Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű
s a hangja mint harang és messzi hegedű
s mind több és tétován sűrűdő lépteikre
felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,
átzudul a hideg, mindent elönt a kék!
Elönt a kék vonzás és villámló ekék
s égő tüskék fölött a Meztelen viharja
redőzve ráborúl a horpadó talajra,
megreng az édesség vad fészke, cifra tál,
s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.
Hármasképek (I-III)
nem hittem el hogy kéz lesz
s te szelíd leszel a kézhez:
,pohár és deszkaszálka’
leültem
mert nagyon messze hagytalak
és mindenki alszik
a rongyok melegét hívnám
mielőtt szemedhez érnék
só és víz ura
*
nem tudni ő vagy délután van
leszáll a hús
a vér
magába terped ősziesen
az egyetlen tér legyen
hogy él
az utolsó kioltott szóban
isten
akár egy talányos végtag
*
végül a végső gondolatra gondol
mely beléhatolt
a sárral
tudta hogy élni fog
de nem gondolt agyával
nem gondolt a bűzzel
elbúcsúzott
hogy lángjává legyen:
vér-forgatta Szín a tűzben
Térhang
(Hommage à Cyprian Norwid)
,fegyvertánc’ utáni alkonyat van
lezárult Veszteség
a csúcsfények izzó hegyén eléget
mindent a sűrű ég
oly mindegy ,ölni vagy öletni’ mentél
halálod így is érzem
letérdelek a belémvadászó
magányos térnyerésben
s imádkozom de nincs kivel
kívülmaradni legbelül –
„áll és repül” a Végtelen
minden és mindenki áll
repül
(Illusztráció: Horváth József)
Kertedben a kutyám lángvörös rózsát harapott ketté. Először
azt hittem: a leölt kakas fejét találta meg a lugas alatt. Szólni akartam,
de végül is meghátráltam: oly sok a hétköznapi rémkép életünkben – minek tetézzem?
A szemed egész délután mosolygott rám, a szád ártatlanul napozott velem – azóta én mégis megromlott képzelettel gondolok magamra. Valamit újra elhallgattam, ami a nyelvemen volt: Rózsa és kakasfej együtt a lugason átszürődő, lágy idillben? Mintha napsütés mögött kivégzőosztag állna.
Mennék hozzád ma is, de rosszat álmodom rólad egyfolytában,
ülsz meztelenül a rózsák alatti kerti széken; szemed és melled árnyékban van s nagy véraláfutások a combodon. Egy darázs jár föl-alá körülötted, mint strázsáló terrorista. Én mégis becsöngetek, hátha a meghitt rémtörténet még jóra fordul: fölugrasz és pironkodva magad elé kapod a kerti abroszt, de a riasztó csengőszóra sose-látott, golyvás jércék zúdulnak csak feléd a bokrok alól, csupaszok, mint a fagyasztott csirkék és kék hályog borítja szemgolyójuk.
(Illusztráció: Kelly Del Rosso)
Csend elé
A feledésben ragyogás van.
Derű: velünk és nélkülünk.
Pótlás
Illyés Gyulának
A világ bölcsessége szótlan csecsemő
– mormolta – bölcsője a pillanat.
Mindég az örök-egy jelenben
sír föl, máris tagadva minket.
Itt álltunk – szólt – hiába. Áll velünk
az ég. S mind száguldásba zárva.
(Hallgatásából észrevétlen havazásként
az éjszaka kezd világítani)
Mégis fölemelt szívekkel? – kérdezte.
(Fakó hang, már suttogás)
Csakis a képtelen hiány helyén
támad csoda: való, mely hihetetlen.
S a csodánál nincs természetesebb –
mondta még Zoszima sztarec.
Vidék
Zöldellő falak, rések, mozdulatlan hullám
és tenger csenddel elborított meztelenség.
A gerincoszlop kedves kukoricaszárként
áll köréje gyűrűző zöldek hatalmában.
Hiába nyújtja föl kezét, az ujjhegyek se
látszanak ki, hiába ring lábujjhegyen.
A talp alatt elporló göröngyök vidéke
tengerfenék: csak föld a lehetetlen medre.
Hűs vásznaként ruhamód lebben, bólogat,
susog s hallgatva áll a levél-boltozat:
templom is, melyben a bordák közti harangszó
kezd ünnepet, s a testbezárt heves ütések
gyöngysor-hangörvényeiből kikandikál a
cséplőgép zümmögése: bődülő tehén is,
a mindenféle béke, minden távoli,
„szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”
mese. Szakállas fonadék s a tengeri
levele-éle, pajkos kezet mímelő
hatalom penge érintése kényszerít
kuporodni roskasztó öröm rohamában
míg gerinced az íj és kiszakadni kész
a test – lehessen nyíl – repül akárhová.
Az árnyékánál könnyebb test körül az űr
csíkokra szabdalt napsütése: hű közöny.
Senki. Majdnem mosoly a pusztulás nyugalma.
Négy korál
Weöres Sándornak
Mielőtt hallanám, elnémul.
Mielőtt felhő: hó, mely rég hull.
Mielőtt lehetne: nem-lét.
Feledés, mielőtt emlék.
Hű hozzád, mintha volnál.
A semmibe karoltál.
*
Egyetlen ez, mindig velem röpül.
Enyém egészen, mindenkor enyém
az utolsó előtti pillanat.
Egyke önös lét. Meg nem osztható.
Adnám, hiába: legyűr birtokom.
Enyém, s erősebb nálam életem.
S mitől megfosztanak: kié halálom?
*
Ellobbanni kész a gyertyám.
Kötéltánc – láng – a lét alsó
pincéinek huzatjában.
Falon nyüzsgő bölcs árnyaim ! –
nem légiriadó űzte
föld alá a tudat fényét.
Működik még kémiája,
nézi ami láthatatlan,
filmjébe ég a veszendő,
a holtakat feltámasztja.
A homályban arca van még –
mosolyával kit vigasztal?
*
Szerelmem föld ölelése.
Ez a föld falja apámat.
Kisfiam kizöldelő föld.
Lányom termékeny föld tánca.
Anyám földre hevert álom.
Erejére, fájdalmára –
magamat e földre bízom.
Föld-méhéből kiszakadjam:
szülje meg a föld halálom.
(Illusztráció: Miriam Wosk)
Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken,
ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,
érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül
a tér idegen redőibe.
Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér?
Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,
fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja
melyen vakon tör át a csillag – míg mi, szál-erein bukdosók,
kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,
az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok
s megérint embertelen ragyogása.
De más teret is ismerek, emberibbet
s még-titkosabbat. Figyeld csak:
ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forr
a seb, mit a fény szúr,
színek visszája, foltok sövénye,
aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti,
mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,
néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,
és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel,
s egy kedves, vagy félelmes arc,
s az emlékek híg vázai szállnak
s a csodák üveges lényei suhannak
– mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,
hol semminek sincs mérete, se rendje,
mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő.
A kinti űr s a bennünk rejlő
egymásba özönlik: ajándék e perc:
őszi nyitott ablak, hova tétován betódul
fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával,
ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszó
és vélni a csillagok fém-illatát is.
Párafényből, gondolatból
égig-fonódó lugas felettünk,
kúszik a futóka ezer virága,
sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka,
mind más, de látod a közös jelet:
ugyanegy gond szabta köntösüket.
Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,
kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak,
örvénylik a láng, parttalanul forog
az eleven tűz, az ezerszemű,
párába borult paripák dobognak,
megvillan tajtékos tomporuk,
áthallik érc-patáik csattogása,
füled mellett süvít a híg elem,
bőrödet érinti a végtelen
és sistereg és hártyát növel
mint jégtől az olvadt acél.
Szólít – vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!
(Illusztráció: Halcyon Winds, Johnathan Harris)
Dombormű
Földből földre születtem
kifejtetlen a kőben
mértana tagjaimban
orcámra aggodalmat
története rovátkolt
batyuja meggyötörvén
őt hordozva maradtam
minden porcikámban
én is határtalannak
törvényeivel egy test
sorsnak kirajzolatlan
belemetszve a térbe
kezdek s részt venni hívok
látszom és folytatódom
Az árnyék fohásza
Csupán egy vonalnyi kaput
sebkötésnyi ablakot adj nekem
csúcslevelek verdesését szemhatárul
egyetlen imádságom önmagamhoz
átrajzolni tegnapjaimat
hadd felejtem elhajított kövek
lételőtti híreit
vagy emeletek nagyra nőtt sírkövek
menekíthessem közületek
a hegesedő idejét
feltört tojásból kiolvasott
tájfunok útvonalára
ahol levetkeztem nehézkedésem
s boldog túllétem zsolozsmája paskol
Útjelzés
Szemhéjunkon ujjak éjszakája
nem vagy az igazi halál
zarándok lélek másik állomáson
s a végleges világtalanság
félreértett megváltás talán
Az ék
Mélyebbre szakadatlan
hasítva a föld sóiból
ridegedő tenyészet belébe
történik velem, hogy szoríttatom
boldog új évgyűrűkön át
egy születés ős éjjelébe
déltől délig személytelen
arcok istenítéletében
félig pőrén elemmé
bontva az elemek közt
s ropogtatva a kérget
gyönge háncson keresztül
félig az ölsötétben
önidőm vesztve célban
előre hátra sincs már
más utam a világban
rostban rost mozdulatlan
kövülök végtelenné
(Illusztráció: Transfiguration, Jaison Cianelli)
