Írástudók

Julien Benda 1927-ben megjelent, az Írástudók árulása című – Babits által rövidesen recenzeált – könyvének nagy kérdése az, hogy hogyan viszonyuljon a politikai szenvedélyekhez az írástudónak nevezett embertípus, lény, fantom vagy csodabogár. Nehéz ugyanis meghatározni, hogy mi az, ami nincs – Benda pedig épp ezen szellemi kaszt megszűnését panaszolja. Az írástudó, szerinte, hagyományos értelemben, a „szellem embere” – a „tények” (ebben a vonatkozásban: érdekek) világán kívül, leginkább a felett áll, az igazság bajnoka, független ítélkező.

A politikai szenvedélyek kétségtelenül veszélyes, nemszeretem dolgok. Ám annak, hogy a civil társadalom értelmiségi rétege – vagyis írástudói – távol tartják magukat a politikától, alighanem az az oka, hogy mindannyian egy régen beidegződött, alapvetően humanista, és ma már alapvetően hibásnak tekinthető írástudó-fogalom örökösei.  A „szellem” és a „tények” tiszta szembeállítása ma rendkívül rossz paradigmának tűnik. A szellem embere ugyanis, ahogy az Benda könyvéből vagy Babits tanulmányából kirajzolódik,  nem rendelkezik személyiséggel. Igazságos és korrekt, de: unalmas. Nincs mélysége – tiszta, áttetsző papírlap. És vajon hogy lehet jelentős ügyekben – húsunkba vágó ügyekben, hiszen a világ nap mint nap ilyen ügyeket teremt – dönteni a személyiség teljes felelősségvállalása nélkül?

Ha különválasztjuk a szellem nehezen megfogható világát a tényekétől, önként mondunk le részvételünkről a tények világában. Márpedig – a régi mondást idézve – a test az, ami üdvözül.
És éppen az írástudó vonja ki magát az érdekek világából? Milyen pozíciót foglaljon akkor el a világ rendjében? Igaz, nem lehet megélni abból, hogy valaki író. Kormos István egyszer – megbízható forrásból tudom – bement az Új Írás szerkesztőségébe: verset írok, hamarosan hozom. Aztán, évekre, eltűnt. A Vonszolnak piros delfinek, a magyar líra meghatározó darabja évekkel később jelent meg. Honorárium? Ugyan. A szerkesztők szeretik a megbízható rendszerességgel publikáló alkotót. A  zsebpénz-író szállítsa  menetrend szerint eladható termékeit. Az ilyen munka lehet minőségi, de hol marad a kiugró teljesítmény, a zsenialitás? És egyáltalán, hogy számítható ki a zsenialitás ellenértéke? (Megbízható forrásból tudom: Kormos István benézett egyszer az Új Írás szerkesztőségébe. „Hamarosan hozok egy verset.” Aztán eltűnt. A Vonszolnak piros delfinek, a magyar költészet emblematikus darabja évekkel később jelent meg.)

Az eltartott író intézményét a felvilágosodás nevű gondolatkísérlet hozta létre, és azóta is az abszolutórikus rendszerek (mint például a szocializmus) terméke. "Író vagyok, nem érdekel a politika." Őszinte leszek, számomra is csaknem életmottó lehetne ez a mondat. De hogy néz szembe a társadalmi küldetéstudatra büszke író a felelősségvállalás és a társadalmi részvétel, képviselet eszméjével?
Mint olyan személy, aki régóta úgy látom, a világ jelenlegi vezetése nem fenntartható módon gondolkodik a Föld jövőjéről, nem lep meg, hogy a gondatlan – és jóformán kizárólag a piaci vonatkozásokat ismerő, azokat a világ egészére kierjesztő –   gazdálkodás világunkat válságba sodorta. (A rossz gazdálkodás árát pedig, úgy tűnik, ismét és mindig azoknak kell megfizetni, akik a döntésekben nem vettek részt.) Válság idején, szélsőséges élethelyzetekben pedig az egyéni felelősség súlya megnő. Hajlok arra, hogy írástudónak ma azt az embertípust tekintsem, amelyik a felelősség eszméjét magára nézve kötelezőnek gondolja el.

A magyar társadalom a széthullás mélyállapotában van – élen jár e tekintetben azon civilizációk közt, melyeket „európainak” szoktunk nevezni.  Apokrif sorok állítják, hogy az első ember a teremtés kezdetén széthullott, darabjaira esett az anyagban – ehhez tudnám hasonlítani jelenünket. Ebből kiemelkedni csak politikusi szakmunkával nem lehet. Zseniális teljesítményre és a teljes személyiség feladatvállalására van szükség. Ezzel, persze, nem a szakértelem ellen beszélek. A politika is szakma, de nem lehet csak szakma.

A jövő írástudóinak kell megtalálni azokat a réseket, melyeken keresztülhatolva a jelen lehetőségeit a társadalom a jövőben bontakoztathatja ki. Író vagyok és gazdálkodó. Gazdálkodom lehetőségeimmel. Ezért találtam rá a kertre, a biogazdálkodásra. Évek óta magam termelem konyhakerti növényeimet. A gazda szemlélete nem adottságokban, hanem lehetőségekben gondolkodik. Mérlegeli, egy napos sarok vagy egy szép fekvésű dombhát milyen növény befogadására képes, miből hozza ki a maximumot. Heidegger, idős korában, filozófiájának központi fogalmát, a "létgond" kifejezést a tájra, a tájban élő emberre vitte át – példaértékű, ahogy a vidéki életről ír. De mivel a vidék szintén nem az egész társadalom, így ez is példázat volt, persze, arról, hogy hogy gondolkodik – szerintem – ma az írástudó. Hogy kell gondolkodnia. (Ezt egyszer még kifejtem….) A világot, látjuk, épp eléggé átszövik az érdekek ahhoz, hogy  a történelem nevű erőgép mozgásban legyen. Látható és láthatatlan, titkos motorok pörögnek, dolgoznak azon, hogy egyre tovább lendítsék hajtókarjait. De korántsem mindegy, merre viszi tehetetlensége. Azoknak, akik magukat írástudónak érzik, kicsi erőgépeknek kell lenniük, olyanoknak, melyeket nagy terhek mozgatásánál használunk: ők dönthetik el, a teher merre billenjen. A politikának ugyanis sokkal nagyobb szüksége van víziókra, mint valaha – irány nélkül egy helyben pörög, mint egy lendkerék. De ne legyünk naivak. A politika nem fog felszólítani minket, hogy álljunk helyt. Nem engedi át nekünk a terepet, hiszen az írástudók világa nem a politikai szakértelem világa. Nekünk kell megtalálni azokat a pontokat, amelyeken érdemes helyt állni.

 

Kategória: Archívum | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

nem élet nem művészet nem művész

"…az élet és a művészet egységes tér, idő és idea, mindenki azonosan vehet részt benne…" (Idézi a FLUXUS programját Hann Ferenc = ef Zámbó István, Kortárs magyar képzőművészek 2, Bp., 2002, 7.), de, no jó, nem egészen másképpen gondolkodunk mi erről, józanabb pillanatainkban, mint az egynemű mellérendelés hangján? Nem életünket kell-e művészetté alakítanunk, s életünkkel együtt a világ kicsiny darabját, ahhoz, hogy életünkbe méltóképpen beemelni tudjuk egyáltalán a világot? "Végül is, a művészet tulajdonképpen csak egy médium ahhoz, hogy élni tudjunk." (I.m. 34.) Nem, dehogy, sőt: ellenkezőleg!

Kategória: Archívum | 13 hozzászólás

Író, politika

 

"Író vagyok, nem érdekel a politika." Csaknem életmottó lehetne számomra ez a mondat. De hogy néz szembe a társadalmi küldetéstudatra büszke író a felelősségvállalás és a társadalmi részvétel, képviselet eszméjével? Mint olyan személy, aki régóta úgy látom, a világ jelenlegi vezetése nem fenntartható módon gondolkodik a Föld jövőjéről, nem lep meg, hogy a gondatlan – és jóformán kizárólag a piaci vonatkozásokban gondolkodó, azokat a világ egészére kierjesztő – gazdálkodás világunkat válságba sodorta. Válság idején az egyéni felelősség súlya megnő.

 

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Fekete kutya

Tegnap éjjel, halottak napján megdöglöt a házamban egy fekete kutya. Erdélyi kopó, a kutyám. Hajnalban, még ködös félhomályban földeltem el. Kisebb temető van most már a kertben, az egyik rózsatő alatt. A telek ugyanis – egyes vélemények szerint a vaskorban – temető volt, a földből esetenként elszuvasodott, szivacsos csontok bukkannak elő. Legutóbb akkor, amikor a csatornát ásták. Ez, tudjuk, épp "sírmélységben" halad. A kapu mellé embercsontot kupacoltak a csatornaásók. Gondolták, a telekhez tartozik. (Kukába dobni, gondolom, mégsem akarták.) A comb- és karcsontokat, medencét a rózsabokor mellé temettük.

 

De csontokat kaptunk a kicsi, kerti tó kialakítása közben is.

 

A kuya mellé került kedvenc játéka, egy plusstélapó és egy kék műanyagautó. Érdekes lelet lesz, ha valami régész évszázadok múlva megtalálja. Következtet majd az "állattal való temetkezés" szokásaira. Én viszont azt álmodtam, még aznap éjjel, hogy egy fűzfa alatt nagy, töklámpás fejek hevernek. Az egyiknek az orr-része kikorhadt. Vagy mintha bezúzták volna. Nem volt arca. "Tegyük csak a fa alá" – magyarázom nagyobb társaságnak. – Nem kell félni a haláltól, ami megszületett, el is porlad, visszatér a boldog semmibe."

 

Nem félek a haláltól, de most már előre ment a követem, egy kedves, kilenchetes fekete kutya.

Kategória: Archívum | Címke: , , , , | 1 hozzászólás

Hétköznapi bejegyzések

Néha azon töprengek, hogy lehet még mélyebbre süllyedni. Hol van alsó határa a kizsákmányoltságnak, fásultságnak, életuntságnak, depresziónak, közönynek, kilátástalanságnak, reményvesztettségnek. Kell sorolnom?

Ilyenkor, amikor az ember már a hetedig, nyolcadik jelzőnél tart, jól jön egy-egy talált mondat.

Most például: Steiner, akitől egyébként kicsit tartok. Nincs hozzá bizalmam, de:

"Az első az, ami Lábmosásnak hívnak. Ennek lényege, hogy mindig a magasabb hajol le az egy fokkal alacsonyabbhoz. Minthogy a tizenkét apostol egy fokkal alacsonyabban áll, mint Jézus, a Megváltónak úgy kell hozzájuk lehajolnia, mint növénynek a kőhöz. A második fokon a tanítványnak át kell éreznie, hogy a viág minden fájdalma meglátogatja őt: minden nyomorúság rászakad. Ez a Megkorbácsolás. A harmadik fokon a tanítványnak azt kell elképzelnie, hogy Istenét meggyalázzák, ám neki mégis ki kell állnia mellette – ez a Töviskoronázás. A negyedik fokon a tanítvány elidegenedik a saját testétől: ez a Keresztrefeszítés. Az ötödik fok a Misztikus halál, amelyben elsötétül a fizikailag látható. A hatodik a Sírbatétel és a Feltámadás, ebben a tanítvány tudata azonosul a Földével. A hetedik fok a Mennybemenetel: a teljes felvétel a szellemi világba." (Rudolf Steiner: A János-evangélium, 1912.)

Kérdés ilyenkor: most éppen melyik szinten vagyunk? Te, személy szerint hol vagy?

 

 

Más. Egy bolgár professzor kiadott egy – igaz, végkony – kötetet a sztyeppe IV-IX. századi történetéről úgy, hogy talán összesen háromszor, mellékesen említi a magyarokat, akik a vizsgált időszakban (mellesleg) megosztották a kazár birodalmat (lásd kabarok), Bizánccal szövekezve megverték a bolgár birodalmat és szövetségesük árulását kivédve elfoglalták a Kárpát-medencét, benne Erdélyt, a bolgár birodalom értékes só- és nemesfémbányáival (vagyis tengelyt akasztottak valamennyi, a IX-ik században e térségben számottevő hatalommal).

Mit tekinthetünk aránytévesztésnek? Az aránytévesztés irodalmi mű esetében hiba (túlírtság, érdektelenség stb.), történelmi munka esetében viszont: a papírlapon keresztülfutó, átlós irányú, vörös ceruzavonás.

A könyv most magyarul is olvasható, ha érdekel valakit, kérje el tőlem a címét.

 

 

A kijevi vár turk népe és vezérei – írja Photiosz bizánci pátriárka a honfoglaló magyarokról – a "manicheista eretnekségnek" hódolnak. Őseink: manicheusok? Erre utal a László és a kun címen ismert, népszerű középkori falfestményeink elemzése során László Gyula is. Vajon mit jelent ez a mondat? Most nem is a kérdés kultúrtörténeti vonatkozása érdekel, hanem az a merőben fiktív, mégis izgató gondolat: hagyhatott-e – akár máig ható nyomot – gondolkodásunkon ez a dualisztikus, kettős tudatú vallás? "Hogy a csak jó se hal, se hús? Én nem vagyok manicheus – válaszol Nemes Nagy Ágnes. – Az örök üdvösséget én nem unnám."

 

Szubjektív, de én unnám. Akkor ez most egy nyom?

 

 

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Mágia, költészet

Különös, mennyi energiát, időt, lelkierőt pazaroltam el saját önmeghatározásomon. (Szerepzavarnak is nevezhetném, ha nem volna titkos gyanúm, hogy az efféle zavar óhatatlanul hozzátartozik az efféle szerephez.) Szerep? A költőnek a szerep az önazonosság, mondaná bizonyára Shakespeare vagy Balassi, vagy a hozzájuk hasonló, reneszánsz elmék. Nekem csak, ma hajnalban is, egy efféle faramuci önmeghatározásra telt: "költő: / mosogatószivaccsal keresztezett vámpír mutáns" Nem tűnik akkora fegyverténynek, ha Balassi szó-villogásaihoz mérem. De a megfogalmazás mégsem rossz. És mi más lenne a költészet fegyvere, mint a nyelv?

 

Több elmélet születet már arról, hogy a költészet, eredetében, rokon a mágiával, dallal, varázslással, bűbájolással. (Költő! Mágiára vele!) Nincs szükségem efféle tápszerre. Épp elég mágia maga a nyelv. El lehet veszni, meg is lehet kerülni a nyelvben, ahogy az elbitangolt jószág elvész vagy megkerül. A nyelv ereje, a megszólalás egyedisége, ritmusa, sajátossága már önmagában mágia, varázserejét maga magának köszönheti. A nyelv találékonysága, változékonysága: mágia.

 

Csak éppen: eleinte elég volt egy-egy rím, szófordulat, alliteráció, és a vers kiváltotta a mágikus hatást. Ma már nem. A költészet eszközei is bonyolultak és összetettek lettek, ahogy a kultúra és az ember.

 

Kategória: Archívum | Címke: , , | 6 hozzászólás

Vasrárnap megint vetítik!

Tegnap este, az üvegváros táncfilm bemutatója. Technikai problémák stb. Teljesen új változat, a rendező végül sokkal jobban kidomborította a narrációt – persze táncban, mozdulatokban. Sokkal több maradt a "vágókép" (pincebelsők, lépcsők, tárgyak, fényképek stb.) Összesen kilinc perc, a novellát érdemes elolvasni előtte: teljesen más lesz úgyis az érzés.

Fontos! Vasránap este nyolckor ismét vetítik a Toldiban, aki a csütörtökiről lelmaradt, hajrá. Lesz utána beszélgetés is, táncfilmről, mozgásról, erről-arról.

Kategória: Archívum | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!