Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken,
ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,
érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül
a tér idegen redőibe.
Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér?
Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,
fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja
melyen vakon tör át a csillag – míg mi, szál-erein bukdosók,
kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,
az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok
s megérint embertelen ragyogása.

De más teret is ismerek, emberibbet
s még-titkosabbat. Figyeld csak:
ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forr
a seb, mit a fény szúr,
színek visszája, foltok sövénye,
aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti,
mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,
néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,
és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel,
s egy kedves, vagy félelmes arc,
s az emlékek híg vázai szállnak
s a csodák üveges lényei suhannak
– mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,
hol semminek sincs mérete, se rendje,
mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő.

A kinti űr s a bennünk rejlő
egymásba özönlik: ajándék e perc:
őszi nyitott ablak, hova tétován betódul
fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával,
ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszó
és vélni a csillagok fém-illatát is.
Párafényből, gondolatból
égig-fonódó lugas felettünk,
kúszik a futóka ezer virága,
sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka,
mind más, de látod a közös jelet:
ugyanegy gond szabta köntösüket.

Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,
kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak,
örvénylik a láng, parttalanul forog
az eleven tűz, az ezerszemű,
párába borult paripák dobognak,
megvillan tajtékos tomporuk,
áthallik érc-patáik csattogása,
füled mellett süvít a híg elem,
bőrödet érinti a végtelen
és sistereg és hártyát növel
mint jégtől az olvadt acél.
Szólít – vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!

(Illusztráció: Halcyon Winds, Johnathan Harris)