"…az élet és a művészet egységes tér, idő és idea, mindenki azonosan vehet részt benne…" (Idézi a FLUXUS programját Hann Ferenc = ef Zámbó István, Kortárs magyar képzőművészek 2, Bp., 2002, 7.), de, no jó, nem egészen másképpen gondolkodunk mi erről, józanabb pillanatainkban, mint az egynemű mellérendelés hangján? Nem életünket kell-e művészetté alakítanunk, s életünkkel együtt a világ kicsiny darabját, ahhoz, hogy életünkbe méltóképpen beemelni tudjuk egyáltalán a világot? "Végül is, a művészet tulajdonképpen csak egy médium ahhoz, hogy élni tudjunk." (I.m. 34.) Nem, dehogy, sőt: ellenkezőleg!
Kultúra, irodalom, környezet
Ezen az oldalon irodalmi és egyéb, közéleti feljegyzéseim olvashatók. A Prágai Udvarkert számára új oldalt nyitottam, a gazdálkodással kapcsolatos bejegyzéseket (aktuális teendők a kertben, a biogazda teendői, tapasztalatok és problémák stb.) a pragaiudvarkert.blogspot.hu oldalon találod.Rovatok
Archívum
Blogtár
Címkék
alternatív ashbery elearning experimental_poetry fenntartható földtörvény gazdálkodás immun_csoport inka irodalom Jókai kert kivezetés_a_költészetből; konnektivizmus kortárs kortárs_költészet kortárs_vers kreatív_írás kísérleti_költészet költészet magyar maszk metafora nietzsche omar_khajjam Orbán Viktor paragramma plantus planéta poétika Prágai Tamás Prágai udvarkert Vadállatok a kabátzsebben vers válság vörösmarty Vörösmarty Mihály Ángyán általános általános gazdálkodás élet életbölcsesség és íróiskola ökonómia
Ismeretlen csatorna- perem // újnautilus blog
Mennyire igaz!
A művészet egy médium, hogy élni tudjunk.
Hiszen mit tudsz csinálni, ha mindened elveszett: munka, lakás, egyebek? Az ember természetes vágya, hogy a világban megnyilvánuljon, és létrehozzon dolgokat. Ráadásul az alkotás maga reflexió az ő belső folyamataira.
Építkezni az alapoktól lehet. Az alap pedig az ember. A művészet a belső személyiség-építkezés katalizátora. S így, közvetve, a világban való jelen-lété.
És még valami: a Ferenc Győző-féle Radnóti-monográfiát tanulmányozva akadtam a következő sorokra:
”Életének, amely anyja halálát okozta, az irodalmi párhuzamokon keresztül egyetlen értelmet tulajdonít: az alkotást. Alkotni, verset írni ugyanis azért kezdett,hogy szülei elvesztésének traumáját kiírja magából. Radnóti költészetének vallomásos alaprétegét tehát az magyarázza, hogy tizenkét és tizenöt éves kora között egy elhúzódó egzisztenciális válságon esett át. Alapjaiban rendült meg ekkor a hite, hogy természet adta joga van az élethez. Mint hasonló esetekben oly sokszor történik, összeomlott karakterszemélyiségének rekonstrukcióját, illetve bontakozó személyiségének identitásképzetét az irodalmi alkotás segítségével kívánta végrehajtani.”
Úgy vélem, nem volt egyedül. Sokak éltek át, éltek meg hasonló történéseket. És igen: “pokolra kell annak menni…” – de nem kell keresni a poklot. Viszont ha jön a külső (világbeli) vagy belső (személyiségbeli) pokol, nagyszerűen lehet belőle építkezni!
“… összeomlott karakterszemélyiségének rekonstrukcióját, személyiségének identitásképzetét kívánta végrehajtani…” Nem tudom. Minden ember személyisége eléggé rétegezett ahhoz, hogy ez csak nagyon nehezen, kivételesen következzék be. Ehhez nem kellenek bonyolult fogalmak, bonyolult ez magától is. A mű létrehozása (alkotás) és a pokol? Tegyük fel! De az alkotásnak nem csak a (belső és külső) pokol a tartozéka. Ha a hangoltsághoz pokol is tartozik, akkor egyéb “tartozékok” is feltünedeznek. (Danténél a Pokol még csupán egy része volt az egésznek.) Például a derű, amely ritka kivétel, de tétován tételezem azért, még a kora romantikus Hölderlinnél, a mi Vörösmartynknál, Aranyunknál, Ady ritka pillanataiban… És – igen – Radnótinál is nehéz letagadni.
Szeretettel: n.
Kedves nereusz!
Igazad van. Tagadhatatlan: a pokol csak egy része. A DERŰ is képes alkotásra ösztönözni. Ha végiggondolom, engem eddig mi késztetett alkotásra, valóban: nagy arányban ott volt a derű. S hozzáteszem: a derűt nálam legtöbbször maga az alkotásnak a folyamata okozza.
Ám amint észrevettem, a mélységek tudják valóban kihozni az emberből az alkotási vágyat. Tapasztalataim szerint ha az ember magasságokban szárnyal, annyira átadja magát a boldogságnak, hogy kevésbé kívánja azt megörökíteni, inkább csak élvezi a pillanatot, az élményt. Bár ez nyilván személyiségfüggő.
Köszönöm a reflexiódat!
Kedves Sára!
Én köszönöm a kommentet, de az alábbi citátum-rész —
“…annyira átadja magát a boldogságnak, hogy kevésbé kívánja azt megörökíteni…” (noha gyanúsan egyezik az én tapasztalataimmal is
) — szerintem csak utal, hogy el lehetne rendezni és nevezni, talán évszakok évszakok mintájára, égtájak mintájára azt ami személyiségünk erőterében történik (lebegés évszak, derékszakasztó kelet… stb.)…
Bár a boldogtalanság is analóg érzés a pokollal és jó régi metafóra. Isten, Ő jó? Ő a mennyország? Aligha hiszem, hogy szüksége lenne rá. Ő gondolkodik? Lám ilyen pillanatnyi szükségességek alapján mondhatjuk, hogy nem, Ő mindent tud, tehát gondolkodnia sem kell. Továbbá, aki maga a KELL, annak minek spekulálnia azon, hogy kell-e az embernek tágasabb pokol, vagy elég önmaga is…
És igen, a DERŰ az alkotás, az meg az ébrenlét felsőfoka. Korántsem jelent lomhaságot, lazulást, tompa pillanatokat, valamiféle rózsasziromesőt az érzékeinkre…
Szerettel: nereusz.
Kedves nereusz!
Egyetértek azzal, amit a személyiség-erőtér kapcsán mondasz. Valóban meg lehet különböztetni különféle LÉT-állapotokat (ahogy írtad, szép példákat hoztál!). Ezen állapotok nekem néha úgy tűnnek, mintha túl lennének az időn (ezért is írtam lét-állapotot). S ezek az állapotok véleményem szerint a személyiség(ünk)ből fakadnak, de kapcsolatban állnak a külvilággal. A személyiségből fakadnak, mert nincs két egyforma érzés, mivel nincs két egyforma személyiség: ahogy érzékeljük a világot, az mind a mi általunk megtanult, tapasztalt dolgokból ered. (Pedig néha szívesen belebújnék más bőrébe, de akkor már az talán már nem is én lennék én…
S mivel a személyiségünk is változik (eléggé köze van az időhöz és térhez), még mi magunk sem élhetjük át kétszer ugyanazt (…nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba… – hiszek ebben!). Így arra jutottam, hogy meg lehet különböztetni és rendezni a személyiségünk erőterében történő dolgokat, de ezek csakis TÍPUSOK lehetnek, a föntebb írtaknak köszönhetően.
Érdekes amit a boldogtalanság-pokol és Isten-jó kapcsán írtál. Igen, Istennek nem kell gondolkodnia, nem kell akarnia, sem spekulálnia – aki teljes, az túl van időn és téren, tehát a gondolkodás, akarás, spekulálás, melyek IDŐHÖZ kötött fogalmak, kívül esnek az Ő viszonyrendszerén.
„kell-e az embernek tágasabb pokol, vagy elég önmaga is?” – Szerintem az emberben benne foglaltatik a pokol és menny egyszerre, s ő e két véglet között mozog. Képes mindkettőre. Legtöbbször önmagán belül, természetesen. Sajnos, néha kívül is…
„a DERŰ az alkotás, az meg az ébrenlét felsőfoka” – Kicsit átértelmezve: a derű az alkotás, az pedig az ÉBER-LÉT felsőfoka. S itt most nem csak a művészeti alkotást értem, hanem az egyéb alkotást, beleértve önmagunk megmunkálását is.
Ha az ember alkot, ébernek kell lennie. Csak akkor hozhat létre maradandót, ha egyszerre és együtt használja a szívét és az értelmét (szerintem és tapasztalataim szerint – bár még az út elején vagyok). Az ÉBERSÉG, ébrenlét (ahogy írod) pedig közelít a legmagasabb tudatállapothoz, így tehát az alkotást föl lehet fogni bizonyos fajta meditációként – szerintem.
Az éberségnek pedig önmagánál fogva, tehát alapvetően ki kell zárnia a lomhaságot, lazulás és tompa érzékeket, hiszen ezek „alacsonyabb” tudati szinten vannak az éberségnél. De a rózsaszín álmokat is ki kell zárnia, mert az meg nélkülözi az értelmet…
Szóval szerintem (és nem vagyok olvasott bölcsész, tehát a józan eszemre hagyatkozom és rajzolási tapasztalataimra) az alkotás mélyponton is és boldogságban is szükséges, mert ha alkotunk, egyszerre használjuk az értelmünk és szívünk, mely nem hagy minket elmenni egyik szélsőséges irányba sem. Így bölcsességhez juttat.
Szeretettel:
Sára
@Láncos Sára: Kedves Sára!
Itt az alapokat tekintve – ahogy én látom – inkább vagyunk egy hangoltságon, egy véleményen, kivéve az elhanyagolható, szerintem nem is létfontosságú, filozófiai fogalmakat… Részemről nem ragaszkodtam filozófiai rendszerek sajátos nyelvezetéhez, hanem ahogy jött…
Amit az “ÉBERSÉG – ébrenlét” és egyéb fogalmakról nyilatkozol, azok tényleg nem dichotómiák, csak a személy beszédmódjának jellegzetességei-, illetve sajátos szótárából adódó — rögzítések. Tehát ugyanazt mondjuk a jellem, a neveltetés, a tapasztalat, a szellemi készültség dialektusaiban.
Végül is, a blogíró szándéka nem bölcsészek ide gyűjtése talán, én sem vagyok “elöl-hátul” egyetemi diplomákkal borított teremtménye Istennek.
Az, hogy valamit hagyni, “maradandót” ahogy írod: létre hozni, lehet nem tudatos törekvés is. De, ha belegondolok, könnyen hajlok arra: minden maradandó. Nem szó szerint értve Nietzsche “örök visszatérés” elméletét, nem komolyan véve az ember csetlés-botlásairól (történetírás) leírtakat (le nem írtakat). A maradandó az éggel való beszéd. (Talán a madarak értenek belőle valamit, ha felébredtek már.) Olvastad hamvas B. a világ számtalan és változó tengelyéről való derűs eszmefuttatást? Na, valahogy így képzelem. A “világ tengelye” a maradandó, és az is, az a “szokása”
is, hogy mindig létemen át vezet. Valamiképpen.
Lehet “arany középút”-nak is felfogni a bölcsességet.
Szeretettel: nereusz.
Kedves nereusz!
Örülök, hogy egy hullámhosszon vagyunk
A maradandó létrehozásáról:
jómagam csak úgy tudok alkotni, ha beleadok apai-anyait abban a pillanatban, amikor alkotok (hol többet, mert több van bennem, amit beletehetek, hol kevesebbet, mert pl. kimerült vagy kevésbé ihletett állapotban vagyok). Az, hogy tudatosan vagy nem tudatosan törekszem-e a tökéletességre: jó kérdés. Engem NEM A KÜLSŐ SIKER ÉRDEKEL, lewgalábbis semmi esetre sem ez a mozgatórugóm, tekintve hogy ahány ember annyi féle értelmezés, tehát a külső siker is szubjektív a maga nemében… számomra a maradandó az, amibe én személy szerint belepakoltam a kis lelkemet. És igen: „a maradandó az éggel való beszéd” – amikor beleteszem a lelkem, tekinthetjük azt az éggel való beszédnek. Az éggel való beszéd viszont bölccsé teszi az embert (természeténél fogva), és aki bölcs, az az „arany középúton” jár, de nem középszerű, tehát maradandót alkot.
Szeretettel
Sára
Kedves Sára!
Azt mondod, rajzolsz. Az is egyféle nyelv, valamifajta beszéd… Sokkal közvetlenebb ténykedés és eredmény bogot kötni egy vonalra
, mint – ez elképesztő lesz kicsit – bogot kötni egy szóra.
Hogy emlékezzünk? Hogy emlékeztessünk. Mindkettő. De ez derűs, és ebben ez a pokoli. Ám nyugodtan tudomásul vesszük. Számoljuk a lélegzetünket… Közben, amíg el nem fogy, arra is lehet gondolni, hogy egy vonal magában tudja puszta helyváltoztatásával a Himaláját.
Sőt, meg tudja kerülni az óceán minden kifulladás nélkül.
Szeretettel: nereusz.
Kedves nereusz!
Igen, a rajz lehet közvetlenebb, de nem mindig az.
Van, hogy valaki más (esetemben P.T.) versben sokkal jobban visszaadja, amit én csak PRÓBÁLOK lerajzolni.
Szeretettel:
Sára
u.i.: Mivel ez az Ő blogja, s nem akarom túlságosan “magán”levelezésekre használni.
Szép napokat!
Kedves Sára!
Föltehetőleg P. T. is megélt ún. inaséveket. Semmi nem jön magától.
Szerettel: nereusz.
U. i.: nereusznak nincs blogja, nem tud meghívni, ő csak 1 nereusz az indexről és a Platón topikról…
Have you a very nice d-D…
Kedves nereusz!
Mindenkinek vannak inasévei. Az imént 2 órát beszélgettem Bp.-Bristol viszonylatban egy kint ismert festővel skypon. Elmondta, honnan indult s hova tart. … Én is tanulni vágyom!
Lehet hogy “röpülök”.
Nekem viszont van blogom: http://www.saralancosart.blog.hu (remélem, P.T.-t ez nem zavarja, mert ez itt nem a reklám helye)
Szeretettel: Sára
u.i. a szerzőnek: Várjuk az írásokat!!!
A betű érdekes jószág. Az “áttört” megjelenítés már elég régi jellemzője az írásnak. (Magyar irodalom: ha figyelmesen olvastad a Szigeti veszedelem c. kötelező olvasmányt: egy helyen az író elkezd “blogolni”, naplózni. Ui. ki kell menni a törökre írás közben s ezt regisztrálja is a műben.
). Hiába. El kell számolni idővel, felelősséggel, pennával, téntával, grafittal a nagy Munkalapon, mint a “közönséges” 
mestereknek.
Szeretettel: n.