szerkesztő összes bejegyzése

Csorba Győző versek

Még

Még holnapig… holnapra… holnap
minden lehet:
szövődik szövődnek tovább
esetleg épp az én javamra
különféle történetek
s az órák majd lejátsszák őket
sorjában kedvesen
és visszaépítik bizalmam
s megint tartom valamire
az életet –
De meglehet
az is hogy átlagon felül való merényletek
készülnek ellenem
s ismét olyasmiket
szajkózom hogy mit ér? mit ér?
s holnap estére azt se bánom
ha többé
föl sem ébredek

 

Aki

Amikor már többnyire búcsúzók
és búcsúzások
vesznek körül
és romlanak csak romlanak a statisztikáim
ó mekkora
ünneplés illeti meg azt a pár
emberi lényt aki
jön
bekopogtat
köszön
és marad

 

Szokvány eset

hagytam magam hagytam becsa…
fejem magam dugtam hurokba
mért jajgatok hát most ha a?
ne hozzatok ravatalomra

a képletesre persze még
s ha képletest is ássatok sírt
lökjetek nincs más menedék
s leckéül erről adjatok hírt

nagy szavakat csak ő nehogy
szokvány eset de mégis egyre
a végén büzhödő torok
s nyomulnak egyre mintha hegyre

köröttem jégből kínai
nagyfal ezentúl kifelé se
borogatás a hajdani
(friss még) lázas hideglelésre

s a magyarázat: változunk
biz változunk és kész csak ennyi
ennek meg annak áldozunk
mivégre úgy a szívre venni?

mivégre ó mivé … mivé…?
osztani kell folyton magunkat
a császáré az Istené –
nekünk csak morzsáink maradnak

 

A szavak bolyhai

Bújnék a szavak bolyhai közé:
ha hagyom őket tetszésük s kedvük szerint
fészekbe gömbölyödnek
(ó hagynám őket tetszésük s kedvük szerint!)

Nem hagyják hagyni őket
gazdájuk van uruk van
és ha hagynák se hagynám
megromlottam irántuk
terelem kövült minták medribe

De egy-egy szökevény ha
kiillan börtönéből
ellenem s mások ellen
mintha felhők közé-között repülnék
fészek bolyha cicázna körbe
nagyon
könnyű vagyok
súlytalan szinte
szinte boldog

 

 

 

(Illusztráció: Aether, Jason de Graaf)

Csoóri Sándor: A fácán

Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik
a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő
színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll
s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még?
Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam.
Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől
és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától-fáig,
de ébredésemmel megmenekülök.
Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós
körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen
hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny,
a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók, s a kibelezhető
városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő
fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora
nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni
engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.
Duhaj tengerek cipeltek így hajót az újvilág partja felé,
ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult
szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek
fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban.
De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és
visszaélni a kiszakadás titkával mégjobb! Minden, ami
készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között
imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd
mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt
a kabátom alatt.

 

 

 

(Illusztráció: Foraging Pheasant, Marion Rose)

Bella István: Mese a szóról és a kőről

És egyszercsak hol-volt, hol-nem-volt élet.
Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.
Nézte a kinti, s a benne megkettőződött rétet,
a fák-ikre, madár-ív tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.
Hogy ami ott kívül, az benne is örök.
Osztódik, születik Ő is itt benn.
S ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra
hullt mindkét madár, a szálló és a talmi
árny: eggyé árvult hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva
egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni
kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

 

 

 

(Illusztráció: Duality, Patricia Ariel)

Raffai Sarolta: Fejtől is kő vagyon

Fejtől is kő vagyon,
lábtól is kő vagyon,
mészkőpáncél házam,
hályogos ablakom.

Fut az éj előlem,
a nappal szaggatott.
Megszültek – szültem hát.
Már mivégre vagyok?

Bévül csak üresség,
kívül idegenség,
de higgyen az ember:
őt is elhihessék.

Áltassa az ember
magát, amíg tudja:
csillagoknak lehet
földi pereputtya…

s áldja meg az isten,
ha áltatni tudja.

 

 

 

(Illusztráció: Hope, George Frederic Watts)

A hely, ahol élsz

Az ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

verspályázatot hirdet

melyre saját, közvetlen térbeli, környezeti, szociális, testközötti, interszubjektív viszonyokat hangsúlyosan játékba léptető szövegeket várunk.

Ami leginkább érdekes számunkra: kik és mik vesznek körül (tárgyak, növények, állatok, emberek, környezet, utcák, épületek, stb.), milyennek látod őket te, hatással vannak-e rád, hogyan élsz ezek között a viszonyok között?

A költészet bizonyos hagyományos értelmezések szerint szubjektív, monologikus megszólalásmód. De mi most arra kérünk: fordulj kifelé, tedd bensőleg dialogikussá a költészetet. (Olyan verseket  keresünk, amely a köldöknéző egocentrikusság helyett az énen átszűrődő környezetről és az antropológiai Másikról is tudomást vesznek.)

Formai megkötés: episztola/levél 

A pályázatra kötettel még nem rendelkező szerzők verseit várjuk, korhatár, terjedelmi megkötés nincs.

Egy szerző csak egy verssel pályázhat.

A pályázat legjobb szövegei közlésre kerülnek az ÚjNautilus portálon és a Napút folyóirat mellékletében.
Az első díj Rainer Maria Rilke nemrég magyarul is megjelent háromkötetes levelezése a Napkút Kiadó felajánlásából.

A pályamunkákat 2015. június 15-ig várjuk az ujnautilus.expressz@gmail.com e-mail címre.

A verseket háromtagú zsűri bírálja el.

Eredményhirdetés: szeptember 10.

Györe Balázs: ÉVSZÓ: TÖRLÉS

 

I
Év, éve,
évszavak különbsége:
egy év különbség,
egy éve távolság.
Térköze, az, ugyanaz.

II
Mondatok a mozdulatban:
mozdulatlan
érzések
ingája.

III
Az érintés helye: születés.

IV
Rezgések. Följegyzésük: szem.
Időt közbe! Apróságok,
végtelennel érintkezve.

V
Nyugalom völgye. Ránc nélkül az ég.
Esik az este, Görcsben a levél.
Növények utolsó csöndje.

VI
Arca: véletlen
Hasadása: kocka.
Szokatlan városa: pillanat.

VII
Ismeretnél áthatóbb emlékezet,
sokféle nincs, hely hiányzik.
Lassú hozzáérés a szavak előtt.

VIII
Fátyol minden év.
A láng hullám:
„mártja hosszú rózsaszín evezőjét”.

IX
Idegen város a jelen. Teste: ház.
Fátylát hasítja csonkja
szavakban forgó helyen.

X
Az eltérés éve.
Fess! Feszítsd az időt!
A résen: harminc dél távja.
Különbsége: szín, emberközti.

 

 

(Illusztráció: Carol Nelson)