Csend elé

A feledésben ragyogás van.
Derű: velünk és nélkülünk.

 

Pótlás

Illyés Gyulának

A világ bölcsessége szótlan csecsemő
– mormolta – bölcsője a pillanat.

Mindég az örök-egy jelenben
sír föl, máris tagadva minket.

Itt álltunk – szólt – hiába. Áll velünk
az ég. S mind száguldásba zárva.

(Hallgatásából észrevétlen havazásként
az éjszaka kezd világítani)

Mégis fölemelt szívekkel? – kérdezte.
(Fakó hang, már suttogás)

Csakis a képtelen hiány helyén
támad csoda: való, mely hihetetlen.

S a csodánál nincs természetesebb –
mondta még Zoszima sztarec.

 

Vidék

Zöldellő falak, rések, mozdulatlan hullám
és tenger csenddel elborított meztelenség.
A gerincoszlop kedves kukoricaszárként
áll köréje gyűrűző zöldek hatalmában.
Hiába nyújtja föl kezét, az ujjhegyek se
látszanak ki, hiába ring lábujjhegyen.
A talp alatt elporló göröngyök vidéke
tengerfenék: csak föld a lehetetlen medre.
Hűs vásznaként ruhamód lebben, bólogat,
susog s hallgatva áll a levél-boltozat:
templom is, melyben a bordák közti harangszó
kezd ünnepet, s a testbezárt heves ütések
gyöngysor-hangörvényeiből kikandikál a
cséplőgép zümmögése: bődülő tehén is,
a mindenféle béke, minden távoli,
„szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”
mese. Szakállas fonadék s a tengeri
levele-éle, pajkos kezet mímelő
hatalom penge érintése kényszerít
kuporodni roskasztó öröm rohamában
míg gerinced az íj és kiszakadni kész
a test – lehessen nyíl – repül akárhová.
Az árnyékánál könnyebb test körül az űr
csíkokra szabdalt napsütése: hű közöny.
Senki. Majdnem mosoly a pusztulás nyugalma.

 

Négy korál

Weöres Sándornak

Mielőtt hallanám, elnémul.
Mielőtt felhő: hó, mely rég hull.
Mielőtt lehetne: nem-lét.
Feledés, mielőtt emlék.
Hű hozzád, mintha volnál.
A semmibe karoltál.

*

Egyetlen ez, mindig velem röpül.
Enyém egészen, mindenkor enyém
az utolsó előtti pillanat.
Egyke önös lét. Meg nem osztható.
Adnám, hiába: legyűr birtokom.
Enyém, s erősebb nálam életem.

S mitől megfosztanak: kié halálom?

*

Ellobbanni kész a gyertyám.
Kötéltánc – láng – a lét alsó
pincéinek huzatjában.
Falon nyüzsgő bölcs árnyaim ! –
nem légiriadó űzte
föld alá a tudat fényét.
Működik még kémiája,
nézi ami láthatatlan,
filmjébe ég a veszendő,
a holtakat feltámasztja.
A homályban arca van még –
mosolyával kit vigasztal?

*

Szerelmem föld ölelése.
Ez a föld falja apámat.
Kisfiam kizöldelő föld.
Lányom termékeny föld tánca.
Anyám földre hevert álom.

Erejére, fájdalmára –
magamat e földre bízom.
Föld-méhéből kiszakadjam:
szülje meg a föld halálom.

 

 

 

(Illusztráció: Miriam Wosk)