Ha nem vagyunk képesek előnyre váltani lemaradásainkat, szükségképp bennünk marad a neheztelés reminiszcenciája. Ha azt mondom valakire, "vidéki", rossz érzés fog el; ha pedig azt, "paraszt", az ma egyenesen sértő. Normandiában, ahol ezeket a sorokat írom, óhatalanul összevetem a magyar falu bennem élő képét az ittenivel. Ahogy a festő dolgozik, amikor vázlatot készít, néhány gyors mozdulattal felvázolom a különbséget, a karcos szén éles és kontrasztos vázlatot hagy a papíron. Miért érzem azt, hogy a tájat itt átszövi valamiféle elegancia, míg nálunk, otthon a legszebb vidékeken is a kisszerűség levegőjét érzem? Miért érzem ezt emberibbnek, miért fog el az a jó érzés, amelyet otthon hiányolok?
Három vonalat húzok mindössze, a gondolkodás spontán vezet eddig a lecsupaszodott absztrakcióig. Az első és legszembetűnőbb különbség: a francia vidék szociális tagoltsága. Kastélyok, villák, nyaralók és gazdaépületek harmonikusan illeszkednek a tájba, a lepuszultságo sugalló, itthon sajnos jellemző tákolmányok, omladozó gazdasági épületek itt hiányoznak. (Részben azért, mert itt van gazdálkodás, Franciaország az Unióban is erőteljesen politizál a gazdák javára.) Itt érzem igazán, milyen mély és talán kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar vidék arcán a kommunista diktatúra tigrismancsa. Ha francia példát kell keresnem, talán a dicsőséges francia forradalom volt még ennyire barbár. Versailles berendezése mind pótolt utánzat, mert az eredetit elherdálták a forradalom szabadsághullámai. Hiába, különös fogalom a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszó középső tagja. Nem mindegy, hogy milyen nívón érvényesül: a moslékos vájunál vagy a fehér damaszt mellett kínálom az egyenlőséget. A hangzatosnak tetsző eszme árnyoldala: a földre döntött, sárba tiport, a semmi közelében egyenlősített társadalom, a keleti kommunizmus. "…néha ott lakunk, / sáros, vak, tipró talpunk honában, / levetett álarcként / kezünkben himbálva fejünket, / míg hason siklanak a bennszülöttek, / küszködünk szennyért, vagy tisztaságért…" – idézem Weöres Sándor versét, a Talp-ország sorait. Tulajdon nélküli bennszülöttek – ezt a nyomasztó, szürreális képet vázolja a vers; és micsoda kiszolgáltatottság tulajdon nélkül élni! A magyar vidék problémáját a kárpótlás nem oldotta meg; hiszen a tulajdonvesztésben, kiszolgáltatottságban és talajtalanságban töltött negyven év alatt elvesztek a tualjdon célszerű működtetésének technikái, és vég képp nem igazodtak, fejlődtek az élesen változó világ követelményeihez.
Tcchnika? Szaktudás? Oravecz Imre röntgenfényben láttatja szülőfaluja, Szajla diagnózisát a Halászóember című versregényben. (A könyvet Esterházy a hiányzó magyar parasztregénynek nevezte el.) Egyetlen megrázó jelenet a tényeket sokszor biblikus hűséggel és pátosszal soroló töredékes eposzból. A körúton, Budapesten, az utcát söprögető falubelivel, birtokvesztett gazdaemberrel találkozik. Felidézi, hányféle művelethez értett, annak idején, a saját portáját gyarapító, környezetét fenntartó gazdálkodó, a növényműveléstől és feldolgozástól az állatok gondozásán át a szerszámkészítésig, építkezésig, tárolásig, kereskedelemig. Mindez elvész, amikor ezt a nemzedéket a mindent egyneműsítő téeszbe léptetik, ilyen-olyan nyomásnak engedve ki-ki aláírja a belépési nyilatkozatot. A tudás: igényesség, és a francia vidék igényességet, ízlést sugall. Az épületek stílusa, a vakolatlan tégla- és kőornamentika helyet kap a nagyvárosban ésa villanegyedben csakúgy, mint a tengerparton vagy az istállóépületen. Egységes stílusvilágot, azon belól mégis egyéni lehetőséget, igény szerinti változatosságot engednek az építőnek. Egyfajta keret, mely a megtalált hagyomány révén szabályoz, de el nem nyom. Ez a keret nálunk eltűnt és nem modernizálódott: eltűnt azzal az életformával, melyet elvettek tőlünk, és amelynek szégyellésére megtanítottak a társadalom spontán, demokratikus fejlődését kerékbe törő, keletről importált falanszter-eszme orkjai, nazguljai. Tévedés ne essék, ez mélyebbre vezet, mint a Rákosi-diktatúra. Évszázadok alatt nem volt itt olyan társadalmi forma, amely a Tiborcoknak igazán kedvezett volna; de létük alapjait egy sem tette lehetetlenné. A vidéki élet helyén támadt űrrel eltűnt az az igényesség is, visszamaradt nyomait skanzenek, faluházak őrzik, mint egy-egy Atlantisz aprócska, csaknem érdektelen műemlékét. Pedig nem a "népi" bokály, a mákcsíkszűrő, a gurgula vagy az öntöttvas daráló érdekes önmagában, hiszen ezek sarokba állítva is csak dísztárgyak lehetnek; hanem az a mód, ahogy az ipari formatervezés és funkció, praktikus szemlélet és szakralitás együttállása, vagyis a világ egységben való szemlélete e tárgyakban megtestesül. (Ezért néz ránk kérdőn egy-egy modern lakásba állított lóca vagy gondolkodószék.) A kultúra ugyanis, melyet a normann vidék sugall, nem adottság. Egyszer, valakiknek, rá kellett találni, és ki kellett állni újításaik mellett a rátalálás örömében. Fel kellett ismerni, hogy a tégla közé rakott, fehér, durván faragott helyi kőzet szép felületet ad, és az ilyen kerítés és házfal igényesebb, mint a durván összehabarcsolt; és a példának ragadósnak kellett lennie – más szóval, bírnia kellett a közösség helyeslését – ahhoz, hogy elterjedjen.
A tulajdon tagoltsága feltétel, az igényesség következmény. A jó élet alapja az átgondolt életvitel, és ez magában foglalja a jó élet fenntartásához szükséges technikai tudást csakúgy, mint az innovatív gazdasági stratégiákat – és talán ez az, amit ma leginkább hiányolok. Pedig éppen itt van az áttörési pont! Ami a város kialakulását immár jó tízezer évvel ezelőtt lehetővé tette, az az erőforrások felhasználásának újabb technikája. A víz, az élelem, az energia, az emberi munka és lelemény kicsiny motorja évezredek óta a város - de fejlődése azért lehet hatékony, mert tudatosan használja fel hátországa adottságait. Észre kell venni, mindinkább felértékelődik a jó minőségű élelmiszer, függetlenül attól, hogy a tőzsdei árfolyamok épp hogyan ingáznak. A vidéki élet rehabilitácója ma mindennél több energiát érdemel. Magyarország stabilitását, sokan mondták már, hiába, leginkább ezzel tudjnánk megteremteni. A vidéki gazdálkodás szerkezete alapvetően hibás, épp a jó példákra mindennél jobban oda kell figyelnünk. Van ugyanis leleményesség vidéken, és a vidéki élet szociális szerkezete, a jóval összetartóbb kapcsolatrendszer is rejt magában kiaknázható potenciált. Nem vagyok pesszimista; tudom, hogy e kérdés átgondolását nem lehet sokáig halogatni; és azt is tudom, hogy kár a politikára várni ezzel. Adjuk ki mi magunk a jelszót: tulajdon, tudás és átgondolt életvitel. A tengert nézem, itt, Normandiában, és elképzelem, mikor lesz a magyar vidék táj.
A körzőnek képzelt metafora két szára közül hol ez, hol amaz bizonyult grafitnak vagy éppen tűnek, mellyel a valósághoz magát odaszegezte, hogy ne mozduljon el, legalább az az egy, a szilárdnak tekintett felülethez tűzdelt pont.