De profundis

Ahol járok szél jár üresen
Intése szaga útja nincs
Ahol állok fal áll rühesen
Lemarva tégláig az ing

Ahol égtem ősz ég idegen
Szekerem űrben semmiért
Ahol nézek csillag üvegen
Mászik sírásom cseppjeként

Ahol arcomért kiáltozom
– Boldog az akinek nincsen –
Ahol arcomat megátkozom
Nincs arcomnyi sem a Minden

Ahol Napom múltamból tükröm
Tenyérnyi egem ha éled
Ahol Holdam rög hull örökkön
Éjszakám kutaknál mélyebb

Ahol mindenem vállalásom
Hangomnál több nem lehetek
Ahol álmából sír országom
S Kárpátos nagy bölcsője reng

Ahol új nincsen

Van fenti s van lenti ég
Felejtésem bennük mértem
Ezért voltam lenni még
Tükrömbe jaj sokszor néztem

Fél pofával jár a Hold
Hiányzó fele lent a táj
Nem jár vissza aki holt
Élő már hozzám nem talál

Fáról a csönd alma hull
Fa sincs: nagy volt lélekzetem
Tetőn amíg legurul
Szívem és a földet lesem

Édes minden babona
Félelmemben nincsen titok
Jelenemből nincs hova
Múltam és jövőm rég tudott

Fél pofával jár a Hold
Törött fent a Göncöl rúdja
Hány néma száj – itt dalolt
Homokkal már beomolva

Nem élni majd meghalni
Kellett ide visszajönnöm
Ahol új nincsen s talmi
Osztoznom gyöngyön göröngyön

(Illusztráció: Agostino Arrivabene)

Vajon világunk Fényes Pillanat?
Idő hordta ki? Élő Akarat?
Vagy akaratot nemzett idegen
zűrzavar, mi nem volt eleven –
csupán bolyongó e honos űrön,
mely önmagának volt eddig öröm?

Nyugalmas, jámbor, áthatolható.
Nyújtózott, mint földi, tiszta tó.
Áttetszőn a Lentig láttatott.
Ami követ és gyökérfát kapott,
őrizte hiven. E meddő anyag
tán titkolta, hogy örökbefogad?

Nem! Befogadta s nem leplezte Őt –
kiragyogta a benti Másminőt.
Megvallott mindent, ami belehullt
tudatként bár, de akaratlanul.
Mint – fűzők hiján – megesett cseléd
elődomborítja gyermekét.

E láttatással mondott áldomást,
hogy így békével illesse a Mást.
Ó ablaküveg: engedékeny űr –
hogy’ megmutattad tehetetlenül
öled mélyén a magos herét,
e szaporító semmi gyökerét!

Minek a Semmi? Átlátszó terem!
Mint csontnak kocsonya: üveg-verem.
Borostyánkő-tó e végtelen űr –
hátához létem foncsorként terül.
Ha zárt Áttetsző engem látni hágy –
ő is nézhesse bennem önmagát.

Rabtartó üveg! Ablak – ott kívül!
Áttetsző tömlöc! Altruista űr!
Várkisasszony áll, trombita rivall –
és közeleg a lovag-körvonal!
Átnézni-látni – űr a börtönöd
a csillag-népek rácsai között.

De honnan e kéj? Látás kényszere?
A vak anyagba vakuljunk bele?
Hisz világtalan masszát fölkínál
e vége-nincsen, áttetsző határ.
Valami látó, kéjleső gyönyört.
Élet! Űr mellén érem ez e Föld?

S Élveteg Szellem miért nem bolyong
más, irdatlan csillag-utakon?
S ha nincs is távol eleven világ –
ott miért nem kószál test nélkül a vágy?
Kicsiny glóbuszunk mi érdemet ért?
Élet érte – sajgó kitüntetés.

Vagy csupán Véletlen pacsmagolt
gyökerével világra ablakot?
Űrt? Ó végtelen átlátszó lakat –
rajta kinézhet minden földi rab.
Ő nem láthat túl már önmagán,
de mutatja, hogy e határ – hazám!

Szótlan tenger és beszédes sziget.
Tán nincs Nyelve ez Űrben senkinek!
De minek e púp?! A fecsegő adó –
ha törölhető s le is csalható?
Rabtartó Űr! Üvegbe zárt e föld.
S szemben a lélek – rabtartó tükör!

Ó magadból nem látsz ki, vakvilág!
Foncsor a lelkem: sötét ón-határt
szabott az Áttetszőnek, hogy belül
nézze az Űr, mit nem lát túl – kívül.
Világtalan anyagnak erdején –
vakot vezetni mért születtem én?

(Illusztráció: Kasia)

Még

Még holnapig… holnapra… holnap
minden lehet:
szövődik szövődnek tovább
esetleg épp az én javamra
különféle történetek
s az órák majd lejátsszák őket
sorjában kedvesen
és visszaépítik bizalmam
s megint tartom valamire
az életet –
De meglehet
az is hogy átlagon felül való merényletek
készülnek ellenem
s ismét olyasmiket
szajkózom hogy mit ér? mit ér?
s holnap estére azt se bánom
ha többé
föl sem ébredek

Aki

Amikor már többnyire búcsúzók
és búcsúzások
vesznek körül
és romlanak csak romlanak a statisztikáim
ó mekkora
ünneplés illeti meg azt a pár
emberi lényt aki
jön
bekopogtat
köszön
és marad

Szokvány eset

hagytam magam hagytam becsa…
fejem magam dugtam hurokba
mért jajgatok hát most ha a?
ne hozzatok ravatalomra

a képletesre persze még
s ha képletest is ássatok sírt
lökjetek nincs más menedék
s leckéül erről adjatok hírt

nagy szavakat csak ő nehogy
szokvány eset de mégis egyre
a végén büzhödő torok
s nyomulnak egyre mintha hegyre

köröttem jégből kínai
nagyfal ezentúl kifelé se
borogatás a hajdani
(friss még) lázas hideglelésre

s a magyarázat: változunk
biz változunk és kész csak ennyi
ennek meg annak áldozunk
mivégre úgy a szívre venni?

mivégre ó mivé … mivé…?
osztani kell folyton magunkat
a császáré az Istené –
nekünk csak morzsáink maradnak

A szavak bolyhai

Bújnék a szavak bolyhai közé:
ha hagyom őket tetszésük s kedvük szerint
fészekbe gömbölyödnek
(ó hagynám őket tetszésük s kedvük szerint!)

Nem hagyják hagyni őket
gazdájuk van uruk van
és ha hagynák se hagynám
megromlottam irántuk
terelem kövült minták medribe

De egy-egy szökevény ha
kiillan börtönéből
ellenem s mások ellen
mintha felhők közé-között repülnék
fészek bolyha cicázna körbe
nagyon
könnyű vagyok
súlytalan szinte
szinte boldog

(Illusztráció: Aether, Jason de Graaf)

Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik
a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő
színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll
s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még?
Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam.
Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől
és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától-fáig,
de ébredésemmel megmenekülök.
Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós
körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen
hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny,
a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók, s a kibelezhető
városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő
fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora
nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni
engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.
Duhaj tengerek cipeltek így hajót az újvilág partja felé,
ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult
szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek
fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban.
De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és
visszaélni a kiszakadás titkával mégjobb! Minden, ami
készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között
imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd
mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt
a kabátom alatt.

(Illusztráció: Foraging Pheasant, Marion Rose)

És egyszercsak hol-volt, hol-nem-volt élet.
Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.
Nézte a kinti, s a benne megkettőződött rétet,
a fák-ikre, madár-ív tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.
Hogy ami ott kívül, az benne is örök.
Osztódik, születik Ő is itt benn.
S ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra
hullt mindkét madár, a szálló és a talmi
árny: eggyé árvult hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva
egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni
kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

(Illusztráció: Duality, Patricia Ariel)

Fejtől is kő vagyon,
lábtól is kő vagyon,
mészkőpáncél házam,
hályogos ablakom.

Fut az éj előlem,
a nappal szaggatott.
Megszültek – szültem hát.
Már mivégre vagyok?

Bévül csak üresség,
kívül idegenség,
de higgyen az ember:
őt is elhihessék.

Áltassa az ember
magát, amíg tudja:
csillagoknak lehet
földi pereputtya…

s áldja meg az isten,
ha áltatni tudja.

(Illusztráció: Hope, George Frederic Watts)