Kertedben a kutyám lángvörös rózsát harapott ketté. Először
azt hittem: a leölt kakas fejét találta meg a lugas alatt. Szólni akartam,
de végül is meghátráltam: oly sok a hétköznapi rémkép életünkben – minek tetézzem?
A szemed egész délután mosolygott rám, a szád ártatlanul napozott velem – azóta én mégis megromlott képzelettel gondolok magamra. Valamit újra elhallgattam, ami a nyelvemen volt: Rózsa és kakasfej együtt a lugason átszürődő, lágy idillben? Mintha napsütés mögött kivégzőosztag állna.
Mennék hozzád ma is, de rosszat álmodom rólad egyfolytában,
ülsz meztelenül a rózsák alatti kerti széken; szemed és melled árnyékban van s nagy véraláfutások a combodon. Egy darázs jár föl-alá körülötted, mint strázsáló terrorista. Én mégis becsöngetek, hátha a meghitt rémtörténet még jóra fordul: fölugrasz és pironkodva magad elé kapod a kerti abroszt, de a riasztó csengőszóra sose-látott, golyvás jércék zúdulnak csak feléd a bokrok alól, csupaszok, mint a fagyasztott csirkék és kék hályog borítja szemgolyójuk.

 

 

(Illusztráció: Kelly Del Rosso)

Csend elé

A feledésben ragyogás van.
Derű: velünk és nélkülünk.

 

Pótlás

Illyés Gyulának

A világ bölcsessége szótlan csecsemő
– mormolta – bölcsője a pillanat.

Mindég az örök-egy jelenben
sír föl, máris tagadva minket.

Itt álltunk – szólt – hiába. Áll velünk
az ég. S mind száguldásba zárva.

(Hallgatásából észrevétlen havazásként
az éjszaka kezd világítani)

Mégis fölemelt szívekkel? – kérdezte.
(Fakó hang, már suttogás)

Csakis a képtelen hiány helyén
támad csoda: való, mely hihetetlen.

S a csodánál nincs természetesebb –
mondta még Zoszima sztarec.

 

Vidék

Zöldellő falak, rések, mozdulatlan hullám
és tenger csenddel elborított meztelenség.
A gerincoszlop kedves kukoricaszárként
áll köréje gyűrűző zöldek hatalmában.
Hiába nyújtja föl kezét, az ujjhegyek se
látszanak ki, hiába ring lábujjhegyen.
A talp alatt elporló göröngyök vidéke
tengerfenék: csak föld a lehetetlen medre.
Hűs vásznaként ruhamód lebben, bólogat,
susog s hallgatva áll a levél-boltozat:
templom is, melyben a bordák közti harangszó
kezd ünnepet, s a testbezárt heves ütések
gyöngysor-hangörvényeiből kikandikál a
cséplőgép zümmögése: bődülő tehén is,
a mindenféle béke, minden távoli,
„szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”
mese. Szakállas fonadék s a tengeri
levele-éle, pajkos kezet mímelő
hatalom penge érintése kényszerít
kuporodni roskasztó öröm rohamában
míg gerinced az íj és kiszakadni kész
a test – lehessen nyíl – repül akárhová.
Az árnyékánál könnyebb test körül az űr
csíkokra szabdalt napsütése: hű közöny.
Senki. Majdnem mosoly a pusztulás nyugalma.

 

Négy korál

Weöres Sándornak

Mielőtt hallanám, elnémul.
Mielőtt felhő: hó, mely rég hull.
Mielőtt lehetne: nem-lét.
Feledés, mielőtt emlék.
Hű hozzád, mintha volnál.
A semmibe karoltál.

*

Egyetlen ez, mindig velem röpül.
Enyém egészen, mindenkor enyém
az utolsó előtti pillanat.
Egyke önös lét. Meg nem osztható.
Adnám, hiába: legyűr birtokom.
Enyém, s erősebb nálam életem.

S mitől megfosztanak: kié halálom?

*

Ellobbanni kész a gyertyám.
Kötéltánc – láng – a lét alsó
pincéinek huzatjában.
Falon nyüzsgő bölcs árnyaim ! –
nem légiriadó űzte
föld alá a tudat fényét.
Működik még kémiája,
nézi ami láthatatlan,
filmjébe ég a veszendő,
a holtakat feltámasztja.
A homályban arca van még –
mosolyával kit vigasztal?

*

Szerelmem föld ölelése.
Ez a föld falja apámat.
Kisfiam kizöldelő föld.
Lányom termékeny föld tánca.
Anyám földre hevert álom.

Erejére, fájdalmára –
magamat e földre bízom.
Föld-méhéből kiszakadjam:
szülje meg a föld halálom.

 

 

 

(Illusztráció: Miriam Wosk)

 

Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken,
ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,
érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül
a tér idegen redőibe.
Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér?
Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,
fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja
melyen vakon tör át a csillag – míg mi, szál-erein bukdosók,
kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,
az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok
s megérint embertelen ragyogása.

De más teret is ismerek, emberibbet
s még-titkosabbat. Figyeld csak:
ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forr
a seb, mit a fény szúr,
színek visszája, foltok sövénye,
aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti,
mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,
néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,
és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel,
s egy kedves, vagy félelmes arc,
s az emlékek híg vázai szállnak
s a csodák üveges lényei suhannak
– mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,
hol semminek sincs mérete, se rendje,
mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő.

A kinti űr s a bennünk rejlő
egymásba özönlik: ajándék e perc:
őszi nyitott ablak, hova tétován betódul
fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával,
ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszó
és vélni a csillagok fém-illatát is.
Párafényből, gondolatból
égig-fonódó lugas felettünk,
kúszik a futóka ezer virága,
sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka,
mind más, de látod a közös jelet:
ugyanegy gond szabta köntösüket.

Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,
kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak,
örvénylik a láng, parttalanul forog
az eleven tűz, az ezerszemű,
párába borult paripák dobognak,
megvillan tajtékos tomporuk,
áthallik érc-patáik csattogása,
füled mellett süvít a híg elem,
bőrödet érinti a végtelen
és sistereg és hártyát növel
mint jégtől az olvadt acél.
Szólít – vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!

 

 

 

(Illusztráció: Halcyon Winds, Johnathan Harris)

Dombormű

Földből földre születtem
kifejtetlen a kőben
mértana tagjaimban
orcámra aggodalmat
története rovátkolt
batyuja meggyötörvén
őt hordozva maradtam
minden porcikámban
én is határtalannak
törvényeivel egy test
sorsnak kirajzolatlan
belemetszve a térbe
kezdek s részt venni hívok
látszom és folytatódom

 

Az árnyék fohásza

Csupán egy vonalnyi kaput
sebkötésnyi ablakot adj nekem
csúcslevelek verdesését szemhatárul
egyetlen imádságom önmagamhoz
átrajzolni tegnapjaimat
hadd felejtem elhajított kövek
lételőtti híreit
vagy emeletek nagyra nőtt sírkövek
menekíthessem közületek
a hegesedő idejét
feltört tojásból kiolvasott
tájfunok útvonalára
ahol levetkeztem nehézkedésem
s boldog túllétem zsolozsmája paskol

 

Útjelzés

Szemhéjunkon ujjak éjszakája
nem vagy az igazi halál
zarándok lélek másik állomáson
s a végleges világtalanság
félreértett megváltás talán

 

Az ék

Mélyebbre szakadatlan
hasítva a föld sóiból
ridegedő tenyészet belébe
történik velem, hogy szoríttatom
boldog új évgyűrűkön át
egy születés ős éjjelébe
déltől délig személytelen
arcok istenítéletében
félig pőrén elemmé
bontva az elemek közt
s ropogtatva a kérget
gyönge háncson keresztül
félig az ölsötétben
önidőm vesztve célban
előre hátra sincs már
más utam a világban
rostban rost mozdulatlan
kövülök végtelenné

 

 

 

(Illusztráció: Transfiguration, Jaison Cianelli)

De profundis

Ahol járok szél jár üresen
Intése szaga útja nincs
Ahol állok fal áll rühesen
Lemarva tégláig az ing

Ahol égtem ősz ég idegen
Szekerem űrben semmiért
Ahol nézek csillag üvegen
Mászik sírásom cseppjeként

Ahol arcomért kiáltozom
– Boldog az akinek nincsen –
Ahol arcomat megátkozom
Nincs arcomnyi sem a Minden

Ahol Napom múltamból tükröm
Tenyérnyi egem ha éled
Ahol Holdam rög hull örökkön
Éjszakám kutaknál mélyebb

Ahol mindenem vállalásom
Hangomnál több nem lehetek
Ahol álmából sír országom
S Kárpátos nagy bölcsője reng

 

Ahol új nincsen

Van fenti s van lenti ég
Felejtésem bennük mértem
Ezért voltam lenni még
Tükrömbe jaj sokszor néztem

Fél pofával jár a Hold
Hiányzó fele lent a táj
Nem jár vissza aki holt
Élő már hozzám nem talál

Fáról a csönd alma hull
Fa sincs: nagy volt lélekzetem
Tetőn amíg legurul
Szívem és a földet lesem

Édes minden babona
Félelmemben nincsen titok
Jelenemből nincs hova
Múltam és jövőm rég tudott

Fél pofával jár a Hold
Törött fent a Göncöl rúdja
Hány néma száj – itt dalolt
Homokkal már beomolva

Nem élni majd meghalni
Kellett ide visszajönnöm
Ahol új nincsen s talmi
Osztoznom gyöngyön göröngyön

 

 

(Illusztráció: Agostino Arrivabene)

 

Vajon világunk Fényes Pillanat?
Idő hordta ki? Élő Akarat?
Vagy akaratot nemzett idegen
zűrzavar, mi nem volt eleven –
csupán bolyongó e honos űrön,
mely önmagának volt eddig öröm?

Nyugalmas, jámbor, áthatolható.
Nyújtózott, mint földi, tiszta tó.
Áttetszőn a Lentig láttatott.
Ami követ és gyökérfát kapott,
őrizte hiven. E meddő anyag
tán titkolta, hogy örökbefogad?

Nem! Befogadta s nem leplezte Őt –
kiragyogta a benti Másminőt.
Megvallott mindent, ami belehullt
tudatként bár, de akaratlanul.
Mint – fűzők hiján – megesett cseléd
elődomborítja gyermekét.

E láttatással mondott áldomást,
hogy így békével illesse a Mást.
Ó ablaküveg: engedékeny űr –
hogy’ megmutattad tehetetlenül
öled mélyén a magos herét,
e szaporító semmi gyökerét!

Minek a Semmi? Átlátszó terem!
Mint csontnak kocsonya: üveg-verem.
Borostyánkő-tó e végtelen űr –
hátához létem foncsorként terül.
Ha zárt Áttetsző engem látni hágy –
ő is nézhesse bennem önmagát.

Rabtartó üveg! Ablak – ott kívül!
Áttetsző tömlöc! Altruista űr!
Várkisasszony áll, trombita rivall –
és közeleg a lovag-körvonal!
Átnézni-látni – űr a börtönöd
a csillag-népek rácsai között.

De honnan e kéj? Látás kényszere?
A vak anyagba vakuljunk bele?
Hisz világtalan masszát fölkínál
e vége-nincsen, áttetsző határ.
Valami látó, kéjleső gyönyört.
Élet! Űr mellén érem ez e Föld?

S Élveteg Szellem miért nem bolyong
más, irdatlan csillag-utakon?
S ha nincs is távol eleven világ –
ott miért nem kószál test nélkül a vágy?
Kicsiny glóbuszunk mi érdemet ért?
Élet érte – sajgó kitüntetés.

Vagy csupán Véletlen pacsmagolt
gyökerével világra ablakot?
Űrt? Ó végtelen átlátszó lakat –
rajta kinézhet minden földi rab.
Ő nem láthat túl már önmagán,
de mutatja, hogy e határ – hazám!

Szótlan tenger és beszédes sziget.
Tán nincs Nyelve ez Űrben senkinek!
De minek e púp?! A fecsegő adó –
ha törölhető s le is csalható?
Rabtartó Űr! Üvegbe zárt e föld.
S szemben a lélek – rabtartó tükör!

Ó magadból nem látsz ki, vakvilág!
Foncsor a lelkem: sötét ón-határt
szabott az Áttetszőnek, hogy belül
nézze az Űr, mit nem lát túl – kívül.
Világtalan anyagnak erdején –
vakot vezetni mért születtem én?

 

 

(Illusztráció: Kasia)