Mitől válik egy esemény jellé? Deleuze szerint – olyan ez már, mint egy Deleuze kurzus, pedig dehogy! – a társas élet eseményei tanulási folyamatot jelentenek, a hős az emberi kapcsolatok változásain, rezdülésein keresztül nyer beavatást (saját magába, persze, de így ez a "saját maga" is maga az örök változás…)
Néha úgy tűnik, hogy az élet eseményeit egy-egy magaslatra érve, onnan szét- és visszatekintve megértjük. Olyan ez, mint amikor egy szöveg záró mondataiban egy sokáig lebegtetett metafora megtalálja a referenciáját. Ez a felismerés lehet katartikus. Igen, ez a felismerés valóban katartikus; de lehet egy életnek zárófejezete? A halál előtti pillanat? Valahogy mindig mesterkéltnek találtam azt az allegóriát, hogy a halál előtt életünk egészét, értelmét belátjuk. (Egy jó feloldását ismerem, Ruiz Proust-filmjében a szobrász előtt, halála pillanatában lepereg élete, kivéve azt az időt, amikor nagy művét alkotta. Egy angyal elmeséli, mi miért történt. De átugorja a mű alkotásának időszakát. Miért?, kérdezi felháborodottan a szobrász. Azért, feleli az angyal, mert ha ebben az egy szoborban annyi élet és annyi történet sűrűsödik, hogy ha én ezt mind elmondanám, és a hozzájuk kapcsolódó történeteket is, akkor örökre itt ülnénk, és nem tudnál meghalni.)
Egy szerelem bűvöletében úgy véljük, igen, ez maradjon így; mindvégig ezt akartam…. Ez pedig már az öröklét gyűrűje. Az akaratommal részt venni a metafora feloldásában, egy utolsó félmondatban. Nietzsche szerint már "csak" az a feladat marad, hogy ezt a pillanatot életünk egészére kiterjesszük ki.
