Hallgatom a bot kattogását, miközben megkerülöm a háztömböt.

– Nem unod még? – kiált le Katinka lányom az ötödikről. Rázom a fejem és rovom tovább a köröket.

Minden reggel körbevándorolom a békásmegyeri panelunkat. Nem ide indulok, de itt kötök ki.

Nyár

A lépcsőházban még olyan terveim vannak, mint a Duna-part vagy a Lupa-tó, de a panelok elnyelik a vágyat, s marad a megszokás.

A tizenötezer-hatszázadik lépés után megállok Sanyi boltja előtt. Várnom kell, mert két nyugdíjas tanakodik a kifli és a kakaós csiga fölött. Talán én is ehetnék ma kakaós csigát.

– A szokásost? – kérdezi Sanyi. A verkli bővebben… →

Drága Testvérem!

Jó hírekről számolhatok be neked. A csapatommal sikerült véghez vinnünk a tervet. Talán te is érzékelted, hogy pár hétig rólam szóltak csak a hírek, még rád sem figyeltek. Kérlek, ezért ne neheztelj rám, nem a te hírnevedet akartam kisebbíteni. Nem mondom, jólesett, hogy mindenhol a saját nevem köszönt vissza. Én voltam a híroldalak sztárja, a Facebook és az Instagram császára, s még a Twitter is az én nevemet csiripelte egész nap. Most megértettem, mit akartál mondani akkor, amikor a sikerről beszéltél. Ez mámorító, drága testvérem, de a fiúk nélkül nem ment volna. Ha ők nincsenek, akkor még a laborból sem jutottam volna ki, persze nélkülem meg ők nem értek volna el semmit, de ezért vagyunk egy csapat. Ronako bővebben… →

Anyám postás a szülőfalujában. Az a fajta alföldi falu, ahová a kispiros vonat sem közlekedik. Bár nekünk van autónk, egy Mini Cooper. Nem illik ebbe a porfészekbe, ahogy anyám nevezi a faluját, de miután apám elment, csak ez az autó maradt nekünk. Ezt nem adjuk el, ha egyszer eszünk egy nap sem – közölte velem két kátyú között, amikor Opához, a nagyapámhoz költöztünk. Anyámat kirúgták, vagy ahogy Opa mondja, megunta azt a sok ide-oda röpködést. A Malévnál volt, s amikor az megszűnt, mivel elmúlt negyven, már egyik légitársaság sem vette át. Apámé sem, ő német, s pilóta a Lufthansánál. Lelépett az anyám kolléganőjével. Stewardessek között ez gyakran megesik, nyugtatgatott engem anyám.

A posta is egyenruhás cég, s itt is mindig menni kell, hol Rózsikának jött egy csomag a gyerekeitől külföldről, hol az öreg Feri kapott fizetési felszólítást, vagy egyszerűen csak a Lidl-újságot kell kihordani. Zöld egyenruhája van. Szerintem a kék szebb volt, s valahogy abban anyám magasabbnak és soványabbnak tűnt. Szoknyásat kért, mert a selyemharisnyákról, amelyeken hátul, középen csík fut, nem hajlandó lemondani, ahogy a Mini Cooperről sem. Opa szerint télen majd ráfanyalodik a nadrágra. Szeles alföldi falu ez, Viharsarok, nem Pest. Egyenruha bővebben… →

Zörgettek Florentin farönk házának ajtaján. A ráncokkal barázdált arcú mester fölnézett a falra szerelt fekete rigós órára, amelyben csak két perc választotta el a madarat, hogy kigördüljön és fütyörészve jelezze az este nyolc órát.

A Fekete-erdő már ebben az órában, még így nyáron is sötétebb volt, mint amire a neve utalt.

Megpördült a forgószékkel, legörgette az öléből a szőke kislányok göndör hajtincseire emlékeztető faforgács darabokat és az ajtóhoz ment.

– Minden jót, Florentin, elnézést kérek az óráidtól és tőled, de eltűnt személyt keresünk. Nem láttál egy kínai férfit ma errefelé? – érdeklődött Edwin, a fiatal rendőr. A mester jól ismerte már gyermekkora óta a nagy füllel és borjútekintettel megáldott fiút. Udvarias gyermek volt, s tudta, hogy kit és mit kell tisztelni a Fekete-erdőben. A szülei érdeme. Florentin készítette a rendőravatására a család ajándékát, a rendőrőrs mögé rejtett órát, no meg a benne pörgő kakukkot. Mindenki azért a birtokháborító, önző madárért volt oda, kivéve őt. Mielőtt válaszolhatott volna Edwinnek, a háta mögött az általa sötétbarna fából faragott óra ajtaja kinyílt, felbukkant a madár, megpördült a tengelye körül és rigófüttyel töltötte be a helyiséget.

– Fekete rigó? – kérdezte kíváncsi tekintettel Edwin.

– Az – válaszolta kurtán, majd a sárgacsőrű előadása után hozzátette –: nem járt idegen ma erre. Meg sem várta, hogy a rendőr elköszönjön, bezárta a nehéz faajtót, amelynek vasból készült zárja csörögve feküdt rá az ajtófélfa nyelvére. A kínai rigó bővebben… →

– A reptéri kávézók unalmasak, én fel akarom dobni valami igazán egyedivel a mienket, s ebben te lehetsz a legjobb partner.

Péter már vagy két napja hívogatta a húgát, s próbálta meggyőzni, hogy csak hallgassa meg az ötletét. Sára – ahogyan a legtöbb újságíró – éppen a határidők fogságában vergődött, így nap nap után lerázta a bátyját, de érezte, hogy ma már nem teheti meg újra.

A férfi egy fej nélküli, zöld papírbábuval érkezett hozzá.

– Ez leszel te. A kávézóm zöldtündére, aki megírja a vendégek történetét, miután eladott nekik egy különleges kávét.

– Megőrültél, Péter? Nem vagyok barista.

– Az nem, de tudod, hogy mit szeretnek az emberek. Emlékszel? Gyermekkorunkban senki nem tudott megverni a „Mit választ a vendég?” játékban Viktor bácsink éttermében. Ez sem lesz más, és még jó történeteket is kapsz. Mire van szüksége egy újságírónak? Sztorikra, drága húgom, jó sztorikra. Én majd főzöm a kávét hozzá.

Néhány nap múlva Sára azon kapta magát, hogy egy abszintzöld, deréktól bővülő ruhában ült Péter reptéri kávézójának fekete pultja mellett. Az asztalon egy smaragdzöld notesz hevert előtte, kezében pedig egy fekete Watermann tollat forgatott.

Nézte az embereket. A reptéri zöldtündér bővebben… →

Günter barna foltos keze megállt az ódon kilincsen, felpillantott a csigalépcsőn, ahol a lámpa fénye ütemesen le-fel futott. Működik, nyugtázta, s kilépett az esti szürkületbe. A nap már lebukott a tenger alá, de foltjait még nem rántotta magával a mélybe. Günter gyermekkorában elhitte a nagyapja történeteit a nagy víz mélyén lakó napfaló szörnyről, aki minden este magával rántja a mélybe a nappali világosságról és melegről gondoskodó fényes istennőt. Úgy képzelte akkoriban, hogy a nap ezekben az esti küzdelmekben kiszakít önmagából néhány darabot, amelyet jelként hagy hátra az égen, hogy testvéreinek, a holdnak és a csillagoknak üzenjen. A kendő bővebben… →