Judit utálta a disznóöléseket már kiskorában is: gyűlölt arra ébredni, hogy a disznó visítva vergődik, mert nagypapa túl részeg volt, és nem tudta elsőre megölni, gyűlölte a füstöt és a lármát, a sok részegen mulatozó embert. Már azt is ki nem állhatta, amikor előző nap este fokhagymát kellett pucolniuk a nagy asztalnál: viszolygott a szagtól, és nem szeretett a vadidegen, csak ilyenkor látott családtagok mellett ülni, és kényszeredetten beszélgetni.
De nem tehetett mást: minden télen már két nappal korábban megérkeztek a férjével, Viktorral, és a gyerekekkel Judit idős nagymamájához Sertésegyházára, ahol ilyenkor összegyűlt az egész család. A hatalmas családi ház ilyenkor legalább tizenöt-húsz embernek biztosított helyet: jöttek nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, ismerősök… Judit sosem tudta megjegyezni az arcukat. Viktor és a gyerekek ellenben jól érezték magukat. Viktor segített a pörkölésben, az abálásban és természetesen a kolbász- és hurkatöltésben, majd a füstölő felállításában is. Kisviktor és a húga, Katica pedig ide-oda rohangáltak a nagy udvarban, ha esett a hó, hóembert építettek, különben az egész napot azzal töltötték, hogy a kutyákat kergették. Sőt, néha-néha bekukkantottak a fészerbe, ahol a komoly munka folyt, és megpróbáltak segíteni is a felnőtteknek, ami persze leginkább abban merült ki, hogy rakniuk kellett a kis kályhában lobogó tűzre, meg beküldték őket a konyhába egy kupica pálinkáért.
Judit, ahogy a többi nőrokon is, a konyhában volt, és egy teljesen ismeretlen unokanővérével éppen a belet pucolta. Természetesen nem sok kedve volt hozzá: úgy érezte, menten elhányja magát a bűztől. Fáradt is volt: már jó ideje nem a disznó halálsikolyaira ébredt, hanem kora hajnalban kedves és segítőkész rokonai gondoskodtak róla, hogy ne tudjon visszaaludni, így fél hattól kezdve rizst főzött, hagymát szeletelt, illetve most az anyja elküldte belet pucolni, és nem ellenkezhetett: mindenki meg volt róla győződve, hogy ez az egész disznóölés milyen jó dolog; Judit jobban járt, ha nem tette közkinccsé a véleményét ezzel kapcsolatban.
Délre a helyzet még mindig kilátástalannak tűnt: sült a hús, kevergették a hagymás vért, volt, aki pogácsát sütött, más a férfiaknak vitt ki ezt-azt, és a tömeg is egyre nagyobb lett: megjelentek az apróságok, és az ebédet követelték. Kisviktor és Katica is ott kiabáltak, de Judit, nyakig a bélben, nem tudott odamenni hozzájuk, és úgy érezte, felrobban a feje a hangzavartól.
Ekkor érkezett meg Wanda is, egy távoli unokahúga, akit mindig is utált: ledér, ostoba libának tartotta, és legszívesebben az arcába gyalogolt volna egy magassarkú cipővel, annyira irritálta a lány jelenléte.
Wanda a legújabb divat szerint volt öltözve, idétlenül kuncogott és vihorászott, és természetesen az összes rokon köréje sereglett, ott hagyva Juditot egy halom pucolásra váró béllel. Igen, Wanda, aki egyetemre jár (szociológia szakos), és azóta w-vel írja a nevét, mert az trendi, ő maga tökély, és nagymama is büszkén mondja, hogy ő lesz az első diplomás a családban, mintha Judit, és az ő tanári diplomája mit se számítana. Bár ő csak főiskolára járt, és a szülei már akkor közölték vele: hogyan lehetsz ekkora marha édes lányom, hát miből fogsz te megélni? Hiába, azt szerették volna, ha jól kereső orvos lesz a lányuk, és sose heverték ki a csalódást, amelyet leányuk pályaválasztása okozott nekik. Jócskán nehezteltek rá még most is emiatt. Mindegy, a lényeg: ő, Judit nem számít, egy senki, a többiek se szeretik, mert nem lehet vele beszélgetni, mert furcsa könyveket olvas (ezek a marhák nem ismerik még Balzacot sem…), mert ő maga is olyan fura… De Wanda… Bezzeg a Wanda, ez a huszonkét éves taknyos, itt picsog, rebegteti a pilláit, és olyan lenézően pillant rá, hogy… Ó, és még ez kellett csak: most itt cicázik Viktorral… na, csodás, hogy nem sül le a bőr a képéről, aljas kis lotyó… És Viktor, hogy meri ezt tenni, nyilván ivott, persze, ilyenkor állandóan részeg, na, marhajó, hogy ezt látják a gyerekek… hú, majd holnap megmondom neki a magamét, hát nem igaz, hogy nem bírja kicsit tartani magát… Tisztára megőrült. A múltkor is hogy kiakadt, amikor a szórólapos lány lepapizta. Mi ez, valami kapuzárási pánik?
De úgy tűnt, Viktor semmit se vett észre neje megrovó pillantásából, és megfogta Wanda karját, hogy magával húzza a lányt az udvarra. Judit mérgesen a lavórba csapta a beleket, és nem érdekelte segítőtársnője felháborodott rikácsolása, az ablakhoz lépett, és azt nézte, mit csinálhatnak Viktorék. És mit látott? Most már Wanda vezette Viktort, méghozzá az egyik melléképület irányába. Ó, hogy ezek! Judit még látta, ahogy elcsattan az első csók, de nem tudott utánuk rohanni, ugyanis a nagymamája megragadta a kezét, és így szólt:
– Kedves kisunokám, látom, nehezen megy neked, így megmutatom, hogyan kell rendesen belet pucolni.
– De nagymama… – hebegte Judit, ám nagyanyja nem engedte el a kezét, míg a beles teknőhöz nem értek. – Viktor és Wanda…
– Jaj, kisunokám, ez természetes: ilyenek a férfiak. – mondta a nagymama és a fejét csóválta. – Azt hiszed, nagyapád különb volt? Hát nem…
A nap további részében nem is szabadult el a konyhából, és csak annyit tehetett, hogy amint egy kis ideje volt, leskelődött. Persze ettől csak még idegesebb lett: Wanda szüntelenül ott sündörgött a férfiak körül, és szégyentelenül enyelgett Viktorral. Mindenki csak röhögött, Wanda pedig ott vonaglott, és vihogott és kellette magát, Judit pedig arra gondolt, ha tehetné, beledöngölné a fejét az asztallapba. És remélem, alaposan felfázik ebben a vacak miniszoknyában!
Este későn vacsoráztak: Katica el is aludt közben, így Judit bevitte a hátsó szobába, és lefektette, majd Kisviktornak segített megfürdeni, és aludni küldte, aztán végre ő is ágyba került. Kint még a többiek lármáztak egy darabig, aztán elcsöndesedett a ház. Judit azon gondolkozott, vajon férje mikor jön majd aludni, amikor Wanda kacagását hallotta. Ettől rögtön elkomorodott, és befordult a fal felé.

Másnap hajnalban kakasszóra ébredt. Ó, hogy ez a hülye állat nem bír nyugton maradni legalább télen! Hogy nem fagy be a torka! Judit felült a matracon, amely a fekvőhelyéül szolgált, és körbenézett a félhomályban: a többiek már felkeltek, egyedül a gyerekek aludtak még. Judit gyorsan felöltözött, és kiment megmosakodni, aztán gyorsan letudta a reggelit is, és minden úgy ment, mint előző nap. Te jó ég, és ez még legalább két napig fog tartani, gondolta. Ugyanis a nagy családi disznóölésnek legalább hat disznó esett áldozatul: egy nap kettőt öltek le, és dolgoztak fel, másnap hajnalban pedig jött a következő kettő. Így biztosították, hogy minden családtag részesüljön a jóból. Az utolsó napra mindenki holtfáradt volt, de elégedetten méregették a majdnem egy tonnányi hurkát, kolbászt, szalonnát, sonkát, nem beszélve a finom sültekről, amiket munka közben már el is tüntettek. És ezért kell nekem szabadságot kivennem, sóhajtott fel Judit. És még Wanda is… Neeeeeeee! gondolta kétségbeesetten, majd nekiállt húst sütni. Belet már nem kellett pucolni, de ha esetleg mégsincs elég, akkor se ő a soros.
Közben felkelt Kisviktor és Katica, és kijöttek reggelizni. Judit elküldte őket játszani, hogy ne legyenek útban, így is elég ember volt a konyhában. Olyan nagy meleg volt, hogy délben, amikor kiugrott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe, látta, hogy arca vörös, akár a főtt rák. Te jó ég, gondolta, de már futott is, hogy segítsen megteríteni az asztalt: a többiek már tódultak be a tágas étkezőbe, és nem tudtak várni. Hajnalban reggeliztek, azóta már majdnem hét óra telt el.
Félóra múlva már javában folyt az ebéd, ám Judit nem tudott enni, mert már undorodott a sok hústól. Rosszkedvűen kortyolta a fröccsöt, és a hangosan nevető társaságot szemlélte. Wanda ismét mesterkedett valamiben: ott illegette magát Viktor előtt, és csivitelve megkérdezte:
– Juj, muti a mobilodat! Küldök át neked egy tök jó csengőhangot!
Viktor persze vigyorogva átadta a telefonját, és szorosan ott állt Wanda mellett, aki egyre csak a gombokat nyomkodta.
– De hát neked nincs is blútúszod. – álmélkodott a lány, és Judit úgy érezte, hogy meg tudná fojtani a mobiltöltő zsinórjával. Úgyis be volt dugva, csak egy csavarintás és kész. – Hú, akkor megnézem, infrán sikerül-e… – Viktor keze lecsusszant Wanda fenekére. – Juj, de megijesztettél!
– Hahaha. – nevetett fel bután Viktor, mire Wanda is magas hangon kuncorászni kezdett. Judit ezt már nem bírta tovább: vörös arccal kirohant az étkezőből. Még hallotta, hogy a többiek halkan megjegyzéseket tesznek rá, de addigra szerencsére kiért a bejárati ajtóhoz. A friss levegőtől talán jobban leszek kicsit, nyitotta ki az ajtót, és meglepetten pillantott meg egy fiatalembert, aki szintén értetlenül bámult Juditra: most akart csengetni.
– Jó napot kívánok, Ákos vagyok, Wanda barátja. – mondta a fiú.
– Tepertő Judit. – kezet fogtak. – Jöjjön be, épp ebédelünk. Még időben jött.
Be is vezette a fiút, és leültette, majd ő maga is visszaült Katica és Kisviktor közé. Szerencsére Ákos érkezésével volt elfoglalva mindenki, és nem az ő viselkedésével. Különösképp Wanda nyalta-falta barátját látványosan, és úgy tűnt, Viktornak ez nem igazán tetszik. De Wanda nem foglalkozott vele: egyszerűen levegőnek nézte. Hát ennyi volt, gondolta Judit megkönnyebbülten. Legyen csak vége a disznóölésnek, majd elbeszélgetek vele!
Ettől függetlenül azért rajta tartotta a szemét Viktoron és Wandán. A lány ugyanis még mindig sűrűn kijárt a fészerbe, de nyilván azért, mert Ákos is kivette a részét a munkából. Viktor azonban mintha ideges lett volna. Judit mosogatás közben kilesett az udvarra, és látta, hogy férje megállítja a fészerbe igyekvő Wandát, és igencsak ingerült arccal beszél vele. Wanda üres arccal nézett Viktorra, és bólintott, aztán ment tovább: nem érdekelték Viktor problémái.
Ezt benézted, kedvesem, gondolta elégedetten Judit, miközben a férjét nézte. Úgy kellett neked!
A továbbiakban már lényegesen jobb volt a kedve, sőt, majdnem, hogy élvezte főzést és a takarítást, még a többiek beszélgetésébe is bekapcsolódott.
Vacsoránál szóba került, hogy holnap lesz az utolsó nap, és persze ezt is meg kellett ünnepelni: hamarosan a legtöbben alaposan berúgtak, hiszen már csak egy disznót ölnek, ráérnek kicsit később kelni. Van még egy kevés hús, de az nem romlik meg ilyen hidegben, ráérnek majd holnap betölteni.
Judit kilenckor már ágyban volt, és az italozás zaja sem zavarta: hamarosan elaludt.
Hajnali kettő körül riadt fel arra, hogy nagy a csend. Viktor nem volt sehol! Judit felkapta a köntösét és kiosont az előszobába, ahol belebújt a csizmájába. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és már kint is volt az udvaron. Halkan lépkedett, mert a fészer felől hangfoszlányokat sodort feléje a szél, és a lámpa is égett bent. Na ne! gondolta Judit, és elbújt az ablak alatt, az sem érdekelte, hogy milyen hideg van: hallgatózott. És igen, Wanda és Viktor voltak bent.
– Ezt nem teheted velem. – hallotta Judit a férje hangját.
– Ugyan, hiszen mondtam, hogy van barátom. – mondta Wanda sértődötten. – Neked meg feleséged van!
– Elválok Judittól! – mondta Viktor idegesen.
– Jaaj. – mondta kényeskedve Wanda. – Viktor!
– Tehát csak szórakoztál velem? – üvöltötte Viktor.
– Ugyan… Jaj, olyan hideg van. – mondta Wanda gyerekesen, és a miniruháját húzogatta lefelé, persze kevés eredménnyel. – Be kéne már menni, még felfázom…
– Azt már nem! –mondta fenyegetően Viktor, majd Judit egy sikkantást és utána egy puffanást hallott. Ettől kicsit megijedt, és benyitott a fészerbe.
Viktor állt vele szemben, kezében egy nagy késsel, előtte pedig Wanda, a rózsaszín miniruhájában (amelyen ironikus módon kicsi, kövér, nevető malackák kergetőztek), egy kis vértócsa közepén. Na ne, gondolta ismét Judit, és felmerült előtte a sivár jövő: férje börtönben, ő meg a nevetséges kis fizetéséből tartson el két gyereket és saját magát… Mondjuk Wanda megérdemelte…
– Viktor! – kiáltott rá a férjére. Viktor bambán meredt rá: még mindig nem volt teljesen józan.
– Csak szórakozott velem. – mondta üveges tekintettel. – Érted, Judit?
– Persze. De végül is mit vártál tőle?
– Megöltem. – pillantott le Viktor a késére. – Most mi lesz?
– Valamit ki kell találnunk, különben lecsuknak, és akkor mi is eláshatjuk magunkat. – közölte Judit lassan, nyugodtan, hogy férje is magához térjen ebből a letargiából.
– De mit? – kérdezte Viktor, és úgy tűnt, egészen magánál van már. – Hogyan szabadulunk meg ettől? – lábával Wanda holtteste felé bökött. Judit elgondolkodott, majd megakadt a szeme a nagy fateknőn, amiben a kolbásznak való hús maradéka piroslott.
– Azt hiszem, van egy ötletem…

A naplemente fényében még a sivatag is szépnek tűnt, a homok szinte izzott, a levegő remegett. Néhány pálmafa lengett a szélben, a várfalon kívülről pedig izgatott kiáltások hallatszottak: egy újabb karaván érkezett. Kereskedők. Most nyílik a várkapu, aztán bent is felbolydul majd minden.

Ralph de Domfront, az antiochiai pátriárka, rezidenciájának ablakából nézte a várost. Magas méltóságához képest (melyhez nem egészen tisztességes úton jutott hozzá) Ralph még viszonylag fiatal volt: a harmincas évei vége felé járt csupán. Magas volt, határozott arcvonásokkal és sötét hajjal. Akár jóképűnek is lehetett volna mondani, de még a legjóindulatúbb szemlélő sem tudott elsiklani egy jelentős szépséghibája felett: Ralph szemei a kelleténél közelebb álltak egymáshoz. Ellenségei többek közt ezért illették az „ocsmány kancsal bakkecske” névvel. Persze miután legtöbbjük egy fejjel rövidebben végezte, a túlvilágon volt alkalmuk elgondolkodni, vajon helyesen ítélték-e meg a pátriárka szemeinek távolságát.
Kopogtattak.
– Igen? – Ralph megfordult a hangra. Az ajtó kinyílt és belépett rajta legfőbb bizalmi embere, Eudes.
– Fontos híreim vannak számodra, uram. – lihegte. Egészen idáig futott, részben, hogy minél hamarabb elmondhassa halaszthatatlan közlendőjét, részben, mert egy csapat fegyveres üldözte. Eudes pedig gyáva volt és alattomos, pont ideális arra, hogy kémkedjen, így az ostoba hősi halál helyett inkább a menekülést választotta.

Ralph annak idején az életét mentette meg: Eudes egy francia kisnemesi család második fia volt, de nem osztotta szülei álmait az egyházi karrierről, így az első adandó alkalommal felkapott egy nagy csomó kegytárgyat és útnak indult a Szentföldre, hogy ereklyeárusként meggazdagodjon. A zarándokok úgy vették a hamisított ereklyéit, mint a cukrot. Mennyire ostobák! Drága pénzért ideutaznak, és az életveszélyt is vállalják azért, hogy pár órácskát a Golgotán tölthessenek imádságba merülve, aztán meg hazamenjenek. Ennyi volna a megváltás? Eudes egyik vevőjével sem beszélt ilyenekről, de sejtette, hogy mekkorát csalódtak: mindenfelé hangzavar, bazárosok, homok, forróság, gyilkos sivatagi szél, erős izzadtságszag, részeges barmok, akik kereszteseknek nevezik magukat, hangoskodó, kifestett szajhák, sivalkodó gyerekek, a szaracénok monoton mormogása, állandó harcok, életveszély, szegénység, szomjúság, halál. Hiába van a mennyország innen egy karnyújtásnyira, az emberek itt is úgy szenvednek, mint a kutya.

Eudes akkor bukott le, amikor rajtakapták, hogy a szegények temetőjéből lopott hajtincseket Szűz Mária, a Mi Asszonyunk fürtjeiként értékesíti. Persze feljelentőit inkább a kapzsiság mozgatta, nem a kegyelet: Eudes forgalma, elmés újításainak köszönhetően jelentősen megnőtt, lekörözve őket. Ezt nem nézhették tétlenül: Eudes csakhamar a pátriárka börtönében találta magát. Ralph itt bukkant rá és gyakorlatias ember lévén azonnal meglátta az ifjúban rejlő lehetőségeket.
– Tehát, mi újság? – tudakolta a pátriárka és az ujjait ropogtatta szórakozásképpen.
– Először is: egy csapat német szerzetes a fejébe vette, hogy ki kell űzni a szaracénokat a városból. Mert hogy ez nem fér össze a keresztes államok erkölcseivel és eszmei… – nem folytatta, mert a pátriárka leintette.
– Ó, a régi nóta, valahányszor egy kicsit békén hagyom őket, rögtön újra kezdik. Látszik, hogy nem tanultak a tavalyi eseményekből. – sóhajtott fel unottan. – Kötél!
– Értettem, uram. – mormogta Eudes. – Azonnal intézkedem is, de előbb a másik hír: a régensnő…
Ralph grimaszolt egyet, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Idegesen kaparászni kezdte az ablakpárkányt.
– Nos? – kérdezte, miután krákogott egyet. Ki nem állhatta Alice-t. Elvileg ugyan vele megosztva gyakorolta a hatalmat, de Ralph jobb szerette volna, ha a nő nem kontárkodik bele a politikába.
– Azt tervezi, hogy eladja a várost Bizáncnak. – mondta Eudes komoran.
– Nocsak, nocsak. – mondta immár abszolút közönyös hangon Ralph.

Majdnem hét évvel ezelőtt Alice a törökkel próbált egyezkedni. Akkoriban özvegyült meg, mindössze huszonkét évesen, és úgy gondolta, csekély fájdalomdíjként férje elvesztéséért, magához ragadja a hatalmat. Kislányát, a kétéves Konstanciát, aki elvileg a hercegség örököse volt, zsupsz, bedugta egy kolostorba, és teljes mellbedobással a politikai életbe vetette magát. Persze mások ezt egyáltalán nem tartották ilyen nagyszerű ötletnek, példának okáért Alice apja, a jeruzsálemi Balduin király sem. Amint tudomást szerzett leánya üzelmeiről, seregével megindult Antiochia ellen. Alice olyannyira nem törődött azzal a ténnyel, miszerint szégyenszemre a tulajdon apja indít háborút ellene, hogy laza csuklómozdulattal levelet írt a közelben állomásozó Zengi atabégnek, melyben elismerte a török szultán fennhatóságát, amennyiben meghagyja neki, Alice-nak a város irányítását. A levelet persze elfogták. Apja serege másnap bevonult a városba, a hercegné pedig minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül látványosan Balduin lába elé vetette magát, elmorzsolt pár könnycseppet, majd heves mű-zokogás kíséretében kijelentette:
– Ó, jó atyám, bocsáss meg gyarló leányodnak, aki vétkezett ellened és a kereszténység ellen! – a hatás kedvéért még szipogott párat jó hangosan. Körülbelül annyira vette komolyan a dolgot, mint amikor kislánykorában megszidták, amiért bebújt a trónszék alá.
– Kelj fel, leányom, megbocsátok. – mondta kenetteljes hangon Balduin király, és száműzte a komisz Alice-t, a régens szerepét pedig ő maga töltötte be unokája mellett, míg a következő évben meg nem halt. Alice ekkor úgy érezte, feltétlenül bele kell avatkoznia a trónutódlásba és gyorsan egy összeesküvést szőtt sógora, az újdonsült király ellen, persze eredménytelenül. De az új királyt ekkor a felesége, Mélisande vette kezelésbe, és hosszas házastársi csatározás után (melynek kirobbantója a királyné pajtása, a nyálas ficsúr Hugues lovag volt) békeajándékképpen többek közt azt kérte férjétől, húga hadd térjen vissza Antiochiába, hisz bizonyára hiányzik már neki a kislánya. A király a családi béke érdekében fejet hajtott, bajkeverő sógornője pedig visszatért korábbi aljasságainak színhelyére.

Ralph nem nézte jó szemmel az önjelölt régensnő ténykedését, de eddig nem tehetett mást, mint hogy várt. A nagy pillanat pedig úgy tűnt, most érkezett el.
– Elfogtunk egy levelet. –közölte Eudes, és át is nyújtotta a szóban forgó irományt. – Tessék, olvasd el.
Ralph felbontotta a levelet és rögtön erős illatszerek bűze tódult az orrába. Tipikus Alice, gondolta a bűzt legyezgetve, majd elkezdte olvasni a rózsaszín tintával írt szagos levelet. Alice rövid és lényegre törő volt:
„Kedves Jánosom! Arra gondoltam, mi lenne, ha a kisfiad, Mánuel elvenné feleségül az én kis Konstanciámat? Gondolj bele: megkapnátok Antiochiát, csak annyit kérek cserébe, hogy én kormányozzam. Na? Izgatottan várom válaszodat. Sok puszi: Alice.”
A nagyobb nyomaték kedvéért még egy szétkent rúzsfolt is ott díszelgett a levél alján: Alice nem fukarkodott női vonzerejének bevetésével sem. Ralph felsóhajtott: „Ostoba nőszemély”. Aztán gonoszul elvigyorodott.
– Azt hiszem, most megfogtuk. – jelentette ki. – Sejtettem, hogy nem bír sokáig megülni a fenekén.
– Tehát, mi a teendő, uram? – kérdezte Eudes.
– Írok egy rövid üzenetet, és a régensnő levelével együtt elviszed Jeruzsálembe, még ma este. – felelte Ralph, majd gyorsan meg is írta a levelet és átadta emberének. – Siess! És mondd meg a királynak, hogy sürgősen válaszoljon!
– Értettem, uram. – Eudes fekete köpenye lebbent egyet, és a fiatalember már el is tűnt a sötétben

*

A jeruzsálemi király, Fulko azonnal válaszolt is: ha már Alice a lánya kiházasításán gondolkodik, Jeruzsálemnek is van egy férjjelöltje, név szerint Raymond de Poitiers, a híres-hírhedt Aquitániai Vilmos legkisebb fia, aki ez idő tájt a harmincas éveit taposta. Engedelmes hűbérese lesz a koronának; csak Mélisande királyné meg ne tudja, mit terveznek, mert képes, és mindent elárul Alice-nak. Akkor pedig vége mindennek. Ralph kárörvendően felnevetett, egyrészt, mert Fulkót tehetségtelen papucsférjnek tartotta, másrészt, mert nem csak Alice-t, de annak nővérét sem kedvelte, így örült neki, hogy az ő orra alá is borsot törhet.
Raymond boldogan fogadta a felkérést, és nyomban elindult jövendőbeli hercegségébe. Persze gondosan arab kereskedőnek álcázta magát, mivel Ralph és Fulko legnagyobb óvatossága ellenére is kiszivárogtak a hírek az Alice és Bizánc ellen irányuló tervről, így János császár (akinek Alice azóta újra írt egy szagos levelet) bérgyilkosokat fogadott, hogy megszabaduljon kis Mánuelje vetélytársától, és azt fontolgatta, hogyan hozhatná előbbre a tervezett esküvőt. E célból írt is Alice-nak: intézkedjen, hogy Konstanciát Bizáncba küldjék, és így létrejöjjön a frigy. Mánuelnek veszélyes lenne Antiochiába menni.

A pátriárka kérésére Eudes a gróf elé ment, részben, hogy a biztonságáról gondoskodjon, részben, hogy kipuhatolja, kiféle-miféle ember a vőlegény. Eudes levelei megnyugtatták a pátriárkát: Raymond magas, jó külsejű, jó kedélyű ember, de buta, mint a szamár. Készséges báb lesz majd Ralph kezében.
A kilencéves Konstancia hercegnő, Antiochia trónjának örököse mindeközben a babáival játszott, és nem is sejtette, miféle politikai cselszövések középpontja lett a személye. Legfontosabb problémája abban merült ki, hogy anyjából kizsaroljon egy kiskutyát. Alice ugyanis sajnált a lányára költeni, és közölte: elégedjen meg azzal, hogy enni-inni kap, és naponta egyszer kimehet a kertbe sétálni egy órácskára.
A kislány ezen a reggelen is éppen anyja lakosztályába készült, a szokásos délelőtti puszira. Alice ugyanis fontosnak tartotta kimutatni mindenkori vendégei előtt, hogy mennyire jó anya, ezért minden délelőtt fél tizenegykor magához kérette leánykáját, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, oda se figyeljen a válaszára, aztán egy nagy, színpadias csókot nyomjon a homlokára.
Így történt ez ma is.

– Ó, én egyetlen, drága, szépséges kislányom! – ugrott fel aranyozott ébenfa székéből Alice, és körbepillantott, hogy lássa a hatást, a személyzet pedig erre a szokásához híven elkezdett suttogni arról, Alice milyen jó anya és mennyire törődik a gyermekével, egyszóval mindazt elmondták, amit Alice hallani akart, hogy folytathassa a műsort. – Milyen volt az éjszakád? Remélem, az angyalkák vigyázták édes álmodat!
– Szeretnék egy kiskutyát, mama. – közölte a kislány, miután anyja nagy hévvel magához ölelte.
– Ó, örülök, hogy zavartalan volt a nyugalmad, kis csillagom. – mondta Alice a plafonra szegezve tekintetét. – Ugye, finom volt a reggeli és mindent megettél?
– Megint zabkását kaptam. Utálom. – mondta a lány. – És szeretnék egy kiskutyát.
– Milyen rendes kislány vagy. – rebegte Alice, de belül majdnem felrobbant a méregtől. Hogy ez a kis taknyos tönkre meri tenni a nagyjelenetét! És ekkor eszébe jutott János császár levele. Konstanciára esett a pillantása. Hm… éppen beleférne a ruhásládámba… Adok neki egy kis mákteát, bepakolom a ládába, és útnak indítom Bizáncba. Igen, ez tökéletes terv. Este intézkedem is, hogy…
– Mama, szeretnék egy kiskutyát. – ó, hogy nem tudja befogni a képét még most se! De sebaj, éjjel már úton lesz a ládában, és úgy fog félni, hogy bepisil. Alice előre örült, és fel sem merült benne, hogy nem éppen egy anyához illő viselkedés ez.

Mindenki elhallgatott, kínos csend állt be. Alice-ban forrt a méreg, hogy a kis pukkancs elrontott mindent, és úgy döntött, egy jól irányzott rúgással észhez téríti, Konstancia pedig azt fontolgatta, hogy hisztérikusan a földhöz vágja magát, hátha így jobb belátásra bírja majd az anyját. De mielőtt bármelyikük is a tettek mezejére léphetett volna, bejelentették a pátriárkát.
– Ó, vajon mit akarhat? – tűnődött Balduin leánya, és visszaült a székére. Szokatlan volt, hogy Ralph felkeresi, pláne ilyenkor. De hát nyilván titokban imád, döntötte el végül Alice elégedetten. Végül is nem csúnya férfi, csak ne lenne olyan kancsal. – Uram, minek köszönhetem a látogatását?
– Úrnőm, fontos ügyben kívánok beszélni Önnel. – mondta Ralph, és jelentőségteljesen bandzsított egyet. Alice megremegett. Miről lehet szó? Gyorsan intett, hogy a személyzet távozzon, Konstanciát pedig távolítsák el.
– Mégis, miről van szó? – kérdezte izgatottan, amikor négyszemközt maradtak. Ralph egész közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Hamarosan egy magas rangú úr érkezik a városba, név szerint Raymond de Poitiers…
– De hát ő az, aki… – emelkedett fel Alice szemöldöke.
– Ó, ugyan, ugyan. Csak nem hiszi el úrnőm a pletykákat! – mondta mosolyogva Ralph, jól álcázva a nő iránti megvetését. – A gróf azért jött, hogy megkérje úrnőm kezét! Szép férfi, igazi lovag, és epekedve várja, hogy úrnőm fogadja. Hónapokon át temérdek veszélynek tette ki magát, csakhogy az Ön színe elé járulhasson.
– Mikor? – kérdezte mohón Alice, és megállapította, hogy a pátriárka nyilván mentolos cukorkát szokott szopogatni, mert nagyon kellemes a lehelete. Ralph ekkorra már tudta, hogy győzött.
– Ma délután, háromkor. – súgta az asszony fülébe, mire az elpirult és önkéntelenül is bólintott.
– Mondja meg neki, hogy örömmel várom. – hebegte vörös arccal, és csak nézett maga elé, jóval azután is, hogy a pátriárka elvonult.

Egy férfi, aki az ő kezéért jött messze földről… Alice szíve hevesen vert, olyannyira, hogy kénytelen volt odatenni a kezét, nehogy kiugorjon a helyéről. Aztán a keze lejjebb tévedt teste más tájaira, mire kellemes bizsergés járta át egész lényét és eszébe jutott, hogy immár hét éve él szerelem nélkül. Hét éve… mióta a férjét, a szép, szőke Boemundot lemészárolta a török, Alice pedig csak egy fej nélküli tetem mellett zokoghatott, hiszen Boemund szőke fejét addigra egy bödön mézben már rég elküldték a szultánnak. És mit nyert ezzel a házassággal? Némi szerelmet, a terhességgel pár pluszkilót, amit alig tudott leadni, és azokat a ronda terhességi csíkokat… De most végre egy új, izgalmas férjjelöltre van kilátás! Alice elmosolyodott, és miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van, magára zárta az ajtót és ledobta ruháit. Egy ezüsttükröt vett elő, és szemügyre vette magát. Elégedett volt a látvánnyal, amit a tükör mutatott, egyedül azt sajnálta, hogy mellei kicsit már meglöttyedtek. És mivel abban az időben még nem létezett push-up melltartó, egy szalagot vett igénybe, hogy kellőképpen felpolcolja kebleit. Egészen természetes hatást kelt, és ez a visszafogott smink… gondolta piros ajkaival a tükörbe csücsörítve, és a ruháit nézegette. Újra húszévesnek nézek ki. Hozatott egy tál szamócát, és eltervezte, hogy mikor vendége megérkezik, visszafogott erotikával abból fog majd falatozni (szabadidejében már jól begyakorolta, hogyan kell bárgyú arccal és biggyesztett szájjal elemi erejű szexualitást sugározni ). Garantáltan el fogja csavarni Raymond fejét. Most már csak várni kell… És Alice várt.

*

Konstancia unottan sétálgatott a csöppnyi kertben, ahol nem volt más, csak két pálmafa és egy kiszáradt bokor. A nap forrón tűzött a fejére, de még nem mehetett vissza a szobájába: nem telt le az egy óra, amit szigorúan a sétára kellett fordítania.
– Hercegnő, miért vagy ilyen bosszús? – a pátriárka állt mellette, és Konstanciára bandzsított.
– Egy kiskutyát szeretnék. – méltatlankodott a kislány. – De Mama nem engedi, hiába kérem.
– Valóban olyan fontos neked az a kutyus? – kérdezte barátságos mosollyal Ralph. – Mert ha igen, segíthetek neked. Gyere velem a katedrálisba, és megkapod!
– Tényleg? – ámult el a kislány, és választ sem várva Ralph-nak nyújtotta a karját. Remek cukros bácsi lehetne belőlem, gondolta a pátriárka gonoszul, de sajnos nem vonzanak a gyerekek.

A katedrális kihalt volt, és kellemesen hűvös. A pátriárka az oltárhoz vezette az ámuló hercegnőt, és ekkor az árnyékból előlépett egy magas, jóképű férfi. Konstancia boldogan felkiáltott, amikor a férfi kezében egy kölyökkutyát pillantott meg. Odalépett a titokzatos idegenhez, és rángatni kezdte a ruháját.
– A kiskutyám! Add ide! – mondta ellentmondást nem tűrően. A férfi csak mosolygott.
– Csak akkor, hercegnő, ha hozzám jössz feleségül. – mondta, és magasba emelte a kutyát, hogy a lányka ne érje el. – Poitiers-i Raymond vagyok, azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet.
– Bánom is én, csak a kutyust add ide. – mondta a kislány, mire Raymond elnevette magát, és átadta leendő feleségének az állatkát.
– Ez a helyes beszéd. – mondta, majd intett Ralph-nak.

Pár perc múlva Poitiers-i Raymond és Antiochiai Konstancia immár a házasság szent kötelékébe lépett. A kislány nagy, cuppanós puszit nyomott újdonsült férje arcára, aztán felkapta a kiskutyát.
– Buksinak fogom nevezni! –jelentette ki és elszaladt. Léptei viszont még sokáig visszhangoztak az üres teremben.

*

Alice szégyenében még aznap elbujdosott, Ralph pedig elégedetten vigyorgott, és Eudes-val megüzente Raymondnak, hogy a megállapodás rá eső részét már teljesítette, most a herceg következik: adja át neki a hatalmat, elég lesz, ha csupán a dekorációs feladatokat látja el a hercegség élén. Végre egy szép szál buta lovag, akit megénekelhetnek a költők.

Ralph öröme azonban nem tartott sokáig. Egyik este meglepetéscsomagot kapott Raymond hercegtől. Rosszat sejtve bontogatta a nagy piros masnit, és görcsbe rándult a gyomra, amikor a dobozt kinyitva Eudes levágott feje nézett vele farkasszemet, szájában egy levélkével. Ezen mindössze ennyi állt Raymond kézírásával: „Na, ki a szamár?”

     Kacsa Tóni harmincéves, tipikus újgazdag volt, vastag aranyláncot és márkás napszemüveget hordott. A hasa nagy volt, ennek ellenére Tóni meg volt róla győződve, hogy csakis a fehér izompóló és a szűk farmernadrág áll jól neki. Néha elment a szoláriumba, a haverokkal motorozott, és minden este ellátogatott a legfelkapottabb szórakozóhelyekre, ahol az apja pénzét szórta, akinek több nagy gyára is volt: különféle tápokat állítottak elő szarvasmarhák, sertések, és háziszárnyasok számára; még külföldön is ismertek voltak, rengeteget exportáltak, így a család röpke pár esztendő alatt meggazdagodott. Az apa ugyan tudta, hogy fiacskája nem túl eszes, és abszolút tudatlan üzleti téren, de vígasztalta a tudat, hogy intézői majd csak eligazgatják a céget Tóni idején is. Pénzből meg úgyis volt elég, ha a Tónikának jól esik, csak szórja két marokkal…

     Természetesen a sok pénz, a motor és az autó mellé egy megfelelő kinézetű barátnő is dukált. Tóni hamarosan erre is szert tett, a szőke cicababa, Poszáta Terézia személyében, aki korábban egy éjszakai szórakozóhelyen sztriptíztáncosnő volt, itt figyelt fel rá Tóni, aki gyakran töltötte a bárban az estét. Terézia kapott az alkalmon, és otthagyta egykori munkahelyét, hogy ezentúl főállásban költhesse Tóniék pénzét, és első feladata az volt, hogy felfrissítse ruhatárát, amely ezentúl a Kacsa-villa egy teljes szobáját elfoglalta, majd elrohant a kozmetikushoz és a fodrászhoz. Tóni szüleit különösebben nem érdekelte a lány, hiszen alig találkoztak: Tóni apja a gyárban töltötte minden idejét, anyja egy szanatóriumban pihent, más meg nem volt a családban. Terézia természetesen kitűnő háziasszony is volt: nagyszerűen értett az instant kávé elkészítéséhez, például. A többire meg ott volt a személyzet.

     Tóni egy napon a szokottnál később, délelőtt fél tizenegykor ért haza egy buliból, és meglepte, hogy milyen csöndes a ház: a bejárónő már elment, a kertész szabadságon volt, a szobalány pedig nyilván vásárolni ment a szakácsnővel. Tóni belépett a villa ajtaján, és nem értette a dolgot. Halkan felosont az emeletre, és közben fülelt, nem hall-e valamit. “Mi ez má’, há’ nincs itthon senki? Ammeg hogy lehet?” egyre csak ez járt a fejében, miközben elhaladt a két fürdőszoba, a billiárdszoba és a konditerem mellett. Aztán hirtelen hangok ütötték meg a fülét, méghozzá női hangok.

     – Ó, igen… igen… még… még… most jó… igen… – Tóni döbbenten ismerte fel a női nyögdécselésben Terézia hangját. Mintha villám csapott volna bele, majdnem összeesett. A helyzet nyilvánvaló volt: Terézia, ez az aljas kis liba visszaélt a szeretetével, a pénzével, és most éppen csalja őt… A saját házukban! Felháborító! Tóni keze ökölbe szorult. Azon tűnődött, mit tegyen, de semmi nem jutott eszébe, így csak várt, egy könyvespolc mögé bújva: legalább most az egyszer hasznát tudta venni ennek a bútrodarabnak. Aztán kisvártatva megjelent egy férfi, aki sietve távozott a házból. Tóni eltátotta a száját meglepetésében: hisz ez Mókus Bandi volt, a legjobb barátja! Legalábbis eddig az volt… A szemétláda! Aljas kis csóró, mindig tőle kért kölcsön, és soha nem is adta meg a tartozását… A mocsok, hogy dögölne meg! Nem szégyelli magát, hogy idejön és… Tóni agyát elöntötte a vér, és elrohant. Hú, ez a két mocsok, most megfizetnek azért, amit vele tettek! Lement a garázsba, és először megeresztett egy telefonhívást: felhívta egy pár gorilláját, és kiadta nekik, hogy még ma végezzenek Bandival, lehetőleg nyom nélkül, aztán felkapott egy baltát, és elindult, hogy maga gondoskodjon a hűtlen Teréziáról.

     – Te aljas ribanc! – üvöltötte Tóni, amikor berúgta Terézia ajtaját. A lány az ágyon ült, és a körmeit lakkozta elmélyülten. Ruha nem volt rajta, és az első, ami felkeltette Tóni figyelmét, a melle volt. “Még a mellnagyobbítást is én fizettem neki!” gondolta keserűen.

     – Mi az, cukinyuszim? – érdeklődött nyugodtan Terézia, és a körmeit tanulmányozta. – Valami baj van talán?

     – Hogy tehetted?! – kiabálta Tóni, és lesújtott a baltájával. Poszáta Terézia még mindig értetlenül nézett rá, és hamarosan több darabban, egy tápszeres zsákba csomagolva, a szeméttelepen végezte be rövid földi pályafutását.

     – Na, ezzel meg is volnánk. – állapította meg elégedetten Tóni, amikor visszatért a szeméttelepről, és megivott egy vodkanarancsot: nagyon megszomjazott a hőségben, pláne ilyen izzasztó tennivalók után. Ekkor csörgött a telefonja, és emberei jelentették: immár Bandi is halott, a dolgot balesetnek álcázták. – Nagyszerű. – dőlt hátra Tóni a nyugágyában.

     Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Mivel egyedül volt a házban, Tóni kénytelen volt felkelni és személyesen ajtót nyitni. A masszőr volt az, Terézia masszőrje.

     – Maga meg mit akar? – förmedt rá barátságtalanul Tóni.

     – Terézia kisasszony küldött el egy órája, hogy hogy hozzak át neki abból az új kenőcsből, és azzal folytassam a masszírozást. – felelte a férfi. – Bemehetek?

     Tóni nem mondott semmit, de továbbra is elállta az utat. Elsápadt: olyan volt, mint a frissen meszelt fal. “A francba, hiszen a masszázs…” jutott eszébe.

     – Ezek szerint maga itt volt korábban, és Teréziát masszírozta? – kérdezte. A masszőr bólintott.

     – Negyed tíztől, mint minden nap. – felelte. – És most szeretném folytatni.

     – És találkozott Bandival? – folytatta a kérdezősködést Tóni. A masszőr ismét bólintott.

     – Igen, a kisasszonnyal beszéltek, miközben én masszíroztam. Azt hiszem, valami partiról, amit a kisasszony akart rendezni a hétvégén.

     – Ezek szerint maga végig ott volt, amíg beszélgettek?

     – Igen, mivel a beszélgetés alig tartott vagy fél óráig. Amikor András úr jött, már a javában folyt a masszázs. Azt mondta, csak beugrott, mert erre volt dolga. –      felelte a férfi, és látszott rajta: nem érti a faggatózást.

     – Elmehet. – közölte Tóni. – Teréziának időközben dolga akadt.

     A masszőr ezek után – bár nem értette a dolgot- elment, Tóni pedig felpattant a motorjára, és elindult az apjához, a gyárba.

     – A francba, ezt elszúrtam. – állapította meg.

     Az apa nem értette, mi ütött a fiába, hogy felkeresi a gyárat, hiszen utálja a munkát, tehát kíváncsian fordult egyszem gyermeke felé. Amikor Tóni előadta, mi történt, egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

     – Ezt jól megcsináltad, te marha! De remélem, tanulsz belőle, és legközelebb gondolkozol, mielőtt cselekszel.

     – Megígérem, apu. – mondta megszeppenve Kacsa Tóni.

 

     Louis- André de Montfort jó katona, dicső lovag volt, halála mélyen érintette a családját. A királyt annál kevésbé: kiutalt némi járadékot a családnak fiuk érdemeiért, és számára a dolog ennyivel el is volt intézve. De ez érthető, neki sokkal fontosabb dolgai voltak: nap mint nap a bálok középpontjában lenni a palotában bizony szörnyen megterhelő feladat. Azonban a család számára a haláleset nagy tragédiát jelentett: Louis-André volt az egyetlen fiú, az örökös, és jóllehet, szülei azon voltak, hogy benépesítsék a nagy családi kastélyt gyermekeikkel, számtalan kudarcba fulladt kísérlet után Louis-André mellett mindössze egy lányuk született, Marie, ebbe a próbálkozásba viszont az anya halt bele. Az apa nem nősült újra, így mindössze hárman éltek a hatalmas épületben, no meg persze a cselédek. Louis-André volt a család reménysége, és eddig úgy tűnt, jó úton halad a felemelkedés felé: a család vagyona ugyan korántsem volt jelentéktelen, de Louis-André egy évvel ezelőtt eljegyzett egy nagyon fiatal, nagyon szép, és nagyon gazdag lányt, Julie Bouquet-t, és ekkora vagyonnal már nem létezett volna számára lehetetlen. Csak hát közbejött egy vadászbaleset, ahol egy golyó teljesen véletlenül éppen szíven találta. Bölcsen meg is magyarázták, hogy a golyót nyilván a férfitól legalább három méterre álló vaddisznónak szánták, csak hát az elkövető személyére nem derült fény. Emiatt az idős apa és Marie tépelődhetett eleget, ez senkit sem érdekelt, hiszen az ügyet lezártnak tekintették.

      A szép Julie Bouquet is gyanakodott, hogy jegyese halála nem baleset volt, de nem tehetett semmit azon kívül, hogy divatos ruháit feketére cserélte. Az apja különben is közölte vele, hogy nem érdekli a dolog, mert már sikerült is találnia egy megfelelő férjet a lányának, és egy hónap múlva (ennyi ideig azért illett gyászolni az elhunyt vőlegényt) meg is ejtik az eljegyzést. Julie viszont szerette vőlegényét, és átzokogott éjszakák után, amikor úgy érezte, már tud józanul gondolkodni, kitalálta, hogy apáca lesz. Apja legújabb tervét hallva azonban Julie nem tudta, mitévő legyen, hiszen kedvenc lányregényeiben ilyen probléma sosem fordult elő: ott mindenki dícsérte a hősnőt magasztos cselekedetéért.. Az apja viszont még csak nem is volt vallásos, és lánya nemes elhatározásán nem meghatódna, hanem inkább pár jól irányzott atyai pofonnal és szobafogsággal próbálná megnyerni ostoba gyermekét a földi hívságoknak.

      Marie és Julie, akik közel egyidősek voltak, gyakran találkoztak, méghozzá a legnagyobb titokban. Erre a legalkalmasabb hely pedig a temető volt, azon belül is a Montfort-család kriptája előtt, ahol nem járt már egy teremtett lélek sem: a temetésen még nagy tömeg zokogott, de az élet ment tovább, egyedül Marie járt ki (az apja is jött volna, de már öreg volt, nehezen mozgott) és Julie (az ő apja alig várta, hogy leteljen a gyászidő, és akkor majd megtilthassa lányának a temetőbe mászkálást, és ez a fekete ruha is mennyire ronda, ráadásul semmi értelme sincs), mindketten kísérők nélkül. Nem féltek: késő ősz volt, az idő hűvös; épeszű ember nem jött ilyenkor a temetőbe.

      Ezen a hajnalon is ők ketten tartózkodtak csupán a temetőben: Marie már régebb óta várt, Julie pedig most érkezett: megölelték egymást, majd elhelyezték virágaikat a síron. Ezután Marie a hideg kőnek támaszkodott, és szomorúan lehajtotta a fejét.

      – Mi a baj? – tudakolta Julie, és odalépett hozzá.

– Apám… – Marie nagyot nyelt. – Tegnap este közölte velem, hogy egy unokatestvérem, bizonyos Joaquim de Saint-Pol, egy nincstelen kis senki a kezemre pályázik. Természetesen a pénzünk kell neki.

      – És apád elutasította, nem? – kérdezte aggódva a másik nő. Marie nemet intett a fejével.

      – Joaquim unokatestvérem megfenyegette, hogy ha nem ad hozzá feleségül, akkor bíróság elé idéz minket, és elkobozza a vagyonunkat, lévén ő a legközelebbi örökös. – felelte. – Sajnos nincs mit tenni.

      – De csak van megoldás! – mondta Julie. – Szökjünk el otthonról, és tegyük le a fogadalmat egy távoli zárdában!

      Hűvös szél söpört végig a temetőn, és a nagy csendben csak a száraz falevelek zizegését lehetett hallani. A nap fénye egyre erősödött, de nem adott meleget. A két fiatal nő megborzongott.

      – Ha megteszem, azzal kiszolgáltatom apámat annak a gazembernek. Mellesleg semmi kedvem ahhoz, hogy életem végéig egy sötét lyukban bolyongjak, fanatikus vénasszonyok között. – szólalt meg végül Marie. – Ó, ha tudnád: én legszívesebben meghalnék, de még azt sem tehetem meg!

      – Nyugodj meg, kérlek. – simította meg társnője arcát Julie. – Valamit ki fogunk találni… Ami mindkettőnk problémáira megoldást jelent…

      Marie most felemelte a fejét, és szőke haja alatt élénken csillogott kék szeme: mennyire hasonlít most Louis-Andréhoz, gondolta Julie, csak éppen Marie bőre fehér volt, mint a porcelán, a bátyjáé pedig napbarnított.

– Ami azt illeti, van egy ötletem. – felelte Marie. – De ahhoz szükségem van a beleegyezésedre, mivel…

      – Miről van szó? – kérdezte izgatottan a másik. – Mondd, gyorsan!

      – A cselédeim hallottak egy nőről, egy boszorkányról, aki még a halottakat is fel tudja támasztani. – Marie suttogóra fogta, jóllehet senki nem tartózkodott a közelben. – Érted? Fel tudná támasztani Louis-Andrét!

      Julie sikolyát messzire vitte a szél, hangja ott kongott az ódon sírok között, míg végleg el nem enyészett.

      – Neked elment az eszed? – kérdezte. – Tudod, mire készülsz?! Ez bűnös dolog!

      – És amit a bátyámmal, a te jegyeseddel tettek, az nem volt bűn? – kérdezte élesen Marie. – Megölték! Aljas módon meggyilkolták! Hát mi ez, ha nem bűn?

      – Igazad van. -suttogta Julie, de korántsem látta a dolgokat olyan feketén-fehéren, mint Marie. A sötét alvilági praktikák hallatára pedig végigfutott a hátán a hideg. – De ha ilyet teszel, a kárhozatra jutsz!

      – Na és, azzal majd ráérek akkor törődni! – vont vállat Marie, és hátravetette a haját. – Egyébként is, a kárhozat még lehet, hogy jobb is, mint ami itt várna rám!

      – Ugyan, neked nincs semmi vesztenivalód, legfeljebb nem az Úr menyasszonya, hanem a bátyám felesége leszel. Most még lelkesedsz az ötletért, hogy apáca leszel, de ha megteszed, úgyis megbánod. És ahogy apádat ismerem, ő sem hagyná annyiban. – mondta Marie ingerülten. – Nos?

      – Beleegyezem. – felelte végül Julie, akit egyre jobban vonzott az új lehetőség, és azzal is tisztában volt, hogy az apácaélet nem éppen egy magafajta fiatal lánynak való. Sőt, már annyi kedve sem volt hozzá: félt, hogy apja még a kolostorból is haza tudná hozni. És akkor nagyon megbüntetné. Julie máig sem felejtette el, hogy tizennégy évesen, amikor egy barátnőjétől nem akart hazajönni, az apja bezárta őt annak az aknának az aljába, ahová a birtokon elhullott állatokat dobálták, és az éjszakát két döglött disznó társaságában kellett eltöltenie. Ha akkor, ezért a csekélységért így megbüntették, mit kapna, ha elszökne? -De mégis mit kell tennem?

      -Semmit, csupán ha a bátyám feltámad, legyél a felesége. – közölte Marie. -Meg kell ígérned, különben nem sok értelme van az egésznek.

      – Ígérem. -mondta halkan, szinte suttogva Julie. -És mikor…

      -Ezeket bízd csak rám. Én elintézek mindent. – jött a magabiztos válasz. – Ma este megyek el a boszorkányhoz.

      – Légy óvatos. -mondta Julie, és búcsúzóul megölelte barátnőjét, majd elindult haza. Rohant, mert amit most hallott, az túl sok volt neki. Marie még várt egy darabig, nehogy bárkinek is feltűnjön, hogy találkoztak, aztán a kastélyuk felé vette az irányt.

      A nap folyamán sikeresen el tudta titkolni azt a félelemmel vegyes izgalmat, amely majdnem szétfeszítette belülről. Ebéd közben elnézte apját, aki alig nyúlt az ételhez. Szegény, egyre rosszabb színben van. Ha ez így megy tovább, minden Joaqium ölébe hullik majd, és ehhez semmit nem is kell tennie. Marie is alig evett, pedig éhes volt, az idegességtől azonban a gyomra görcsbe rándult, és olyannyira összeszűkült, hogy egy falat sem fért bele. Úgy tett, mintha a levest kanalazná, és közben azt tervezte, hogyan fog este meglépni.

      Délután látogatójuk érkezett, Joaquim személyében, mire Marie a szobájába zárkózott. A látogatás sokáig tartott, és édesapja még rosszabbul nézett ki utána, mint eddig. Ez is egy jel, hogy minél hamarabb lépnem kell, gondolta Marie, és alig várta, hogy lemenjen a nap. Ekkor felvette a legegyszerűbb ruháját, kinyitotta az ablakot, és a falat befutó borostyánon lemászott. Közben persze ügyelt, nehogy fennakadjon a szoknyája.

      Az udvaron már várta egy kis hintó: Marie beszállt, a lovak pedig elindultak, és szinte repítették a lányt a közeli városka felé. Marie nem tudta pontosan, merre is kell mennie, a megérzéseire hagyatkozott. Ezek pedig egy szép és nagy, kétemeletes házhoz vezették. A hintó megállt a kapuban, Marie pedig kiszállt, majd meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, míg vissza nem tér, és elindult a bejárathoz. Szépen faragott domborművek díszítették a falakat, és első látásra teljesen átlagos épületnek tűnt. Marie épp azon kezdett el tűnődni, vajon jó helyre jött-e, amikor az ajtó kinyílt. A lány hátrahőkölt, hiszen az ajtóban nem állt senki. Nyelt egyet, és belépett. Sötét volt, de erőt vett a félelmén, és elindult, bár nem tudta, hová vezeti a lába. Akkor viszont komolyan megrémült, amikor az ajtó becsapódott a háta mögött, és hirtelen teljes sötétség vette körül.

      – Elnézést… – mondta elakadó hangon. – Elnézést… van itt valaki? -pár bátortalan lépést tett előre.

      – Természetesen. – hallatszott a válasz búgó női hangon. Marie-t ez teljesen váratlanul érte, és sikkantott egyet. Hirtelen apró lángocskák villantak fel mindenhol, és a szoba immár nappali fényben ragyogott. Marie rájött, hogy egy ugyanolyan szalonban áll, mint amilyen otthon, a kastélyban is van: sok-sok csillár, mindegyikben gyertya égett, a falakon tükrök, festmények, és az egész helységet betöltötte valami meghatározhatatlanul kellemes illat. A lány lassan megnyugodott, és meg sem lepődött, hogy egy hatalmas karosszék áll vele szemben, abban pedig egy fiatal, szépséges nő ül. A nő sötétlila selyemruhát viselt, hosszú fekete haja bonyolult frizurába volt rendezve, hatalmas, szintén fekete szemével pedig szinte hipnotizálta Marie-t. A lány ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen nem is áll, hanem ül, szintén egy karosszékben, és kezében egy csésze teát tart.

      – Ön az a boszorkány… -kezdte, de a kérdést nem tudta befejezni, mert a másik nő félbeszakította.

      – Ugyan, én nem boszorkány vagyok, csupán szeretek segíteni másokon. – mondta mosolyogva. – Tudom, miért jöttél: a bátyádat akarod visszahozni az életbe…

      – Hogy találta ki? – kérdezte izgatottan Marie.

      – Valahonnan sejtettem. – mondta a nő némi gúnnyal a hangjában. Marie vonásai erre a hangra megkeményedtek.Amúgy sem volt egy nyugodt természet, most pedig annyira ideges volt, hogy bármi miatt fel tudta kapni a vizet.

      – Tud nekem segíteni, vagy nem? – kérdezte indulatosan, és felpattant a székéből. Azaz csak felpattant volna, de egy láthatatlan erő visszatartotta. – Ez a maga műve? Ha igen, azonnal engedjen el!

      – Ejnye, miért kell így sietni? -tudakolta gúnyosan a nő. Marie már kiabált, annyira mérges volt. Mérges volt erre az ismeretlen nőre, aki nyilvánvalóan a bolondját járatja vele, és mérges volt önmagára is, hogy ilyen tehetetlen vele szemben.

      – Eresszen el, maga őrült! Fel fogom jelenteni az inkvizíciónál, és akkor elviszik, megkínozzák, és a király börtönének ablaktalan pincéjében fog megrohadni! Vagy pedig tüzes vassal sütögetik, kerékbe törik, és forró olajba mártják, aztán elégetik!

      – Hm… nagyszerű. – mosolygott a boszorkány. – Mindig is ki akartam próbálni. – odalépett Marie-hoz és megsimogatta az arcát. Marie azonban annyira magán kívül volt, hogy beleharapott a kezébe. A boszorkány felszisszent és elkapta a kezét. Szemében gyilkos tűz villant, majd a mosolya is eltűnt. – Értem. Sajnálom, hogy próbáltam barátságosabb mederbe terelni a beszélgetést, és ezzel is a drága idődet húztam. Térjünk a tárgyra. Mit adsz nekem?

      – Magamat. – közölte Marie, némileg megenyhülve, sőt, némi ijedtség is bujkált a hangjában. – Mindenemet odaadom, hogy a bátyám élhessen.

      – Ó, én kevéssel is beérem. – felelte a boszorkány. – Nekem csupán egy hajfürtöd kell.

      – Mire? – kérdezte gyanakvóan Marie. A nő elmosolyodott.

      – Mindig is ki akartam próbálni, hogyan állna nekem a szőke haj. – felelte. Marie elképedten bámulta, és kezdte úgy érezni, hogy a nő egy őrült. Vagy pedig én vagyok az, hogy idejöttem, gondolta. Te jó ég, már kezd is megbomlani az elméje… Segítség…

      – Ennyi? Csak ennyit kér? – kérdezte egészen normális hangon.

      – Én igen. – felelte a nő, aki közben felkelt, és egy polcon matatott. – Viszont a bátyádnak kell egy test is, egy élő test… Jelen esetben a tiéd, mert régi már… hogy is mondjam, nem éppen megfelelő. Ha beléd költöztetjük a lelkét, hamarosan átveszi az irányítást a tested felett, amely ezzel egyidőben elkezd átalakulni. A végén pontosan olyan lesz, mint a bátyád régi teste. Viszont… -itt egyenesen Marie szemébe nézett. – … amint ez megtörténik, a lelked a pokolra távozik. Valamint ha a bátyád újra meghal, ő is a pokolra kerül. – fejezte be. – Mindennek ára van. Nagy ára. Az alvilági segítség különösen sokba kerül, és általában nem éri meg.

      – Nem érdekel. – közölte Marie. – Vágjunk bele.

      – Én figyelmeztettelek ifjú hölgy: gondold meg! – mondta a boszorkány hűvösen, és elővett egy gyertyát, az asztalra tette, és meggyújtotta. Ezzel egyidőben az összes többi fény kialudt a szobában. Marie gyanakodva nézte a lángocskát.

      – Ez meg mire kell? – kérdezte.

      – Lehet, hogy te nem szoktál végiggondolni semmit, de a bátyádnak is joga van eldönteni, beleegyezik-e. – felelte a boszorkány. – Elvégre az ő lelkéről is szó van.

– Tehát megidézi a bátyám lelkét? – ámult el Marie. A nő bólintott. – És hol van? Mikor jelenik meg?

      – Mögötted áll. – mondta látszólag unottan a boszorkány, de belül majd’ szétrobbant, mert ez a lány határozottan idegesítette. Már régen csótánnyá vagy más rusnya állattá változtatta volna, ha nem kötik bizonyos szabályok, amelyek kimondták, hogy a potenciális vásárlókat nem lehet megátkozni. Élvezettel figyelte, ahogy Marie elsápad, és lassan hátrafordítja a fejét. Most fog sikítani, gondolta elégedetten.

      Marie enyhe, hűvös fuvallatot érzett a vállánál. Ebben a pillanatban visszafordult, szembe a boszorkánnyal, és tudta, hogy aki mögötte áll, a bátyja, Louis-André szelleme. A boszorkány csalódottan felsóhajtott: azért szerette volna, ha Marie sikít egyet. Legalább egy icipicit. De nem. Most ott állt a szellem is. Hm… jóképű fiatalember. Hasonlít Marie-ra. És… igen… hát… nem éppen szép halált halt. A boszorkány tökéletesen látta a vérrel áztatott mellényt, a nagy sebet, és a belőle kilógó húscafatokat, valamint a férfi hamuszín arcát, amelybe csapzottan lógott hosszú, szőke haja.

      – Nos, minthogy mindketten itt vagytok, halljam, hogy döntöttetek. – szólalt meg. Marie az ajkába harapott, arca pedig fehér volt, akár a fal. A gyomra kavargott, jóllehet nem evett szinte semmit. Lábai remegtek: menekülni akart. Az akarata azonban erősebb volt.

      – Vállalom a feltételeket. – mondta. A boszorkány elmosolyodott.

      – És te? – kérdezte Louis-André kísértetét. A kísértet nem szólt semmit, csak bólintott. Marie annyit érzett, hogy egy újabb hűvös fuvallat megcirógatja a nyakát, aztán megszűnt a nyomasztó érzése. A boszorkányra nézett, aki bólintott.

      – Akkor kezdhetjük. – mondta az, majd az asztalra mutatott, ahol Marie egy tál vizet pillantott meg. – Nézz bele a vízbe! Gondolj a bátyádra!

      Marie a tál felszínére pillantott, majd a bátyjára összpontosított, úgy nézte saját, vízen úszó tükörképét. Aztán a kép hirtelen megváltozott, mire el akarta kapni a fejét, de a boszorkány mögötte termett, megfogta a fejét, és nem engedte, hogy elmozduljon.

      – Nono, most már végig kell csinálni. – közölte keményen. Marie ismét a tálra pillantott, és a bátyja arcát látta benne. Ekkor fehér fény villant, és Marie a földön fekve tért magához. Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és látta, a boszorkány ott áll mellette, és őt nézi.

      – Most miért mosolyog? -kérdezte Marie, és feltápászkodott.

      – Ó, csupán örülök, hogy sikerült a dolog. – jött a válasz. Marie végignézett magán: nem történt semmi. A boszorkány, mintha megérezte volna ezt, így folytatta:

      – Hamarosan furcsa dolgok fognak történni veled. – mondta. – A bátyád lelke már benned van, és nem kell hozzá sok idő, hogy felébredjen. Akkor pedig a tested is átalakul majd. Tehát ne lepődj meg. – kinyújtotta a kezét. -Ja, a hajad, egy pillanat… – elővett egy kisollót, és lenyisszantotta az egyik tincset. – Köszönöm, részemről ennyi volt. Sok szerencsét a továbbiakban.

      – Köszönöm. – hebegte Marie, de ekkor már a házon kívül találta magát, mintha még be sem lépett volna oda. Nem tudta, mi van vele, olyan furcsán érezte magát. Odatámolygott a kocsihoz, beszállt, és elvágtatott a kastélyba.

      Amint megérkezett, felrohant a szobájába, és nem engedett be senkit. Idős apja rémülten nézett a lány után, aki úgy vágtatott át a termeken, mint egy eszelős.

      – Te jó ég, mi történt? – vetette magát az ágyára Marie, és a párnába fúrta az arcát. Mindenütt apró izzadtságcseppek borították a testét, és nagyon fázott. – Mit tettem?

      Gyorsan letépte a ruháit, és ágyba bújt, de egyre rosszabbul volt, és ez ellen semmi sem használt. Ott kuporgott az ágyon, egy szál csipkés hálóingben, és rájött, hogy a dolog immár visszafordíthatatlan. Ideges volt.

      – Ó, ha legalább tudnám, hogy volt-e értelme… – suttogta maga elé. Felült az ágyban, átkulcsolta a térdét, és úgy érezte, belülről tűz égeti. Vajon ilyenek lesznek majd a pokol lángjai is, tűnődött, és nem bírt egy helyben maradni. Felugrott, leült a fésülködőasztala elé és elkezdte kefélni a haját. Lopva belepillantott a tükörbe, és egyik pillanatban a bátyja arca nézett vissza rá, a másikban a sajátja. Meg fogok őrülni, gondolta ismét. Rettenetesen fájt a feje, szinte érezte, hogyan lesz benne egyre erősebb Louis-André lelke. A szeme is égett, és homályosan látott. Kinyújtotta a kezét a vizeskancsóért, de nem bírta megfogni: a kancsó nagy csattanással apró darabokra törött a padlón. Hamarosan halk kopogás hallatszott az ajtón. Marie ettől kissé magához tért.

      – Kisasszony… minden rendben? – kérdezte egy félénk hangocska. A szobalánya volt az, Belle.

      – Gyere be, nem történt semmi. – mondta Marie. Kisvártatva megjelent a lány, és látszott rajta, hogy mennyire fél: sápadt volt az arca, és jól láthatóan remegett. Marie feléje fordította a fejét. – Mi az, talán valami bajod van?

      – Semmi, kisasszony. – nyögte Belle, bár legszívesebben elrohant volna. – Csak hallottam, hogy leesett valami és…

      – Úgy van. – közölte Marie, és arca idegesen megrándult. – Belle, segíts felöltöznöm! Most!

      – De kisasszony… hamarosan éjfél… – mondta ijedten a lányka. Zsupsz, Marie tenyere nagyot csattant az arcán, Belle hátraugrott, és rémülten tapogatta az ütés helyét. – Kisasszony…

      – Azt mondtam most, és az nem azt jelenti, hogy tessék vánszorogni! – kiáltotta az úrnője. – Igyekezz, különben istenbizony agyonütlek, ostoba cselédje!

      A reszkető szobalány nekilátott: felsegítette Marie-ra a legszebb ruháját, és tökéletesen biztos volt benne, hogy úrnője elméje megbomlott. Amikor az utolsó fodrot is megigazította, Marie ellökte magától.

      – Eredj, szólj a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat! – mondta, és közben a tükörképét szemlélte. Most látom utoljára magamat, gondolta, majd elkapta a tekintetét, és összeroskadt, úgy fájt a feje. Belle rémülten elfutott.

      Marie lassan összeszedte magát, és elindult. Addigra már az egész ház talpon volt, és mire a lány leért az előcsarnokba, ott találta idő apját is.

      – Elment az eszed, leányom?! – támadt rá az idő férfi. – Mit képzelsz, hogy így bánsz a cselédekkel? És ki hallott olyanról, hogy valaki éjnek idején kocsikázni megy?!

      – Majd egy napon megérted. – lökte arrébb egy könnyed mozdulattal Marie, és kilépett az ajtón. A kocsi már készen állt, Marie beszállt, és kiadta az utasítást. – A Bouquet-palotához!

      – Nocsak, a kis Marie mire vetemedik? – tűnődött magában Joaquim de Saint-Pol, aki egy bokorban rejtőzve figyelemmel kísérte Marie indulását, de annak is tanúja volt, amikor felkereste a boszorkányt, így tökéletesen tisztában volt vele, mit tervez a két nő. Méghozzá két milyen nő! Joaquim-nak mindkettő nagyon tetszett, különösen Marie, akivel gyerekkorukban néha együtt is játszottak, és a kislány ellenszenve már ekkor is megnyilvánult: a kis Joaquim arcát nemegyszer csúf karmolásnyomok éktelenítették. Máskor meg ráküldte Louis-Andrét, aki alaposan elagyabugyálta. Ó, mennyire gyűlölte Louis-Andrét! Nemcsak azért, mert Marie rajongott a bátyjáért, hanem mert irigyelte tőle a rengeteg pénzt, ami az idős Monfort halálával várt rá. Ők bezzeg sosem kaptak abból a pénzből, pedig őket is megilletné: Joaquim anyja Montfort-lány volt, de a bátyja, Marie apja nem adta ki a hozományát, és később sem támogatták a családot. De most eljött az idő, hogy bosszút álljon rajtuk: Louis- Andrét természetesen ő lőtte le, Marie a felesége lesz, a vénembert pedig kiforgatja a vagyonából, aztán kidobja. Csak Marie mostani lépése okozott gondot: lehet, hogy a lány mégsem lesz a felesége. Helyette azonban majd megégetik mint boszorkányt, hogy ilyen aljas mágiát űz, nyugtatta magát a férfi. Milyen jó lesz majd nézni, ahogy a lány dús hajába belekapnak a lángok, és hamarosan nem lesz belőle más, csak egy marék hamu! Azzal fogja megszórni a kedvenc rózsái tövét, hogy szebben fejlődjenek tőle, határozta el.

      Joaquim egyébként nem volt őrült, csak annyira, mint Marie. Apropó, Marie… Joaquim felpattant a lovára, és a lány kocsija után eredt, előbb akart odaérni a Bouquet-palotába, mert sejtette, hogy mi fog történni.

      Julie arra riadt fel, hogy valaki megkocogtatja az ablaküveget. Felült az ágyában, és rémülten nézett körül, majd gyertyát gyújtott, és óvatosan az ablakhoz lépett. Kinyitotta, és ijedtében majdnem elejtette a gyertyatartót: Marie kapaszkodott a párkányba: szalagjait megtépázta a szél, a haja csak úgy lobogott, a szeme pedig élénken csillogott.

      – Marie… – suttogta a lány, és hátralépett. – Te meg mit keresel itt ilyenkor?

      – Julie… sikerült! – mondta rekedten Marie, aki időközben bemászott az ablakon. – Sikerült… – a lány teste megremegett, majd a következő pillanatban átölelte Julie-t és szájon csókolta.

      Julie védekezésképp felemelte a kezeit, de azok kisvártatva ernyedten hulltak le. Ez a csók… Louis-André csókolta meg így… De hát… Igen, ez nem Marie, ez Louis-André, gondolta, és lehunyta a szemét.

      – Köszönöm, Marie. – suttogta. Azért mindenesetre meglepő volt, hogy a vőlegényét így látja viszont, ezért – akarata ellenére – elnevette magát.

      – Igyekeznünk kell. – mondta Louis-André. Furcsa volt látni, ahogy Marie a férfi hangján szólal meg, de a lány ezúttal elnyomta a feltörni készülő nevetését.

      – Hogyan? – kérdezte, mert fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Louis-André füttyentett, mire újabb motozás hallatszott az ablak felől. Julie odapillantott, és egy fiatal papot pillantott meg, aki éppen azon erőlködött, hogy bemásszon a szobába. Reverendája már kissé szakadt volt (Ó, az a fránya futórózsa! Ha nem kaptam volna azt a sok aranyat, ide sem jövök! Egyáltalán, ki ez az eszement nőszemély, ez a Marie de Montfort?! Mindegy, soha többé nem vállalkozom ilyenre!), az arca pedig mérges. – Ez meg itt kicsoda?

      – A tiszteletes a szomszédból. – mondta unottan Louis-André. – Gyerünk atyám, mire vár?

      – Te jó ég, ki maga? – hőkölt hátra a tiszteletes, és majdnem kiesett az ablakon, ahol épp az előbb tudott csak nagy nehezen bemászni. – Most éppen olyan, mint…

      – Igen, én vagyok az, Louis-André de Montfort, személyesen. – közölte a férfi. – Csak ezek itt a húgom ruhái, de ne is törődjön vele. Na, igyekezzen, adjon össze minket a kisasszonnyal!

      – De hát maga meghalt! – mondta a pap, és nem is annyira félt, mint csodálkozott.

      – Igen, persze, de ezen már túlvagyunk. – közölte a férfi unottan. – Gyerünk, tegye a dolgát! Nem véletlenül adtam magának azt a pénzt. Nyilván sejti, hogy nem a templomnak szántam, hanem magának!

      Julie eddig álmélkodva hallgatta őket, de most úgy érezte, neki is szólnia kell, ezért finoman megrángatta vőlegénye ruháját.

      – Kedvesem, én utoljára vasárnap gyóntam… – suttogta.

      – Nem baj, az éppen megfelelő. – felelte a vőlegénye. – Ugye, tiszteletes úr?

      – Igen. – bólintott a kérdezett, és ebben a helyeslő válaszban nagy szerepet játszott a penge, amelyet Louis-André egyenesen a torkának szegezett. – És maga, uram?

      – Én tudtommal megkaptam az utolsó kenetet, és utána halottként sajnos nem nagyon volt lehetőségem semmi bűnre. Egyébként meg nem sok értelme az ilyesminek, úgyis pokolra jutok. Szóval azt ajánlom, siessen, különben megremeg a kezem…

      Alig pár percnek kellett csak eltelnie, és a szép Julie Bouquet immár Montfort asszony lett, a tiszteletest pedig az újdonsült férj kitessékelte az ablakon, mondván, hogy rá már itt igazán semmi szükség.

      Joaquim még időben hátraugrott, így a zuhanó tiszteletes az ő feje helyett a rózsabokorban landolt, hatalmas üvöltés kíséretében.

      – Tiszteletes úr, Ön mit keres itt éjnek idején? – kérdezte meglepetten Joaquim. – Ó, vajon mit tervezhet ez a Marie?

      A tiszteletes, úgy látszik, nem akart válaszolni, rémülettől forgó szemmel levegő után kapkodott egy darabig, majd feltápászkodott, és újabb üvöltések kíséretében elmenekült. Joaquim még látta, hogy fennakad a kerítésen, és elesik, majd inkább az ablakkal foglalkozott, ahonnan a pap kiesett. Ott pedig nem mást látott, mint Marie alakját. Nosza, Joaquim megragadta a futórózsát, nem törődve a tüskékkel, és elkezdett felfelé mászni. De még nem járt a felénél sem, amikor látta, hogy Marie kihajol az ablakon, majd gúnyos mosoly kíséretében elvágja az ágakat. Joaquim így, mire felfogta volna, mi is történt, a rózsabokorban landolt, akárcsak kicsivel korábban a tiszteletes. Azonban még arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon, látta, hogy Marie (legalábbis ő azt hitte, Marie) átveti magát az ablakpárkányon, és a következő pillanatban már mellette állt.

      – Marie, nocsak, ezt mire véljem? – kérdezte pimasz mosollyal Joaquim, miközben felkelt, és leporolta a ruháját.

      – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk, Joaquim. – mondta Louis-André, és élvezettel figyelte, ahogy unokabátyja elsápad. Előrántotta a kardját, és lassan elindult a férfi felé.

      – Ó… de hiszen te… – hebegte Joaquim, de hamar visszanyerte a bátorságát, és ő is kardot rántott. – Végül is… legfeljebb még egyszer megöllek! – kiáltotta, és Louis-Andréra támadt. Az viszont könnyűszerrel kivédte a támadását. – Ez lehetetlen!

      – Ugyan. – mondta gúnyosan Louis-André, és a következő szúrása célba talált: Joaquim felhördült, majd egy darabig bambán meredt maga elé, nézte, ahogy elfolyik a vére, aztán meghalt. – Hiába, világéletedben patkány voltál, úgy is haltál meg. – kihúzta a kardját a holttestből. – No, de most már szeretném felkeresni a feleségem. Elvégre ez a nászéjszakánk. – fürgén felmászott a maradék kúszónövényen, és beugrott az ablakon.

      – Mi történt? – kérdezte kissé ijedten. Louis-André elmosolyodott, de nem felelt semmit, csupán gyors mozdulattal megszabadult a ruháitól (azaz a pontosság kedvéért: Marie ruháitól). – De kedvesem…

      – Ugyan, ugyan… – mondta Louis-André, és az ágy felé mutatott. – Amint látod, ez már az én testem…

      Reggelig még volt pár órájuk, hogy megbizonyosodjanak róla: az átalakulás teljes mértékben megtörtént, és erről Bouquet úr is meggyőződhetett, midőn korán reggel benyitott lánya szobájába, és az igazak álmát alvó leánykája mellett egy teljesen meztelen fiatalembert pillantott meg, akinek hosszú, szőke haján a kelő nap fénye csillogott.

      Az ajtónyitásra Louis-André is felébredt, és felült az ágyon.

      – Hmm… jó reggelt, kedves apósom. – mondta barátságos mosollyal, és ásított egy nagyot. Bouquet úr azonban ahelyett, hogy viszonozta volna a szívélyes köszöntést, a szívéhez kapott, és meghalt. Louis-André álmosan szemlélte egy darabig, majd úgy döntött, még visszafekszik aludni.