Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)