Bejegyzések kategória bejegyzései

Nádor Zoltán: A másság és identitás politikai következményei a fantasykben és a történelmi regényekben – Bánki Éva új regénye, a Fordított idő kapcsán – Irodalmi Szemle. 2016. június. 44-47.
(Nincs még online)

Polgár Anikó: Kígyózó köldökzsinór, szélnek eresztett nevek
(Kalligram, 2016. jún.)

Takács László: Virtuális világok (Art/7)

Virtuális világok

Steinmacher Kornélia: „Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen” (Bánki Éva: Fordított idő)
Új forrás. 2017. Január

Fittler Áron: Emberi és transzcendens határán: Bánki Éva Fordított idő című regényének főhősnőjéről. In: Opus. 2016. VIIII. évf. 5. szám(52-55.)

FORDÍTÁSOK

Angolul egy részlet Lippard Batu fordításában: https://www.facebook.com/groups/274745055072/?pnref=story

A könyv rajongói oldala a

Bánki Éva: Fordított idő, Patrick de Mela: Fordított – fejezetek

név alatt található a facebookon:

https://www.facebook.com/B%C3%A1nki-%C3%89va-Ford%C3%ADtott-id%C5%91-Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek-679002518841709/?fref=ts

———————-

ELSODORT IDŐ (INTERJÚK, KRITIKÁK)

INTERJÚK:

https://www.magyarszo.rs/hu/3524/mellekletek_kilato/174136/K%C3%B6z%C3%A9pkori-t%C3%BCkr%C3%B6n-%C3%A1t-l%C3%A1tni-vil%C3%A1gunkat.htm

http://hangtar.radio.hu/share-1-20171014_223000?fbclid=IwAR0oubMihmYNqsnHofDeajp39t2uF-dEaG8vwgqPbf2CWnuHCAiWSY0HtKI#!#2017-10-14

http://lenolaj.hu/2017/09/26/mar-es-meg-kozott-elsodort-ido-beszelgetes-banki-evaval/?fbclid=IwAR37_AYnEWWUL4E7lnCEGgy3jqhQlD02GejHwHxtJNiHkJfjw5g7oMIVGEY

http://www.kultura.hu/elsodort-ido?fbclid=IwAR3Us8JoYIdxK4pfDgVFchXq1C7i6Dik7n5GpUlnrRmWC568XMJdGweKnm0

— https://dunszt.sk/2018/10/22/a-kizokkent-ido-nyomaban/

— http://www.ambroozia.hu/index.php/2018-3/142-2018-3-kritika/592-szollosi-matyas-banki-eva-elsodort-ido-cimu-regenyerol

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/benes-krisztina–az-ido–hatalom.html?fbclid=IwAR3SOZtnO129MGAgcSsl7jgfSmfzeG9sivphGDk_fyKuqwjPJJ7MkFDSUiQ

— http://lenolaj.hu/2018/04/04/szabadsag-es-vagy-rend-banki-eva-elsodort-ido-rieger-zoltan-kritikaja/?fbclid=IwAR3HgRMV6WoMmK9glWayMqfbEuLD8oQ5kiFW59Q4oqm3NSQeXyLTg-aSb2Q

— https://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-elsodort-ido/?fbclid=IwAR3nuw0TY4soJ1ICRYc19oSPSTC-JNAYa4ApxcJK_tocPg4OeBmkCGt66yQ

— Fekete J. https://www.magyarszo.rs/hu/3526/Velemeny_Olvasolampa/174292/Europa-Minor.htm?fbclid=IwAR3NclhAgUv21KTDPVyOVGCRRBwoaaOuyOYqFxNELv124-UbyEXsovK9JTc

— http://www.naputonline.hu/2017/10/07/draskovics-edit-az-ido-illuzioja/?fbclid=IwAR0f1MGLUCiJMOfpnPFTw4IzJ4e0uWvFqoCXDVJJsFl7pbk4qvKEfhGlGuU

— http://tiszatajonline.hu/?p=117028&fbclid=IwAR35C1azb6mFoZPS1ytYKMKCYC0TTXo1ukiUL75_LfHcQdMp0pB1vTY3dDg

— https://www.es.hu/cikk/2018-03-29/hutvagner-eva/empatia-nelkul.html?fbclid=IwAR28gt5rFwvxd3RZUKTW1NGTLUNx5iGiEqjsCP7Wne8ywVmKxJjHZ4wz3MI

— http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2017-5/75/papir-vaszon-deszka/elsodort-ido-br-banki-eva-elsodort-ido-cimu-koteterol/4559/?fbclid=IwAR3BEpYPppghrQ8iLH1QJujBc4RHj30uSobqMLAoQclwXaMWcgFAhtlmZGY

— http://art7.hu/irodalom/banki-eva-elsodort-ido-2/?fbclid=IwAR0xHTGxhIJTgly4olRQPel2ioOQ412vCgrZsen9LVUjqjzC7to2JETKfro

— http://media.rtv.rs/sr_lat/szempont/38088?fbclid=IwAR1JfnczQdwdgEtF09G5QcPoqtY846CiTj6tZLXDpxRhx79taqr8H5PDVJs

https://www.magyarszo.rs/hu/3775/mellekletek_uveggolyo/189266/Elsodr%C3%B3-t%C3%B6rt%C3%A9netek.htm

— http://www.esolap.hu/archive/81/1968.html?fbclid=IwAR0_6jTNb9htBFZBvw25AQz1J3ymZBreVLObyb4ErSWw1e0C9LV3x6J_J1c

— Botár Attila a Pannon Tükörben: http://pannontukor.hu/2018/04/08/lapszamajanlo-20182-tanulmanyok-kritikak/?fbclid=IwAR0O2Ewr3gUr-Qp90bzCJRkiLpM-YPFwDNFB8Wg-wYKrs7XjZcgN5Hz8OAU

Csavargás egy regény közepében és a Nagy Lepényen

Kis szigetről indult, amolyan szelekkel és tengerrel benőtt földdarabról Bánki Éva regénytrilógiája. Tavalyi megjelenésű a Fordított idő címet viselő első darabja vállalkozásának. (Jelenkor Kiadó). Az idővel már régen kísérletezik az elbeszélő próza, s nyugvópontra nem tud jutni, lévén a kezdet kezdeténél, a teremtés gondolatában is ott állt az idő. Hogy mi lesz a sorsa a művészet, az irodalom, inkluzíve az epika kezén, azt nehéz előre látni. Még az is megeshet, hogy a regény fölfalja az időt. A térből már keveset hagyott. Vajon jól láttuk-e, hogy a teremtés az idővel, kezdetben (εν αρχή) történt? És hogy a teremtésen kívül nincs képzelet. Emlékezhetünk-e a képzeletünkre? Képzelhetünk-e vajon felejtést? És emlékezést képzelhetünk-e? (Ennyi kérdést! Bele lehet veszni…)
1.
A képzelet az emlékezésre támaszkodik és onnan rugaszkodik el.
Micsoda paradoxon! Még egy kockadobásnak is számosabb az esélye, mint a fönti állítás igenlésének vagy cáfolásának.
Az emléknyomokkal úgy állunk, hogy a sajátjainkon kívül a nagy közös „itatóhely” hozamát is igénybe vesszük. Nincs bizonyítva, de nem a fantáziánk gyümölcse kizárólag, hogy ez különböztet meg bennünket más élőlényektől. Riolda királynő engramjai is a nagy antropológiai tárolóhelyről származnak Bánki Éva regényében, amelynek most második folytatása látott napvilágot. (Bánki Éva: Elsodort idő. Bp., 2017, Jelenkor Kiadó.) Lehet ezer és egy éjszakán keresztül mesénkkel fogva tartani a halált, az esztendő mifelénk mégis három napból áll, ahogy a Bánki-regény is hármas tagolású.
2.
Élünk a gyanúperrel, hogy az író nem pusztán regénytrilógiát szándékozott elénk tenni, inkább az egykori nagyregény kompozícióját élesztgetné. Mondjuk, ez formai kérdés, talán magánügy is. Magánügy? Ami ebben a – képzelt – védekezésben akadály lehet, az az írás, a beszédmód vallomás jellege. Mert mi egyebet tesz az író, mint kérve kéretlenül szüntelen vallomást. A konfesszió tetten érhető az elbeszélés különböző szintjein. Hanna és az özvegy zsidóasszony Narbonne-beli élete előzménye valódi találkozásuknak, melyre a Tökéletes Városban kerül sor. Riolda még a Nyugati szél szigetének egyik könyvtári füzetében találkozik Hanna és leánya, Lea szomorú történetével, és ugyancsak könyvtárban – más időben, más helyszínen – pillantják meg egymást a regénycselekmény során. Elismerve, törvényesítve a képzelet valós megidéző, -termékenyítő erejét. Az értesítés / értesülés (narráció) a maga helyére úgy illeszkedik, mint történet a történetbe. Az elbeszélés vezetésének arabeszk-szerűsége is narratív elem, miként a fejezetcímek időpontjai is két-három históriai és koholt kultúrkör kronológiájára utalnak. („május nónáján, a levelibéka napján” 151. p.). Valami történt az idővel, tudatja már a regénytrilógia első könyve is. „Romlott.” „Összeomlott.”, „Beteg.” Válogathatunk a jelzők, minősítések közül. Az idő amolyan Hamlet utáni lett. A gravitációs hullámok által mostanában megnyílt idő-titkok, idő-redők is mintha ebből a regényből léptek volna elénk. Már-már fölösleges is valamely holnapi, holnaputáni recenzióban, irodalomelméletben idősíkokról beszélni. Nem sík. Bánki Éva gyakran mozdítja elő a regény cselekményét kérdőmondatokkal. Akár ilyen egyszerűvel: „És ha egyszer túl sokan leszünk?…” (12. p.) Ám vallomás jellegű és nem csupán retorikai / költői a következő kérdés: „Mi történik veled, ha megszabadítanak a szabadságodtól” (124. p.) De a következő felvetés is konfesszionális tépelődés, nem is minden máig ható érvény nélküli a kérdés: „És sokszor eltöprengett, hogy nem lehetne-e az emberi párosodást is ugyanilyen szakértő előrelátással megtervezni, megkímélve a lelkeket a lehangoló várakozás kínjaitól.” (128. p.) A kérdések között egész csokor rohamoz bennünket, amelyek egy korszak „levegőjében vannak”, de – valamelyes változtatásokkal – nem csak az európai középkor alapkérdései: „Igaz-e, amit az angolszászok rebesgetnek? Hogy a tökéletes nyelvet már feltalálták Sevillában? Hogy a normannok a Brit-szigetek lerohanására készülnek? Hogy a győzelemtől megittasodott frankok vissza akarják állítani a Római Birodalmat? Igaz-e, hogy egy isteni eredetű dinasztia, az Abásszídák győztek Afrikában, és a kalifájuk nem fáradtságosan, bányákból nyeri az aranyat, hanem fekete bőrű, muszlim angyalok hozzák neki Indiából?” (72-73. p.) Az idővel való játszadozás a hozzá kapcsolódó tér sérülésével jár. És sérülés nincs szenvedés nélkül. És szenvedés nincs változás nélkül. Szembe lehet ugyan állítani a történelmet, amely fejlődést, a mítoszt, amely változást, metamorfózist idéz elő, de az ilyen szembeállítások értelmüket vesztik a vallomásosság mozzanatában. Márpedig az újabb regény lapjai és talán az újabb valóság talaja a vallomás nélkül üres és terméketlen. A 19. századi svájci tudós, J. J. Bachofen figyelmeztet is, hogy „A mítosz és történelem elválasztásának […] az emberi fejlődés folyamatosságával kapcsolatban semmiféle jelentősége és létjogosultsága nincs.”*
3.
Riolda születésének, sorsának, kalandjainak, megrendültségének, azaz életének első másfél évtizedét (Fordított idő) szűkebb terjedelmű könyvben meséli el, mint ezt az egyetlen „feketerigós” évet, amit szigetétől, királyságától, családjától távol tölt, s ami most Elsodort idő címen hív a vén Európa térségein és kuszált idejében új kalandokra. Talán a dolgok letisztulásának lehetünk tanúi, vagy még szövevényesebbé, gubancosabbá válik a parányi sziget királynője körül a kontinens históriája, kérdezhetjük. Ha arra a lepényre gondolunk, ami földrészünk az első krisztusi évezred vége előtt és felé – jókora része nyers, másrészt elégett, kilyukadt, odakozmált, forró, elhűlt – fel kell, hogy tűnjön, micsoda formális egybeesések, időbeli koincidenciák, „ritmikus hasonlóságok” vannak Európa mai állapotával. Riolda bolyongásai révén fontos és kiemelt, amire rámutat Bánki Éva: az utópiák féktelen küzdelme. Utópiák helykeresése a földrész – csupán geológiailag! – szilárd talaján. Hispániától Dániáig, a brit szigetvilágig: Northumbriáig. (U-tópia: hely, ami nem hely, de igazi európai – és filmes! – fogalom lett immár Ázsiától Dél-Amerikáig!) Hol van Cádiz? És hol Réiens? Térképet is szerkeszthetett volna az író az idő valódi és hely nélküli helyeiről a könyvébe. A regény plaszticitásának erősítése ennek nem látná bizonyára kárát, de a világ szétregényesítése fölötti irónia is kibukkanhat az ilyen térképek alól. (Lásd William Faulkner képzeletbeli kantonjának, megyéjének [Yoknapatawpha County] mappáját az Absolon, Absolon! kötetből.) Illighaen, a normann krónikás jövendölése az első könyvben, hogy a kereszténység nem éri meg a következő éveket, elhamarkodott volt. Ahogy elhamarkodott az a mostanság lábra kapott kijelentés is, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy pedig nem lesz. (Európa legfeljebb kereszténynek hazudja magát, s erről nem csak az elmúlt évszázad tanúskodik.) De az üdvtörténet nem ilyen kijelentések alapján zajlik. Garaboly példát lehetne a regényből mutatni arra, hogy Riolda életútjának leágazásai milyen választási lehetőségeket kínáltak. A regény igen találóan, színesen teríti elénk, hogy a szereplői mennyire állnak össze sorsból, illetve mennyire személyiségek. Az előbbiek egyedek, egyének, mint Hildi hercegasszony, akinek a históriában eljátszott szerepe adja meg súlyát (érzékelhetjük, láthatjuk: súlytalanságát). Egyén a gyerekkereskedelemmel foglalkozó Moises bácsi, de az általa felnevelt, később sorsokat és neveket és mániát változtató Benjamin is. Külön említést érdemel Hildi három elveszett gyermeke, akik itt (valamint a trilógia első könyvében!), az Odillon szerint „katolikus” rengeteget járva kísértenek, s adott időpillanatban maga Odillon apát is fehérruhás kísértetként bukkan eléjük. Sorsából kilépett, (becsvágyat, érdekközösséget, boldogulást, illúziókat, vallásokat maga mögött hagyó) hősnő viszont Riolda, aki személyiséggé tisztul, levetve magáról a kezdeti, sorsa – különbözősége – által rámért, sodródást, sodortatást.
4.
Az elveszett zsidó törzsek keresése, Ethelred király rajongó (és dilettáns) hitbuzgalma, a Tökéletes Város, amely munkafunkcióra korlátozott (korabeli „piszivel”: tökéletesített) emberpéldányokat állít elő, a normann hercegnő gátlástalan hataloméhsége, a pogány harcosból lett keresztény apát, Odillon szakrális építészetben megnyilvánuló vallási akarnoksága, a hamis ereklyéket keresztény templomoknak kínálgató Benjamin mind-mind akár egy eddig ismeretlen Sterne-regényből léptek volna elő. Még a rabszolgából a kalifa nagyvezérévé felkapaszkodott Al-Zadzsr is komoly birodalom alapításán, a világ mohamedánjainak egyesítésén töri a fejét. A mániák változó intenzitású gyűjteménye teszi oly feszültté, ellentmondásossá és fordulatossá Rioldának a királyságán kívül töltött esztendejét, egyben a regényt is. Ám ebben a történetben minden képzelet szülte akarnokság, szenvedély, téboly (mánia görög fogalom, egyik értelme: megszállottság) a jövő birtoklására irányul. Minden szenvedést a jövővel való összemérés (jövőbe vetettség?) mint lehetséges (kalkulált), elképzelt pozitív hozam igazol. A cél, más kifejezéssel élve: hagyományt kényszeríteni a jövőre. Stratégia és önfeledt játék (például olvasás) pontjai között. Így jutunk, ilyen gyanútlanul az esztétikumon túl a politika értelmezési tartományába.
5.
De minden politikai megoldásnak útját állja, hogy ez a jövő egy szigeten, kódexlapokba zárva várakozik olvasójára.
—-
* Bachofen: Mítosz és az ősi társadalom. Bp., 1978, Gondolat K. 104. p.

— Polgár Anikó az Elsodort időről az októberi
Irodalmi szemlében:

http://irodalmiszemle.sk/…/pluricentrizmus-az-irodalmi-sz…/…

Időcsapdák és a múlt felszabdalt csontvázai
POLGÁR Anikó

A fiús lovagregények női változatával, az időviszonyok elbizonytalanításával kísérletező Bánki Éva 2015-ben Fordított idő. A mély tenger névtelenjei címmel adott ki egy a kora középkorban játszódó regényt, a középpontban Rioldával, a tenyerén különös barázdákat viselő, bizonytalan származású királylánnyal. Csak a Fordított idő II. alcímmel 2017-ben megjelent újabb kötet fülszövegéből derül ki, hogy Riolda története trilógiává fog kerekedni. A regénytrilógia második kötetében nem csupán az ismerős szereplők további sorsának bemutatása folytatódik, hiszen az idő továbbra is „fordított”: nem a linearitás, a jövő felé haladás az egyetlen lehetséges útja.
Az események a kora középkor egy meghatározatlan évszázadában játszódnak, amikor az időt nem vette még birtokba az egyetemes érvényű naptár, a megkérdőjelezhetetlen kalkuláció, bár vannak egyedi kísérletek az idő megregulázására. A világ kitágult ugyan (ezt az is jelzi, hogy Észak- és Nyugat-Európa lakói az első kötetben még Bizáncot tartották kitalált helynek, a másodikban már Indiát), ám az információk terjedése továbbra is nehézkes, a fiktív és valós, az evilági és túlvilági szétválaszthatatlan keveredésben van. Az olvasás mellett az utazás a kíváncsiság kielégítésének leghatásosabb módja, a főszereplő, Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője tkp. adatgyűjtésre, illetve az elsodort idő nyomainak felkutatására indul.
A regény kulcstémája az emlékezet, melynek térbeli dimenziói vannak ugyan, ám ezekben a terekben gyakran köd honol, sötétség és homály. A szóbeszéd szerint a Grál egy erdőben van elrejtve, s a belőle kiáradó erő zavarja össze az időt. Az időben és térben, illetve az emberi agyakban kialakult káoszt a számok tudnák megszüntetni: a naptárak adatai, a kincstári összeírások és leltárok tényszerűsége, illetve a templomépítés geometriája. A tényleges számadatoknál azonban fontosabb maga a számolás folyamata. Még Krisztus születése sem lehet ebben a pogány alapú, frissen kereszténnyé lett világban az idő mérésének biztos kiindulópontja, hiszen a kereszténységhez való csatlakozásnak a pogány múltat eltörlő privát ideje változó, a felvett hithez tartozó fogalmak annyira újak, hogy múltjukat nem hozzák magukkal. A saját idő eltörlődik, az átvett idő pedig nem válhat sajáttá, hiába hangzanak el – önigazolásként – ehhez hasonló mondatok: „Három hete keresztelkedtem, azóta nem hiszek a kísértetekben.” (75). A bizánci kőfaragók hiába próbálják a magukkal hozott múltat szembesíteni az ittenivel, végül kénytelenek megalkudni, a keresztény templomi mozaikon a keresztet cipelő Krisztus mellett az erdőben kísértő szellemgyerekeket is ábrázolni: „Nincs ilyen jelenet a Bibliában […]. De mit tehettünk volna? Nekünk is áldozatot kellett hoznunk.” (82.)
A regényben fontos szerepet kap az eltűnés és felkutatás motívuma. Riolda megbízatása, hogy a normann királynő eltűnt gyerekeit előkerítse, párhuzamba kerül a tíz elveszett zsidó törzs keresésével. A párhuzamra a tizenkettes szám is utal, hiszen Riolda mellé a királynő12 fiatalembert ad testőrül, s ez a szám az elérhetetlen teljességet, a 12 izraeli törzset, de a mennyei Jeruzsálemet alkotó 12 drágakövet is jelentheti. A legfeltűnőbb persze az idő eltűnése, s a keresés azért van eleve kudarcra ítélve, mert a hiányt csak a különböző naptári rendszerek egymáshoz igazítása mutatja ki: talán nem is az idő tűnt el, csak a számítások hibásak.
A regénybeli eltűnések és keresések az elveszett múlt utáni írói kutatásnak is a metaforái. Nemcsak egyes szereplők végeznek ugyanis nyomozói munkát, hanem az író is, az irodalomban azonban a nyomozás folyamata sokszor fontosabb, mint tényleges eredményei. A megelőző kutatások nélkül az irodalmi fikció is szegényesebb lenne, még akkor is, ha a fantáziavilág az adatolható tényeknél sokkal fontosabb. Nemcsak a gyerekeket sodorta el az idő Hilditől, a tíz zsidó törzset a megmaradt kettőtől, hanem a történelem anyaga is elsodródott a regényírótól, hogy így átjárhatóvá váljon a történelmi regény és a fantasy közötti határ. Ha így fogjuk fel az eltűnéseket, akkor az időt mintha cselekvőnek képzelnénk, egy hömpölygő entitásnak, mely erővel el tud ragadni tőlünk minden megtörténtet. A regény címe azonban nem az idő aktivitását, hanem passzív kiszolgáltatottságát fejezi ki. De ha „a béke a felejtéssel kezdődik” (14.), ahogy ezt Riolda szigetén gondolják, akkor a múlt feltárása csak viszályokat szülhet. Az elsodort idő így az a hagyományokkal nem gondoló, csak a ma praktikumát látó nyugalom lenne, mely Riolda írni-olvasni nem tudó családját és alattvalóit jellemzi.
Riolda mégis elindul egyrészt saját múltjának helyszíneire, másrészt a jövő városaiba, hogy a történelem elsodort éveit mint nő vegye birtokba. A történelem női változata íródik itt meg: ennek a regénynek a tereit elsősorban a nők lakják be, lényük a férfiaké fölé helyeződik, már csak azért is, mert a nő élete a gyerekeiben megsokszorozódik. A Northumbriában találkozó három nőalak, Edmunda, a kamaszkirályné, az érett, energikus Riolda és a beteges, idősödő Hildi mintha a női lét egymás utáni fokozatait jelölnék: a gyerekes hiszékenységet a megfontolt kíváncsiság, majd az ironikus közöny követi.
Riolda háromgyerekes családanya, aki úgy hagyja ott (nehéz szívvel, de kíváncsiságtól hajtva) egy évre az alattvalóit, férjét, gyerekeit, mint ahogy ma egy írónő fogad el egy alkotói ösztöndíjat vagy ahogy egy kutatónő indul hosszabb tanulmányútra. Feltűnő a Riolda és férje közti aránytalanság: Sjön egyszerűen csak ügyes és becsületes férj, ugyanakkor írástudatlan, nem akar uralkodni, nincsenek magasabb életcéljai. Mintha egy olyan mai házasságról lenne szól, ahol a férj háttérbe szorul művész, tudós vagy sztárfelesége mellett, ahol a feleségnek van jobban jövedelmező állása, s inkább a férj marad otthon a gyerekekkel. A mai fogalmaink szerint felvilágosultnak tartható európai nő persze anakronisztikusnak tűnne egy középkori történelmi regény közegében, de egy olyan fantáziavilágban, ahol halott nők szülhetnek, fájdalmat és vágyakat nem érző kísértetek bolyonghatnak az erdőkben, Riolda tündérlénye egyáltalán nem okoz meglepetést.
A halál utáni lét Bánki Éva leírásában nem borzongató és félelmetes, inkább megnyugtató és kedélyes. A kísértetek olyanok, mint a gyerekek, akik nem érzékelik, hogy lenne valami vesztenivalójuk, határtalannak és korlátok nélkülinek érzik létüket, s nem teljesen értik a köztük és a hétköznapi emberek „felnőttvilága” közti különbséget. „A fiatal halottak szeretnek összevissza csatangolni” – jellemzi a helyzetüket a normann erdőkben kóborló kísérteteket megállítani akaró szerzetes. A fiataloknak más a szenvedéshez és a halálhoz való viszonyuk, mint az érettebb felnőtteknek, ezért mutatkozik a középkor halálkultusza kamaszos hóbortnak. A regényben feltűnik egy finom iróniával bemutatott, fiatal uralkodópár (mai fogalmaink szerint gyerekek, ma még az iskolapadban lenne a helyük), aki a végítélet eljövetelét mindennaposnak tekinti: a tizenöt éves, várandós királynő minden este viszi magával az ágyba a fésűjét és az ékszereit, nehogy felkészületlenül találjon rá a halál.
A fordított idő igazi közege nem a történelem, hanem a legenda, az álom és a mese. Velence városa „időcsapda”, „mesebeli és titokzatos” (265.). Meseszerű az is, ahogy az elveszett zsidó törzsek egyike, Dán népe megkerül, ugyanakkor lehet, hogy a kimerült Lea csak álmodta az egészet, miután összeesett az erdőben. A navirok, akikhez kerül, tartják a zsidó szokásokat, de nincsenek könyveik. A magyarázat misztikus, mint a tudatlan zsidó fiú meséjében, aki imaszövegek helyett az ábécé betűit énekelte, mondván, hogy a világ ura úgyis megformálja belőlük a szükséges szavakat: „minek olvasnánk, hiszen mi magunk vagyunk a szent betűk” (153–154.). Nemcsak a sokak által kutatott titkot ismerő, eltűntnek nyilvánított zsidók, hanem a sok földet bejárt asszonyok is helyettesíthetik a könyveket: a mórok Tökéletes Városában ők lesznek a nyitott kódexek. A mórok fogságába esett nők azért mesélnek, hogy életben maradhassanak: a Hákimot történetekkel szórakoztató Riolda olyan, mint Sehrezádé. Mesélés közben kénytelen rájönni, hogy a mórok értékrendje fordított, valós információkat nem érdemes megosztani velük, hiszen csak a mesés képtelenségeket tartják hitelesnek. A mórok úgy tekintenek a nőkre, „mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogy kell a sivatagban tájékozódni” (238.).
Az állatvilág többször is párhuzamba kerül az emberek világával. Riolda szabad életének metaforikus kifejeződései a regényben gyakran felbukkanó madarak. A Rioldát a diktatúra városából Velencébe szállító hajó neve Merula, vagyis fekete rigó, s a fekete rigó jele köti össze az Európát bebolyongó királynőt a lányával, Fionával is. Madárdíszek vannak a velencei paloták mozaikjain is, s különböző madárfajták kerülnek be abba a sajátos naptárba is, mellyel az elbeszélő az alcímek tanulsága szerint titokzatos módon méri az időt. A mórok Tökéletes Városa viszont attól is olyan félelmetes, hogy egyáltalán nincsenek benne madarak. A szabadon szálló madarak ellenképei a kiszolgáltatott nők: ilyen a férjének, majd a naviroknak alárendelt, később a szülésben kiszenvedő Lea, s még inkább a mór selyemgyárban dolgozó, szláv rabszolgalányok, akik nem tudják élve elhagyni a műhelyt, mert egy ízületet vagy inat átvágtak a bokájukon.
A regény kortárs nyelvezetébe szervesen épül be az ókor és a középkor gnómikussága. Néhány jellegzetes, a szövegegészet is meghatározó szentencia: „Az uralom tulajdonképpen nőkhöz illik, mert a férfiaknál kitartóbban viselik el a bűntudatot” (71.), „titkok nélkül minden ember por és hamu lenne” (275.), „A szenvedés tapasztalata erősebb a szerelemnél is” (100.). Ez utóbbi idézet Illighaentől, a normann krónikástól, az előző kötet meghatározó szereplőjétől származik. Továbbra is felbukkannak a titokzatos költőnek, N. hercegnek a versei is, s a költőiség a regény nyelvezetének egyébként is meghatározó eleme. Köztudott, hogy a középkor az antik világ romjaira épült, de ritkán olvasható ennek ilyen csodálatosan költői, ugyanakkor vizuális hitelességű megfogalmazása, mint Bánki Éva regényében: „Mint a partra vetett csontvázak, úgy ragyogtak a fehér templomromok az őszi napsütésben – bizonyságául annak, hogy ez a föld nem a miénk, hogy idegen istenek hatalma alatt állunk.” (261.). A múlt csontvázait felszabdalják, darabjait ereklyekereskedők hozzák-viszik, az új létmód, egy névcsere vagy egy identitásváltás mögött azonban mindig ott vannak az útnak indító, régi-új célokat felvillantó, teljesen soha fel nem táruló titkok.

(Bánki Éva: Elsodort idő. Fordított idő II., Budapest, Jelenkor, 2017.)

Bejegyzések

Higucsi Icsijó: Halványlila

2016. január 23. szombat Nyeste Zsolt Hozzászólás most!

Este a postás egy női kéz által írt levelet dobott be az üzletbe. A kotacun[1] lévő lámpás fényében Oricu elolvasta, majd gyorsan összetekerte és az övébe rejtettem. Valami miatt nagyon ideges lett, és ez kiült az arcára, a férje pedig megkérdezte:
– Mi baj van?
– Ugyan, nem, semmi különös. Csak a nővérem a belvárosból azt írja, történt valami és jó lenne, ha elmennék. A férje csak akadékoskodik és nem engedi el. Ha besötétedik, mindenképp hazaküld, ezért kérjek engedélyt tőled és menjek el. Vár engem. Így szól a levél. Vajon megint összeveszett a mostohalányával? Nagyon érzékeny, és elég a legkisebb dolog is, hogy megsértődjön. Ó, milyen nehéz eset! – mondta a nő élesen nevetve.
– Ó, hát ez valóban kellemetlen! –húzta össze vaskos szemöldökét a férje. – Hát igen, egyetlen testvéred, ha valami történik, nincs mit tenni, menned kell és beszélni vele. Nem szabad kinevetni, ami szerinte élet-halál kérdése. A nők érzékenyek. Ha várniuk kell, számukra egy óra olyan, akár egy év. Ha most elhanyagolod, azt majd nekem rója fel hibaként, az pedig nem jó, ha gyűlölnek. Este nincs semmi dolgunk. Menj gyorsan és hallgasd meg – mivel a szeretett felesége nővéréről volt szó, a férfi kérés nélkül megadta az engedélyt, Oricu pedig nem mutatta, hogy olyan boldog volt, hogy már repült is volna.
– Akkor menjek? – nyúlt kelletlenül a komód felé.
– Hagyd ezeket a felesleges köröket és menj gyorsan! Nem tudhatod, mennyire várnak már rád… – sürgette a gyengéd férj, mit sem sejtve. Az asszonynak pedig, talán a rossz lelkiismerettől, egy izzadtságcsepp gurult végig az arcán, a keble pedig lüktetett.
Egyre csak a ruhája ujját igazgatta, és egy krepp zsebkendőt tett a haorijába[2], ami jól illet hozzá, és mivel magas volt, kellett, hogy valami megvédje az esti széltől.
– Akkor majd jövök – vette föl a bolt bejáratánál a getáját. – Takicsi, Takicsi – mutatott az inas felé. – El ne aludj! Rád bízom az üzletet. Ha későn érnék haza, ne törődjetek vele, zárjátok be a kaput. A lábmelegítőnek valót pedig tegyétek be a fekhelyre. Szan pedig vigyázzon a konyhában a tűzre! A férjem feje mellől pedig ne felejtsétek el a teáskannát és a hamutálcát, hogy minden rendben legyen. Igyekszem haza.
Amint az asszony az üvegajtóra tette a kezét, a férje megszólalt.
– Ne hívjak egy kocsit? Jobb, ha nem gyalog mész – mondta kedvesen.
– Na de kérlek! Ha egy kereskedő felesége a boltból kocsiba száll, az elképzelhetetlen luxus és hivalkodás lenne. Majd a saroktól megyek, és onnantól alkudom az árra, így legalább tudni fogom, mennyire számíthatok – mondta Oricu édeskésen nevetve.
– Hogy te milyen gondos vagy – örvendezett a férje. Hogy ne lássa már, a feleség kiment, felnézett az esti égre és felsóhajtott. Komor arca felélénkült. Ha most megkérdeznék, micsoda nővértől jött a levél és mi ez az egész hazugság, azonnal el kellene hagynia a házat. De a férfi nem tud semmiről, és kedves arccal elküldi. Egy ilyen jólelkű embert, akiben nincs se harag, se gyanú, ilyen módon átverni… gyalázatos tett, mely büntetést érdemel. Ez lenne a feleségek gonosztette?
Az olyan szív, ami nem ismer törvényt, erkölcsöt, nem is egy ember szíve, hanem csak egy oktalan állaté.
„Nem ismerte fel, hogy egy ilyen gonosztevő szörnyet vett magához feleségeként, mint én, és úgy szeretett, mint senki mást ez égen és földön, és olyan kedvesen beszélt hozzám. Hálás vagyok, boldog, ugyanakkor gyűlölöm az egészet, hogy ilyen gonosz vagyok és csak peregnek a könnyeim.”
Ha valakinek ilyen férje van, ugyan mivel nem elégedett, és egyáltalán miért tervez ilyeneket? Hiszen olyan, mintha csak egy pengeélen táncolna.
„Szegény, jóravaló nővéremre kenve a dolgot, hazugságot hazugságra halmoztam és most merre tartok? Egy gonosztevő vagyok, szörnyeteg, nem is ember, csak egy züllött némber. Ha ilyen bűnt követek el, már nem mehetek emberek közé.”
A mellékutcán kétszer is bekanyarodott, visszanézett és már nem látta a házuk tetejét. Elkezdtek omlani a forró könnyei.
A férje neve Komacubara Tódzsiró volt, volt egy vegyesboltja és több mint elég értékes áruja a raktárban. Nem volt járatos a világ dolgaiban, szerette az embereket. Szeretett felesége, Oricu okos volt, elég volt összetennie a két tenyerét, és szép szeme pillantásával egy csapásra lefegyverezte a férje haragját. Bájos szájával pedig nagyszerűen tudott bókolni a hozzájuk betérő vásárlóknak.
– Az év sem megy magától, kell hozzá egy okos feleség – az emberek minél többet látták őt, annál inkább dicsérték, ám közben ez a nő titkos utakon járt.
Azzal ámította magát, hogy az emberek úgysem tudnak semmiről. De milyen rosszul esik ilyenkor a férj gyengéd aggodalma! Így Oricu csak állt az úton, kővé dermedve.
Menjen, ne menjen? Most tényleg ne menjen?
De hiszen amit eddig elkövetett…
„Ha most megváltoztathatnám a dolgokat, akkor sem bánnám meg, amit őiránta érzek! Tiszták az érzéseink egymás iránt: semmi nem mocskolja be őket! Bár az emberek nem tudnak erről, ez az egész csak őérte van, és nem értem. Őrülten égek a szerelemtől! De még ha rendeződne is a dolog, nem fogok férjhez menni hozzá. De mi lesz, ha az emberek megtudják, hogy a házasságtörés útjára léptem a drága férjemmel szemben? Ő mindenképp nagy jövő előtt áll. Egész életben a sötétségben élni… vajon megelégedhetek ezzel? Á, szörnyű dolog, borzalmas. Mit gondoltam én, mikor eljöttem találkozni vele? Még ha ezer levél is jön tőle… ha most nem megyek, nem kell fájdalmat okoznunk egymásnak… Nem! Leteszek erről az egészről és hazamegyek!”
Ha most még meggondolta volna magát és visszafordul az úton, kicseréli a getáját… Sajnos azonban ráfújt az esti szél, és szétkergette ezt az álomszerű gondolatot.
„Vajon hagyhatom, hogy ez a pillanatnyi gyengeség eltérítsen? Hiszen először, mikor férjhez mentem, nem én választottam-e Tódzsirót? Bár eldöntöttem, hogy ha a testem nem is, a lelkem hű lesz, mégis milyen kötelességem lehet még vele szemben?
Nem! Nem érdekel, ha gonosz vagyok és rosszat teszek!
Ha nem tetszik, dobjon el! Ha eldob, kötelességem visszatérni a férjemhez.
Ó, hogy egy ilyen marhát tiszteltem férjemként! Miért is akarom most megragadni Josioka-szan köntösét? Férjem van, tehát úrnőként kell viselkednem. Ígéretet tettem és ezt nem szabad megszegnem… De lehet a férjem bármilyen kedves, mondhat bármilyen szépeket, én csakis Josioka-szanhoz tartozom, senki máshoz.”
– Nem! Nem gondolok már semmire! Nem gondolok semmire! – törölte végig arcát kendőjével a füle mellett Oricu. Futva megtett még öt-hat lépést, majd egyszerre abbamaradt a heves szívdobogása. Lelke megnyugodott, színtelen ajkain pedig rideg mosoly tűnt fel.

[1] Alacsony asztalka, rajta egy futonnal vagy vastag takaróval, alatta pedig parázzsal. Telente ennél melegedtek az emberek.

[2] A kimonó felett viselt kabát

Nyeste Zsolt fordítása

(

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

Bejegyzések

lüktet

2016. január 19. kedd Nagy Rita Hozzászólás most!

gravitációs erejével húz
turbulenciája magához csavar
de fordítottan arányos idő-állandóban vagyunk
minél közelebb férek hozzá
annál kevesebb időnk van együtt
mert nem visel el
senkit se visel el
azt pláne nem ha szeretik
én meg alig bírom magamban tartani
hogy elviselhetetlen hidegsége
melegséggel tölt el
meg hogy ha összekócolódik testünk
és lüktet bennünk a vér
olyan mintha ő én lennék ő meg én
de ha ez véget ér
elhúzódik egy másik bolygó mögé
mintha én lennék a napszél
amitől rákos lesz a bőre
űrszemétként keringek
ő meg az állomásról figyel
pedig én ragaszkodom a földhöz
ő meg repülni szeretne
találkozunk mondja
mert senkit se szeret
eddig nem tudott

képek: Casey Cripe

Bejegyzések

Vanílialekvár

2016. január 18. hétfő Fekete Anna Hozzászólás most!

Mint valami zárda,
habos, csipkés, kupolás, tornyocskás.
Alzheimer Haus a hegyekben, kutyák
és kardvirágok őrzik, meg egy borókasövény.
Itt találkozhat az öngyilkos Habsburg herceg
a keleti fonton maradt nagybácsik szellemével.
És nincs más, csak ötven öreg hölgy és dallamok,
varázsütésre megtalált levelek, régen elhagyott,
de hajnalban feltámadt gyerekek. A cukorkék
hegyek közt könnyed lebegés marad a bűnökből:
fátyol, fahéjas tekercs, vanílialekvár. Nincs is más itt,
csak tollpihével tömött zsákok, szigorúan őrzött
játékbabák, összetört és megtalált nevek.

Mindig hajnalban jönnek a férfiak,
hogy elvigyék a holttesteket.

Bejegyzések

Túlélni önmagam

2016. január 17. vasárnap Bene Zoltán Hozzászólás most!

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet Kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot.
– Menedéken kívül nem élvezik – jegyzi meg az egyik barátom (minimum kedves ismerősöm). – Mi anomália vagyunk.
Igaza van. És nekem is igazam van, hogy már nem füstölgök a telep nevén. Száz emberből kilencvenkilencnek ez jutott volna eszébe először, ha rajta múlt volna, hogyan nevezzék a kolóniánkat. Ezért jó név a Menedék és ezért volt bölcs cselekedet tőlem fölhagyni az elégedetlenkedéssel. Nem kell túlbonyolítanunk a világot. Elég zűrzavaros az a mi komplikáló hajlamaink nélkül is.
2031 februárjában pedig még a mainál zavarosabb volt. Számunkra legalábbis. Elszöktünk Kevin terrorja elől, de nem tudtuk, hová. Csak minél gyorsabban minél messzebbre akartunk kerülni a tanyától. Abban biztosak voltunk, hogy üldözni nem fog senki. Annyit nem kockáztatnak, annyit nem érünk.
Örültünk a szabadságnak, mégis elanyátlanodtunk. Gyalogoltunk némán, gyámoltalanul. Mihez kezdjünk, hová menjünk? Ez járt a fejünkben. Mindaz, amit Kevin egykori sofőrje mesélt a tanyán a világ állapotáról, tökéletesen egybevágott azzal, amire számítottunk, Kíra meg én. Holott nem bántuk volna, ha tévedünk. Akkor remélhetnénk, így nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Mogorván róttuk a kilométereket nyugat felé, a téli fagyból fölengedő, sárba még nem fulladó dűlőutakon. Ha időről időre nem látunk egy-két kóbor ebet, arany sakált, varjút, galambot, verebet, azt hihettük volna, halott a vidék. Néha hosszabb-rövidebb ideig aszfaltozott utakon kutyagoltunk, máskor göröngyös szántóföldeken, éledező mezőkön vágtunk keresztül. Olykor síneket kereszteztünk. Egyiken kifosztott motorvonat vesztegelt. Mind a négyen tudtuk, hogy lassan egy éve áll ugyanazon a helyen, mégis, amint észrevettük, gyorsabban kezdett verni a szívünk.
− Valaha sokat utaztam vonattal – mondtam, csak hogy megtörjem a csöndet. – Világéletemben, ha mennem kellett valahová, legszívesebben a vasutat választottam. Ha csak tehettem, azzal utaztam. Lehetett nyugodtan olvasni és bármikor pisilni. Mivel sört árult a fémkocsit tologató büfés, a pisilés éppolyan hozzátartozója volt a vonatozásnak, mint a kerekek zakatolása. A nyolcvanas és a kilencvenes években még étkezőkocsikat is akasztottak a szerelvényekre, csak az ezredforduló után tűntek el. Pontosabban nem tűntek el egészen, a puccos expresszeken megmaradtak.
− Egy étkezőkocsi nélkülire is szívesen fölszállnék, ha mozogna – szúrta közbe Kíra.
− Akár egy hajtány is megtenné – mosolyogtam.
– Gőzmozdony húzhatná – szólalt meg Dávid. – Abban semmi elektromos alkatrész nincsen.
– Ahogy működőképes gőzmozdonyból sem lehet túl nagy a választék – legyintett Eleonóra.
– Gyerünk tovább – sóhajtott Kíra.
Váratlanul eszembe jutott egy régi történet. Vagy valami afféle. Miskolc, Tiszai pályaudvar, ezerkilencszázkilencven-valahány. Lekászálódom a másodosztályú vagonból, s már látom is a cimborám fülig érő vigyorát, sodródik felém a tömeggel. A cimbora, Ferencz Pisti, nem sokkal korábban még főiskolai évfolyamtársam, magához ölel, megropogtatja a csontjaimat.
– Hunor! Olyan vagyok, mint a keljfeljancsi! – üvölti a fülembe. – Beledöngöltek a földbe, de én felpattantam, élek!
Ferencz Pistit, ha ki nem is rúgták, de távozásra késztették a főiskoláról. Miskolcra jött, itt folytatja a tanulmányait. Úgy tűnik, mégsem veszik kárba minden. Veregetem a vállát.
– Mint a keljfeljancsi – ismétlem.
– De engedj már el, nem kapok levegőt! – emelem föl a hangom.
Elenged. Megyünk. Villamos, utcák, házak, emberek.
– Más itt minden – dünnyögöm. – Jártam itt régen, még a szocializmus idején. Nem csillogott-villogott akkor se, de most…! Szürke, mint az érettségi öltönyöm volt.
– Ipari város, immáron ipar nélkül – vonogatja a vállát Ferencz Pisti. – Ez van.
– Ezerkilencszázharmincban Móricz Zsigmond azt írta, Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város – morfondírozok.
– Ma vajon mit írna? – kérdezem félig-meddig Ferencz Pistitől, félig-meddig magamtól, leginkább senkitől.
– Gyerekkoromban a második legnépesebb magyar város volt – folytatom –, mostanság úgy hírlik, leelőzte Debrecen. Pedig Debrecen csak egy nagyra nőtt falu. Ahogy az Alföldön, az egy Szegedet kivéve, valamennyi városnak nevezett képződmény. Miskolc viszont igazi város, látszik minden porcikáján.
Ferencz Pisti nem figyel, elhallgatok. Úgy találom, az arcok nem változtak, ugyanazok a barázdált, borsodi fizimiskák. Talán csak a barázdák mélyebbek és a tekintetek tompábbak. Vagy csak bemesélem magamnak, hogy azok. Nem bízom az érzékszerveimben.
Az Egyetemvároshoz közeli albérletben pálinka és bor, erre is emlékszem. Botond, Ferencz Pisti székelyudvarhelyi lakótársa vizespohárral issza mindkettőt. Hármasban indulunk a kollégiumba. Idegen kezek simulnak a kezembe, sudár lányok mosolyognak rám. Kezdenek összefolyni az emlékek. Buli, zene, izzadtság. Ferencz Pistinek be nem áll a szája, én magam csak az iváshoz nyitom ki. Diákok kavalkádja, a dob üteme, a gitár elnyújtott hangjai. Ferencz Pisti beszél, aztán lassan szertefoszlik, beleolvad a háttérbe, és egyszerre arra riadok, egy lány ül mellettem, fekete hajú, bársonyos pillantású.
– A Pisti barátja vagy? – kérdezi.
– Czeredi Hunor Gábor – nyújtom a kezemet.
– Vadnai Lilla – mondja a lány.
– Vadna a Miskolc-Ózd vonalon a Dubicsány előtti megálló – közlöm. – Vagy utáni. Attól függ, merről jövünk és merre tartunk.
– Ismerős vagy arrafelé? – csodálkozik Vadnai Lilla.
– Nem. Vasúti térképeket szoktam bújni.
– Én galgóci vagyok – nevet Vadnai Lilla.
Bólogatok, tudom, miről beszél.
– Eredetileg Vancsáknak hívtak minket, de nagyapám magyarosított – meséli Vadnai Lilla. – Szegedi vagy?
– Teljes mértékben. Csoporttársak voltunk Pistivel, én is csaknem belebuktam az öntudatba, mint ő. Pisti a szívére vette, eljött, én maradtam. Nem bírom a Tisza nélkül.
Ferencz Pistivel egy szemináriumi órán ellentmondtunk a tanárnőnek. Úgy véltük, egy bizonyos tényt mi ismerünk helyesen, míg ő tévesen. Igazunk volt, a tanár tévedett, végül kénytelen-kelletlen beismerte. Korábban is feszültek ellentétek ama nőnemű oktató (ha jól emlékszem, főiskolai adjunktus) és köztünk. Elsősorban azért, mert durván átpolitizálta az óráit, harcosan kardoskodott az egyik párt mellett, s mi nem hajlottunk arra, hogy vele zengjük a dicshimnuszt. Egy alkalommal, nem sokkal a tévedése kényszerű beismerése után, gonosznak nevezett bennünket, majd lehülyézett. Kijelentette, hogy aki nem képes belátni az ő politikai meggyőződésének nemességét, az csakis gonosz és bolond lehet. Közben kihívóan nézett bennünket. Mivel mindketten enyhén ittasak voltunk, nem hagytuk annyiban. Csúnyán visszaszóltunk. Félév végén mind a ketten meg is buktunk a tárgyból. Én kihasználtam az összes lehetőséget, s végül átmentem egy kegyelemkettessel, megalázó körülmények között. Pisti ellenben besértődött, Miskolcig meg se állt.
– Magyar szakos vagy? – érdeklődik a lány.
– Magyar és könyvtár.
– Én csak magyar – vonja meg a vállát Vadnai Lilla. – De egyetemen.
És a következő pillanatban elvesztem a fonalat, csak abban vagyok biztos, hogy Vadnai Lilla beszél, a hangja kellemes. Aztán arra leszek figyelmes, hogy átkarolom, s ő nem lök el. Ettől magamhoz térek. A lány az egyik törzshelyükről mesél éppen, ahol az egyetemistákon kívül megannyi furcsa figura tanyázik.
– Mi a Béke Tanszékre szoktunk járni leginkább – veszem át a szót. – Ott három típusú vendég a gyakori: a hallgató, az egészségügyi dolgozó és a lepukkant alkoholista. Olykor a típusok kereszteződnek. Lepukkant alkoholista akad a hallgatók és a fehér köpenyesek közt is szép számmal. Aztán törzsvendég például Mari néni, az egykori táncosnő, aki mára gusztustalan, aszott vénség. Kegyelemadományokból él és módfelett büdös. Aki valamit is ad magára, mégis fizet neki kisfröccsöt, bár a banya nem igazán hálás a vendéglátásért. Ordenáré ronda szája van.
– Ismerős a helyzet – mosolyog Vadnai Lilla, és a vállamra hajtja a fejét. Körülöttünk hömpölyög a zene, odahajolok, hogy megcsókoljam. Lehunyja a szemét, engedi. A mennyezeten kigyúlnak a csillagok…
Éjjel kettőkor egymásba kapaszkodva botorkálunk Ferencz Pisti nyomában az esőtől csatakos miskolci utcákon. A cél Pisti albérlete, a távlatokat nyitó kégli.
– Az a ti szobátok – int a fejével egy ajtó felé Pisti.
Elvonulunk, hamarosan megnyílnak a távlatok.
Hajnali fél öt tájékán fölpattan a szobánk ajtaja, Botond áll a keretben. A kezében vadászkés csillog a beeső holdfényben. Keletlenül emeljük a fejünket. Tekintetünkben az álmosság egyszerre ijedtséggé tágul.
– Basszátok meg, magyarok! – kiáltja Botond. Belép a szobába, az íróasztalba vágja a kést. A penge átüti az asztal lapját, a markolat rezeg, akár a szitakötő szárnya. A sarok felé fordul, ahol állványon egy ötven literes akvárium áll, odalép, megemeli az üvegkádat, nagyot kortyol belőle, aztán gondosan visszateszi a helyére.
– És most aludjunk! – mondja, azzal sarkon fordul, bevágja maga mögött az ajtót.
– Ez hülye! – fanyalog Vadnai Lilla.
– Székely – mondom. – Van vér a pucájában.
– Te is hülye vagy – búgja a lány.
– Ez az egyetlen jó tulajdonságom.
Másnap délután hárman állunk a Tiszai pályaudvar peronján: Vadnai Lilla, Ferencz Pisti és én. A szerelvény már ott áll a vágányon, oldalán a tábla: Miskolc-Szeged.
– Egy hét múlva megyek – szorongatja a kezem Pisti.
Vadnai Lilla megölel és megcsókol, mielőtt föllépek a vonatra. Az ablakból integetek.
– Én is megyek Ferivel! – mondja Vadnai Lilla.
– Várlak! – felelem.
Megindul alattam a vonat.
– Várlak! – ismétlem, ezúttal kiáltva, de már abban a pillanatban érzem, hogy ezt a lányt nem látom többé soha. A peron és rajta a két alak lassan a távolba vész, ahogyan távolba vész Miskolc is. A szívem megtelik keserűséggel. Úgy érzem, menekülök. Nehéz érzés. Leülök a ragacsos műbőrre, az acélkerekek döcögnek a sínek illesztékein. „Kikopik az ember / önmagából kikopik.” – jutnak eszembe Szilágyi Domokos sorai. A láthatárról meg éppen kikopik a város, és mire a vonat Szegedre érkezik, kikopik Vadnai Lilla is a világból, az enyémből. Túlélem ezt is, gondolom. A következő pillanatban pedig azt: egyszer majd túlélem önmagam.
− Az is megvolt – mormoltam az elillanó emlék után. Szerencsére senki sem hallotta meg, sem Kíra, sem a szülei. Nem sok kedvem lett volna magyarázkodni.
Most, ahogy fölelevenítem az esetet, helyesebben azt a februári délelőttöt, amikor a vasúti sínek látványa fölidézte bennem, nem értem, 2015-16-ban, amikor az eredeti följegyzéseket készítettem, miért nem jutott eszembe Ferencz Pisti, Vadnai Lilla és Miskolc. Ez a se füle, se farka töredék az akkor keletkezett szövegbe sokkal inkább illene, mint ide, az Áramszünet utáni eseményekről szóló elbeszélésbe. Mégis így hagyom, ahogy van. Minden mindennel összefügg, ahogy mondani szokás. Vénségemre ilyen okosságokat hajtogatok. Igazolom magam, vagy mi a fene.
Délben álltunk meg először pihenni. Kihalt vidék terült el körülöttünk, a messzeségből halványan tornyok körvonalai bontakoztak elő.

Bejegyzések

Hitomaro tankái

2016. január 16. szombat Fittler Áron Hozzászólás most!

A harminchat költőóriás 1.

Hitomaro (VII–VIII. század) 1.

Hisz épp csak tegnap
lett vége az óévnek!
Tavaszi pára
Kaszuga-hegy lejtőit
mily hamar belepte már![1]

Holnaptól zsenge
gyógyfüvet hogy gyűjthessünk,
kataokai
Reggel-rét száraz füvét
máma, lám, felégetik![2]

Szilvavirágot
szinte fel sem ismerni,
végtelen messzi
égboltot ködösítő
hó ha mind betakarja![3]

Fordította: Fittler Áron

[1] A holdnaptár szerinti újév egybeesik a tavasz kezdetével. A hegyeket belepő kora tavaszi pára megjelenése pedig a tavasz kezdetének jele a klasszikus japán költészetben.

[2] A korabeli újévi szokások egyike a friss gyógyfüvek (vakana) gyűjtése a koratavaszi hegyekben az egészség megőrzése és a hosszú élet reményében. Hogy a friss hajtások gyorsabban növekedhessenek, megjelenésük előtt felégetik a mezőket.

[3] A szilvavirág az újév egyik jellegzetes virága, a tavasz beköszöntének egyik jelképe. A költészetben, ha külön nem emelik ki, a fehér virágú szilvát jelenti, amely gyakran egybeolvad a kora tavaszi hóval.

ÚjNautilus

Bejegyzések kategória bejegyzései

Fordított idő – kritikák, interjúk

Higucsi Icsijó: Halványlila

lüktet

Vanílialekvár

Túlélni önmagam

Hitomaro tankái

Irodalmi és Társadalmi Portál