Plantus magánya

Hol a hős? Persze, a színpadon (azért hős, nem?), mondja a szövegét, áll, talán lófrál kicsit, színpadi mozgásnak alig nevezném… Talán a bűvös deszkák hatása, hogy a hős nem hall,  nem is lát, vagyis "enyhén szólva" introvertált… Utazásait ezek után minek tekintsük (ha a szemtanú hitelességével eleve nem ruháztuk, nem ruházhatjuk fel…)?

Plantusnak hívják. (Ez kiderül a szövegkönyvből.) Meghatározása: egy tévelygő.

Deleuze mellé a továbbiakban "blogregény" következik: részletek, furcsa szeszély alapján, Plantus és Planéta című művemből. Plantus nem látja a közönséget, nem látja Planétát: tehát, ha megszólal, akkor az aztán monológ! Az alábbi részlet Plantus intrója.

 

PLANTUS
Milyen remek dolog itt nézelődni!
Nincs senki itt, nincs senki sem sehol,
e hűs falak közt leng a levegő,
selyemruhában tündér ruhaujja,
teremtett lélek nincs közel, se távol,
és egyedül sincs senki annyira,
mint én! Ilyet, milyen remek magány!
És itt? Megfordulok…  Csak senki. Apám,
megint sosem leszek ilyen üres!
Színház lehet, kartonpapír makett,
tűzriadó után, érezni a
futásszagot! A bábok is meguntak,
bábemberek – azt képzelik magukról,
nézők, s fizetni az érzékeikre
rámadzagolt fonálért kaphatók…
Vagy el se jöttek! Ez túl jó talán,
üres színre kiállni – van ebben is
valami perverz…  No? De nem. Pedig
már szinte hittem. Hát ott? Ó, dehogy.
Trabant legyek, ha erről a szerepről
le nem maradtam! Vagy Velorex…
Plantus, nem gondolod magad ripacsnak
ilyen nagy űr előtt? Mi? Nem? Giga-
nagy űr ez, egykomám! De jó, hogy nincs,
ki látna, és ki visszamondaná:
„…giganagy űr ez egykomám” – mint echó…!.
Ez ám ügyes üresség, nálam is
azabb, tehát bólintani se tudhat…
Megállt ám itt most már a tudomány!
No, lám, de csitt. Mégse. Megint felülsz
magadnak. Mert bejöttél, és tipegsz,
topogsz, a zsákutcába, és sutyorgod:
„—milyen remek dolog itt nézelődni,
tényleg, milyen” – hogy játszanád pedig!
Csak éppen nincs kinek. Az ám, lazán!
Nincs semmi sem, mit jobban rettegek,
mint a magányt. Ma még, reméltem, egy
kicsit bolondozom ezeknek. Ó.
De így? hogy tényleg…  én pedig egész
kiműveltem a topogást! Toporgok.
Nem éppen így totyog, aki magányos?
Fúj. Már unom. Kinek is játszanám
el, ha nincs itt senki?! Ugyan, leülj,
pörögni rest legyél te, szűnj sietni,
amíg Planéta jön, te itt csak ülj.
Nyugodtan. Ráérsz, nem? Hová, minek
nyüzsögnél? Szólni szűnj te addig is –
hahahaha! Na persze! Nem beszélek,
ez lesz a bosszú! Szép bosszú, jövel,
velem legyél, te ülj le mellém, ni —
ne mukkanj – így, mi együtt nem beszélünk —
de tényleg, meg se szólalok ma már,
ez ám a dráma! így ülök, ni, lábam
a másikon keresztben átvetem,
e közben: mukk se! hát, mit is tagadjuk,
ettől aligha lesz erős a játék,
de eltart majd sokáig. Szép remény,
csak ülni némán – és? Vagy nem magam
döntöttem így? Na?! Hogy ki is?! Tudom?
Ki döntött úgy, hogy többet nem beszélek?
Az istenért! Mért hallgassak, mikor
emberi hangra vágyom? Önmagam
halljam, amíg fennköltebb társaság
nem lesz ebben az irdatlan hodályban,
ahonnét még a birkák is kiszöktek?!
Ordítani tudnék! –– de csitt! mi ez?
Valaki jön. Valaki jár itt, és
engem keres! Ki vagy, nemes vagy nem-
telen halandó? Ki? Hát bánom én?
Ki érdekelne engem?
                Senki az
megint. Hogy én ezt mennyire meguntam!
Nem jön, nem is hallok senkit, nincs is
beszélni senkihez – tudod, az a
fura, mégis beszélek.

                Hé! Alak,
ki vagy? Te bárki, senki vagy akárki,
vagy csaknem senki, vagy majdnem akárki,
vagy alig valaki, vagy bánom én,
hogy te ki vagy, mikor még azt se sejtem,
hogy én ki vagyok…
            Jó, megvolt a közhely,
szeretik azt a nézők, már ha vannak –
locsogok hát tovább, a senkinek,
de mindegy, erre már nem fókuszálok,
lépjünk tovább, fölszámolom a gócot,
így, már jobb, sokkal jobb…. Könnyű vagyok…
Kész. Csak Planéta lenne itt megint,
Planéta jönne, s helyre tenne jól,
egy istennő volt ő a lelkizésben,
eloszlatná a körkörös homályt,
mit szerte látok, ezt a végzetes,
galaktikus ködöt – köd! az! megül
az mindenütt….! Megint milyen sötét lett.
Planétát mondtam volna? Én? Planétát?
Talán azért, mert már magányra vágytam.
Sötét magány, öt érzék ablakát
betörni kész – nem is betörni! Vas-
redőnyt ereszt le rájuk, jéghideg redőnyt.
Didergek. Itt halok meg, azt hiszem.
Milyen izgága törpe minden ember.
Vesztes vagyok, nem élvezem a létet,
talán azért, mert túl sokat tanultam,
mindentől félek, és már nem nyitok
belülre új ajtót. Mert egy kapu
nyílik mindannyiunkban, nyílik és
zárul, ha kell… Netán a bent levőn
zárat cseréljek…? Megrendült bizalmam!
Úgy van! Ha bízni nem tudok magamban,
hogy bízzak másban? Itt a bökkenő,
kilépni önmagamból szintén kép-
telen vagyok; bizony cudar kör ez,
se társsal nem, de társtalan se nem.
Ezért nem várok senkit. Hopp, de ott?
Ugyan, ilyen is volt elég ma már,
hogy véltem: látom, ott van valaki,
homály szinte, vagy a kontúrja csak,
de most az egyszer: tényleg, ott, ott…
Dehogy hiszek neked, csalóka kétely.
De most….? Talán?

PLANÉTA (belép)
            Plantus! Nem is figyelsz?

A bejegyzés kategóriája: Archívum
Kiemelt szavak: , , , , , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!