hitt abban, hogy mi mind heted-, kilenced- vagy  századíziglen testvérek vagyunk – hogy minden ember egyetlen emberpárból származik, mint ahogy egy nyáj fejlődik ki egyetlen anya- és apa-juhból –, arra sem érzett vágyat, hogy minden eldugott sarokban démonokat lásson. Ám ha a Crassiusok nem is démonok, vajon milyen élete lehet azoknak, akik húsz éves koruktól ki sem mozdulnak a kastélyukból, és az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan világgal szemben egy undorító, dögletes, gyógyíthatatlan betegség hírével védekeznek?

A Crassiusokat évek óta nem látta senki. Éjszakáról éjszakára mégis füst szállt fel a kéményükből. Ugyanilyen rejtélyes – mesélték a falusiak – a származásuk is. Soha senki nem hallott gyereksírást a Crassius-házból, de évről évre felbukkannak a kastély körül magukat Crassisusoknak nevező kamaszok, akik nagy riadalmat keltve végigvágtatnak a part körüli utakon. Honnan jönnek ezek a fiúk? Hol születtek, ki dajkálja őket?  Van-e földi nő, aki saját akaratából osztozna a Crassiusok undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségében? És mégis: olykor női nevetést sodor ide-oda a szél a gesztenyefák alatt.
Riolda mosolygott: éjszakai zörejek, titokzatos női sóhajok nélkül hogyan terjedhetnének a falusi rémtörténetek? Ulrik úr szerint a halálos fertőzéshez még csak ördögi hangok sem kellenek. Elég csak  gondolni szegény Crassiusokra, és máris elkaphatjuk undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegséget.  A pillantásokról már nem is beszélve!
Riolda ennek ellenére sűrűn át-átpillantgatott az ösvényen, de soha semmi mozgást nem látott ebben a tündökletesen zöld kertben. És ami még furcsább, lehullott gyümölcsöket sem. Persze ha létezik rejtélyes bőrbetegség, akkor mért ne létezhetne rejtélyes szembetegség is, ami arra kényszeríti szegény Crassiusokat, hogy éjszaka öntözzenek és kapáljanak. Ám Riolda nem hitt ebben sem. Szerinte nem egy napfénytől irtózó Crassius, hanem egy ravasz falubeli szedegeti össze éjjelente a lehullott körtéket.
Ám még ennek a ravasz falusinak is tudnia kéne, hogy akkor lenne a legeslegravaszabb, ha hagyná a lehullott körtéket, és a kis hajóval rögtön elindulna Dániába. De talán mégiscsak bonyolultabb módon szövődnek össze élők és halottak, a jámbor falusiak és a szörnyek titkai!
Ám Sjön és ő idegenek voltak itt. Jobb nem kotnyeleskedni, mondogatta Ulrik úr.

Így hát maradt az éjszaka. A bizonytalan holdfény, ami minden éjjel kéklő tócsaként remeg a gesztenyefák körbezárta kis kertben. Riolda megvárta, hogy a kutyák is álomba fegyelmezzék magukat, hogy Ulrik úr is elmerüljön a bűntudatos álmokba, azután könnyedén átbújt a sövényen, és a szoknyáját megemelve végiglépdelt a kékesen hunyorgó tó hullámain, a szépen gondozott rebarbara-, saláta-, káposzta-ágyasokon. Várt valami különös mozgásra vagy jelre – vagy legalább egy női sóhajra vagy jajkiáltásra…! De minden borzongató előjel, lihegés, sátáni kacaj nélkül megérkezett egy, a kastély oldalán elkerített, apró fűszerkerthez. Letérdelt, hogy kicsit gyönyörködjön benne. Micsoda eleven, vidám játékkertecske! Az oldalán hatalmas kagylók és színes bögrék, amiben eleven hajtások bújnak-tekergőznek. Loncfű, kapor, majoránna, szegfű, petrezselyem. De még a bazsalikom szívfájdító illatán is áthatolt egy ember vagy állat tetemének édeskés bűze.
Ám ha mindenki meghalt, ki az, aki ilyen szorgosan locsolgatja a bujtásokat?
A legutolsó élő vagy holt Crassiust keresve beóvakodott a kastély kései rózsáktól illatozó udvarára. Finoman csiszolt kőasztal, körülötte kényelmes székek, mintha a kastély ura egy pillanatra abbahagyta volna az elmélkedést, hogy elábrándozzon néhány verssoron, vagy megnézze, szépen növekednek-e a holdfényben a veteményei. Talán feketék már a rózsák is, suttogott maga elé Riolda. Délben még perzselt a nap, de az ősz már a pusztulás nyomában járt: a nyaka fázott, a karja lúdbőrözött.
És ez a hideg igencsak valóságos volt! Felkapott a fonott székről egy takarót, hogy gyorsan beburkolózzon. Ám ahogy hirtelen megpördült, nem tudott a gyomrából feltörő kiáltásnak parancsolni. Beleolvadva a kőfal sápadt színeibe egy meztelen kőszobor nézett vele farkasszemet! Egy rezzenéstelen, embernagyságú márvány-asszony, akihez foghatót csak Illighaen kézirataiban látott! Le kellett ülnie a földre, hogy végre megnyugodjon. Miért állítanak efféléket az emberek a kertjükbe? Talán, hogy a halottaikra emlékezzenek? Vagy hogy az álmaikra vigyázzanak a meztelen lények? Vagy talán azért, hogy örökölt csúfságukkal ilyen szépséges nő tekintete előtt szembesüljenek? Vagy hálásak ennek a kőanyának, mert ő szülte nekik a gyerekeket?
Riolda megsimította a meztelen szobor saruját, és letérdelt, hogy a saját anyján gondolkodjon. A hófehér szobor semmilyen bomló szagot nem árasztott, inkább fölényes bátorságot és nyugalmat sugárzott. Nem lehettek olyan iszonyú szörnyetegek a Crassiusok, ha egész életükben összezárták magukat ezzel az eleven szépséggel! De hogy végigjárja a szobákat, hogy megtudja, mi maradt utánuk az ágyukban, vagy hogy megnézze, milyen olvasnivalóval ütötték el fenséges magányukat, ahhoz nem volt bátorsága.
Ki vagyok én, hogy le is leplezzem a csúfságukat?
Ott maradt a szobor lábánál, és várta a hajnalt, meg talán azt a legeslegravaszabb falusit, aki azért jár ide, hogy összeszedegesse a lepotyogott körtéket.  De már tudta, nincs is ilyen falusi: a Crassiusok meghaltak vagy elköltöztek, és a kert szeretetből éli tovább azt a magasrendű, nyugodt életet, amit a saját bőrük páncéljába zárt, kitaszított és idegen család megőrzött itt évszázadokig.
Hiába jött a hajnal, az émelyítő csend foglyul ejtette. És mi történne, ha ez a kőanya nem engedné többé felállni? Ha kiderülne, hogy tényleg megbetegít a Crassiusok közelsége? Megint elfogta a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a Crassiusok táblajátékait, hogy megnézze a ruháikat, hogy elolvassa a leveleiket, de túl ünnepélyes volt a csend.
Várnia kellett, míg az a kis vörösség szertefoszlik a levegőben.
Senki, senki. A kis öbölhöz kőbe vájt lépcsőfokok vezettek – kényelmesen és magától értetődően, hogy még viharos szélben se kelljen a Crassiusoknak a nedves köveken méltatlanul ide-oda csúszkálni.  Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha a kis hajó emberi hangon megszólal, szépen bemutatkozik, és megkéri, hogy a jövőben bánjon vele illő tisztelettel. De nem szólalt meg, csak felnyögött, mikor Riolda beugrott, hogy megnézze, megvannak-e az evezői. Szépen faragott, normann kis hajó volt, csak kisebb és könnyebb, mint Vilmos herceg cirkálói. Mintha a kis hajócskát is elkényelmesítette volna a római élet és ez az erjedő-növekvő, gyönyörű kert.
De ketten nem fogjuk majd tudni a hajót irányítani!
A hullámok dohogása visszavetette őt a saját valóságába. Vajon a Nagy Jótevőt, a rémes Ulrik urat vagy a két falubeli árvát vigyék magukkal útitársnak? Alázatos szolgákként vagy egyszerű fiatalokként akarnak megérkezni Dániába? És egyáltalán Dániába akarnak-e érkezni? Ahol a vikingek a fekete haját tapogatva majd azt találgatják, melyik démontól született? Megint a kőanyára gondolt, az örökfiatal, meztelen anyára, aki a Crassiusok belső udvarát őrizte. Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?
Egyszercsak óriási csörtetést hallott. Egy álom végetért, pontosan úgy, mint mikor egy nevet elfelejtünk, szándékosan kitörlünk az elménkből, és érezzük, hogy mindörökre.

A nevét kiáltozva, a félelem vagy a tisztelet mindenféle jele nélkül Sjön rohant végig a kerten.
Megállt a lépcsők fölött és boldogan vigyorgott:
– Micsoda rémesen bűzlő hely! Hát nem csoda, hogy elmenekültek innen ezek a szerencsétlenek! De te jól vagy, Riolda, ugye?
Riolda elmosolyodott, és csak magában gondolta végig: igen, ahhoz képest …
Ahogy Sjön beugrott a hajóba, csak annyit kérdezett: – Ugye, nem gondolod, hogy azt a szerencsétlen Ulrikot is magunkkal kéne vinni?
De Sjön bizony úgy gondolta. Kicsit sokat beszél ugyan, és úgy tesz, mintha a szolgái lennének, de azért nem szabad szegényt az éhínség martalékául hagyni… Legalább egy esélyt…! Egyetlen esélyt…!
Ám szerencsére a jó Ulrik urat egy cseppet sem érdekelték saját esélyei. És nem félt a közelgő éhínségtől sem. Hiszen az új hercegnek bármikor szüksége lehet az ő titkos tudására és szakértelmére! És jön a mindent eldöntő ütközet! Mi lenne a világból, ha ő, az utolsó normann  hullámok szeszélyére bízná magát… Ha gyáván megfutamodna?
Rioldát elöntötte a felismerés, hogy ez a zavaros kis öregember egész egyszerűen nem hiszi el a fiai halálát. Vagy meg akarja őket várni, itt, ebben a faluban. Bármit is jelentsen a várakozás.
Az idő lassúsága az egyetlen, amivel áldozni tudunk a halottainknak.

 forditott3