Tegnap éjjel, halottak napján megdöglöt a házamban egy fekete kutya. Erdélyi kopó, a kutyám. Hajnalban, még ködös félhomályban földeltem el. Kisebb temető van most már a kertben, az egyik rózsatő alatt. A telek ugyanis – egyes vélemények szerint a vaskorban – temető volt, a földből esetenként elszuvasodott, szivacsos csontok bukkannak elő. Legutóbb akkor, amikor a csatornát ásták. Ez, tudjuk, épp "sírmélységben" halad. A kapu mellé embercsontot kupacoltak a csatornaásók. Gondolták, a telekhez tartozik. (Kukába dobni, gondolom, mégsem akarták.) A comb- és karcsontokat, medencét a rózsabokor mellé temettük.
De csontokat kaptunk a kicsi, kerti tó kialakítása közben is.
A kuya mellé került kedvenc játéka, egy plusstélapó és egy kék műanyagautó. Érdekes lelet lesz, ha valami régész évszázadok múlva megtalálja. Következtet majd az "állattal való temetkezés" szokásaira. Én viszont azt álmodtam, még aznap éjjel, hogy egy fűzfa alatt nagy, töklámpás fejek hevernek. Az egyiknek az orr-része kikorhadt. Vagy mintha bezúzták volna. Nem volt arca. "Tegyük csak a fa alá" – magyarázom nagyobb társaságnak. – Nem kell félni a haláltól, ami megszületett, el is porlad, visszatér a boldog semmibe."
Nem félek a haláltól, de most már előre ment a követem, egy kedves, kilenchetes fekete kutya.
Megható.