Megálgyunk, mondjuk máris, egy ellen-Pósalaky bácsit, nagy elődünk („toine maro”) ismert characterét idézve fel / meg. Pontatlanságon kapta magát, most, amikor leginkább pontosságra kell törekednie; pontosságra, hiszen az irányokat akarja kitűzni, önmaga számára a belső keletet, nyugatot, északot és a negyedik égtájat, melynek nem mondjuk ki a nevét, hiszen ott a barbárok és gonoszok laknak. És akkor: tessék, becsúszik egy ilyen mondat: „Életünk célkeresztjét azok a helyek vázolják fel, ahol valaha otthonosan ültünk.” Holott: nem, és erre legalább most nemet kell mondania, nem a célkeresztet vázolják (e helyek), csak a horizontot nyitják meg a célzás számára, tehát máris összekevertük az objektumot a szubjektummal, pedig mindig is ez legfőbb bajunk; az említett pontokról válik maga a cél is láthatóvá, ha hajlandóak vagyunk ugyan célnak tekinteni a megszokottba merülő látványt, a nap mint nap szemlélt kertet, szomszéd házfalat, körtefát, használaton kívüli kutat; a célkeresztet már figyelmünk élessége teszi e látvány elé, mondjuk másként is, a bemérés eszközét értő figyelmünk ragasztja a képhez. A bemérés eszközét nekünk magunknak kell megteremteni.
Hiszen mi magunk vagyunk az! Nézés nincsen néző nélkül. Mi magunk vagyunk az a bizonyos, hajszálfinom rajzolatokkal teljes célkereszt, épp ez a bökkenő. A látás rajtunk folyik keresztül, az érzékelés Gangesze, Nílusa, Donja vagy Amazonasa (és még sorolhatnánk néhány nagyobbacska folyót, gyengén látók említhetik az Ördög-árkot vagy a Paprika patakot). A látvány keresztül ömlik tekintetünkön, s hogy a hab szennyéből épp mit emelünk ki és fel figyelmünk előterébe, pisztrángot, szemetet, dinnyehéjat vagy aranyrögöcskét, az már igencsak esetlegesnek tűnhet; holott mi bánthatna jobban, mint az esetlegesség? Uralni figyelmünket, mi lehet ennél magasztosabb cél? És mi lehet annál megalázóbb, mint saját múltunkban felismerni saját vakfoltjainkat? Vájkálni az időben – bátrakra valló, kemény munka, önmagunkon végzett csontkovácsolás, lélekszabászat, pszichoanalízis. Hát zubogjon csak az a látvány, az idő, az emlék, árassza ez a titokzatos gépezet magából… Bátraké a szar, öntse!
Pontosság, pontosság, pontosság – e három kell a háborúhoz, melyet megvívni készülünk, amelyre épp tréningezzük magunkat a decimális ugróiskolával. Ki kell tűzni azokat a pontokat – ez igaz, ennyiben helytálló volt előző fejtegetésünk –, ahonnét a vissza- és környültekintés egyáltalában lehetséges; ad kettő, vizsgálat tárgyává kell tenni magát a műszert, mellyel a környültekintést elvégezhetjük! Ez az a mozzanat, melyet elmulasztani a legnagyobbak is hajlamosak; és, valljuk meg, hány alkalommal éppen e figyelmességen múlik egy-egy Waterloo vagy Catalaunum sorsa. Mi más lenne az antropológus, aki hősünk (van), a kalandokra felvértezett ember, ha nem megfigyelő; akinek objektívét objektívvel kell nap mint nap szemügyre vételeznie! Lencse lencse alatt/fölött – nem, nem a pillangósvirágúak nemesítőjének reklámszlogenje ez! Nem spórolhatjuk meg ezt a már-már abszurdnak tekinthető kalandot, gyűjtőfelszerelésünk apródonkint való szemügyre vételezését, ezzel a felismerések legnagyobb veszedelmeinek magunkat nap mint nap kitéve. Nincs veszedelmesebb kaland, mint felfedezéseket tenni saját gyűjtőládában… És mi jelenthet nagyobb csalódást, mint ha kiderül, hogy időtávcsövünk beállítása pontatlannak bizonyulván fegyverzetünk hosszú időn keresztül félrehordott, és a terítékre kiszemelt gnú homloka-szemeköze helyett – szükségszerűen és fentiekből következően! – alkalomról alkalomra tőgyét avagy alsó fertályát találtuk el!!!
Mi sem bizonyítja jobban, hogy életünk felszínesen folyt, mint hogy ilyen horderejű tévedések előfordulhattak velünk (mint arra az a világ egy távoli pontján elhelyezett szállodai kutató laboratóriumban ez időben zajló vizsgálat fényt derít), mint hogy nem disztingváltunk kellőképpen látvány és műszer, megfigyelt és megfigyelő közt… A törzsi társadalom, vagyis a szociológia dzsungelébe küldtük antropológusunkat, ahelyett, hogy saját dzsungelébe engedtük volna kutakodni, ahová pedig – valljuk meg! – eleitől fogva leginkább vágyakozott! Engedni kell pedig, hogy a hős első útja saját dzsungelébe vezessen; az idővasalásnak ez mintegy feltétele.
De hisz most döbbenek rá, hogy
Akit megérintett a dzsungel, annak sosem nyugodhat meg a szíve, tartja a mondás, melyet azon a fázós nagyszombat délelőtt felidézett, először az óceán partjára néző teraszon, melyet az óceán metsző, nedves szélborotváitól vastag üvegfal választott el, majd később, a harminchét Celsius fokra felfűtött szállodai szobában, akkor már inka nyelven, mert megszállta a régóta nem beszélt nyelv férfias, mégis csengő bongó dallama, xi hiunnu linniu xi, torene more, és tudta, hogy ismét változáshoz ért önnön életében, olyan változáshoz, mely egy ember életében háromnál több alkalommal nem következik be.
Ez pedig már a harmadik volt. Kemény. Finom, fűszeres füst töltötte meg tehát a tüdejét. Buddha tudatánál világosabbá vált (a tudata) – csak hogy nagy szavakat mondjunk (nem, nem vélte magát megvilágosodottnak, a dalai láma reinkarnációjának pedig végképp nem!), világossá vált, hogy vissza kell az időben lépnie, vissza egy pontig, melyet figyelme célkeresztjébe vonni annak idején elmulasztott, talán mert nem ismerte fel akkor még annak a pontnak a jelentőségét. Nevezhetjük ezt, akár, köznyelven, ifjonti botlásnak is; de, mit tegyünk, olyan hirtelen-váratlan változik az ember, és az EMBERREL együtt változik nézőpontja is, annak a bizonyos célkeresztnek is változnak hajszálfinom paraméterei; ezt, igen, világossá vált ez is azon az üveges teraszon, a változás lehetőségét nyugodtan nevezhetjük reménynek.
(Előző bekezdésünk eszmefuttatása ellen egyedül a tökéletesek ágálhatnak, ezek az időtlen szörnyszülöttek, akik rettegnek a változástól, mely számukra csakis rosszabbodást, jobb esetben stagnálást hozhat – haha! és ágálásukkal máris önmaguk tökéletlenségét leplezték le, önbeteljesítő jóslat!)
Vissza kellet tehát lépnie. Nem csupán a dzsungel illata kívánta ezt, melynél sohasem érzett kedvesebbet (mintha a legkedvesebb nő illata lenne ugyanez ez illat), és amely annyira vonzotta, ott, az üvegkalickához hasonlatos teraszon, majd utóbb is, a szállodában, hanem éppen a mulasztás miatt; mert egy figyelmetlenséget kellet jóvátennie, és ezt akkor, ott fel is ismerte, egy figyelmetlenséget kellett kiküszöbölni az időben, annyira legalább, amennyire az idő ilyen-amolyan ütéseit, kopásai kikalapálnia módjában áll a halandónak, egyszerű emberi teremtménynek, aki maga is az idő foglya – vagyis tőle telhetően bármi áron, mert ennél a tettnél semmi sem látszott elvégre jelentősebbnek.
Célkereszt? Igen. Életünk célkeresztjét azok a helyek vázolják fel, ahol valaha otthonosan ültünk. Gondold csak végig: nem sok olyan hely akad, egész életedben, ez a szomorú, ahol igazán otthonosan ültél. Neki a veranda volt ilyen Pálmajorban, és talán a körtefa kint Kopaszhegyen, ahol látomás-szaga volt vihar előtt a levegőnek, és amelyek lombja alatt már Szűzmáriát megjelenni is látták; és talán még a Hallhatatlanság utasellátó bárpultja (volt még számára ilyen hely). De leginkább mégis a verandát említeném (inkául persze inkább „veronda”), a gondosan kortyolt házi bor és közepes minőségű szivar ízével, a finom ringatódzás az eleven színű, csíkos mintás függőágyon. Ott messzi idegenben, az óceánra tekintő üvegkalickában megvilágosodott tehát, és megtudta, hogy az időben pontosan tíz évet kell visszalépdelnie; tíz, keserves küzdelmekben eltöltött évet, és még talán ez sem lesz elég. Lehet, hogy az első tízet további tízesek követik majd, szöcskeugrás az időben, tízesével, nem is szöcskeugrások már, decimális ugróiskola. DECIMÁLIS UGRÓISKOLA! IGEN! Megtelt a szája a szó ízével, csócsálgatta lassan, mintha máris visszalépett volna és a frissen abárolt gnúszalonna ízével telne meg a szája, és ez le is horgonyozta azon az egy, kétségbe esett ponton.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc. Pálmajor.
Csupa kilences. Az emberélet, és a történelem peremén egyensúlyozunk. Még egy tízes: és ott vagyunk nyolcvankilencnél. (És aligha fogjuk elkerülni majd ezt a mozdulatot is…) De most nem ez a tervünk, nem ez a célunk. Azt az évet, hónapot, napot, órát és percet, másodpercet kerestük – és meg is találtuk – amikor valamit észrevenni éppen elmulasztott, és most ezt a vétséget kell íziben jóvátennie. Mennyi folyamodvány, következmény, uram isten, mennyi keményen kimondott igen! mennyi nem! származik egyetlen figyelmetlenségből! Idővasalóvá vált tehát a tudata, ott, az óceán partján az üvegkalickában: és fejébe vette, hogy kisimítja ezt a gyűrődést, az időben ezt a ráncot, mely kényelmetlenné tette azóta a létét, és nyugodt álmát tíz éven keresztül ellehetetlenítette.
Hol a hős? Persze, a színpadon (azért hős, nem?), mondja a szövegét, áll, talán lófrál kicsit, színpadi mozgásnak alig nevezném… Talán a bűvös deszkák hatása, hogy a hős nem hall, nem is lát, vagyis "enyhén szólva" introvertált… Utazásait ezek után minek tekintsük (ha a szemtanú hitelességével eleve nem ruháztuk, nem ruházhatjuk fel…)?
Plantusnak hívják. (Ez kiderül a szövegkönyvből.) Meghatározása: egy tévelygő.
Deleuze mellé a továbbiakban "blogregény" következik: részletek, furcsa szeszély alapján, Plantus és Planéta című művemből. Plantus nem látja a közönséget, nem látja Planétát: tehát, ha megszólal, akkor az aztán monológ! Az alábbi részlet Plantus intrója.
PLANTUS
Milyen remek dolog itt nézelődni!
Nincs senki itt, nincs senki sem sehol,
e hűs falak közt leng a levegő,
selyemruhában tündér ruhaujja,
teremtett lélek nincs közel, se távol,
és egyedül sincs senki annyira,
mint én! Ilyet, milyen remek magány!
És itt? Megfordulok… Csak senki. Apám,
megint sosem leszek ilyen üres!
Színház lehet, kartonpapír makett,
tűzriadó után, érezni a
futásszagot! A bábok is meguntak,
bábemberek – azt képzelik magukról,
nézők, s fizetni az érzékeikre
rámadzagolt fonálért kaphatók…
Vagy el se jöttek! Ez túl jó talán,
üres színre kiállni – van ebben is
valami perverz… No? De nem. Pedig
már szinte hittem. Hát ott? Ó, dehogy.
Trabant legyek, ha erről a szerepről
le nem maradtam! Vagy Velorex…
Plantus, nem gondolod magad ripacsnak
ilyen nagy űr előtt? Mi? Nem? Giga-
nagy űr ez, egykomám! De jó, hogy nincs,
ki látna, és ki visszamondaná:
„…giganagy űr ez egykomám” – mint echó…!.
Ez ám ügyes üresség, nálam is
azabb, tehát bólintani se tudhat…
Megállt ám itt most már a tudomány!
No, lám, de csitt. Mégse. Megint felülsz
magadnak. Mert bejöttél, és tipegsz,
topogsz, a zsákutcába, és sutyorgod:
„—milyen remek dolog itt nézelődni,
tényleg, milyen” – hogy játszanád pedig!
Csak éppen nincs kinek. Az ám, lazán!
Nincs semmi sem, mit jobban rettegek,
mint a magányt. Ma még, reméltem, egy
kicsit bolondozom ezeknek. Ó.
De így? hogy tényleg… én pedig egész
kiműveltem a topogást! Toporgok.
Nem éppen így totyog, aki magányos?
Fúj. Már unom. Kinek is játszanám
el, ha nincs itt senki?! Ugyan, leülj,
pörögni rest legyél te, szűnj sietni,
amíg Planéta jön, te itt csak ülj.
Nyugodtan. Ráérsz, nem? Hová, minek
nyüzsögnél? Szólni szűnj te addig is –
hahahaha! Na persze! Nem beszélek,
ez lesz a bosszú! Szép bosszú, jövel,
velem legyél, te ülj le mellém, ni —
ne mukkanj – így, mi együtt nem beszélünk —
de tényleg, meg se szólalok ma már,
ez ám a dráma! így ülök, ni, lábam
a másikon keresztben átvetem,
e közben: mukk se! hát, mit is tagadjuk,
ettől aligha lesz erős a játék,
de eltart majd sokáig. Szép remény,
csak ülni némán – és? Vagy nem magam
döntöttem így? Na?! Hogy ki is?! Tudom?
Ki döntött úgy, hogy többet nem beszélek?
Az istenért! Mért hallgassak, mikor
emberi hangra vágyom? Önmagam
halljam, amíg fennköltebb társaság
nem lesz ebben az irdatlan hodályban,
ahonnét még a birkák is kiszöktek?!
Ordítani tudnék! –– de csitt! mi ez?
Valaki jön. Valaki jár itt, és
engem keres! Ki vagy, nemes vagy nem-
telen halandó? Ki? Hát bánom én?
Ki érdekelne engem?
Senki az
megint. Hogy én ezt mennyire meguntam!
Nem jön, nem is hallok senkit, nincs is
beszélni senkihez – tudod, az a
fura, mégis beszélek.
Hé! Alak,
ki vagy? Te bárki, senki vagy akárki,
vagy csaknem senki, vagy majdnem akárki,
vagy alig valaki, vagy bánom én,
hogy te ki vagy, mikor még azt se sejtem,
hogy én ki vagyok…
Jó, megvolt a közhely,
szeretik azt a nézők, már ha vannak –
locsogok hát tovább, a senkinek,
de mindegy, erre már nem fókuszálok,
lépjünk tovább, fölszámolom a gócot,
így, már jobb, sokkal jobb…. Könnyű vagyok…
Kész. Csak Planéta lenne itt megint,
Planéta jönne, s helyre tenne jól,
egy istennő volt ő a lelkizésben,
eloszlatná a körkörös homályt,
mit szerte látok, ezt a végzetes,
galaktikus ködöt – köd! az! megül
az mindenütt….! Megint milyen sötét lett.
Planétát mondtam volna? Én? Planétát?
Talán azért, mert már magányra vágytam.
Sötét magány, öt érzék ablakát
betörni kész – nem is betörni! Vas-
redőnyt ereszt le rájuk, jéghideg redőnyt.
Didergek. Itt halok meg, azt hiszem.
Milyen izgága törpe minden ember.
Vesztes vagyok, nem élvezem a létet,
talán azért, mert túl sokat tanultam,
mindentől félek, és már nem nyitok
belülre új ajtót. Mert egy kapu
nyílik mindannyiunkban, nyílik és
zárul, ha kell… Netán a bent levőn
zárat cseréljek…? Megrendült bizalmam!
Úgy van! Ha bízni nem tudok magamban,
hogy bízzak másban? Itt a bökkenő,
kilépni önmagamból szintén kép-
telen vagyok; bizony cudar kör ez,
se társsal nem, de társtalan se nem.
Ezért nem várok senkit. Hopp, de ott?
Ugyan, ilyen is volt elég ma már,
hogy véltem: látom, ott van valaki,
homály szinte, vagy a kontúrja csak,
de most az egyszer: tényleg, ott, ott…
Dehogy hiszek neked, csalóka kétely.
De most….? Talán?
PLANÉTA (belép)
Plantus! Nem is figyelsz?
Egy kis reklám, irodalmi folyóiratoknak:-)
Páva a fürdőházban című versem a Parnasszus tavaszi számában (Parnasszus, 2008/1., 139.) az Új Forrásban két rövidebb karc Fertőd és Most vagy soha (Új Forrás, 2008/ 3., 19-20.) A Magyar Naplóban (2008/4. szám) három rövid vers a 25. oldalon. A Kortárs 2008/4. számában Láthatatlan testek anatómiája és [megtalálni egy ölelésben]. Az Eső tavaszi számában két testesebb, három rövidebb anyag. A publikációk ált. neten is elérhetők, ld. pl.: http://www.kortarsonline.hu/0804/pragai.htm
Nagyon ajánlom Ashbery esszémet, és fordításaimat!!! (Költészet a fenol és töf-töf korában, Irodalmi Jelen, 2008, május, 9.o.)
Itt most egy, az Esőben megjelentek közül:
[angyalok szárnyvonalát...]
angyalok szárnyvonalát követni
a hófödte platánok alatt
szitáló fényben
hogy kunkorodik a toll –
elkésett romantika
aknamunka a látomás szögesdrótfalai mélyén
botladozó hadifoglyok
szemében
egyre nagyobb a távlat
és a mind magasabbra emelkedő
horizont bádoglemezei közt
mert szárnyvonalait nyesegeti
valaki
tollat kontúrt veszít
tovább zuhan
közülünk az angyal
:
elejtett lövedék eltévesztett célzás
