A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

 

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

 

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

 

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)

 

Kisgyerek vasárnap

“Egyház? – felelém – az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!”
(Friedrich Nietzsche)

A vidéki kisgyerek
megszokja a templom szagát.
A padsorok között talán valaki felsegíti,
amikor letérdel és nyomja
a térdét az öreg deszkalap.

Nem szeret templomba járni,
de Isten mérges lesz, ha nem.
Nem szeretne csalódást okozni.
Aztán valahogy
elkezdi mégsem érdekelni a dolog.
Kinövi a jóindulatot.

Harmat, első napsugár, vasárnap:
misére hívó harangszó.
Kinéz az ablakon és látja, ahogyan
az öregek morzsolják a rózsafüzért.
A falevelek azért inognak
ilyen bizonytalanul, mert nem tudják
melyik isten melyik oltára elé térdeljenek.
A szél a templom felé fúj; öreg ő is,
de a bagzó macskák vallása már valami
egészen más, valami keleti.
A madarak csak önmagukban hisznek.
A kisajtóban felejtett kulcs magában sem.

A harang mindannyiuknak szól.
Mindannyian misét mulasztanak.
Kezdődhet a mentségimádás.
Ki miért marad ott, ahol van és
miért nem megy arra, amerre
akarják, hogy menjen.

Az illat, amit a szél hoz a másik irányból
(könnyen befolyásolható)
magával rángatja a szenteltvíztartót –
és minden összenéz a dohos,
régen nyomott ötforintosok szaga felett.

 

A nem hatalmas harmadik

„Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;
De bölcseséged nem vigasztal.”
(Reviczky Gyula)

De szép nap ez – gondolta Schopenhauer.
Átkarolta kedvesét, ahogy szokta volt
és kissé elérzékenyült a madárdaltól.

De szép pár ez – gondolta Velence,
ahogy a komor tekintetű törpe
és új fűzőjébe bújt kedvese sétálgatott.

Micsoda hölgy ez – gondolta Byron.
Szemét meresztve sántított
és nem titkoltan sandított a lány után.

Sánta bolond – gondolta Schopenhauer.
Intett Byronnak, Byron meg vissza
és a hamvas kislány kacarászni kezdett.

Komor tekintetű törpe – gondolta a lány
és ott, Schopenhauer oldalán
még hosszasan Byron bicegését bámulta.

Szuka – gondolta Schopenhauer
és elfutott, mint minden ördög a mese végén.

De szép nap ez – gondolta Velence,
amíg a lány zavartan állt egyedül
valamelyik mélyre nyúló stégen.

 

(Illusztráció: Susan Tully)

 

I. Egzisztencia

Ó, tavasz testű férfikorba járok!
Nem harsogó, és duhaj,
nem a munka, a géppark- az én világom;
Csend, a közelben kis faluval.
Erővel megtelő medrek rostjaim,
mint a dombon egy almafának,
mi tör az Égbe, s mélyed a Föld magig,
de növeszt még ezer ágat,
hogy játszhasson a széllel, mi ellazít.
Nem küzdelem, vagy vágyakból gyűlt sereg,
mi hajt, s mire forgolódva
vágtató lovamról célt érő nyilakat vetek.
Nyugtot hagy nekem a puszta,
hol gyümölcsét kínálja tündér berek,
hol nyílhatok, mint a virág, újra, meg újra
oly titkosnak hitt világokra,
melyek nélkül az ember csak tévelyeg.

 

II. Szerelem

Lám itt van tavasz testű férfikorom,
s benne bőg is szarvas,
üzekedik nyúl a nyúllal,
magányos borz üres rókalukkal,
de nekem nem kerül pár.
Ám jut nékem madár szerelmes dala.
Ezernyi fajnak vágyó sóhaja,
mi itt lebeg, s a keresés
látom kitölt egy Életet.

Tegnap villámló vihar
keltegetett,
ma nevetve hempergek
Természet, Veled.
S ha gyönyörködni vágy, bennem a Lélek
vagy örömet adó testet, mi verset szomjazik,
csipkeruhás felhőket hoznak a szelek,
S rengő mellet idéző táncba
viszik a hársfák lombjait.

Miért is jöttem én ide?
Hízni öreg fák gyökerein,
mint hernyó a barna földbe bújni be,
míg ki nem fejlődnek szárnyaim.

Mert igaz az ágyúgolyó is repül,
de nem e szebb az illatos réten a lepke,
mi a szellőre, épp csak felül,
s nem várfalon, hanem szirmon pihen le?

 

III. Motiváció

Azért jöttem,
hogy nem múló földbe ássak alapot,
és acél szerkezetemre
ne mérges anyagból rakjak kalapot.

Hogy a zongoraszó örömét,
ha az ár elviszi, ne hulljak bús pokolba.
Hogy a világ könnyei,
ha tengerré nőnek, ne fuldokoljak.

S ne tartsam majd az ítéletnapon
kényuraknak sovány markomat.
Legyek, mint a szirti barlang, vagy egy jó ebéd,
a menekülőknek, magas, fényes menedék.

Mondják, egyedül leszek,

de én azért jöttem
a pusztába, éppen így tavasszal,
hogy míg szarvasbikát harminc ünő marasztal,
én a döngő rajnak hagyjam teremtő álmaim.
S nem harminc, de ezer bibére viszi
a méznyálú raj majd, Szellemet elérő vágyaim.

Tavasz van, bennem,
a férfikor tavasza zsong,
Szívem tiszta szerelem,
tintával telt sas tollat forgatok,
és mint egy messziről jött fecske,
most úgy vagyok.
Ha engeded, Természet, szívedben
fészket rakok.

 

(Illusztráció: Karen Margulis: Renewal)

 

Betonba zuhanó fémes csörömpölés,
Álomba fúródó döfés,
Felriaszt a piac, kirángat párnámból.
Szerda hajnal van: állítják, emelik a ponyvát,
Akárcsak a bitófát.
Egykori bányászváros beton mezején,
Szocreál tízemeletesek,
Mint bukott istenek
Borulnak a zsibvásár népére.
A kapitalizmus piaca ez:
Mindent is kapni,
Hol találkozik szegény és gazdag,
Ki sportkocsival, ki banyatankkal,
Ugyanúgy tolakszik, furakszik
Ki csirkefarhátért, ki marhaszegyért, ki társaságért.
Ahány ember annyi irány,
Nem tudni ki itt a király,
Hol háttérből hallani – két leguruló zsebrakéta közt
Az élet végállomásait.
Nem látni hol kezdődik vagy
Végződik a tömeg,
Csupán, hogy hömpölyögve vergődik.

 

(Illusztráció: Федот Васильевич Сычков: Collective Farm Market, 1936)