„Ha ez a fű egyszer zöld volt, akkor majd megint zöldnek kell lennie!” – vigasztalja társait kezében egy a vastag hó alól előásott elszáradt fűcsomóval egy 1956-os magyar menekült, miután a busz megállt az átmeneti szállás előtt Hedmarkstoppenben, és a rajta utazó magyarok közül többen elsírták magukat a belső-norvégiai hópusztaság láttán. Forró Tamás könyvének 141. oldalán meséli el hosszabban ezt a történetet, ezzel is illusztrálandó az elsődleges kultúrsokkot, amely a Norvégia által befogadott magyarokat érte megérkezés után, ez pedig nem más, mint a norvég éghajlat és időjárás, különösen annak téli változata, amelyet a menekültek számára elérhető tájékoztatók próbáltak a Golf-áramlatból adódóan enyhe éghajlattá kozmetikázni.

Forró Tamás 2017-ben hunyt el Oslóban, tragikusan fiatalon, súlyos betegség következtében. Azonban ahogy Kovács katáng Ferenc is írja a könyv 2020-as előszavában: „Vigasz a tragédiában, hogy fiatal kora ellenére sikerült jelentős nyomot hagynia maga után. Diplomadolgozatában, néhány szakcikkében, műfordításaiban felvillantotta tehetségét, a jelen kötetben pedig hiánypótló ismereteket közvetít.” (A kezünkben tartott, „1956-os magyar menekültek Norvégiában” c. könyv első kiadása korlátozott példányban jelent meg, nem került kereskedelmi forgalmazásba, így sem kutatóhelyekre, sem könyvtárakba nem juthatott el. A második kiadás viszont, amelyet a Napút Kiadó 2021 elején jelentetett meg, már elérhető. Ezen utóbbi kiadás létrejötte nem kis részben Kovács katáng Ferenc érdeme, aki a mű szerkesztője és közreadója, és úgy általában a projektet menedzselte.)

Általánosságban elmondható, hogy a skandináv-magyar, és különösen a norvég-magyar kapcsolatok legújabb kori alakulásának momentumai korántsem annyira közismertek, amennyire ez a témakör egyébként megérdemelné, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanis bőven van itt miről beszélni. A norvég-magyar kapcsolatok formálisan a 20. század elejére nyúlnak vissza, és a baráti kapcsolatoknak a diplomáciai csatornákon túl először formális keretet adó Norvég-Magyar Egyesületet (Norsk-Ungarsk Forening – NUFO) 1937-ben alapították. Igaz, az első húsz évben tevékenysége nem volt jelentős, azonban az 1956-os forradalom leverése után – amikor is Norvégia is úgy határozott, hogy fogad magyar menekülteket – szerepe fokozatosan felértékelődött, és ma is aránylag jelentős. (Vajon ha itt Budapesten megállítanánk száz véletlenszerűen kiválasztott járókelőt, hányan ismernék ezt a szervezetet?)

A könyv – bár megemlékezik annak az eseményekben játszott szerepéről – természetesen nem a NUFO történetét hivatott feldolgozni, hanem a forradalom időtartamának, leverésének, majd az azt követő pár évnek az eseményeit a Norvégiába érkező magyarokkal kapcsolatban, illetve norvég szemszögből is.

Teszi ezt mindenekelőtt példaértékű módszertani megalapozottsággal. Forró Tamás egyrészt a klasszikus kvalitatív módszertani készlet legjellegzetesebb elemeit használja, úgymint a levéltári anyagok kutatása, a sajtókutatás és a szakirodalmi anyagok feldolgozása. A könyv első részében sor kerül a vonatkozó – elsősorban nemzetközi jogi – definíciók tisztázására és a kapcsolódó intézményrendszer bemutatására, a történelmi háttér ismertetésére. Mindemellett számos statisztikai kimutatás is szerepel a könyvben, továbbá megjelenítésre kerülnek a norvég segítségnyújtás pénzügyi vetületei is, amely adatok maximális részletességgel számszerűsítik a könyv által vizsgált kérdések jelentős részét. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy feltehetőleg a témában elérhető források teljes spektruma feldolgozásra került a könyv megírása során.

A kötet ugyanakkor rendkívül olvasmányos, kifejezetten izgalmas, sőt életszagú. Ebben nagy szerepe van néhány olyan látószög alkalmazásának, amelyek talán kevéssé szokásosak a történelemtudósok műveiben, ugyanakkor a téma által megkívánt komplex interdiszciplináris megközelítés, valamint érzékeny, empatikus attitűd miatt a menekültügyi kutatásokban akár bevettnek is tekinthetjük. Kiemelten gondolok itt a beilleszkedés konfliktusainak elemző feltárására és több szempontból való bemutatására, amely különösen izgalmas az iskolás korú gyermekek esetében. Hiszen a központi kérdés a menekültek tartós befogadása kapcsán a letelepítés és integráció, amely megadja számukra a lehetőséget, hogy a befogadó társadalom hasznos tagjaiként legyenek képesek folytatni életüket. Persze mindezt csak a menekültek traumáinak maximális és konstruktív figyelembe vétele mellett lehet sikeresen megvalósítani,  ez pedig mindig küzdelmes folyamat a befogadó államnak és a befogadottaknak is.

Forró Tamás részletekbe menően végigköveti a fenti folyamat első éveit, és nem csak a Norvégiában történteket, hanem a norvég államnak az Ausztriában, mint elsődleges fogadó és elosztó államban kifejtett segítő tevékenységét is. Mindezt pedig tovább fűszerezik az olyan érdekességek, mint a Dominikán és Ausztrián keresztül Norvégiába került magyar menekültek esetének ismertetése.

Összegezve a fentieket, elmondható, hogy valóban hiánypótló műről van szó. A néhai szerzőt önmagában a témaválasztásért dicséretet illeti, annak kidolgozása pedig valóban komoly szaktudásról és témaismeretről, elmélyült kutatásról és a témának a nagyközönséggel való megismertetése iránti elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot.

[Forró Tamás: 1956-os magyar menekültek Norvégiában. Napkút Kiadó, Budapest, 2021, 224 o.]

Illusztráció: E. Munch: Melankólia