Bejegyzések kategória bejegyzései

Dénes lovag?

 

Csengey Dénes halálának jubileumára

Mára csupán az
maradt csak a kérdés rád
halaványan még
emlékezők körében
is: megöltek-é vagy nem?

(amire tetted
életed, feledésbe
merült lassan már…
– harmadik út vagy magyar
út? merre lehet az már?

(persze: ha volt még
egyáltalán valaha
is valamerre?
– elvész a nyom, kuszává
válik jel ösvény mellett)

2021 áprilisa

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Fading Song, 2021)

Az irodalmi családfők kérdései: Rejtő Jenő és a Hümér-jelenség

A magyar irodalom férfiirodalom. Nem a társadalmi szerepek, a költői életrajzok vagy a nemi szervek aránya alapján. A hagyomány kiiktathatatlanul azt diktálja, hogy újra és újra apáink történetét mondjuk el, hősökről, harcról, háborúról, bekebelezésről, írásról, győztesekről és vesztesekről, némákról és szónokokról beszéljünk. A fogalmak megvalósulásának konkrét és elvont értelmében is. Nem a férfiközpontú kánon a legmeghatározóbb, a legégetőbb kérdés, hanem mélyebb struktúráról van itt szó, a testünkbe, a nyelvünkbe, a kultúránkba ivódott képekről. Az üres papír és az azt megtöltő hang igézete. A kard és a hüvely. A porba írt, a természet testén ejtett vonal: a teremtés aktusa. Egy mesterséges protézis az anyaméh hiányára – ez a harc, a bekebelezés, az írott szó uralma.

Mindennek ősatyja Homérosz, a nagy görög eposzszerző, az Európai kultúra „nemzője”, és ebből egyenesen következik: az irodalomtanítás alfája, az első mérföldkő a befogadók kultúrára „nevelésében”. Ha mindezt elfogadjuk és számot vetünk a Homérosz-kultusz minden velejárójával több, mint meglepő jelenség, hogy a homéroszi eposzok lefordítása kapcsán nem ismerünk új, nagy magyar küzdelmeket, győzelmet még annál inkább sem. A fordítás, az átírás, az intertextus és a bizonyos szempontból ide sorolható paródia pedig pont annak az irodalmi eszköze volna, amely a kultúránk fentebb említett alapretorikáját adja: a tiszteletadás, a legyőzés, a közvetítés általi magáévá tétel, a porba húzott vonal, amit mindig csak a megadott, öröklött módon lehet megteremteni. Lehet-e versenyezni a nagyokkal? Ha lehet, ha nem Rejtő Jenő mindenesetre harcba száll Homérosszal, de egy percig sem veszi komolyan önmagát. És ami a legfontosabb: Homéroszt sem.

A Rejtő-életmű napjainkig a magyar irodalom egy olyan nehezen értelmezhető eleme, ami talán képes volt annak ellenébe fordulni, melyből született és merített. A homéroszi eposzhagyományról explicit módon Az előretolt helyőrség című regény adhat számot, de az életmű és annak megítélése többről is „beszél”. Kultúránk, irodalomunk, szemléletünk ferde tükre ez, mellyel bizonyos korok freudi értelemben nem voltak képesek szembenézni, míg mások újra és újra előveszik, nevetnek, majd sírnak önmagukon.

Az előretolt helyőrség a szent irodalom, a szenti hősi irodalom, a szent hősi-férfiirodalom paródiája. Rejtőnél – ahogy minden más is – a szakralitás mindig kettős: a holtak társasága kínos (!), az emberi élet értékei, az arc, a személyiség, a nyelv, a család, a haza, a becsület elsiklanak, de nem értéktelenednek el. Más szóval minden, amiről a konvencionális kultúra azt, mondja arra Rejtő visszakérdez: De kinek? Vagy talán pontosabb kérdés volna a „Milyen formában?” A Rejtő regények sosem önmaguk tárgyán nevetnek: a beszédmódjuk azt mutatja meg, hogy nem az általuk mutatott sokszor nyelvtelen bennszülöttek, gazfickók az árvák, a tudatlanok, az önmaguk rabjai, hanem a regényvilágot szervező tekintet, mechanika bukik le. Annak végén pedig mindig egy valaki áll: az olvasó maga. Ugyanígy jár el a Rejtő-nyelv, amikor a szöveg szentsége felé, az eredethez nyúl. Az előretolt helyőrség pedig módszeresen aknázza ki mindezt. Odafordul a hőskultusz, a vigyáz-állásos magyar irodalom, a prófétaköltő toposza felé és lerántja róla azt a leplet, melynek lehullása mindannyiunknak fáj: az üres pátosz vagy tragédiavárás lesz a legnagyobb tragédiánk mindvégig. A hőskultusz kifigurázása, így egy teljes irodalmi öntudat kritikai kinevettetése, mely által a Rejtő-szöveg a hagyományaink, az irodalmunk és a kultúránk bevésett és sokszor már „nevetséges” ismétléssé vált pozíciót forgatja ki, és mutat rá ezáltal az abszurditásukra. Újra Freuddal élve: a kísérteties ott lakozik minden bevett értelmezői pozíciónkba.

Nézzük meg mindezt közelebbről! Hümér, a költő pofátlanul viseli magán a kultúránk alfájának, Homérosznak az eltorzított nevét. Hümér nem főszereplő. Mintegy kísérőköltő szerepét tölti be a regényhős Galamb mellett. De milyen hőst kísér ez a homéroszi karakter? Galamb a tengerésziskolát végzett fiatal férfi, a sivatagban azért küzd, hogy minél előbb, minél szabályosabb, meghatározott módon meghaljon. Viszont Galamb önfeláldozó „hős”. Életének vagy jobban mondva halálának tétje családjának fennmaradása. Kérdéses, hogy mindez bátorrá, vakmerővé vagy ostobává teszi őt. Az élet iránti közöny újra és újra elmozdítja az önmagát feláldozni kész karakter hősiességét. Galamb nem fél a szellemektől, nem fél a haláltól. De sem az elmúlás, sem a paranormális jelenségek, sem a túlvilág nem „izgatja”. Képes mindezekkel csupán együtt élni. A körülményekkel való együttélés pedig Homérosz bármennyire is isteni hatalmak által irányított világában sem konvencionális. A hős sosem együtt él: belehal vagy megvált (esetleg a kettőt együtt), középút nincsen. Ez az a fajta határhúzás, ami tipikusan a tolvajutakon közlekedő Rejtő-nyelv áldozatává válik. Galamb közönyös hajóskadét a sivatagban. Egy tenger nélküli, kaland nélküli, hősiesség nélküli Odüsszeusz. Mit is jelent itt a hajó? Vagy inkább a hajótlanság? A tenger, a tengerész élet mindig a világ viszonylagosságával, szeszélyeivel való együttélés. Ismerünk a magyar irodalomban egy másik hajótlan hajóst is, Füst Milán Störr kapitányát. Galamb és Störr a toposz két véglete: míg Störr a regény végéig küzd a világ és a nyelv rendszerezése, leszögezése iránti vágyával, Galamb a viszonylagosság igenlését választja. Störr a teremtés, a világ rendjébe való beleszólás majdnem prototipikus hőse.  Azért majdnem csak az, mert a hős ilyen formájú illúziója már az ő esetében is széthullóban van, a teremtés maga kielégíthetetlen vágy nála.  Störr tehát a bizonyos vonal meghúzásért folytatott harc résztvevője, a protézis nála a nyelv, az elnyomó nyelv, mellyel újra és újra megkísérli a világ átszervezését. Galamb viszont az ő ellentéte: esetében egy az illúzió utáni állapotot látunk. A teremtésre való görcsös, emberi hajlam szorongásán sétál át. De, ha mindezt elfogadjuk ki is Hümér, a kísérőköltő? Milyen eposzt, milyen hőskölteményt, mit is énekel meg? Milyen is az a költői szerep, ami egy olyan hős által jön létre, mint Galamb? Válaszúthoz érkezünk. Az egyik oldalon a homéroszi hagyomány, a félig megbomlott störri törekvés mintájára a költő mindig eposzíró, az ő szemszögéből a világ pedig stabil, tragikummal, hősiességgel, önfeláldozással teli. És talán a legfontosabb, narratívája van. A másik oldalon pedig ott áll a rejtői tekintet, Hümér, kísérőköltőnek a perspektívája, melyben a világ viszonylagosságában, instabilitásában, önműködésében, komikusságában és kicsinyességében teljes, melynek mindannyian, ha nem is teremtői, de alkotóelemei vagyunk.

A gyűjtő

 

Egy csípés. Ez volt az, amire felébredt és ezzel együtt az álma is rögvest szertefoszlott. A kellemes meleg helyét átvette a reggeli valóság a tömegszállás nyolcfős szobájában. Az ablakok párásak voltak, csurgott róluk a víz, de a hideg miatt zárva kellett tartani őket. Vele együtt a hálóteremben hét férfi, ócska alvóhelyeken mocorgott. Sebtében összehegesztett keretek, középütt vasrács, rajta a foszló habszivacs és egy huzat, takarónak. A bebugyolált testek hortyogtak. Kívülről ugyanúgy néztek ki – mint egy múmia –, pusztán a kilógó hajuk különböztette meg őket egymástól. A szemközti emeletes ágyon a felső lakó kiteregette a ruháit, így az alsónak mintha baldachinos fekhelye lett volna. A ruhái egy székre voltak mellé kikészítve, alatta két lilás-sárgás, koszos szatyor mindenféle kacatokkal. Elmélázva nézegette a többieket, amikor hirtelen mozgást érzett a kezénél a pléden. Lepillantott. A szövet szélén azonnal meglátta a bűnöst, egy ágyi poloskát, potroha színültig vérrel és lomhán inalt egy biztonságos repedés felé. Az egész falfelület tele volt piros ujjlenyomatokkal. A kis dögöket a vadászat hevében kilapították, azok meg recsegve pukkadtak ki, a nyomás erejétől függően 2-3 centis vércsíkot is lehetett velük rajzolni. A fal két festés között alig pár hónap alatt tele lett ezekkel a pöttyökkel, a kilátástalan ellenállás jelképeivel, hiszen ezek a bestiák sosem pusztultak ki. Araszolás közben könnyen meg tudta fogni, óvatos mozdulattal belegörgette egy csúszózáras tasakba, majd ujjával finoman megböködte. Titkon remélte, hogy nőstény. A gyűjtő bővebben…

Emlékszilánk; Utcalány; Monodráma; Mámormozaik

 

Emlékszilánk

Borostyánba zárt amulettként
őrizgettem madonnamosolyod,
mikor távol jártál –

míg te galambszürke hófelhők fölött,
koccintottál a nappal,

a földön sóhajaim apró tócsa jegén,
fagyott falevélen fakutyáztak.

*

 

Utcalány

Kis, tépett szárnyú pillangó,
mily gyorsan kopik hímpora,
angyalarcán jól látszik a zord élet nyoma,

bőre hamvas még,
de szép szemében ott bujkál a félsz,

míg bokrok mélyén térdepelve
keresi a férfinép kegyét.

*

 

Monodráma

Magyalbokor aljában
okos feje mancsára hajtva,
álmában felnyűszít.

Becéző szóra riad,
zászlós farka félárbocon.

Hja, az éhség nagyúr –
önként megy a sintérautó felé.

*

 

Mámormozaik

Az igaz szerelem lágy,
miként a hárfa hangja,
szolidan szárnyal.

A vágyak vad csatája
ugyan felülír mindent,

de ha csak a kémia működik,
a kotta foghíjas s döccen a dal.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington)

Nincs, sose volt

Lehet, hogy nem is vagy a fiam.

Tamás megnyomta a gombot és várt. Aztán, mikor végre odaért a lift, úgy döntött, inkább gyalogol. Nehéznek tűnt. Az volt az érzése, hogy egyre magasodnak a lépcsőfokok. Néhány emelet után már olyan volt, mint azok a lehetetlen lépcsőfokok a maja piramisok oldalain, amiknek a tetején embereket áldoztak. Azok a fokok olyan távol vannak egymástól, hogy hagyományos értelemben „felsétálni” nem is lehet rajtuk. A turisták is úgy kúsznak-másznak rajtuk négykézláb. Hogy a fenébe hurcoltak oda fel embereket egyáltalán? Talán erre is rosszul emlékszik. Talán nem is olyanok azok a lépcsők. Nem igazán bízott már az emlékezetében, sőt, más szellemi képességeiben is csak egyre kevésbé. Eszébe jutott, hogy talán maguktól mentek föl. Aztán mászott tovább.

Szeretett volna kinézni a lépcsőház ablakán, hogy lássa, milyen messze van a város alatta. De nem volt ablak. A harmincvalahányaikon járt, úgy saccolta, mikor számolni kezdte a fordulókat, de a figyelme mindig elkalandozott. Aztán egyszer csak meglátta az ismerős kijáratot. V. emelet. Ez volt fölé írva. Tamás negyvenet számolt, vagy legalábbis most úgy emlékezett. Nincs, sose volt bővebben…

Marin Mălaicu-Hondrari: Közeledés (regényrészlet)

 

 María

Egy szerelmes férfi kísértete bolyong Európában egy férjes asszony nyomában. Barcelonától Livornóig, Nápolytól Villefranche-sur-Mer-ig követett, mint egy árnyék, őrült román egy házasságtörő spanyol nő rejtélyes nyomain. Szerelmünk egybefonódott a tengerrel, a Kantábriai-tenger egy töltésével, hat horgonnyal, amelyeket ő az égen látott, és a Mediterrán hajókázásokkal. Amíg és a Tinto Brass Band-el elkápráztattam a közönséget, Adrian vonatra szállt vagy autóbuszba ült, vagy éppen lekésett egy gépet, mindig a nyomomban, hab és só nyoma, amelyik nem a partra vetődik, hanem épp ott kap életre. Ha a sétahajó késett, ő ott volt a kikötőben, cigarettával a kezében, ha pedig korábban érkezett a hajó, ő már ott volt a rakparton, sármosan beszélve.

Akár a fogadásoknál a szerelemben is szerencsére van szükséged, sok szerencsére és nekem, hála Istennek volt belőle elég. Persze, hogy a szerencsével versengett a balszerencse, de mindent összevetve azt mondanám, hogy végül a szerencse nagy előnnyel győzött. Az összevetésben benne van: kikötők, tengerek és láthatatlan városok, várótermek és szállodák, és mindenképp Erdély, amelyiket mindigis csak úgy tudtam elképzelni, hogy csupa erdőből és szakadékból és frivol nyugatias gondolkodásommal Drakulával asszociáltam. Nem számít. Most már tényleg nem számít. Részemről a Mediterrán kiszáradt és a Kantábriai tengert semmi sem különbözteti meg az Atlanti Óceántól. A Tinto Brass Band elnémult, a szobrokat, amelyeket Javierrel közösen készítettünk adják-veszik, egyesek tulajdonost cserélnek, másokat lehet, hogy már beolvasztották, ki tudja. Már nem fontos. Dönthettem, de nem tudtam volna másképp élni. Amitől a legjobban féltem, hogy azzá válok, az is lett belőlem: egyedülálló nő, aki megszabadulna az emlékeitől, mint ahogy egy csapat apró légytől próbálsz megszabadulni, csakhogy nem elég, ha gyorsítod a lépteidet, és közben legyezel.

Sok évvel azután, hogy meghaltam, a kísértetem visszajár majd Európa kikötőibe, a nyomodban lesz. Bizonytalan, férjes asszony nyomai, így mondta. Mindennek a teteje, hogy ezt nem egy európai kikötőben mondta nekem először, hanem egy észak-afrikaiban, La Goulette-ben, ami La Bocanada nekünk, spanyoloknak. Adrian kicsivel előttem érkezett és még meg tudta nézni Sidi Bou Said-ot, a halászfalucskát, amely az andalúziai falvak házaira emlékeztette. Ott, ahogy a halszagú kis utcákon bolyongott, kék-fehér házak között azt mondta magában, hogy ő három hónapja nem más, mint egy kísértet, amelyik Európa kikötőiben bolyong. A Mediterrán kikötőiben – javítottam ki én valamivel később, amikor öt órára elhagytam a hajót.

Ott ültünk egy taxiban Észak-Afrikában és a part fele tartottunk, valakinek a birtokára. Öt óra egy utcán átfutó nyúl sebességével. Aztán, mikor visszatértem a hajóra, írtam egy üzenetet Javiernek, hogy tudjon arról, hogy elindultam Barcelona felé, miközben kaptam Adrian-tól egy üzenetet, amelyben szép időt kíván. És máris ismét együtt voltam a fiukkal a Tinto Brass Band-ből, és ha volt kedvünk hozzá, akkor improvizáltunk, játszhattunk egy kicsit a hangszereken, ha pedig nem volt kedvünk, akkor nem. Amúgy is nemrég próbáltunk kívülről tudtuk a repertoárt, amelyet éjszakáról éjszakára eljátszunk. Néha ott volt a koncerteken a kapitány helyettese is. Neki köszönhetjük a szerződést. Egy alkalommal hallotta a produkciónkat Barcelonában és koncert után odajött hozzánk, hogy megkérdezze, érdekelne-e egy szerződés az MSC-vel. Azt hittük, hogy lemezkiadóról van szó. MSC, MSC ismételgettük, miközben a helyettes csak vigyorgott, és aztán tisztázta, hogy nem egy lemezkiadóról van szó, hanem egy cégről, amely luxushajós körutakat szervez. Előbb hallott minket a rádióban, és arra gondolt, hogy nem hangzik rosszul, amit hall, aztán elkapta egy lemezünket, hát igen az egyetlen akkori lemezünket: Tanga y otros bailes és a dalok, amelyek a lemezen voltak meggyőzték, hogy jók vagyunk. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy egy héten belül meghozzuk a döntésünket. Első körben egyetlen körútra szóló szerződést kaptunk, hét Mediterrán éjszaka, aztán, ha minden jól megy, és a helyettes semmi okát nem látta, hogy miért ne menne jól, akkor egy másik szerződést is aláírunk egy egész évadra, vagyis októberig. Nekem az a szerződés égi manna volt. Még azon az éjjel aláírtam a szerződést a körútra, és rögtön azután, hogy aláírtam fel is hívtam Adriánt. Három múlt tíz perccel nálam, nála pedig négy tíz perccel. Elmondat neki, hogy milyen hihetetlen esélyt kaptunk. Hallottam, ahogy kurrogtat az örömtől, és elfelejtette felét annak, amit spanyolul tudott és rágyújtott, és máris tervezgetett. De ünnepelni Javierrrel ünnepeltük meg. Úgy tűnt, hogy végre bejön az a pénz, amelyért már rég küzdöttünk. Összeraktunk egy listát azokkal a dolgokkal amelyeket még meg kell csinálnom, mielőtt hajóra szállnék, és mielőtt ő elutazna egy olaszországi szimpóziumra. Kifizetendő számlák, két makett Javier munkáihoz, az autó műszakiztatása, hívások, próbák, minél több próba a Tinto Brass Band-el.

Amikor Javiernek integettem a Barcelonából kifutó hajó fedélzetéről , nem tudtam mást csak azt, hogy hét éjszaka múlva, valószínűleg ugyanazon a rakparton Adriánnak kellene várnia és én integetek majd neki, de nem úgy, ahogy most Javiernek, még ha a gesztus ugyanolyannak is tűnik majd: feltartott jobb kar, jobbra-balra ringatózva, de nem, arra gondunk volt, ha ki nem mondott dolog is volt, hogy nem ismételjünk meg a másikkal kapcsolatos gesztusokat.

Száva Csanád fordítása

Marin Mălaicu-Hondrari 1971-ben született. Több regény és verseskötet szerzője. Apropierea (Közeledés) című regénye lengyel és spanyol fordításban is megjelent, Parking címmel Tudor Giurgiu
készített belőle filmet 2019-ben.

Illusztráció: H. Matisse