Fácánkereszt
Már megint vége valaminek, ami egyszer kezdet volt, mező,
mikor bortól zavartan a szőlők hegyláncait dicsértem,
labdarózsát, jegenyesort, szekérlámpát, mi holtomig éget,
de semmi nem lehet még egyszer olyan, amilyen a major,
istállóira csalán szeme lángol, csupa zöld láz,
senki se fogja úgy becsülni dédapámat,
aki a temetőből is elveszett, világgá csavarogtak csontjai,
el kellett volna mennem egy éjszaka a fénylő városok felé,
áldani a madarat, mikor rólatok hírt hoz,
elmenni fehér szélben, fehér havakban, ahogyan a többiek,
menni az országút eperfáival, violák, rezedák között,
mindaddig, amíg csak hollók és hangyák megtalálnak,
fekhettem volna homokba, hunyhattam volna a szemem,
mert fontos az, hogy tovább szeressem ezt a vidéket,
mint annyiszor álmomban ott, hol moccanatlan lift porlik,
szédülnek kristálypoharak, és semmi, semmi nem elég,
nem kakas szól hajnalodásra, hanem a tizenhetes busz,
a régi lakókból nincs már senki, gyorsan elvesztek,
ahogy jöttek be a lépcsőházba, úgy el is mentek,
augusztus 12-én, szerdán csótány- és patkányirtás lesz,
ennyi a tájékoztatás, járok föl a nyolcadikra, temetetlen,
iszom a bort, ha szólni tudnék, fácán röpülését említeném,
hogy homályos emlékét őriztem meg surrogó neszének,
hogy nyughatatlan vagyok, korán kelek,
képzelt szobák, nők után ugyanazokra a képekre vágyom,
a napfény felásott kertre esik, egy sor vadvirágra,
igen, persze, látja kudarcaimat szegfű, hangyabogáncs,
és kiakasztok a falra, mint holmi litográfiákat,
egy magzatarcot, fácánkeresztet, bomlottan dobogó dobot.
Eddig az őszben jártam
Hosszú lesz még a tél, ott fekszem tiszta lepedőn hanyatt,
csukott szemmel, összekulcsolt kézzel, kinyújtott lábbal,
fölviharzó szélben vonat hasítja szét fütyülve a havat,
a sínek úgy fénylenek, mint lángoló ráncok,
homlokát a hold fekete ablaküveghez dönti,
holt férfi lábához a kereszten,
ma este talán már lámpát is kell gyújtani,
hogy sárga fényében megcsillanjanak tányérok, poharak,
eddig az őszben jártam, most a temetőbe értem,
az imakönyvet fogom, most a krizantémokra emlékezem,
többet gondolok a halottakra, mint az élőkre,
mert azok legalább jajgatva és zokogva nézik a hajamat,
nyitott szájjal alszom, köldökig füstölve,
jéggé fagyott a kávém is,
a zsíros földet és a meglágyult eget kívánom,
mintha azt akarnám,
hogy egy láthatatlan, de figyelő Isten meghallja ezt,
nézze, ahogy csontomról lemarja a húst
egy elsőnek felserkenő, és mag-mohó és méz-szagú madár.
Mint lombcsönd a túlvilágon
Csak nem emlékszem, hogy merre mentél, túl fáradt vagyok, mint aki fölött, míg aludt, tündökölt eperfa lomb-tolla,
falnál, köveken, kapa sima nyelén itt,
szekér vonul, a kerekek az első híd pallóin zuhognak,
meg a zápor s a szél, azok szólnak hozzám a Malomsűrűnél,
akik még tudják, hol vannak a bakaruhák, a puskák,
meg egy igazi létra, talán, persze, szárogató,
melyről tehetetlenül csuszamlanak a kocsifecskendő tömlői,
a vízduda-kedvelő istenek lovai hol szállnak gyönyörűen,
hol az a part, a láthatatlan,
leírom, amit hallok, erjed a must majd, mindegy, felejtsük el,
hogy fákon, gyepűkön át pince, vagy valami egyéb, látszik,
mint lombcsönd a túlvilágon, megmerevedő ének, felelj rá:
kölykök voltunk, bozótos szájú medvék, csontsípú madarak,
itt vannak az árkok, fönnszóval hazahívó terelések,
durmoló angyalszárnyas disznók a karácsonyi hidas deszkáin,
föltekert szőlőkacsok, de most, egy percre, ezt gondolom,
ponyvával letakart cimbalom az őszi búcsú,
még, még, nekem is egy nótát! – kérem a gércei zenészeket,
a nagy tánctér gőzölve nyílik, ég felé lövi a papírtrombitákat,
a hinta külön áll, a lányok sálja és nevetése se lobog,
az Imre herceg volt, hozzá hasonló senki,
az ősök pásztorkirályok, mi meg suttyók,
merre vagyunk? egymásra lapult csontunk hol zörög?
a régi ösvényen talán megint csak visszatalálunk ide,
mi csörömpöl eres kagylóként, szekérláncként
a ragyogó halottak mellett? az üres ház nem ad választ,
rólatok beszélek a madaraknak, jajgatásokról, dadogásokról,
hogy valóban voltatok, hallottatok valami huppanást,
a konyhában pásztorok feküdtek, gonosz nélküli testek,
jó lett volna ott lenni közöttük valahol, valaha,
inni értük savanyú bort, ahogy szöcskés asszonyokért,
azok várnak, akiknek a könnye a rigók torkáig árad,
akiket már rég nem láttam, ott ülnek székeken, padokon,
aztán a sok sár eltörli ezt a kertet, a rózsa-liget ágbogait,
az olyan szavakat, amelyek éppen megszületnek az agyban,
magam is láttam, amerre az orrszarvú nyár lépkedett,
aztán elfogytak és kialudtak arca körül a kazlak,
mint a képeslapokon, és kis időre elcsendesült a zajos szél,
a záporos eső elmosta a redőnyöket, a kert asztalait,
aztán kiderültek az egek, és éjszaka rámdőlt a sátor,
pásztor-köpenyem letépte, s kérdezd, bőrömet lenyúzta-e?
összeomlott-e az élve eltemetett szívem?
és nyoma is elvész a napvilágnak, hólyagos szőlőleveleknek,
eső nem verhet arcomon márvány-dermedésbe barázdákat,
nem tépheti csomókban a hajamat, de jó, hogy itt vagytok,
eldúdolt és eltáncolt csárdások, nagynyakú békák között,
ha a kocsmába megyek, felidéz bennetek bőgő, hold-hegedű,
az elpattant húr, irgalmatlan gyásza pöttyös páfrányoknak,
és minden elmarad, mik voltunk, vagy lenni kívántunk,
széttört tükrökből, kiütött küllők közül néz vissza az arcunk,
jön a gyász, elérkezik a fulladás, a szem bevérzésének,
az éneklésnek ideje, elsötétített városokban kérdezzük:
mi lesz velünk, ha nincs Imre-nap, céllövölde, eleven beszéd,
ha a nézésünk is távolodik, s nem hallunk dalt a kő-vonókból
Halottnéző
Válladon kő, a szemed jégben,
terjed az üszök rokkant szádra,
szög tündököl lábban, tenyérben,
tüskék ropognak koronádra.
Változik minden horgos-rózsa,
szőlő-zöld foltja süt kepéknek,
csóktalan vagy csütörtök óta,
derengő dűlőid elégnek.
Jajdulsz, válladat víz kivájja,
vad méhek véredtől szaglanak,
ki sirat engem ma kiáltva?
nincs semmi, csak csillag, csak a Nap.
Titok van itt, a melleden kő,
mi vár rám ezután, ha látlak?
sugárszép angyal surran elő,
odaad százholdas halálnak.
(Illusztráció: Péchy Tamás)
Mihály Ádám képe
