Bálint rosszkedvűen állapította meg, hogy az idei nyár nem csak Magyarországon elviselhetetlen, hanem Velencében is. Persze, jól meggondolva, nem is értette, miért számított kellemesebb időre egy mediterrán országban. Aztán rájött, mi lehetett tévedésének oka: az első velencei emléke, amely még hatodikos korából származott, amikor is egy fagyos márciusi napon az iskola „Ismerjük meg Olaszország híres városait!”-utazást szervezett. A mindössze egy hét alatt rohamtempóban bejárták a nevezetesebb városokat, és olyannyira gyorsak voltak, hogy Bálint emlékeiben a vatikáni múzeumból nem a Sixtusi-kápolna maradt meg, hanem az épületen belül a különféle fura forgalmi jelzések: itt találkozott életében először egyirányú folyosóval, és nem értette a kézzel-lábbal hadonászó biztonsági őröket, akik nem voltak hajlandók visszaengedni a csoporthoz, ahonnan elkószált. Utána még hetekig rémálmai voltak: csak futott, futott, groteszken mosolygó istenszobrok között, akik elcsöppenő fagyihoz hasonlatos fáklyákkal a kezükben hajszolták előre, de nem látta az út végét.

Ehhez hasonlóan Velencéről is teljesen más emlékeket raktározott el, mint társai: a vízibuszt, ahol úgy felkavarodott a gyomra, hogy hánynia kellett, és utána naiv ámulattal figyelte, amint a tenger magával sodorja aznapi reggelijét. A Szent Márk tértől egyenesen rettegett: a galambokat különösen utálta, amint falánkan az ember kezére repülnek, súlyos testükkel majd’ letörik a gyerekek vékony ujjacskáit, éhes csőrük pedig felhasítja a pici tenyeret. Ezért is könnyebbült meg, amikor pár évvel ezelőtt hallotta, hogy betiltották az etetésüket. Bár irtanák is őket, gondolta, miközben átvágott a téren. De hogy valami kellemesebb emléket is megemlítsünk, ott volt a  fagylalt. A kedvence.

És persze, az a hajnal, ami mellett az össze többi emléke eltörpült, és ha Velencére gondolt, mindig ez villant be neki először.

Kora március volt, és szokatlanul hideg. Hajnali fél hat felé járhatott az idő. Bálint összehúzta magán a kis inget, amikor kikászálódott a lakókocsiból, ahol négyesével voltak elszállásolva. Már ekkor nagyon fázott, pedig még vagy százötven métert kellett gyalogolnia, hogy eljusson a kemping szélén, a tenger közelében sorakozó kis műanyag-kabinokhoz, melyek a vécé, illetve a zuhanyzó szerepét voltak hivatottak betölteni a vendégek életében.

Valamiért azonban az üzemeltetés úgy vélte, ilyen korán senkinek semmi dolga nem lehet errefelé, így ekkorra időzítették a már említett műanyag bódék tisztítását, melyet a feladattal megbízott, korántsem lelkes személyzet nemes egyszerűséggel oldott meg: fogtak egy-egy slagot, és addig verették vele a bódék belsejét, míg úgy nem vélték, hogy készen vannak.

Hogy a víz a piszoárról a mosdóra és a csapra fröccsent? Ugyan már!

Bálint tehát, bár tele volt már a hólyagja, rosszul időzítette hajnali sétáját. Behúzódott egy bokor mögé, és csendben könnyített magán. Aztán még sokáig nézte, ahogy a fülkéket mosatják. Közben hideg szél fújt, a tenger ronda szürke volt, a látványt pedig tovább rontották a sötét, rozsdás vas hajótestek, amelyek óriásként sorakoztak a közeli kikötőben. A nap épp kelt fel, sugarai piros sávokat festettek a vízre. Bálint csak nézte mindezt, és már nem is érezte a ruháját tépő hideg szelet. Csak a sós tengerillat és a sirályok egyre erősödő vijjogása jutott el a tudatáig. Ezt a pillanatot majdnem húsz év után sem felejtette el.

Ezért is gondolta, hogy hűvös lesz. De persze alig tett meg két lépést, miután elhagyta a légkondicionált szállodát, már érezte, hogy elönti testét az izzadtság. Bálint nem szeretett izzadni, sőt kifejezetten utálta: állandó félelme volt, hogy átható bűzt áraszt, amelyre mindenki rögtön felfigyel. Suttyomban körülnézett: mindenki más -látszólag- ügyet sem vetett a hőségre. Bálint gyorsan feltette a napszemüvegét, és úgy döntött, vásárol egy fagyit.

Még két napja van, és semmi dolga. A tárgyalás a vártnál sokkal hamarabb, már tegnap befejeződött. Legalább lesz még egy kis ideje körülnézni, aztán holnapután megy a Balatonhoz, ahol már ott várja Anna és az egyéves Szabolcs.

Három gombóccal kért, mert nem tudott dönteni, melyik ízt válassza. Élvezettel belenyalt, és lehunyta a szemét. Ám mielőtt elmélyülhetett volna a fagylalt nyújtotta örömökben, hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

– How many times have I told you? No! Of course not! – a hang tulajdonosa egy fiatal nő volt, aki egy kislány mellett guggolt, háttal Bálintnak. A gyerek duzzogó képpel álldogált, ruháján egy fagylalt maradványaival. A nő egy zsebkendővel próbálta eltüntetni a foltokat, vajmi kevés sikerrel. – A rohadt életbe, hogy ilyen követelőző vagy! Majd adok én neked még egyet! Erre sem tudtál vigyázni!

Bálint igencsak meghökkent, majd mielőtt meggondolta volna, mit is tesz, így szólt:

– Veronika!

A nő meglepetten felkapta a fejét, és megfordult, nem is törődve a kislánnyal, aki a hisztiroham hatására egyre liluló durcás arccal bámult maga elé.

– Bálint! Nocsak! – a nő elmosolyodott, és Bálinthoz lépett. – Nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk.

– Üzleti úton vagyok – mondta a férfi magyarázatképpen.

– Én is – mosolyodott el Veronika, majd Bálint csodálkozó arcát látva folytatta. – A férjem egy étteremlánc tulajdonosa, és úgy döntött, terjeszkedik. Engem küldött felmérni a terepet. Nem gondoltad volna, mi? – nevetett.

– Valóban – ismerte el a férfi, és roppant feszélyezve érezte magát. Miért is kellett ezt? – És ki ez az ifjú hölgy?

– A lányom, Kitty – közölte a nő, és maga elé rángatta a gyereket. – Well, honey, introduce yourself to this gentleman!

A kislány nem szólt semmit, ellenben arca még inkább lila színt öltött. Veronika a legteljesebb lelki nyugalommal elővett a táskájából egy ásványvizes flakont, és tartalmát a lányka arcába öntötte.

– Térj már magadhoz, te! Hát mégis hogy viselkedsz?

A kislány dühödten prüszkölt egyet, és innentől kezdve gyűlölködve méregette hol az anyját, hol Bálintot. Veronika erről tudomást sem vett. Ahogy ott állt könnyű, de bizonyára méregdrága nyári ruhácskájában, melyet élénk virágminta díszített, fején pedig a kis szalmakalappal, olyan kislányosnak tűnt: senki meg nem mondta volna, hogy az ötéves Kitty az ő gyereke, azt meg pláne nem, hogy üzleti ügyben jár erre.

– Aranyos kislány – jegyezte meg Bálint, teljesen feleslegesen, és állításának gyökeresen ellentmondó arccal.

– Te sem gondolod komolyan – nevetett fel Veronika. – Olyan, akár az apja. El nem hinnéd, mennyi probléma volt vele. Ugye, Kitty? – paskolta meg a gyerek arcát. – Például egyéves korában hirtelen felvette azt a szokást, hogy ha nem zártuk az ajtókat, beosont a tisztítószerek közé, és marékszámra tömte magába a mosóport. Képzelheted, hogy megijedtem az első alkalommal… Szerencsére nem történt semmi baja. Utána még jó párszor eljátszotta ugyanezt, aztán mintha elvágták volna: mosáskor hiába is maradt elől a doboz, hozzá sem nyúlt többé. Azért örülök neki… Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz szülőnek lenni. Na, kicsim, ne durcizz már! Kapsz egy fagyit, jó? Csak vigyázz rá jobban.

– Hadd hívjam meg én a hölgyet – ajánlotta Bálint kényszeredett mosollyal. Nagyon nem volt szimpatikus neki ez a kislány, az egyszerű, hátrafésült hajával, a vékony szemöldökével, és az átható, szürke szemével. Mintha mindenről tudna, gondolta, és rossz érzés kerülgette.

– Thank you, Sir – mondta hidegen a kislány. Milyen kis arrogáns, gondolta most Bálint. Ha az én gyerekem lenne, rég adtam volna neki egy tockost. Sőt, kettőt. Nem értem, Veronika miért nem képes megtanítani neki a jó modort… Bár, mindig is komolytalan lány volt. Hiába lett most, saját bevallása szerint üzletasszony, azért ki tudja… A férje bizonyára valami jelentéktelen feladatot bízott csak rá, hogy fontosnak érezze magát.

Megvették a fagyit Kitty-nek, aki kettőt belenyalt, majd látszólag teljesen véletlenül elejtette a tölcsért.

– Oh, my really delicious ice-cream – mondta unott hangon, faarccal. Hogy fér ennyi cinizmus egy ötéves gyerekbe? Ez egy gonosztevő, gondolta Bálint mérgesen. És ami a legbosszantóbb, Veronika mintha észre sem vette volna gyermeke tettében a szándékosságot.

– Kicsim, te menthetetlen vagy – sóhajtott fel, és bocsánatkérőleg nézett Bálintra. – Sajnálom. Egyébként is, most mennem kell egy megbeszélésre, de ha van kedved együtt vacsorázni…

– Rendben – bólintott a férfi.

– Akkor fél hétkor találkozzunk itt – javasolta a nő. – Majd beülünk valahová, Kitty-nek meg keresek valami bébiszittert. Nem éppen szociális lény. Furcsa kislány. Néha én magam is csodálkozom, vajon kire üthetett. Mert hogy nem rám, az biztos – nevetett, majd egy puszit nyomott a lánya arcára. – Jól van, na, kicsim, csak vicceltem. Tudod, hogy szeretlek.

– I love you too, mother – mondta a lányka kimérten.

– Látod, előszeretettel szórakozik velem. Tökéletesen megérti, amit mondok neki, mégsem hajlandó magyarul megszólalni. És mintha folyton gúnyolódna a kiejtésemen. Na, de nincs mit tenni.

– Milyen érdekes – mondta minden meggyőződés nélkül Bálint, akinek már kezdett terhére lenni az erőltetett társalgás. Menjen már el Veronika, majd este találkoznak, az idegesítő kis pukkancs nélkül.

– Hát, akkor fél hétkor – intett Veronika, majd kézen fogta a lányát, és elindultak. Bálint egy darabig még nézett utánuk. A hőség csak nem akart enyhülni. És most mit csináljon fél hétig? Városnézéshez nem volt kedve, a meleg miatt. Legszívesebben rögtön felkerekedett volna, és otthagyja Velencét, mert úgy érezte, már semmi keresnivalója nincs ott. A vacsora Veronikával meg különösen hajmeresztő ötletnek tűnt. Az is meglepő, hogy képesek voltak ilyen civilizáltan beszélgetni egymással, azok után, ami történt.

Annak idején, majdnem hat éve, elég csúnya körülmények között váltak el egymástól. Bálint mélyen megvetette a nőt a viselkedéséért, holott várható volt, ami történt. A férfi akkoriban még egyetemre járt, és csupán némi kötetlen szórakozásra vágyott. Ezt már az elején közölte a lánnyal. Veronika azt felelte, hogy neki sincsenek komoly tervei vele, hiszen arról álmodott, hogy színésznő lesz. Egyszerűen csak jól érezték magukat, és nem foglalkoztak a jövővel. Roppant kényelmes volt így. Bálint nagy társaságban is fennhangon fogadkozott, hogy nem áll szándékában egyhamar családot alapítani, Veronika meg csak mosolygott ilyenkor, és közölte, hogy ő meg aztán pláne nem akar férjhez menni, gyereket meg főleg nem, hiszen mi lesz akkor a színpaddal. Nagy egyetértésben teltek a hónapok, mígnem Bálintnak a fülébe jutott, hogy a lány más férfiakkal is találkozgat, példának okáért egy angol étteremlánc igazgatójával, aki többek közt azt ígérte neki, hogy segít beindítani színésznői pályafutását, amely eddig igencsak sikertelen volt: leszámítva néhány lepukkant helyen előadott alternatív darabot, amelyekben Veronika fehérre meszelt arccal, nejlonharisnyával bevont testtel és vörös parókával vonaglott egy asztal lábai között, s e funkciójában a Szenvedélyt volt hivatott ábrázolni, sehogy sem akart előrébb mozdulni a karrierje. Az angol drága helyekre vitte a lányt, nem győzte javítani a kiejtését, mondván a későbbi külföldi munkákhoz ez elengedhetetlen, és számos befolyásos embernek is bemutatta. Veronikának, bár megkapóan szép volt, semmi tehetsége nem volt a színészethez, és erre kezdett maga is rájönni. Ennek ellenére angolja révén kapott néhány jól fizető felkérést reklámfilmekre, így Bálint hamarosan arra lett figyelmes, hogy már a csapból is Veronika folyik, legyen szó tamponról, rotációs kapáról vagy akár babatápszerről. Azonban úgy el volt foglalva a maga kis nőügyeivel, hogy meg sem fordult a fejében, hogy Veronikának is lehet valakije. Épp ezért jeges zuhanyként érte a felismerés, amikor Veronika kolléganője és egyben „barátnője”, a szőke, nagymellű Edina kikottyantotta a titkot: Veronika hetek óta az angollal ebédel, és esténként is együtt mutatkoznak különböző felkapott szórakozóhelyeken.

Bálintot elöntötte a méreg, bár ő maga is tudta, hogy nincs joga hozzá. Mégis, fogta magát, és berontott Veronikához a „színházba”, ahol a lány délutánonként próbálni szokta elvont szerepeit. Most is ott ült a tükörnél és éppen valami krétaporszerűséggel próbálta elmaszkírozni az arcát, a Szenvedély szerepére. Még korán volt, a folyosón csak néhányan lézengtek. Bálint kopogtatás nélkül benyitott. Veronika a tükörből nézte, hűvös nyugalommal. Nocsak, mi lelte az egyébként oly higgadt és cinikus Bálintot?

– Tudok mindent, ne próbáld tagadni! – kiáltotta a fiú dühösen. Veronika elkomorodott. Ebben a pillanatban rajta múlt minden. Tudta, hogy könnyűszerrel elhessegethetné a problémát egy kellőképp gonosz és szúrós megjegyzéssel, amellyel emlékezteti Bálintot viszonyuk alkalmi jellegére. De nem volt kedve ehhez. Pár napja komolyan elgondolkodott Bálinttal való kapcsolatán, és ezt az angollal is megtárgyalta. Nem, a dolog semmiképp sem mehet így tovább. Nem szólt semmit, és tovább festette az arcát. Már úgy nézett ki, mint egy kísértet.

– Edina elmondott mindent. Persze, megértelek, a pénzes angol sokkal jobb parti nálam. Azért igazán szólhattál volna. Tudod, hogy nem érdekel. Így viszont, olyan, mintha elárultál volna. Én is elmondtam neked mindent – folytatta a fiú, már kissé higgadtabban, de némileg hisztérikus hangsúllyal. Veronika csak nézte. Tehát erről van szó. Most minden attól függ, ő mit mond ezekre a vádakra. De Veronika nem akart beszélni. Hirtelen megfoghatatlan szomorúság kerítette a hatalmába. Maga is elcsodálkozott ezen.

– Szeretlek, Bálint – mondta halkan, háttal a fiúnak, és közben a tükörből tanulmányozta annak arcát. Érezte, hogy kicsordulnak a könnyei. – És éppen ezért ez így nem mehet tovább.

– Micsoda? – a fiú teljesen elképedt, és elvörösödött a feje a haragtól. Veronikát sokkal többre tartotta annál, hogysem ilyen alávaló trükkökkel éljen. Végképp csalódott benne. Nem ezt várta volna. Milyen undorító. És én, ostoba már azt hittem egy ponton, hogy tényleg ez a nő kell nekem. – Ha belegondolok, hogy néha már kezdtem úgy érezni, szeretlek, legszívesebben leköpném magam. Hogy lehettem ilyen hülye! Semmiben sem különbözöl a többi ostoba picsától!

– Nem fogok magyarázkodni, mert semmit nem értenél meg, te tapló – vont vállat a lány, és igyekezett rendbe hozni kísértet-maszkját. – Ha pedig nincs más mondanivalód, akkor leszel szíves kifáradni innét. Nekem ugyanis dolgom van.

– Ez az, hemperegj a pénzes angoloddal, te kurva – tajtékzott Bálint és elrohant.

– Barom – sóhajtotta Veronika, majd nagy levegőt vett, és folytatta a készülést a Szenvedély szerepére. – Nem tudsz te semmit.

Aznap este volt a lány utolsó fellépése. Másnap már repült is angoljával Londonba, és hamarosan sort kerítettek az esküvőre is. Mindezt Bálint a nagymellű Edinától tudta meg, aki már régóta szemet vetett a fiúra, ám az most is elutasította cseppet sem explicit felkínálkozását: hatalmas kebleit szabályosan Bálint arcába tolta, az pedig nem győzött elhúzódni előle. A bosszús szőkeség még odavetette, hogy egyébként ő semmi pénzért nem lenne Veronika helyében, mert az angolról köztudomású, hogy meleg, és csak egy ilyen gátlástalan, pénzéhes ribanc, mint Veronika képes így megalázni magát. Vihogott még egy keveset, és magára hagyta Bálintot.

Ilyen előzmények után furcsa volt most ott ülni a pizzériában, Veronikával szemben, és kedélyesen beszélgetni a közös ismerősökről, arról, hogy a Szenvedély-szerep mennyire röhejes volt annak idején, és persze jelen, boldog családi életükről, a nyaralásokról.

– Hát, beláttam, hogy a színészetnél több érzékem van a szervezéshez – állapította meg Veronika, aki komoly üzletasszonyhoz egyáltalán nem illő módon tömte magába a pizzát, csak az olajbogyókat köpködte ki diszkréten, mert sosem tudta megszokni a furcsa ízüket. – Ne röhögj, ez tényleg így van. El sem hiszed, milyen sokat köszönhet nekem a férjem cége.

– Nem mondtam semmit – mentegetőzött Bálint, és közben arra gondolt, milyen szép Veronika. Semmit sem változott. Persze, ennyi pénzzel a háta mögött játszva meg tudja állítani az ember az időt. Azon gondolkozott, rákérdezzen-e az Edinától hallott információkra, mert különös módon roppantul érdekelte Veronika házasélete. De azon kívül, hogy jól megvannak, és a férje milyen gondos apa, Veronika nem árult el többet, a férfi pedig úgy érezte, nincs joga többet kérdezni.

 

Másnap Bálint már korán felébredt, és felkapta laptopját, majd egy csésze kávéval kiült az erkélyre. Öt óra lehetett. Bekapcsolta a gépet, és megnézte az e-mailjeit. Jött néhány üzenet a főnökétől, amiket majd később megválaszol. És nicsak, Anna is üzent.

 

„Bálintom!

Remélem, jól sikerült a tárgyalás. Milyen Velence? Ugye nem felejtetted el, amit ígértél? A türkiz a kedvenc színem.

Előreláthatólag mikor jössz? Szabolcs már nagyon vár Téged. Persze, én is, de meglepő, hogy alig egy éves, és mégis, folyton csak az apját keresi. Még féltékeny leszek. Ja, és a legmeglepőbb dolog. Azért csak most szólok, mert nem akartalak megijeszteni. Nos, Szabolcsnak új szenvedélye van: nemrég mosás közben elől felejtettem a mosóport, ő pedig megtalálta, és mohón elkezdte tömni a szájába. Mikor rátaláltam, tiszta kék hab volt a szája, és csak vigyorgott. Azt hittem, megáll bennem az ütő. Azonnal rohantam vele az orvoshoz, de megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Csakhogy azóta megszállottan keresi a mosóport, nem győzöm dugdosni előle… Borzasztó. Remélem, hamar leszokik róla. Vagy pedig én térek át folyékony mosószerre.

Várlak.

 

Anna”

 

Bálint érezte, hogy kiveri a víz, holott még szokatlanul hűvös volt. Az időjárás-előrejelzés szerint erőteljes lehűlés volt várható. Lecsukta a laptop fedelét, majd rágyújtott. Kifújta a füstöt, de egyre jobban vert a szíve. Érezte, ahogy a jeges veríték végigfolyik a gerincén.

– Jó reggelt – az erkélyajtó kinyílt és kilépett rajta Veronika egy vékony hálóköntösben. Hátrafogta a haját, kezében pedig egy bögre teát tartott. Leült Bálinttal szemben, és kibámult a tengerre. – Milyen békés, nem?

– Figyelj, Veronika… – kezdte akadozva a férfi. A nő nem szólt semmit, csak megrázta a fejét. Kényelmesen megitta a teáját, és csak ültek egymás mellett szótlanul. Veronika felkelt.

– Hagyjuk ezt… Letusolok, aztán indulok. Szegény Kitty-t jól magára hagytam. Bizonyára megint meg lesz sértődve – állapította meg. Könnyedén megcsókolta Bálintot, aki üresen nézett maga elé. – Egyedül is kitalálok majd.

Bálint nem szólt semmit, csak a tengert nézte. Majdnem olyan volt, mint akkor márciusban. Mélyet lélegzett. Akkor is ugyanezt a furcsa ürességet és otthontalanságot érezte. Szeretett volna eggyé válni ezzel a sós párával, ami a nap első forróbb sugaraira rögtön el is enyészik. Csak nézte a tengert, és hallotta, hogy a bejárati ajtó épp csukódik. Végre felbukkant a nap is, és vörösre festette a vizet. Csupán a sirályok vijjogása hallatszott. Hajnalodott.

 

 Te jó ég, mínusz tizenöt fok, én pedig itt állok a semmi közepén, és hamarosan élő hóember lesz belőlem! Sehol senki, csak a sok autó. Szerencse, hogy átjöttem úgy tíz perce, mert azóta az út tele van: itt suhannak el mellettem sorra, én pedig közben próbálok elbújni a menetrend mögé, mert roppant kellemetlen érzés arra gondolni, hogy biztosan az jár a fejükben, ha rám pillantanak: „Mi a francot kereshet itt ez a hülye?”

Csak esik a hó, és érzem, ahogy fagynak el a lábujjaim. Pedig direkt új betétet tettem a bakancsba, mert már annyira elkopott a régi, hogy a csupasz, nedves és hideg műanyag talppal érintkezett a talpam. Tavaly kartonpapírt dugtam az orrába, de az csak átmeneti megoldásnak volt jó.

Körülnézek: hihetetlen, hogy azért ácsorogtam majdnem egy órát különféle, ismeretlen buszmegállókban, hogy most itt kössek ki. Egyáltalán, hol a fenében lehetek? Ez valami senkiföldje, egy elhagyatott, behavazott bobpályával és egy kutyaiskolával, ahol szintén félméteres vakító hótakaró fed mindent.

A kertészet pedig sehol. Hiába, az útvonaltervező oldalban nem lehet megbízni. Budapestről indultam el, de körülbelül tíz perc után valami ismeretlen puszta közepén kötöttem ki. A visszafelé jövő buszra még fél órát kell várnom.

És mindezt csak miatta! Merthogy szerencsétlenségemre megkérdeztem tőle, mit is szeretne születésnapjára. Hát persze, hogy teltvirágú, fehér gránátalmafát. Eleinte lelkesen vetettem bele magamat a keresésbe. Csomagküldős katalógusok kizárva: irtó drágák, emellett csoffadt kis rondaságokat küldenek, amik ültetés után két nappal elpusztulnak. Interneten jóval olcsóbb lehetőségeket találtam, de nagy részük szintén csomagküldős volt, és természetesen meg volt szabva a minimális rendelés összege is, így aztán rosszabbul jöttem volna ki, mint a katalógusos vásárlás esetén. Aztán, mintegy varázsütésre, rátaláltam egy budai kertészet honlapjára. Nagyjából negyven perc otthonról. Remek, gondoltam. Nyolckor elindulok reggel, és még a legrosszabb közlekedés esetén is tizenegy felé már otthon leszek. Gyorsan rendbe szedem magam, és utána indulok is hozzá. Bár, ebben a hóban… hogy fogok én egy másfél méteres kisfát elszállítani?

Egyelőre azonban a fa beszerzése jelentette a legfőbb problémát. A kertészet ugyanis nem volt sehol, de még házak sem, holott a térkép szerint ez a rész egy emberlakta terület kell, hogy legyen! Mit csináljak? Továbbmenni nem merek, mert már járda sincs, csak, hó, hó, hó és száguldozó autók mindenütt.

Telefonos segítséget kérek az öcsémtől, aki álmosan, cseppet sem barátságosan érdeklődik, mégis mi a fenét keresek fél kilenckor az isten háta mögött, mínusz húsz fokban, hóesésben. Közlöm vele, hogy itt csak tizenöt fok van, épp egy kertészetet keresek, és lebaszás helyett navigációt kérek. Rosszkedvűen ugyan, de útbaigazít. Azt állítja, egyenesen kell még mennem kb fél kilométert. Mondom, hogy az lehetetlen, ugyanis igen durva autóutak keresztezik itt egymást, amelyeken képtelenség átkelni egy gyalogos halandónak, ráadásul ameddig a szem ellát, mindenütt csak autók, kamionok, út és hó: hóvihar. A rövid, de velős útbaigazítás után megállapítom, hogy a küldetés, amire vállalkoztam, lehetetlen. Megköszönöm öcsinek a szíves közreműködést, és kinyomom a telefont. Mi lesz így?

További húsz percet toporogok a megállóban, közben látom: a menetrend takarásában, tábla alakban nem esett rám a hó. Milyen vicces. Itt vagyok, elegáns télikabátban, reggel direkt a legjobb mikroszemcsés fogkrémmel mostam fogat, hogy ne legyen büdös a szám, mert kamaszkorom óta ez az egyik fő paranoiám, a szájszag, ezért mániákusan mosom a fogamat és vedelem a szájvizet. És közben szétfagytam, megfáztam, és az ujjaimat már nem is érzem. A talpamat sem. Az orromat sem. Te jó ég, pont a múltkor hallottam, hogy Oroszországban, vagy hol olyan hideg volt szilveszterkor, hogy valakinek leesett az orra. Ugye itt még nincs annyira hideg?

Mi legyen? A fenébe! Le merem fogadni, hogy nincs is itt semmiféle kertészet, csak azért tettek ki a weboldalukon egy hamis térképet, hogy a gyanútlan vásárlókat a fagyhalálba küldjék, vagy a kocsik elé vessék prédául. Lillának meg veszek majd valami más növényt a vásárcsarnokban. Nem egy gránátalmafa, de megteszi.

És végre, itt a busz. Felszállok, de persze sehol sincs üres hely. Fűtés sincs, viszont legalább nem fúj a szél. Kezdek felengedni, és ez persze azzal jár, hogy elkezd folyni az orrom. Törölgetem, fújom, közben érzem, jócskán ki is izzadtam. Söprögetem le a havat, de jaj, már olvad is! Rápillantok az üvegen tükröződő arcomra. Úgy nézek ki, mint egy csöves. Remek. Körülöttem izgága diákok: hangosak, képtelenek kontrollálni a mozgásukat, és egyikőjük többször is majdnem kiszakítja az oldalamat egy hegyes mappával, egy másik pedig majdnem a végbelembe tolja fel kiálló óriástelefonját. Őket persze nem viselte meg a tél: üde, pirospozsgás arc, sehol egy bőrhiba, jókedv. El sem hiszem, hogy van ilyen. Én miért nem tudok friss és trendi lenni, bárhogy erőlködöm? Miért van, hogy egyesek tökéletes budai úrifiúk, még holtrészegen, az árok szélén is, és minden jól áll nekik: valami természetes elegancia sugárzik belőlük? Én pedig bármilyen márkás ruhát veszek fel, úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

Bár, valószínűleg Lillának fogalma sincs róla, mennyit töröm magam ilyen apró hülyeségekért. És ahogy magamat ismerem, és a szerencsémet, valószínűleg nem is fogja megtudni. Tíz év múlva egy gazdag üzletember felesége lesz, két aranyos gyerekkel és példás háztartással. Én meg ki tudja hol leszek akkor…

Lehet, hogy hamarabb kellett volna akcióba lépnem Lilla-ügyben, még egyetem alatt. Ám azóta végeztünk, ő dolgozó nő, remek állással, jó fizetéssel. Akkor döbbentem rá, mit jelent számomra, amikor diplomaosztó utáni ősszel teljesen véletlenül összefutottam vele a Deák téri aluljáróban. Először meg sem ismertem: elegáns, csinos ruha, formás alak. Igazi nő. Azóta találkoztunk néha-néha…

Egyetemen még arra gyanakodtam, biztos titokban szerelmes belém. Viszont, mióta az ő csillaga felívelt, az enyém pedig mélyrepülésbe kezdett, megfordult a helyzet: mindig kedves, sőt, túláradóan kedves velem, ám van, hogy hosszú hetekig nem is beszélünk. A gránátalmafáról is csak véletlenül mondta, hogy milyen jól jönne a balkonjára, amikor kérdeztem, minek örülne. Mi van, ha csak viccelt?

Sebaj, a vásárcsarnokban jó idő van, és agresszív virágárusok. Lassan már ott tartok, oldalra sem merek pillantani, mert éktelen károgással üvöltenek bele az arcomba, hogy „Tessék, mit adhatok?” és nem értik, amikor közlöm, csak nézelődöm egyelőre. Mereven a padlóra szegezem a szemem és végigrongyolok a standok közt, így viszont nem lehet virágot venni. Aztán, miután már megtettem két ilyen kört, gyorsan rámutatok egy cserép valamire, hogy ezt kérem, és menekülésszerűen távozom. Közben bepillantok a csomagolópapír alá, és megállapítom, hogy egy meglepően rusnya kórót sikerült beszereznem. Rosszkedvemben eltévesztem a villamost, és mire magamhoz térek, valahol a Duna-parton zötykölődöm.

Hm. Eléggé elfancsalodom ezen, meg Lillán is, és közben bánatosan nézem a hóesést. De nyugtat a gondolat, hogy a leheletem jéghideg és kristálytiszta.

Aznap lejártam a lábam, és semmi kedvem nem volt már találkozni vele. Amúgy is meglehetősen pocsék volt a hangulatom az elmúlt napokban: legszívesebben kiirtottam volna egy lángszóróval a világot, az önértékelésem pedig valahol a béka segge alatt leledzett.

Gergőnek írtam facebook-on, hogy inkább napoljuk el a találkozót, mert nem érnék oda a megbeszélt időben, ám ő azt válaszolta, ráér, csak menjek. Aztán fel is hívott. Ezek után már nem volt pofám nem elmenni. Egyébként is, egy hete még én kértem, hogy találkozzunk mielőbb, mert szükségem volt némi oktatásmetodikai segédletre, Gergő pedig az egyetemi évek alatt remekelt ilyen ügyekben. Azt gondoltam, talán néhány ötlettel kirángat majd a pedagógiai mélypontból: úgy éreztem, semmi tehetségem a tanításhoz, és az óráimra rendre gyomorgörccsel mentem be, előre rettegve az általam csak Lady Arroganciának nevezett leánykától, akit élénk képzeletem már valami földöntúli démonszerűséggé nagyított fel. Ült az óráimon, tömény unalommal az arcán, és feketével kihúzott szeméből csak úgy sütött a lesajnálás és a megvetés. Sajnos egyáltalán nem találtam rajta fogást, ezért is véltem úgy, ideje gyökeres változtatásokat eszközölnöm, már ami a módszereimet illeti.

Mivel oly soká húztam a dolgot, este már igencsak macerás volt a közlekedés: vagy háromszor át kellett szállnom, és várakozás közben többször is fedezékbe húzódtam, nehogy egy-egy részeg csöves letámadjon, és pénzt kérjen. Ez is… amióta pénzügyi válságba kerültem, minden kéregető megtalál. Aztán rossz buszra szálltam fel, és vissza kellett gyalogolnom két megállót. Jellemző: az utóbbi héten már rendesen közlekedni sem vagyok képes, füstölögtem magamban, miközben lihegve, sajgó lábbal kerestem a megadott címet.

Bő húsz percet késtem a megbeszélt időponthoz képest, és a kezdeti minimális lelkesedésem is rég semmivé foszlott. Minek ez? Haza kéne menni.

Amikor kiszálltam a liftből, épp azon gondolkodtam, melyik lakás is az, de Gergő már nyitotta az ajtót, és ott várt mosolyogva.

– Hello! – mondta, és egészen elállta a lakásból kiszüremlő fény útját. Mindig is imponált a magassága és a fellépése. Jócskán meghízott, mióta utoljára láttam. Mikor is lehetett? Két éve talán.

– Szia – öleltem meg spontánul, mint annak idején, az egyetemen, és csak később tudatosult bennem a helyzet zavarba ejtő volta, ám ő úgy tűnt, észre sem vette: az arcát nyújtotta pusziért. Mintha nem tudná, hogy utálok puszilkodni…

Aztán, a tőle megszokott módon semmi „Gyere be!” vagy hasonló invitálás: bevonult, egyenesen a konyhába. Miért is számítottam valami minimális udvariasságra? Levettem a cipőt, és éreztem, ahogy a vérkeringés visszatér a lábamba. A konyhában nagy készülődés fogadott: a székeken ruhaanyagok, tű, cérna, olló, kész szabóműhely. Idióta diáklánypózban sompolyogtam Gergő után, és iszonyú zavarban voltam. Emiatt roppant mérges voltam magamra, hiszen legalább fél óra kell, mire feloldódom valamennyire és a hangom nem egy olyan egérke cincogására hasonlít, aki épp valami perverz macsek karmai közt vergődik. Leültem, mert Gergő még a szobájában matatott, majd elém állt, fején egy fehér műanyag parókával. Csak néztem rá, de belőle már ömlött is a szó. Hogy egy volt kollégája farsangi partit rendez, és ő valami mesés francia jelmezt álmodott meg magának. A szanaszét heverő rongyok tehát egy jelmez voltak. Lelkesen magyarázta, honnan turkálta a fodros szoknyát és egy csipkefüggönyt, amit majd rávarr. Meg beszerzett egy tűzvörös csipkés legyezőt. Meg egy rakás méregdrága sminkcuccot. Szerintem ez csak felesleges pénzkidobás, pláne ha, mint épp mondta, most rúgták ki. Tehát ezért ilyen felszabadult: legutóbb, mikor találkoztunk, már igencsak tele volt a töke a vállalattal és a hülye kollégákkal. Én mondjuk ennyi fizetésért sokkal szolgalelkűbb tudnék lenni, de lehet, ezt csak a keserűség mondatja velem, amikor látom, hogy hónap végéig megint vajas kiflit fogok enni.

Főzött nekem egy teát, és miközben azt szürcsölgettem, mint egy jól nevelt óvodás, néztem, hogyan küzd a varrótűvel és a csipkefüggönnyel. Hamar fel is adta. Ahogy elnéztem, láttam, mennyire megritkult a haja is. Akkor vajon miért hordja hátrafogva? Hisz a homlokvonala igencsak hátracsúszott már. Megkínált valami egyiptomi cigarettával. Már napok óta nem dohányoztam, így most kissé megszédültem tőle. Ő pedig csak mesélt. Ömlött belőle a szó, ahogy a jelmezzel kapcsolatos terveit emlegette, vagy a főnökeit szidta. Közben én is elejtettem egy-két megjegyzést az elmúlt évekről és jelen problémáimról. Tökéletesen egyetértett és kijelentette, igazságtalanság, hogy egy ilyen intelligens valaki, mint én esélyt sem kap a menő nagyvállalatoknál, miközben a már jól beépült kollégák beprotezsálják a sok hülyét. Igen, azt hiszem Gergőnek ez kétségkívül a javára írható: nagyfokú nárcizmusa ellenére is reálisan ítél meg engem, meglátja a jó tulajdonságaimat. Persze, örültem volna neki, ha nem csak intelligensnek, hanem szépnek is titulál… Pedig gondosan felöltöztem, diszkrét, de igényes sminket tettem fel, és gondoltam, nem árt, ha az új cipőmet veszem fel, hiszen Gergő meglehetősen sznob, és állítólag nagyon igényes. Ezzel a megállapításával vitatkoznék, hiszen aki egy üres üvegekből, szennyes ruhából és hulladékból, koszból álló szeméttelepen élt az előző lakásában, nélkülözve az elemi higiénés szabályokat is, az bajosan nevezhető igényesnek. Élénken emlékszem még, hogy annak idején hogyan teregettem ki az elárasztott fürdőszobája közepén a napok óta a mosógép dobjában rohadó alsógatyáit és zoknijait. Meg hát ez a jelmez. Különösen, hogy a kimustrált műselyem, térdig érő szoknya még függönycsipkével együtt sem túl franciás, pláne nem rokokó. Megkérdeztem, mi lesz a szoknya fölött? A válasz: egy ing. Puff. Erről ennyit. Ha már jelmez, és ennyi pénzt ölt bele, akkor legalább… Mindegy.

Mivel nagyon nem tudott bánni a tűvel, átvettem tőle, amit tényleg hálásan fogadott. Jól is jött a varrás, mert ahogy öltögettem, mint valami varrónő színtelen kísértete, és szendén mosolyogtam, legalább nem kellett felemelnem a tekintetemet. Ő pedig csak mesélt, mesélt. Például a szexuális kalandjairól. Hogy legutóbb egy amerikai fiút szedett fel (Gergő biszex, és valamiért úgy érzi, mindenkivel meg kell osztania a viselt dolgait), aki egyébként be sem jött neki, de az önértékelésének szüksége volt valakire, aki imádja. Részletesen kifejtette azt is, milyen volt a szex a ronda és kövér sráccal.

– Tudod, milyen, amikor elkalandozol szex közben és…

– Igen – feleltem. – Amikor azon gondolkodsz, mit kellene vásárolni a másnapi ebédre…

– Pontosan, pontosan – vigyorgott, és rám kacsintott. Még jó, hogy elharaptam az előbbi mondatomat, pedig annak idején a Gergővel való szex is hasonló érzéseket váltott ki belőlem, csak épp nem a vásárlásra gondoltam, hanem a budai panorámát bámultam esti kivilágításban, a nyitott ablakon át. Hogy közben mi történt, arra máig sem emlékszem. – Mert ugye, annak idején furcsák voltak a játékaink, de azért meg kell hagyni, volt bennük szenvedély.

– Aham – lesütöttem a szemem, és gőzerővel varrtam a csipkét. Éreztem, hogy elvörösödöm, ugyanakkor erős késztetést éreztem, hogy elnevessem magam. Hogy valaki tényleg ennyire vak legyen! Vagy az egója nem engedte, hogy akár csak felmerüljön benne a gyanú: létezik olyasvalaki a világon, aki nem élvezi a vele való szexet? De finom voltam, szelíd és diplomatikus.

Még egy darabig ecsetelte, hogy a srác milyen bunkón viselkedett vele a későbbiekben, és láttam, ez roppantul megterhelte az önértékelését. Nem akartam mondani: ha látnám, hogy valaki kelletlenül szexel velem, én se keresném a továbbiakban a társaságát.

– Mi van Tiborral? – kérdezte végül, kibámulva a szemközti játszótérre. Sóhajtottam egyet, letettem a varrást és rágyújtottam egy újabb egyiptomi importcigire.

– Németországban van kiküldetésben.

– Jól megvagytok mostanság? – érdeklődött tovább. Igen, legutóbb, mikor találkoztunk, épp egy hosszabb mosolyszünetet tartottunk Tiborral. No, mi az, csak nem ő is erre gondol? Akkor próbálta volna megragadni a lehetőséget! De miket is beszélek, hiszen már rég leírtam Gergőt annak a két alkalomnak az alapján, amikor az egyetemi éveink alatt összekerültünk. Milyen furcsa: legalább fél évig úgy rajongtam érte, mint egy bugyuta kamaszlány. Alig mertem megszólítani, és amikor a folyosón megkérdezte tőlem, hol lesz a vizsga, izgalmamban addig szorongattam a táskámat, amíg az szép lassan le nem csúszott a vállamról, és amikor ezt szóvá tette, csak vihogtam idétlenül. Aztán észrevétlenül hozzácsapódtam a társaságukhoz, így előfordultak olyan alkalmak is, amikor csak ketten maradtunk egy-egy kávé mellett.

Én mutattam meg neki, hogyan kell használni a könyvtári katalógust. És amikor ott ültünk egymás mellett, úgy izgultam, hogy izzadt a tenyerem, és reméltem, hogy a szuper izzadásgátló nem adja meg magát e kritikus pillanatokban sem: rettenetes volt érezni, amint végiggördül a hónom alatt egy-egy hűvös csepp, közben pedig igyekszem nem feltűnően bámulni Gergőt, különösen a szemét, azt az olvadt csokoládébarnát. Ő persze lazán viselkedett, ahogy szokott, úgy vettem észre, cseppet sem hozza lázba, hogy ott ülünk egész közel egymáshoz és néha össze-összeér a könyökünk. Mintha elektromos áram száguldott volna át rajtam! Bármelyik pillanatban a karjába omlottam volna, mint egy olcsó Júlia- vagy Romana-hősnő, ehelyett inkább higgadt arccal kattintgattam az egérrel, és magyaráztam a raktári kölcsönzés szabályait. Utána úgy mentem haza, mintha repülnék. Korábban csak fintorogtam, amikor ilyeneket olvastam, de most élőben megtapasztaltam, milyen is ez. Amikor otthon Tibor élcelődött az elsózott tökfőzelék miatt, csak mosolyogtam sejtelmesen, és kinéztem a gangon a muskátlikra. Május volt. Most először éreztem valami elégtételt Tiborral szemben, aki sorra döntögette a csoporttársnőit a műegyetemen, és azt hitte, nem tudok róla.

– Igen, most nagyon jól állnak a dolgok – mosolyogtam. Tűnődve fújta ki a füstöt.

– Hát igen, nagyon érdekes volt, amikor eljátszogattunk egymással – mondta és a szemembe nézett. Te jó ég, mennyire kopaszodik! Ebben a világításban a fejbőre is átsejlett a tincsei alól.  – Lehettem volna őszintébb veled. Ha akkor elmondom az igazat…

Na, ilyenkor mit lehet mondani, hogy ne sértsük meg a másikat? Egy darabig hallgattam, ismét magam elé vettem a szoknyát és a fodrokat, és ahogy öltögettem, lesütöttem a szemem, lágyan mosolyogtam, mint valami bávatag, szűzies lányszobor.

– Ugyan, szép volt az az időszak – leheltem, és közben szinte láttam magam kívülről. Nevetnem kellett, ehelyett csak néztem, ahogy diplomatikus hazugságokra nevelt énem remegő báránykahangon folytatja és közben Gergő hiúságát sem felejti el megcirógatni. – Olyan jó volt álmodozni, rajongani… (Ezt a szöveget bármelyik csöpögős leányregény hősnői megirigyelhetnék!)

– Ne érts félre, akármi is történt köztünk annak idején, én változatlanul fenntartom annak a lehetőségét, hogy egyszer egy pár leszünk – nyomta el a cigarettát. Puff, na, most majdnem kirobbant a röhögés belőlem, helyette inkább megszúrtam az ujjam a tűvel és felszisszentem. Erre hogyan lehet diplomatikusan válaszolni? Nevessek a szemébe, hogy Te meg én? Veled aztán soha többet! Ehelyett azonban csak Szende Bárányka mosolygott szűzi pírral orcáján, a varrásra sütött szemmel. Hiszen ilyenkor nem is kell mondani semmit.

– Mi újság a szüleiddel? – kérdeztem pár, udvariasságból kivárt perc után, végre témát váltva.

A továbbiakban a lehető legsemlegesebb dolgokról beszélgettünk, mígnem indulnom kellett. Az ujjam már amúgy is sajgott a tűtől. Nem értem, stresszhelyzetben miért alakulok át szorgalmas, törődő házitündérré. Elbúcsúztam, kapott tőlem még egy ölelést, aztán jókedvűen ugrottam a liftbe. Hazafelé úton végig arra gondoltam, vajon annak idején mit érezhettem Gergő iránt, mert ahogy elemezgetem az egykori érzéseimet, nem szerelem volt. E megállapításra hatalmas kő gördült le a szívemről. De akkor mi lehetett? Épp rohantam át a zebrán, hogy elérjem a buszt, mikor derült égből rám szakadt a felismerés: valami torz anyai ösztön. Nemhiába azt élveztem a legjobban, amikor a szobájának nevezett disznóólt takarítottam, vagy a gatyáit teregettem éppen… És hál’ Istennek, ennek az egésznek végre vége.

Sosem éreztem még magam olyan könnyűnek, mint amikor egy halom részeg, buliba igyekvő tinédzser között zötykölődve bámultam a hold fényes kiflijét a Duna felett.