Sólem Aléchem, eredeti nevén Sólem Rabinovics (Perejaszlav, 1859. március 2. – New York, 1916. május 13.) jiddis nyelven alkotó orosz író. Tóbiás, a tejesember című írásának musicalváltozata, a Hegedűs a háztetőn. Színpadra írta Joseph Stein, zeneszerzője Jerry Bock, szövegírója Sheldon Harnick, 1964. szeptember 22-én mutatta be az Imperial Theater, Broadway, New York.

Ez már azt követően történt, hogy a hegedűs lekászálódott a háztetőről. Kopott keménykalapját félrecsapta, zöld lebernyegének szárait kék nadrágja alá húzta és leült Avram, a könyvárus háza elé. Felhúzott lábakkal, hegedűjét keresztbe fektetve térdein, nézte Anatevka lakóinak vonulását. A többség Amerikába indult. Sietősen, ahogyan az ilyen események idején szokásban van.

Mótl, a szabó kitakarította a műhelyt, az ollót gondosan megélezte indulás előtt, úgy tette ládájába. Lázár Wolf, a mészáros vashorgon hagyta az utolsóként levágott marha fejét. Alatta az állat belsőségei egy halomban. Reb Wolf nem tett maga után rendet. Nem olyanféle. A kaput beláncolta, ne legyen könnyű dolguk a helyi ingyenélőknek. Azok néhány napig még próbálkoztak bejutni az üresen maradt házakba, de nem akadt sok elhordanivaló.

A lomha, göcsörtös utcákat szélfújta szemét gyűrte maga alá. A sár mocskos iszapfolyammá formázta a járhatatlanná lett utakat. A falevelek aztán ezt is betakarták, elzárt oszlássá változtatták a föld szintjét. A fák, furcsamód, törzsükben alig erősödtek tovább, alig növekedtek. Gyökereik bolondul áttörték ezt a rothadást, felemelkedtek, hogy levegőt vegyenek. Mint óriáskígyók csavarodtak saját törzsük köré. Megfojtva azt, ami volt.

Egyszerre csak megmozdult a volt rabbiház. Kicsit elemelkedett a földtől, mintha az erős gyökerek nyomnák feljebb. Ez akkor történt, amikor a rebbét a közeli Lembergben, a tanulóasztalából összeeszkábált faládában a földbe leengedték, hogy megjelenhessen jóteremtője színe előtt. És a rebecen szaggatott zokogásba kezdett a gyászolók serege előtt, elősorolva elhunyt párja jótetteit.

Aztán, nem olyan sokára eltemették Yentét, a házasságközvetítőt is. Mint a péntek esti gyertyák fénye, amely az első csillag feljövetelével kigyúl és így körbejárja a földet egy álló nap alatt, úgy szállt városról városra halálhíre. Elment mindenfelé, ahol az általa összehozott párok éltek, meg azok gyerekei. A viskók majd mindegyike légiessé vált. Mint megannyi díszlet kezdtek lebegni a fák között. Mind, ahogy cselszövéseinek részesei felidézték, hogy párokká tegyen lányokat és ifjakat, férfiakat és nőket, özvegyeket és elváltakat. A gyökerek követték csak a házak mozgását, megkésve, lemaradva.

Elment Tevje, a tejesember, meg Lázár Wolf is. És a házak egyre csak emelkedtek. Egyre magasabbról néztek le az ablakok. Egyre halkult a széljárta ajtók vaspántjainak csikorgása, ahogy mind magasabbról hallatszott le, a nagy ritkán arra járóknak. A földbe rejtették Goldét is, meg Náhumot, a koldust, mindet, akik elsiratták Anatevkát. A rög, amely befogadta őket, a faluról mesélt. A gyökerek lassan a felhőkig emelték a házakat. Mindig, amikor egy elszármazott az imájában a szülőföldjéről emlékezett meg, felidézve a történteket, a házak egyre távolabb kerültek a földtől, mesévé vált a valóság és valósággá a mese.

Végre Percsik sem akart hivatásos forradalmár lenni, a Jásszl által hordott vizet sem itta senki. Cejtel meg Hódl, Tevje lányai is csak emlékek lettek szeretteik imájában. Ekkorra már az egek magasságából nézett le a falu.

Mendel, a rabbi unokája ekkor ért oda. A házakat kereste, amelyekről meséltek neki. Nem talált semmit. Csak fát és gyökereket. Hosszú, göcsörtös, talajba kapaszkodó indákat. Meg egy apró kis emberkét, hegedűvel a kezében. Kék nadrágban, zöld lebernyegekkel. Aki egyre csak kapaszkodott. Fel, aztán meg le. A lentről láthatatlanná vált házak és a gyökerek között. Oda és vissza. Oda és vissza, szakadatlanul. Hogy összekösse a fentet lenttel. Mintha az olyan fontos volna. Ismeretlen dallamot dúdolt, a hagyományról, meg a száműzött Percsik forradalmáról.

Ha Mendel jól értette.

 

(Illusztráció: Marc Chagall – La vie)

 

Bevezető

Villányi G. András a Tükröződésekben (Scolar, 2011) demonstrálta eklektikus alkotói vonzalmát. E könyvben 75 12. századi vaka japán versfordítását veti össze saját szövegekkel, főként versekkel.  Az Orpheusz szerelmeiben a többszólamúság kiteljesedik, ezzel műfajilag alig besorolható darabot hozott létre. Próza és vers szövevényének szabadon áramló leképezései a szerzőt leginkább töprengésre késztető jelenségek, gondolatok listájának, mint a szerelem, az önsorsrontás, a tudattal bíró lény határvonalai a létezésben, etikum és hasonlóak. Tengelye a szerelem kérdése, ontológiai lehetősége, amit a művész számos ismeretelméleti jellegű eszmefuttatása kísér. Kérdés a sors, szabad akarat, determinizmus. Filozofikus esszé lírai prózában, versekkel tűzdelt szerelmeskönyv. Mitológia, taoizmus és buddhista kozmológia. Nem kifejezetten regény, több mint 50 verset is tartalmaz, mégsem verseskötet és kiváltképp nem szakkönyv. Európai mintákra gondolva, a breviáriumok juthatnak az olvasó eszébe, vagy Pascal, Nietzsche, Kierkegaard, azaz filozófusok. Voltaképpen egy szerelem breviáriuma és nem egy szerelem története narratív formában.

 

Villányi G. András:

 

Orpheusz szerelmei[1]

 

Eurüdikének múlhatatlanul

 

A férfiú 6 fájdalma

 

(inka nagykorúsítási ének)

 

a Nő utáni vágy

a Nő meg nem szerzése

a Nő megszerzése

a Nő elvesztése

a Nő el nem vesztése

a Nő utáni vágy elvesztése

 

Minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a másvilágba. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében. Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet is.

Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia. Várni, hátha megérik! Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.

poéta

szerepe az antennáé

háló mi fogja a hallhatatlant

vevő akár a rádió

olykor elhiszi ő a forrás

az adó

továbbad ez tény

s ha ez-az elvész

helyébe tódít zörejt

elmeszüleményt

végül mégis mint a rádió

jelnek ad hangot

odaátról

 

A vers máshonnan jön. A tudattal oly váratlan öntudatlanságában ütközik, hogy az aligha vélhet mást, mint hogy belőle tört fel, ő gondolta, az övé. Pedig a jó szöveg legtöbb esetben szembejön. Az elme szerepe az antennáé, melyet nagyrészt magából fejleszt változó frekvenciák vételéhez, illetve kiválasztja a tolmácsoláshoz a megfelelő technikai – művészi – eszközöket. Testet ad valaminek, ami magában testetlen.

Hegyről a városba. Szobájában a holló röptére gondol, magasan a fenyők felett, amint a bükkösön át a tölgyek közé vált, és mintha érezné tekintetét, egy ágon elül, és határozottan visszatekint rá; jelzi, hogy tudomása van figyelméről. Nos, a holló vele van a városban, még inkább benne, általa létezik újra. Szemét félig lehunyja, karját szárnyként kiterjeszti, siklani kezd a szoba levegőjén, érzi a szél suhanását, szemei oldalról látják határtalan gömbben a köröskörül meztelenre táruló vaskupolájú mindenséget.

Ínyenc és a Leány. Az Ínyenc nem tagadta meg az érzéki szenvedélyt, bár értette, hogy az ezerszálú pókhálójukkal vágyai vasalják legsúlyosabb bilincsbe az embert

a minap felkereste a Leányt, hogy a széles, gödrösre szeretkezett ágyon testén lakomázzon: megízlelje mosolygós mellét, tenyere rácsukódjék gyümölcsére, és illatától bódultan,

forróságot lehelő csókokkal borítsa és közéjük tuszkolja férfiasságát

a leány szeme kongó terem, és fennakad a messzi magasban, amikor az Ínyenc nyelve csípőjéhez ér, hogy még lejjebb csússzon combján

szemérme éjre nyíló liliom, harmatos szirmán fény csillan

lassan csúszik a kehely üresébe, a Leány ajka csípője ringásával táncolva nyílik,

akár trópusi virág mélysötétjéből, fogán a gyönyör fehérsége tündököl

„hívd ide!” – utasítja az Ínyenc, aki szeretkezésük pazarló szépségét megosztaná, mint gyermek a szivárványt, mutatná ujjongva

a másik leány belép, a karosszékbe ül, lassan felizzik arca, nedves mosolyán fény csillog

„fordulj felém! – utasítja – akarom a gyönyört látni arcodon

az Ínyenc engedelmeskedik, karjával leszorítja a Leány keblét, hátát mellkasához öleli, ágyéka gyorsul, zsigereiből hömpölygő jaj szakad, arca ezer és ezer vinnyogva vigyorgó maszkba torzul, lázas homlokáról perdültében izzadtság csöppjei szakadnak a szoba hevült űrjébe

hörgése motyogó kacajba lohad, arcára jajvigyor dermed, ott dereng most is

Telesikította a nyáréji girbe-gurba barokk utcát. A párkányon ült, a Férfi arcával combjai közt. Gyönyörét jajgatta a kisvároson átlebbenő forró, holdvilágos szellőbe.

 

Bach c-moll csellószvit

 

Suzuki Hideminek[2]

 

csellóasszony az ölben          a Mester

combja közt tartja                 térdéhez

az izmos fenék simul             a híd alatt

tisztán nőpőresége rajza

a sötétbe vonzó háromszög

melle bő dombjai a nyak

ötszáz éves rigószín fából

a gyönyör mélysötét tónusa

jajongva zeng a katedrálison

erdőária         lelt hangfestőt B-A-C-H-ban

a rengeteg énekel a nőszoborból

fateste sötét tükrén át

királyi légyott

a Mester ölén a halhatatlan Nővel

mintha e buja képen

húron zengne nászhevük

föld és ég zokogó terhével

 

Ha gyötrelmét életével azonosítja, élete árán is gyötrelméhez fog ragaszkodni.

Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.

Lantos és szöveg. A jó ének – vers – maga a teljes érthetetlenség. Tágassága gyakran épp abból ered, hogy számos mélyenszántó értelmezés lehetőségét kínálja. Mivel maga a megismerhetetlenség, kiválóan alkalmas magvas gondolatok csiholására. Az ilyen szöveg igazából nem emberi alkotás vagy megnyilvánulás, hanem az Elme – a végtelen Dalnok –önreflexiója.

A szerelem definíciójához talán a fülig szaladt mosoly visz? Az arc bármely szándéktól, nyereségtől és veszteségtől független önfeledt mimikája?

Nem várok semmit, puszta létezése boldogsággal tölt el. Vagy mégsem erről van szó, bármennyire felemelő is lenne így? Hanem arról, hogy a mosoly az új birtok izgalmának gyönyörűségéből fakad?

Kirké és szirének? Odüsszeusz királyi arca miként formálódhatna a sors ily vésői híján?

Hádészba Eurüdikéért ereszkedett le, vagy kíváncsi egója adózott Hádész iránti vonzalmának? Behatolni a nemlét birodalmába és kémkedni, majd nemcsak élve elhagyni, hanem felhozni holt szerelmét, Halálkirálytól lelket nyerni. Megkurtítani egy istent. Földöntúli játszma, természetfeletti díjjal: a mitikus kalandon túl, virágjában leszakított szerelme. Ráadásul míg ember él a földön, visszhangozza dicsőségét. Homlokára olyan babért szakít, amilyet előtte senki, soha.

Nézőpont. Értené a Lányt. Látná magukat, ahogyan ő láthatta. Ám minél többet tanakodik effélén, annál világosabbá válik, hogy önmagát sem látja, nemhogy egy másik lényt, mint a Lány.

Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.

A nagyerdeié volt a test, amelyre örökké vágyott. Érezte, hogy minden ízében egy a sajátjával. Hús a hússal, nyál a nyállal. Az alkatuk, a szöveteik, a mozdulataik. Keménység, lágyság. Szeretkezésük heves pillanatában kérlelte, csorgassa a szájába nyálát. A lány felháborodott, és míg a testük ölelt, lelküket háborúba hívta.

– Persze, ezt biztos pornófilmen láttad. Az egész ennyi csak neked!

– Egyáltalán nem… – igyekezett kérését megindokolni. Ám aligha tehette, mert a lány erősebben hintáztatva ölét, újult eréllyel rohamozta felháborodott szavaival.

Ahelyett, hogy a Férfi szájába csorgatta volna nyála édesét, hiszen minden porcikája szomjazott a lány minden ízére.

Hegy vagy lejtmenetben lángol a szerelem. A platón lohadt izzás.

Kifosztott szerelemben az egyedüli túlélési lehetőség a szépség?

A beteljesületlen szerelem két egymással ellentétes útba torkolhat: a lovag önként vállalt megtartóztatásától a lélek emelkedni kezd. Aki ily módon nem képes megszabadulni, annak újabb kétfelé ágazó utat nyit a sors: a traumát szublimáló szárnyalást a szépséghez, vagy önsorsrontó zuhanást Hadész bugyraiba.

A Lányra gondol, földöntúlian szép arcára a tóparton, amint mosolyogva boldogan csillognak fogai, a fény átragyogja, míg egy másféle határtalan fényességet ragyog vissza. Ez volt a szerelem, a nagy szépség terhének ismételt felfedezése, mégis ívelés az elszabadult láz szárnyán.

Felidézi beszélgetéseit prostituáltakkal, akikkel, ha idejük engedte, szívesen társalgott súlyosabb kérdésekről pajkoskodás után. Érdekelték a férfi-nő kettősséget illető meglátásaik. Faggatta a lányokat, hogy azonos fajként tapasztalják-e az embert s az asszonyt. Formálódott megérzése, hogy ember esetében hím és nőstény csak annyiban alkotnak egy fajt, hogy alkalmasak közös utód létrehozására és – látszólag – azonos nyelven szólnak egymáshoz. A nyelv hasonló értelmezésének esélyében régtől kételkedik. A vihar győzte meg először a beszéd kudarcáról. Mentora, Prospero kesernyés, már-már cinikussá vált kísérletei, hogy látását, szándékát tolmácsolja akár leánya, sőt Ariel felé, nem is szólva ellenségeiről és a közömbösekről. Ahogy néhai feleségére utal, tovább árnyalja a nemek közti hasonlóság képtelenségét. Pedig Prospero sui generis mágus.

A prostituáltak eltűnődtek röviden, majd kibökték, hogy férfi és nő két faj. A Férfi és a nők rátaláltak a kérdésre, amelyben egyetérthettek.

Ám épp galaktikus távolságuktól válik a nemek passiója kozmikussá. A magukban is szövevényes csillagképek még óriásibb táblajáték részei, a kibogozhatatlan Ős-ok folytán áthidalhatatlan messzeségbe vetve. Milliárd sejt-csillagocska irdatlan távján lebegnek, látszólag kiegészítve, takarosan összecsapolva, egymás rajzolatát átölelve, ám minden részecske fényévnyire pulzál minden részecskétől a végtelenben. Mint az ismert anyag szövetében neutrínók és mezonok. Olyan távol.

Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.

 

légszomj

 

kileheltelek

százszor ezerszer

ám szemembe mint

fény vagy árnyék

mindig visszatérsz

tüdőmbe ömlő

levegőm vagy

mikor eljössz

légszomjam ha mész

 

[1] VGA: Orpheusz szerelmei, Múhely Kiadó 2024

Recenziók és egyéb itt:  https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e

 

[2] Johann Sebastian Bach: Cello Suite No. 5. in C minor, BWV 1011. Suzuki Hidemi, Netherlands Bach Society. https://youtu.be/zEHXTrJb3HQ

Minden anya egyidős a tengerrel. Az ő arcát előbb látjuk, mint a napot, a lábunkat a kezünket, az apánk, a szeretőnk vagy a saját magunk arcát.
Kyd is úgy érezte, immár időtlen idők óta figyeli ezeket a hol durcás, hol álmélkodó vonásokat, melyek váltakozása talán a tenger lélegzetvételét is mozgatja. Meglehet, az édesapjával, Sjönnel többet nevetett, az ő arcát talán jobban is ismerte – de az anyjáé volt az elő- vagy ősképe minden később látott arcnak.
És most ez az örök időktől ismerős ábrázat mered rá értetlenkedve! Ezek a gödröcskék, ezek a szeplőcskék, a legeslegkékebb szemek! Hát nem azt hallotta eddig mindenkitől, hogy az anyja nem csak csodálatosan művelt, ír, olvas, mindent lát, mindent hall, királyok és királynők a barátai, hogy ismeri a holtak és a még meg nem született gyerekek akaratát is.
De most gyűlölte ezeket a fensőbbségesen kék szemeket.
Anyai érzés! Ez is pont akkora hazugság, mint hogy a jótett mindig elnyeri méltó büntetését… Ki korán kel, aranyat lel, előbb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát, és más hasonlók.
– Nem tudsz te semmit – köpte dühösen. – Te nem értesz semmit, nem látsz semmit, nem szeretsz senkit. Egyáltalán ki vagy te? Egy idióta… egy igazi nkfffrkgrbbr…
Megroppantotta az anyja csuklóját, erre valaki dühösen meghúzta a karját, és hátra taszította. – Mi a fene, Kyd! Térj már észhez! – mordultak rá többen is.
A legidősebb barátja, Osjan eléje lépett, lefejtette a kezét az anyja derekáról, és helyet foglalt Rioldával szemben.
Kövér, lompos, lusta fiú volt. Kyd régóta megvetette: egyetlen játékban sem szívesen vett részt, de szeretett döntőbírót játszani.
Most viszont eljött az ő ideje. Bő lére eresztve, lassan, komótosan mesélni kezdett.
– Sok minden történt, bizony igaza van Kydnek. A norvégok halálán még senki sem csodálkozott. Borzasztó ilyen fiatalon elevenen elrohadni, de talán valami szörnyűséget követtek el, ezért kellett szenvedniük. Amin túl kell lenni, azon túl kell lenni, hát istenem, mit tegyünk. De a bűn és a szenvedés könnyen átragad másokra, a félelem pedig – Osjan láthatóan szeretett bölcselkedni – a lepránál is veszedelmesebb. Az utolsó norvég magányosan jajgatott, vízért könyörgött, de akárhogy sírt-rítt, senki sem mert a közelébe menni. – Riolda felszisszent, de Osjan elhallgattatta. – Hát nem mindegy, hogy valaki éhes vagy szomjas, ha úgyis meg kell halnia? Már csak azt vártuk, hogy vége legyen. De a fiúnak a düh vagy a szomjúság megsokszorozta az erejét, egész éjszaka bömbölve kiabálta, hogy itt vérfertőző korcsok élnek… mi mind démonok vagyunk, gonosz nyomorékok, mi nem érdemeljük meg a napfényt.
Osjan felemelkedett, hogy dülöngélve, félig-meddig öntudatlanul utánozza a parton átkozódó norvégot, aki könyörög a napnak, hogy ne keljen fel többé.
És ez az éjszaka rettentő hosszú ideig tartott. Két napig, három napig, időtlen időkig, vagy pontosan tizenkét óráig – de a percek végtelen hosszúságúra nyúltak, mintha nem akarnának többé megmozdulni. Ezen az éjjel a szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették a magzatukat. Aztán hajnalban végre jött egy irdatlan hullám, és a haldokló norvégot magával ragadta.
– Szörnyű, szörnyű, szörnyű! – sóhajtott Riolda. – A szavak ütik a legnehezebben gyógyuló sebeket.
Kyd dühe mostanra elpárolgott, és alaposan megfigyelte az édesanyját. Riolda egyre csak a szemét dörzsölgette, a halántékát simogatta, mintha valami finom műszer lenne, aminek időtlen időkig megbízhatónak kell maradni.
Osjan végre visszaült a helyére, mintha Riolda szertartásai őt magát is megnyugtatták volna.
– Senki sem értette, mi történt – folytatta Osjan. –  Láttunk már öregeket, akik kínlódva adták oda a nyugati szélnek a lelküket, de ez a toporzékolás, üvöltés, átkozódás, sikítozás – ugyan ki érti ezt, ki látott ilyet? Ráadásul a szél ide-oda dobálta a sziklák közt hangokat. Mintha százan vagy ezren lettek volna a kikötőben, és mintha egy egész légiónyi, egymást túlkiabáló, dühödten vagdalkozó norvég követelt volna friss vizet. Borzalmas volt, nemcsak borzalmas, egyszerűen hihetetlen. Senki sem mert elaludni, és aki tudott beszélni, az borzasztó dolgokat vágott a másik fejéhez. Gyűlöllek. Csalódtam benned. Egyetlen napig nem szerettelek. Bár pusztulnál el. Ezen az éjszaka szaladgált a kunyhók közt ruha nélkül Fiona, és azt sikoltozta, hogy ő II. Bandemag unokája, szent lány, királylány, ő legszebb a világon, és azé lesz a sziget, aki feleségül veszi.
– Reggelre a tenger is vörösre változott – tódította valaki.
– És mért ne változna – sóhajtott Riolda –, ha az embereknek szabad változni?
De senki se vehette el a szót Osjantól.
Akkurátusan felsorolta a botrányokat, a halálos összeveszéseket, de egy kérdés nem hagyta nyugodni: – Ki az ördög ez a II. Bandemag? – kérdezte Rioldát.
Riolda legyintett. Nehéz lett volna elmagyarázni, hogy II. Bandemag talán egy vérszomjas őrült fia, talán az ő édesapja, talán Vilmos herceg első feleségének a sógora. De nem akarta a sok rémséget még a két Bandemag történetével is fokozni: – Nem érdemel sok szót, nem volt ez a Bandemag szeretetre méltó ember – felelte csendesen.
Osjan mesélt még a norvég halála után kezdődő, vigasztalan esőről, amely mintha a percek múlását akarta volna megállítani. Hogy aztán a szűnni nem akaró esőszálak, ez a sűrű acélfésű régi csontokat kotorjon elő a barlangokból, hogy lassan járhatatlan mocsárra tegye a sziget keleti részét, hogy gyilkos surrogásával kioltsa a csecsemőkből az életet.
– A norvég szomjas volt, de nem bírta kivárni, mire az esőfelhők elérik a szigetet. Pedig az imáinak micsoda ereje volt! Emberfia nem látott ekkora égszakadást!
Bizony, bizony, helyeseltek egymás szavába vágva. És persze mindenki tudott valami szörnyűségről, mindenki családjában iszonyatos balesetek történtek, és most már csak mondták, sorolták, egymás szavába vágva, pihenés, lélegzetvétel nélkül. És a szörnyűségek között a legfurcsább maga Shiobian volt. Ő már a második nap akkurátusan felkeresett minden kunyhót, beszédeket tartott, szónokolt: szövetséget sürgetett az írekkel, a velsziekkel, a skótokkal, a kornvalliakkal, a tatrikánokkal, a deklirusokkal, mígnem a sok őrült nép, a sok-sok eszeveszett terv beleveszett a gyerekek jajgatásába.
De a gyerekek nem Shiobian eszeveszett terveitől rémültek meg, hanem hogy a fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek.
– Meglehet, nem is akartak örökké nálunk maradni. Csak megpihentek nálunk, és folytatták az útjukat Afrika felé – vélte Riolda.
– Lehet – mondta Osjan. – Nagyon is meglehet.
Osjan és a többiek engedelmesen bólogattak. Afrika sem jelentett nekik többet, mint amennyit a fantázia, az ítélőerő vagy az örökkévalóság szavak.
– És ez mind nem elég! – szólt közbe Kyd kiabálva. – Vörös Sjön úgy tervezte, hogy a szorgokból szervez hadsereget, és elkergeti Shiobiant. Nem elég, hogy elkergeti, összezúzza, miszlikbe szaggatja, és azt a szerelmes, ostoba Fionát gyorsan kikergeti a palotából. És csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét se telt bele, elfelejtették a nevüket, ledobták a ruháikat. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák!
– Ó, borzalom! – sopánkodtak mindannyian.
– Nincs okunk háborogni, mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítani. – Én is, te is, mindannyian! Csak kevesen élnek köztünk, akinek egy csepp sem jutott a szorgok véréből. És már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel.
– Tudom – felelte Osjan. – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy beszéd helyett vakkangassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek.
– A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Szentséges ég! Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban!
Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye mostanra odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. Az esendősége egyszerűen elvarázsolta.
– Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad!
De a rémhírek áradata még mindig csak dagadt, egyre csak dagadt, mint a viharos szél a tengeren.
– Azt tudtad, hogy Shiobian karámot akar a szorgoknak építeni? És szerinte semmi bajunk nem lenne, ha éjszakára megkötöznénk őket, és az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket?
Riolda töprengve egyre csak az ujjait nézegette. Megvizsgálta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozott volna.
Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, gondolkodott Kyd. Hisz gyorsan kiszáradunk, elsorvadunk, megöregszünk. A sok bánat elfonnyaszt bennünket.
Végre Riolda megszólalt: – Az a féleszű pap a toronyban azt hiszi, mi Nagy Károly alattvalói vagyunk, a frankok szolgái, a hűbéresei. Ezért, ha nagy a baj, kérhetjük, hogy Nagy Károly katonákat állomásoztasson a szigeten.
Szinte mindenki fellélegzett: katonák, alattvalók, Károly (aki ráadásul nem akárki), a szigorúan csengő állomásoztatás… jelentsen ez pontosan bármit! Ezek végre a rend, a fegyelem, a béke szavai. De néhány perc múlva Kyd megsajnálta ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt.
Odalépett hozzá és átölelte: – Mi már nem lehetünk Nagy Károly alattvalói. Mielőtt elindultunk hozzátok Northumbriába, megjelent egy kékköpenyes asszony a szigeten, súgott-búgott, minden kunyhóba belenézett, ígért fűt-fát, és azt mondta, mi az ő szolgái vagyunk.
– És mit mondott, hogy hívják? Milyen hajóval jött ez az asszony? – kérdezte Riolda.
– Hát ez volt a legfurcsább – felelt Kyd. – Egyszerűen csak ott termett, és közölte, hogy már időtlen idők óta velünk lakik.
– Nocsak! – mosolygott Riolda. – Egy ártatlan asszony! Az legalább vigasztaló, hogy legalább sárkányokat, óriásokat, emberevő démonokat nem láttatok a szigeten.

Illusztráció: Hieronymus Bosch