Emlékezzél szavamra
ha már nem leszek

későn eszmélés
karsztos vidéken tengődő kecskenyáj
éles szemű karmosak odafent
zabálásra készek sziklaodvakban –
kései ráébredés a szabályra
távol töltött s már jóvátehetetlen órákra
önzésre ha süt egy kamasz arcból
kószálásból és mámoros álmokból fon koszorút
örjöngve rázza pálcáján
éretlen lombú tyrsust –
vesd le inged-gatyád ha szemed felnyílt!
meztelen talppal a ragyogó kvarcon
az ő hideg leplükbe öltözz!
immár szégyen lenne eltagadnod
merő dacból-menekülésből került
roppant drága kietlenség és győzelem –
gombostű vagy: bogár hátadba szúrva
s ahogy a nagyítón át kémleled
keserű mézet ont a seb –
akárha könnyet az elvarázsolt szobában
imádott-félt árnyával vívó gyerek

(Illusztráció: Misery)

Tízezer év

A mandulafa, akácfa és barackfa háromszögében mindenki játszik. Játszanak a fák: egymásnak fénylabdákat dobálnak. A mandulafa egyik ágára kötelet hurkoltak a gyerekek és mint egy liánon lengenek egyik fától a másikig. Egy borzas kiskutya eszeveszett ugatással kíséri a kötélen lengő fiúkat. Ha két hét múlva nem kezdődne az iskola, visszaváltoznának majmokká. A hegy nézi őket és elmosolyodik. Ez sem történt meg tízezer éve.

Homok

Tenyerem homokóra – ujjaim közt elfolynak a percek, az órák. Azt mondom: nincs Tér, de laposra nyomnak a terek, mint könyv lapjai a közéjük tett növényt. Azt mondom: nincsen Idő, de fehér lesz a hajam, s a bőröm foltos pergamen. Azt mondom: örökre, s a szónak olyan íze van, mint a városokat betemető homoknak.

Vissza

Állok a nagy tükör előtt, nézem magamat. Az a világ benn a tükörben: a negyedik dimenzió. Már be is lépek, a tükör üvegfala enged. Megyek tovább, vissza se nézek. Tükörképtárgyak: asztalok, székek, rekamié. Egy széknek nekimegyek – meg se mozdul, átmegyek rajta, testemmel kettészelem, visszanézek rá: újra egész. Nem kell kimennem az ajtón, már tudom: sokkal egyszerűbb, ha a falon megyek át, ki a folyékony tájra. Tükörképalakok járnak-kelnek, rám se néznek, egymásra se néznek, bolyonganak, tétova árnyak, mozdulataik merevek, arcuk kifejezéstelen, lengenek céltalanul, készen arra, hogy megjelenjenek, ha a tükör előterébe idézik őket. Szorongás fog el, egyszerre úgy érzem: kibírhatatlan ez a társas társtalanság. Visszafordulok, megtalálom a házat: át a falon, székek, asztal és rekamié képe közt a tükör üvegfalához. Riadtan megállok: látom, hogy szobámban az asztalnál ott ül a tükörképem és elmerülten ír valamit. Visszafordulok, örökre.

(Illusztráció: Josipa Majstorovic)

1
aki már nagy, az nem nő vissza,
aki már nagy, az nem nő vissza,
aki már nagy, az nem nő vissza

2
lement a Nap,
lement a Hold,
lement a dörgés,
minden lement,
lement a Nap,
lement a Hold,
lement a dörgés,
minden lement

3
lelövöm a telet és meghal,
és helyette varázslok nyarat,
lelövöm a telet és meghalt

4
este szomorúnak kell lenni,
reggel kell vidámnak lenni,
reggel kel fel a nap,
este meg lemegy

5
valami történt, valami történt,
valami történt, valami történt

6
A csibéket is szeretjük,
a csirkéket is szeretjük,
a csibéket úgy szeretjük,
hogy nem esszük meg őket,
a csirkéket úgy szeretjük,
hogy megesszük őket,
a csibéket is szeretjük,
a csirkéket is szeretjük

7
hátha látsz tengert,
tedd bele ezt a kavicsot,
hadd csiszolja le a víz,
hátha látsz tengert

8
részeg lépcső
össze-vissza megy,
rendes lépcső
egyenesen megy,
részeg lépcső
össze-vissza megy,
rendes lépcső
egyenesen megy

9
kagyló vagyok mert az is él,
kagyló még nem voltam soha,
és úgyis a vízben vagyok,
kagyló vagyok, kerek és sima

10
vadlúd lennék,
vadkacsa lennék,
gólya lennék,
vadlúd lennék,
vadkacsa lennék,
gólya lennék

(Illusztráció: Mark Warren Jaques)

Szédületemmel el nem szédül.
Esésemben szét nem zúzódik.
Terek forgása, mint a gyolcs,
ingemmel le nem gombolódik.
Lélegzetemmel nem szakad meg.
Szemem fényével nem törik meg.
Karjaimmal le nem hanyatlik.
Lábaimmal ki nem bicsaklik.
Arcommal nem bukik arcra,
térdemmel nem térdepel le,
hangommal el nem akadhat,
hajam szálával ki nem hullhat.
Körmeimmel sosem szakad ki,
lépemmel meg nem repedhet,
szívemmel föl nem robbanhat,
májammal el nem sorvad,
nem folyik el a véremmel,
nyelvemen meg nem merevül,
csontjaimmal el nem törik,
fogaimban nem férgesül,
tudatomat, mint aki tudja:
fűben, vérben, virágban,
életem élet-cellákban,
ami fölfénylő, súlytalan,
aminek még hívása van,
ami csontomat emeli,
inaimat rámöleli,
felöltöztetve vérbe talpig,
husba, izomba, bőrbe, – térbe, –
ideg-hálóba, gondolatba,
be a gyönyörű végességbe
(e fogvatartott fény az élet)
mielőtt még elszabadulna,
elválhatna a holt anyagtól
ami kötéssel nem kötődik,
ami oldással nem oldódik;
a megvakított puszta fény, –
Között. Között. Között. Között.
Se ez, se az. Ki vagyok én?!

(Illusztráció: Mark Warren Jacques)

(1) Elhajlás.
Az utolsó játékért.

(2) A gerincen: felirat.
Könyv céloz a halálra. Arc:
bontogatja a képek rendjét.

(3) Más az ív!
Völgy és domb,
szűkebb körű ég,
keskeny és feszes.

(4) Dante ösvényén.
Barnul a levegő, év.
Feketedik a gyalogút,
séta színe.

(5) Sérült vonal, hideg.

(6) Ne használj írást
ebben a gyűrűben!

(7) Tokjába zár az ütő:
a fej, a szív, a vállak,
és a nyél. Határ: a szem.

(8) Fák, ujjak írásával.
Hó éri, gyűrűzés, az éjszakát.
Háza már az ég.

Hencze Tamásnak

A geometria :
biztos
alapja a
létnek
s mindennek
mi
a létből
kinő –

A háromszög
pont
kör
trapéz
s a
négyzet :
meginditóbb
mint egy szarvasünő.

Nézd :
a kevély
kör
önmagába
megtérő
vonalát
fenn egy
kéz
átszakitja
s az elpattant
vonal
menekülve
a középpont
nyügétől :
kettős
spirálban
fel
az
ég felé tör.

Igy születik
az élet
a mozgás
és
az
értelem.

Nézd :
kezemben
öklömnyi
kristály –
léttelen
kődarab
neked –

nekem :
külön
világ –
tág
horizont –
fényfürdette
merész táj
Mondom
a tengely-
rendszerét :

m o ∞

Buda
1982
február
17-
én

(Illusztráció: Crystals)