szerkesztő összes bejegyzése

Tóth Jutka: Éldegélek

Apu, tudom, hogy látsz
így, a halál után
de mondd, hogy lehettem ilyen hülye?
Előbb a válás
most meg az, hogy itt vettem ki lakást,
ahol közel az állomás –
talán hogy halljam a zajt
és örüljek
hogy most már nem vonatok mellett dolgozom
csak itt élek.
Mint ahogy József Attila írja:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.”

A kedvenc versed volt az Eszmélet.
Nagy, szögletes betűiddel, sötétkéken fogó tollal
odaírtál minden lap szélére a J.A. összesben valami fontosat –
na, én meg téged írlak minden napom margójára
mert nincs semmim, ami fogna a márványra.
„Tök jó”, hogy nekem van fenntartva az üres hely a sírtábládon!
25 éves korom óta csak ezt várom:
hogy odakerüljön a nevem
immár „né” nélkül, azt hiszem.
Pedig esküdni kellene újra
hűség, meg jóban-rosszban és a többi blabla…
de én úgy félek, Apu
engem sosem szeretnek az anyósok
nem kell több ilyen kapu(fa)
lehet, hogy csak azt a szeretetet irigylik, amivel
a fiaikat imádom –
nem tudom,
én már nem leszek többé feleség ezen a világon.
Szóval egyik rosszból ki és be a másikba:
így éldegélek, ebben az instant-mátrixban.
Hiányzik a régi szobám, a vadgesztenye fák
és a vállalt magány –
helyette lett állandó társ és a görcsös megfelelni akarás.
„Bárkivel találkozol, mindenki a saját harcát vívja, melyről nem sokat tudhatsz. Légy kedves. Mindig.” – hirdeti egy modern falvédő,
de hiába, mert csak úgy jönnek a lelki pofonok visszakézből.
Az emberek észre sem veszik
kit-hogyan-mikor-miért-bántanak meg, de nem is érdekli
őket, csak kivetíthessenek, levezethessenek feszültséget, bármit
a belső sérülésekről, amit okoznak, úgysem készíthető látlelet
miért számítanak akkor más, mint
saját maguk?
Mégis hiszem, a karma nagy úr –
de majd azt is visszakapom, ha azt kívánom, hogy visszakapja
mindenki, amit adott
tehát ezt sem kívánom, nix káröröm és ugribugri –
csak várom, ahogy hajnali háromkor ébresszen a vasúti hangosbemondó hangja
és tényleg örülök, hogy már nem ott dolgozom,
csak mellette éldegélek, mint egy eltaposott hangya.

 


 

house-hog-crop-small_643


képek: Stuart Patience



Borbély Szilárd: Királyok hajdani kertje

Királyok hajdani kertje

KEZDETVERS

lehulló csillag nyomában lobban fel
a láng a holdtalan éjben a hangta-
lan kövek között születik meg a
szellő a dermedt levegőt megrez-
zenti a szó a halkan susogó szárny-
suhogás zizegése túl a hegyeken a
távoli tengereken túlról közelít a
gondolatnál sebesebb emlékétől
fényesebb angyal két szárnycsúcsa
között feszülve a szempillák lassú
verdesése mögül a sehovásem mé-
lyedő tekintet néz előtte nincs utána
sincs benne az angyal hullása a
mélybe zuhogó neszező hang fel-
emelkedése betölti a helyet moz-
dítja a derengő csillagot a lendülő
tengereket a hullámzó levegőt telíti
tapinthatóvá a láthatatlan hosszan-
formálódó beszéd szólal meg a
mindenkori kezdetben

 

 

(Illusztráció: Marina Petro)

Bella István: Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

 

 

(Illusztráció: George Graham)

Rab Zsuzsa: Csavargóének

Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
seholse várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
seholse várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.

Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ólmelegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.

 

 

(Illusztráció: Karmic, Horacio Cardozo)

Weöres Sándor: Meghalni

Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű
s a hangja mint harang és messzi hegedű
s mind több és tétován sűrűdő lépteikre
felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,
átzudul a hideg, mindent elönt a kék!
Elönt a kék vonzás és villámló ekék
s égő tüskék fölött a Meztelen viharja
redőzve ráborúl a horpadó talajra,
megreng az édesség vad fészke, cifra tál,
s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.

 

 

(Illusztráció: Alex Grey)

Csajka Gábor Cyprian: Hármasképek (I-III); Térhang

Hármasképek (I-III)

nem hittem el hogy kéz lesz
s te szelíd leszel a kézhez:
,pohár és deszkaszálka’

leültem
mert nagyon messze hagytalak
és mindenki alszik

a rongyok melegét hívnám
mielőtt szemedhez érnék
só és víz ura

*

nem tudni ő vagy délután van
leszáll a hús
a vér

magába terped ősziesen
az egyetlen tér legyen
hogy él

az utolsó kioltott szóban
isten
akár egy talányos végtag

*

végül a végső gondolatra gondol
mely beléhatolt
a sárral

tudta hogy élni fog
de nem gondolt agyával
nem gondolt a bűzzel

elbúcsúzott
hogy lángjává legyen:
vér-forgatta Szín a tűzben

 

Térhang
(Hommage à Cyprian Norwid)

,fegyvertánc’ utáni alkonyat van
lezárult Veszteség
a csúcsfények izzó hegyén eléget
mindent a sűrű ég

oly mindegy ,ölni vagy öletni’ mentél
halálod így is érzem
letérdelek a belémvadászó
magányos térnyerésben

s imádkozom                  de nincs kivel
kívülmaradni legbelül
„áll és repül” a Végtelen
minden és mindenki áll
repül

 

 

(Illusztráció: Horváth József)