A gyergyói írótáborba készülök előadással, kortárs költészetről. Felrakom most a szövegem néhány bekezdését: ez a kis elvont körültekintés szükséges ahhoz, hogy a versről való gondolkodásban továbbléphessünk. A versértés tágabb modellje, amivel kísérletezem. A "hagyományos" költészet is helyet kap ebben, de nem túnik a költészet mostohagyermekének a kortárs vers sem – ha a verset "széttartó rendszernek" tekintem.
A Four Horsemen nevű világhírű hangköltészeti formáció tagja, Steve McCaffery ugyanis a “dissipative structures” fogalmát veti fel (Deleuze és Guttari alapján), amikor kortárs versértésünket kívánja modellezni, és ezt nagyon szemléletes, jól használható fogalomnak tartom. A széttartó rendszerek olyan komplex stabil rendszerek, melyek nem-stabil alrendszereket tartalmaznak magukban. Ebből következik dinamikájuk, az, hogy látszólagos stabilitásuk ellenére bármikor alapvető átalakuláson mehetnek keresztül, ami lehet teljes szétszóródás, káosz vagy magasabb szintű rendeződés. Ezeket a változásokat a francia szerzőpáros leginkább “schizz”-nek nevezi. (McCaffery inkább a “clinamen” kifejezést használja, utalva Lucretius atomisztikus nyelvszemléletére utalva.)
“Az identitás – írja talán némiképp ironikusan ugyanitt – az az, ami elől a komplex rendszerek menekülnek”. Ez mégsem jelenti feltétlenül azt, hogy az identitás nem jellemző a komplex rendszerekre. Hiszen ezek (a schizzeket leszámítva) a stabilitás állapotában vannak. Hogy úgy mondjam, stabilitásuk szinte megtévesztő, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez az állapotuk. A schizz meglehetősen termékeny, átfordulásokban gazdag esemény, ugyanakkor riasztó (mivel kiszámíthatatlan); látszólag rendellenesség következménye – mivel a felszínen végigtekintve nem látszik, hogy a schizz, a zavaró átfordulás is a rendszer lényegéből fakad. A rianáshoz hasonlítanám. A tó jeges felszíne nyugodt, de a mélyben jeget repesztő erők feszülnek. A széttartó rendszerek nyugalmi állapota leírható a “gazdaságosság” fogalmával. McCaffery kifordítja mindazt, amit a kommunikációról gondolunk. A gazdaságosságot ugyanis csökkentettnek nevezi akkor, amikor a jelentés létrejöttét a szintaxis szabályaihoz kötjük, vagyis általában a (hétköznapi) kommunikáció esetében; általánosnak, amikor figyelembe vesszük a nyelv testszerű sajátosságait. Az általános gazdaságosság a protoszemantika vizsgálatii területe. Az instabil alrendszerek nem a kommunikáció szolgálatában állnak, hanem egy sajátos jel-és jelentésképzés útját követik. Itt jegyzem meg, hogy Saussure, akitől a modern nyelvtudomány talán a legtöbb alapvetést megörökölte, szóbeli előadásaiban jel és jelentés viszonyán alapuló nyelvelméletet adott elő. Vastag jegyzetanyagot hagyott viszont íróasztalfiókban, melyben olyan jelenségeket tárgyal – például a ma leginkáb nyelvjátéknak minősülő anagragramma kérdését. A prooszemantika magába foglalja a szemanikát; a lírai nyelvhasználat – valami módon – a hétköznapi kommunikációt; a protoszemantika szemponjából a szemantika határterület; ahogy határterülete a Bolyai geometriájának az euklédeszi.
Kortárs versértésünk számára tehát a következő modell adódik. Nem költő, hanem a szöveget a kommunikáció folyamatából kiemelő, a jelhasználat célzott rendezetlenségében elhelyező alkotó; nem-jelelő mezőbe ágyazott széttartó rendszer a költemény helyén, nevezzük a "verzo, verzió" (fordítás, változat) jelentésket is idéző versnek; értlemező befogadó, aki nem a szemantika, hanem a proto-szemantika alapján alakítja ki saját viszonyát a versnek nevezett jelcsoporthoz.
A nyelv azon, testszerű sajátosságait, melyek szétfeszítik a verset, McCaffery három fő csoportba osztja: 1. vizuális, hangzásbeli sajátosságok (például rímek és betűrímek, együtthangzások), 2. a metafora áthelyezései (ez alá rendeli a metonimikus kapcsolatokat is) 3. paragrammatikus (elírás, kiegészítés) és ezen belül anagrammatikus (megfordítás) megoldások és egyéb "félrevezetések", mint például a homofónia. Nem díszítmények, ékszerek ezek, hanem szervek, melyek önállóan működnek és funkciónálnak. De ez egy általános, nem-jelölő mező. Nem-jelölő, mégis produktív, hiszen aktiválni tudja az értelmezőt. Ezek a lappangó erőgócok a vers felületét kiszámíthatatlan mélységű és veszedelmes síkfelületté alakítják át. Nem is jégfelület, hanem tettrekész tükör. Nem a nézőt mutatja, de nem is a torzót (az abszurdra, a torzulásra, a betegségre való nyitottságot ismét a romantika jeleníti meg előszeretettel), hanem a váratlant, amely rémítő; a vártatlant, amelynek jelentőségét Edgar Allan Poe sejetette meg; és amelynek hátborzongatóként való leírására Freud saját művészet-koncepciót dolgozott ki. A protoszemantika által feltárt mélység a váratlan irányába nyitja meg a vers felületét; és ez bizony hátborzongató lehet; nem csoda, ha e tartomány elől a jelentésdomány (és ez alatt a vers alkotóit, olvasóit, értelmezőit és bírálóit egyaránt értem) előszeretettel zárkózik el.
