– A reptéri kávézók unalmasak, én fel akarom dobni valami igazán egyedivel a mienket, s ebben te lehetsz a legjobb partner.

Péter már vagy két napja hívogatta a húgát, s próbálta meggyőzni, hogy csak hallgassa meg az ötletét. Sára – ahogyan a legtöbb újságíró – éppen a határidők fogságában vergődött, így nap nap után lerázta a bátyját, de érezte, hogy ma már nem teheti meg újra.

A férfi egy fej nélküli, zöld papírbábuval érkezett hozzá.

– Ez leszel te. A kávézóm zöldtündére, aki megírja a vendégek történetét, miután eladott nekik egy különleges kávét.

– Megőrültél, Péter? Nem vagyok barista.

– Az nem, de tudod, hogy mit szeretnek az emberek. Emlékszel? Gyermekkorunkban senki nem tudott megverni a „Mit választ a vendég?” játékban Viktor bácsink éttermében. Ez sem lesz más, és még jó történeteket is kapsz. Mire van szüksége egy újságírónak? Sztorikra, drága húgom, jó sztorikra. Én majd főzöm a kávét hozzá.

Néhány nap múlva Sára azon kapta magát, hogy egy abszintzöld, deréktól bővülő ruhában ült Péter reptéri kávézójának fekete pultja mellett. Az asztalon egy smaragdzöld notesz hevert előtte, kezében pedig egy fekete Watermann tollat forgatott.

Nézte az embereket.

A tranzitban már mindenki nyugodtabb, nincs baj a csomagokkal, megvolt a biztonsági ellenőrzés is, csupán az időnként megmozduló információs tábla vált ki némi érdeklődést. A legtöbben olvasnak, vagy nézik egymást, ahogyan Sára most őket. Ebben igaza volt Péternek, szerette elemezni az embereket, s képes volt egy apró mozdulatból személyiségjegyeket aggatni a megfigyelt egyénre. Csakhogy ez kevés egy jó sztorihoz és néhány kávé eladásához. Miért is hagyta magát ismét belerángatni egy hülyeségbe? De valószínűleg ez, ugyanúgy, ahogyan Péter számos más ötlete is, még a tiszavirágnál is rövidebb életű lesz. Az a pár óra majd gyorsan elrepül, és vége – morfondírozott magában, amikor egy idősebb hölgy fekete kalapban, ezüstkék nadrágban és fehér garbóban odalépett hozzá.

– Ön a zöld ruhás lány, aki novellát ír rólam? – kérdezte kissé tört magyarsággal. – Láttam a hirdetést a shop mellett.

– Igen, Sára vagyok, s ha szeretné, akkor megírom az ön történetét is. Foglaljon helyet ott, ahol önnek kényelmes.

A hölgy elhelyezkedett a kis fekete asztal melletti szürke bársonyfotelben. Mozdulataiban nemesi vonások tükröződtek, de arcán egzotikus, déli származás köszönt vissza. Sára magához ragadta a kávélapot és követte.

– Ajánlhatok önnek egy különleges kávét a beszélgetésünkhöz? – kérdezte a lány.

– Köszönöm, jólesne! – válaszolta az idős hölgy.

– Mit szólna egy narancsvirágos álomhoz? Édes kávé némi varázslattal.

– Elég idős vagyok már ahhoz, hogy az ismeretlen dolgokra ne mondjak nemet. Az én koromban már nem biztos, hogy lesz egy újabb lehetőség.

– Akkor amíg érkezik az álom önnek, mesélje el a történetét!

S a fekete kalap alól szinte megállás nélkül áramlottak ki a mondatok, a brassói bérházban töltött fiatalság Ceaușescut túlélni praktikáitól a Securitate épülete előtt a vízumért való sorban állással töltött hajnalokig és végül a szabadság felé száguldó bécsi expresszig.

– Ott majdnem elájultam – mondta a nő, s közben belekortyolt a kávéba –, pedig csak egy tábla volt, Üdvözöljük Ausztriában, nekem a szabadság táblája. Azóta élek, azt hiszem.

Sára fölnézett a jegyzeteiből, s úgy látta, mintha a narancsvirág illata formát öltene, körbejárná az idős nőt, védőburkot képezve körötte. Az élete körül. Gondolatban már készen is volt az Üdvözöljük az életben című novellával.

A hölgy a hangosbemondó járatfigyelmeztetésére felpattant, kifizette a kávét és a novellát, majd közölte, hogy ő e-mail helyett levélben szeretné megkapni a történetét.

– Zöld ruhás lány, ha jól sejtem – állt meg egy galambszürke pulóveres férfi lila cipőben Sára mellett.

– Igen. Van egy története? – kérdezte mosolyogva a feltűnő cipő tulajdonosát.

– Nem egy, száz, de most csak egyre van időm! Kaphatok közben egy szokatlan kávét?

– Mit szólna egy borókás zöldtündérhez? Alkoholos kávé, nem hétköznapi kombinációja abszintnak, kávénak és ginnek.

– Ellentétek tökéletes harmóniában? Eltalálta, kedvesem, ilyen vagyok – huppant le a pulthoz a nő mellé, s már bele is kezdett a kolumbiai tulipánnemesítő múltjának elmesélésébe.

Sára szorgosan jegyzetelt, s gondolatban rögtön el is nevezte Avokádótörténetnek a kis novellát, a férfi által egekbe magasztalt, zöld gyümölcs után.

– Most mennem kell, szeretnék még fogat mosni – mondta az utolsó korty kávé után a férfi. – Tudja, annyira megszoktam ezt is Kolumbiában, ha tíz percig állnak sorba, akkor is megmossák a fogukat evés-ivás után. Ma már én is.

Sára gyorsan leírta a kis megjegyzést a színes kertész tarka történetéhez.

A lila cipős férfi letette elé a névjegyét, kifizette az istenített kávét, kezet csókolt a nőnek és elment megmosni a fogát.

– Miért éppen a zöld szín? Nincs még tapasztalata az írásban? Zöldfülű, aki szereti a pénzt? – csattantak a kemény mondatok Sára háta mögött. A lány megpördült a bárszékkel, hogy szembekerüljön kritikusával. Egy vászonöltönyös, barna hajú, alacsony férfi állt előtte.

– Vagy mert harmóniát akartam sugallni? Esetleg egy kis szemtelenséget, amivel kihúzok magából egy történetet. Kér egy ristrettót cukor nélkül? – kérdezte Sára.

– Csakis cukor nélkül, s tudja mit, el is mesélem magának, hogyan gyártottam Dél-Afrikában csokoládét!

Sára mosolyra húzta a száját, nyitott egy új oldalt a füzetében, ahová felírta az első benyomását: Keserű ember édes története.

– Evett már szárított gyümölcsre öntött csokoládét? – kérdezte, miközben egyetlen kortyként lehajtotta a ristrettót.

Sára csak bólintott.

– Mi gyártottunk először ilyen csokoládét. Ki nem állhatom azóta sem.

– Akkor hogyan adta el, ha nem is szereti?

– Ahhoz én nem értek, azt csinálják a marketingesek. Jól elhíztak, mire elkészült a reklámkampányunk – nevetett. – Na, de nem ez volt ott a legizgalmasabb, kedvesem. Hanem az élet a zárt, fegyveresekkel védett lakótelepen és ami azon kívül volt. Megkeserítette a mindennapjainkat.

A férfi annyira elmerült a saját élményeiben, amelyek korántsem voltak olyan édesek, mint a csokoládé, hogy csak a hangosbemondóban elhangzó neve hallatán eszmélt rá, a járata perceken belül indul. Kifizette a kávét és a novellát, de a címért már úgy kellett utána rohanni egészen a beszállókapuig. Visszafelé Sára messziről látta, hogy egy tíz év körüli fiú téblábol a kávézó pultjánál.

– Szervusz, zöld ruhás lány, nekem is van történetem – kiáltotta oda a lánynak.

– S elmeséled nekem? – kérdezte Sára, odaérve a pulthoz a tengerkék ingben, fehér nadrágban és sötétkék vászoncipőben, felnőtteket meghazudtoló tartással álldogáló fiútól.

– Igen, de én is kérek egy kávét.

– Nem vagy hozzá túl fiatal? – vonta kérdőre Sára a fiút.

– Nem hiszem, de kiegyezhetünk egy koffeinmentes marocchinóban is – vágta oda a fiú kávézási szakértelemmel a hangjában. – Maradnék itt a pultnál, ha nem bánod, mert szerintem ez a hely alkalmasabb a történetmesélésre. Fotelből csak meséket mondanak a nagyszülők az unokáiknak, nem gondolod?

Sára elképedt a gyerek gondolkodásán, és már alig várta, hogy belekezdjen a történetébe.

– Kiástam az anyukámat a lebombázott házunk alól – kezdte a fiú. – Aleppóban éltünk. Akkora házunk volt, hogy a kertjében elfért egy egész játszótér. Ott labdáztam, amikor összedőlt az épület. Az anyukám pár perccel azelőtt a konyhából kiáltott le nekem, hogy menjek be az ebéd miatt. Nem fogadtam szót, tovább labdáztam.

A fiú barna szemeivel hosszan figyelte az elé tett marocchinót, majd finom, elegáns mozdulatokkal belemártotta a kanalat és megkeverte.

– Semmit sem láttam a portól, csak ösztönösen mentem a kerti szerszámokért, majd a konyha felé. A ropogás szörnyű volt. Rémisztő, mint a filmekben. Azóta mindig lehalkítom a tévét.

A gyermek egyre gyorsabban kevergette a koffeinmentes italt, míg végül kibökte.

– Anyu túlélte, de nem mesél nekem. Azt mondja, felnőtt lettem, s a felnőtteknek nem jár a mese.

 Szájához emelte a csészét, megitta a fekete italt és leugrott a bárszékről.

– Ne küldd el nekem ezt a történetet, hanem juttasd el minél több emberhez, azt akarom, hogy tudják, milyen az, amikor port eszel az anyukádért – mondta, majd letett egy húszdollárost a pultra, intett a baristának, hogy nem kér vissza, s távozott a hetes kapu felé.

Sára műszakja mára véget ért. Elpakolta a füzetét, s elindult kifelé. A shop mellett saját magával találkozott. Ott vigyorgott a zöld ruhájában a Péterrel közösen kitalált reklámszöveg mellett:

Van egy jó sztorija? Keresse a zöld ruhás lányt, aki egy kávé mellett megírja az ön történetét is. Mire a repülője hazaér, már a postaládában várja a saját novellája – PenWoman Cafe, a hetes és a nyolcas kapu között.

Esztelen ötlet, de működik – suttogta és jó éjt kívánt reklámarcának.

Illusztráció: Rudy and Peter Skitterians.