Folytatom József Attila szövegeinek elemzését – a költői szöveg "gazdaságosságának", ökonómiájának bemutatása érdekében.
A blog követőienk nem lesz meglepetés, hogy mindez a Kivezetés a költészetből című nagyobb munkám rész, mely megjelenés előtt áll. A könyvről bővebben lásd a Legyen tiéd! című bejegyzést.
Induljunk ki most ebből a tételből: a gazdaságosság minden esetben, a legáltalánosabban is valamiféle elrendezést, egy adott eszköztárnak a hatékonyság szempontjából legcélszerűbbnek látszó elrendezését jelenti.
Ez a gondolat máris ellentmond a költői szöveg rendezetlen önkényességének. „Míg megvilágosúl gyönyörű / képességünk, a rend, / mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent, / a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent…” – határozza meg a feladatot A város peremén szerzője 1933-ban. Elég szélesen merít tehát, nem aprózza el a feladatot – ám a gazdaságosság az alkotás konkrét művét tekintve mégis a nyelvi (illetve retorikai-poétikai) eszköztár alkalmazásában nyilvánul meg, az adott eszköztár elemeinek újrahasznosításában, azonosságok és változatok rendszerének megalkotásában. Mintha a költészetnek ez lenne az az aspektusa, amit a hagyományos gondolkodás retorikának tekint. Valóban, versről való gondolkodásunk időről időre érintkezik a retorikával is, amikor versről beszélünk, nemegyszer alakzatok vizsgálatára koncentrálunk. Ám ezek az alakzatok nem véletlenül keletkeztek, fel kell tennünk, hogy kialakulásuk a személyiség, mégpedig a figyelmét az alkotás sajátos módjának szentelő versalkotó személyiség teljes struktúrájával hozható kapcsolatba.
Ne beszéljünk általánosságban, nézzünk egy konkrét példát. Freud „halálösztön” fogalmának poétikai értelmezhetőségét vizsgáló tanulmányában Fónagy Iván kiemeli, a nyelvi eszköztár alkalmazása során, vagyis az eszközökkel való gazdálkodás során mindkét Saussure által vázolt tengely, a szintagmatikus – az időtengely – és a paradigmatikus tengely, vagyis az eszköztár elemeinek esetében is elkerülhetetlen az ismétlés, ismétlődés. „A szavak szintjén a szinonímia a váltakozás és ismétlődés prototípusa” – állapítja meg Fónagy.
Igaz. De azt is észre kell vennünk, hogy a szinonímiát egy legalább ilyen jelentőségű alakzat ellentételezi: a homonímia mintha kizökkentené a szövegdinamika e nyilvánvalónak tetsző időbeliségét. Az azonosalakúság nem az időtengely mentén, nem is az eszköztár különböző elemeinek mozgatásával, hanem a fókuszba kerülés időtlenségében hozza létre elváló jelentéseit. A homonímia, illetve azon alakzatok, melyek különböző jelentéstartományok dekódolásán (tehát nem az olvasás lineárisan kibomló modelljén) alapulnak, vagyis a homonímia „grafikai kiterjesztései”, mint az anagramma, mely betűkombinációk kódján keresztül, vagy a paragramma, mely elírás, továbbírás értelemben használatos, és két szó közös hangalakja fölé rétegez további jelentéseket – ezek az alakzatok olyanok, mint valami pecsét. Blokkolják a befogadás folyamatát, megálljt parancsolnak, eltérítenek. Nos, ezek az alakzatok viszont éppen a
gazdaságosság szempontjából tűnnek rendkívülinek, a szó legáltalánosabb, leghétköznapibb értelmében. Kevés eszközzel (jelkészlettel) tág látóhatárt nyitnak – és ugyanakkor lejárót egy sötétnek tetsző tartomány felé, mely kívül áll az értelmezésen.
Csábító, hogy a poétikai gazdaságosság gyökerét éppen ezekben keressük (és ezzel ismét jelzem, hogy a gazdaságosság kifejezést nem csupán a klasszikus retorika „elrendezés, kifejtés” értelmében használom). Annál inkább, mert József Attila költészetében felismert módon hangsúlyosan szerepelnek a homonim alakzatok. Mondhatni, domináns módon. Szőke György A (költői) szó jelentésének átbillenése című tanulmányában (Jan Mukarovsky nyomán) oszcillálásnak nevezi a többértelműség e formáját, „amikor is ugyanazon szó lebeg, oszcillál két, egymástól különböző jelentése között”. A kései József Attila verseinek (és tegyük hozzá, egyéb szövegeinek, mint amilyen a Szabad-ötletek jegyzéke ) „ambivalens képei” jelzik a szerző szóalkotásának e sajátosságát. Szőke György példaként említi az „öl” (Szabad-ötletek; A Dunánál; Amit szívedbe rejtesz), illetve a “rák” szó kiaknázott többértelműségét (Szabad-ötletek). Az oszcillálás során a szöveg kontextusa mindkét szótári jelentést megidézi, illetve, és ez nagyon jelentős kitétel, egyiket sem zárja ki egyértelműen. A tulajdonképpeni és a metaforikus jelentés között oszcillál a „haszontalan vagy!” felkiáltás a Kései siratóban (egyszerre használatos anyai feddés és a „haszonnélküliség” értelemben), illetve a „lenge” kétértelműsége szembeötlő ugyanitt. Ugyancsak kétértelmű a „szép embertelenség” fogalma a Téli éjszakacímű költeményben: a megidézett táj legalább annyira kegyetlen, mint ember nélküli.
Az „ambivalens képek” alkalmazása nem köthető egyetlen alkotói korszakhoz. A Biztató (1927-28) első sorában – „Kínában lóg a mandarin” – József Attila úgy alkalmazza ezt a technikát, hogy trükkös módon a megidézett mindkét jelentés révén társadalomkritikát gyakoro
l, mégpedig globális, világpolitikai, illetve egészen közvetlenül személyes nézőpontból. „A világhelyzet merész, nagyvonalúan általánosított felfestésével indul a vers – elemzi Szabolcsi Miklós. – A kor ismert eseménysorozatával indít: a kínai polgárháború képével. A felakasztott hivatalnokok látványa a győztes forradalmat, a győztes sanghaji felkelést juttatja minden korabeli olvasó eszébe, mint ahogy a „kokain” is Kínához kötődik. Még emlékeznek a boxerlázadásra és a kor embere tudja, hogy a kokain kitermelésért szállnak harcba az imperialista nagyhatalmak. 1927 márciusára esik a angol-amerikai intervenció Kínában azért a kokainért, amelyet azután a szegény kínainak fognak bódítószerként eladni. A két sor tehát világos célzás volt a kor forrongó eseményeire, a gyarmati kizsákmányolásra, a forradalomra.” Lábjegyzetben idézi viszont ugyanitt Gyertyán Ervin elemzését: „Gyertyán Ervin e soroknak többfajta jelentét tulajdonít: „’Kínában lóg a mandarin’ – mondja, s ez az állítás először egy természeti kép, egy kínai gyümölcs-csendélet. De azon nyomban működni kezd a másik vetítés is, a tudat visszaminősítése: a mandarin ugyanakkor társadalmi méltóság is – Kínában forradalmi harcok vannak, akasztják a mandarinokat. A lóg igen azonban nemcsak felfüggesztettséget jelent – mandarinok elszelelnek Kínából. Sőt azt is jelenti, hogy nem dolgoznak. Értelmetlen dolog az kutatni, hogy e három, sőt négy jelentés közül melyiket akarta a költő mondani: a lényeg abban a trouvaille-ban van – s innen a vers sajátos, sejtelmes hangulata – hogy mindet egyszerre mondja. Mondanivalóját csak a négy jelentés egyszerre adja meg – ahogy a film térhatását a két szögből történt vetítés.”
Szabolcsi megjegyzi, hogy a megjelenés korában a szöveg politikai jelentése nyilvánvaló, elsődleges. A lapok tele vannak Kínával kapcsolatos hírekkel – konkrétan idézi az Új Föld Keleti (vagyis Demény) Pál által írt cikkét. Ez nyilván igaz. Mégis figyelembe kell vennünk Gyertyán Ervin álláspontját. Részben azért, mert semmi módon sem zárható ki, hogy József Attila akár tudatosan, akár intuíció alapján számoljon egy későbbi jelentéshorizonttal, ahol a konkrét-politikai jelentéskör halványul el (hiszen ismerjük, és ő is tudta, hogy a hír aktualitását másképp kezdi ki az idő, mint a költeményét). A hírérték halványultával a konkrét kép, a „déligyümölcs” jelentésköre kap zöld utat.
De még egy súlyos érv szól Gyertyán mellett: a déligyümölcs-kirakat utóbb, igaz, csaknem tíz év múlva, megjelenik József Attila motívumai közt. Itt még előképével találkozunk: „Az áruházak üvegén / a kasszáig lát a szegény” – kezdődik a második strófa; de Szabolcsi megjegyzi, az üvegkirakat motívuma – absztrakt, filozofikus és társadalmi vonatkozásban egyaránt – felbukkan a Fagy című versben (1932, január), illetve majd a Szép Szó 1936. márciusi számában közölt Ha a hold süt… című költeményben: „Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég, / szétfreccsen iromba szilánkja, / mint déligyümölcs-kirakat üvegét / öklével a vágy ha bevágja.”
József Attila sajátos módon gazdálkodik motívumaival. Tudjuk, hogy egy-egy képe, akár más kontextusban, többször visszaköszön pályája során. A Kopogtatás nélkül „porral sóhajt a zizegő szalma” fordulata például „előzménye a ‘zizeg a szalma, menj, aludj’ Biztató mondatnak és más szalma-élőlény képeknek” – jegyzi meg Szabolcsi.
A motívumok ismétlődése és változása hasonlítható a szavak ismétlődéseihez és változásaihoz a szinonímiában. Itt is egy nyelv alakzatairól van szó. De ez a nyelv nem a közös (vagyis referenciális) nyelv – bár természetesen bázisát az alkotja. Messzemenően személyes nyelvről van szó, melynek elemei a jelentéseket folytonosan átértékelő motívumok. „Személyes”, de nem stiláris értelemben (például úgy, hogy a költői nyelvet formalista elvek alapján a szabályostól való eltérésként, egyedi nyelvhasználatként határozzuk meg). Személyessége az én – Bókay Antal kifejezésével – „allegorikus alapításának”, vagyis egyfajta poétikai „patológia” folyamatában lesz nyilvánvaló. Bókay Antal, Poétikai beszédmódok József Attila költészetében című tanulmányában allegorikus alapításnak nevezi azt a folyamatot, mely során a vallomásos költészetben az énhez (a „szelf”-hez) kapcsolódó meghatározások igénye, szerepe – vagyis egyfajta „privát történet”, legegyszerűbben megfogalmazva: az énről való tudás kilakulásának története, és ennek a tudásnak az esetlegessége kerül középpontba. „Poétikai-retorikai szempontból úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a szelf normális esetben, a mindennapi életben kifejezetten szimbolikus konstrukció, feltételez egy olyan individuumot, akinél az én koherens önmagával, önreflexivitása többé-kevésbé hibátlan, és egy fenntartható, vállalt lényeget, centrumot reprezentál. A patológia viszont úgy értelmezhető, hogy a személy az ismeretlen, sőt kiismerhetetlen patologikus erők hatására szétbontja saját, tulajdonképpen félre-értésen, elfedésen alapuló koherenciáját, és a patologikus folyamatban allegorikus tárgyak, metonimikus tárgyfragmentumok, (életrajzi események, az életben felbukkanó személyek) szétfutó, szétbomló halmazával lesz ábrázolva.”
